A brit korona 1858-as hatalomátvétele után India gazdasága és társadalma gyorsuló ütemben kapcsolódott a világpiachoz, ám ez az integráció nem szimmetrikus fejlődést hozott. A gyarmati állam adórendszere, a vasút- és öntözési beruházások, az angol nyelvű oktatás és a jogi-közigazgatási kategorizálás egyszerre teremtett új intézményeket, erősített meg régi hierarchiákat, és alakította át a mezőgazdaság, a kézműipar, a kereskedelem, a kasztviszonyok és a vallási közösségek szerkezetét. Az alábbiakban a gyarmati gazdaság fő pilléreit, a vasút és a piacgazdaság összefüggéseit, a földadó és a mezőgazdasági termelés kérdéseit, az oktatás és a társadalmi reformok ügyét, valamint a kaszt és a vallási közösségek átalakulását tárgyaljuk.
A brit uralom alatt India gazdasága elsősorban nyersanyag-beszállítóként és brit iparcikk-felvevő piacként működött. A Kelet-indiai Társaság korában a kereskedelem még nagyrészt a textíliák, fűszerek és kézműves termékek kivitelére épült, ám az ipari forradalom után a brit gyapotipar versenye és a gyarmati vámrendszer fokozatosan visszaszorította az indiai kézműipart. A 19. század második felében India kivitele egyre inkább nyers gyapotból, jutából, teából, kávéból, indigóból, ópiumból és gabonából állt, míg behozatala brit textíliákból, vasból, gépekből és fogyasztási cikkekből tevődött össze. Ezt a szerkezetet a gyarmati állam vámpolitikája is fenntartotta: az indiai textíliákra kivetett belső vámok és a brit importáruk viszonylag alacsony terhei a hazai ipart hátrányba hozták.
A „deindusztrializáció” fogalma körül élénk történettudományi vita folyik. Egyes kutatók szerint India a 18. században a világ ipari termelésének jelentős hányadát adta, és a brit gyarmati politika tudatosan rombolta le a kézműves textilipart; mások arra figyelmeztetnek, hogy a premodern indiai ipar mérete és a deindusztrializáció üteme nehezen számszerűsíthető, és a hanyatlás regionálisan eltérő volt. Az azonban dokumentált tény, hogy a 19. század második felében több nagy kézműipari központ – például Dacca, Murshidabad vagy Szúrat – lakossága és termelése visszaesett, miközben a brit textilimport meredeken nőtt. A folyamatot nem lehet kizárólag a gyarmati politikára visszavezetni, de a vámrendszer és a vasúthálózat kiépítése a brit ipar érdekeit szolgálta.
A gyarmati gazdaság másik jellemzője a tőkehiány és a függőség volt. India külkereskedelmi mérlege gyakran aktív volt, ám a többlet nagy részét az úgynevezett „hazai terhek” (home charges) – a londoni kormányzat adminisztratív költségei, a hadsereg fenntartása, az adósságszolgálat – vitték el. Emiatt a felhalmozott tőke nem fordult ipari fejlesztésre. A 20. század elején ugyan megjelentek az első indiai tulajdonú textil- és acélüzemek – például a Tata család vállalkozásai –, de ezek inkább kivételek voltak, és a gyarmati kormányzat nem támogatta következetesen az iparosítást.
Az első indiai vasútvonal 1853-ban nyílt meg Bombay és Thane között; a hálózat azután gyorsan bővült, és a 20. század elejére a világ egyik legnagyobb vasúti rendszerévé vált. A vasútépítés elsődleges célja nem a helyi piacok fejlesztése volt, hanem a gyapot- és gabonaexport megkönnyítése, a katonai csapatmozgás gyorsítása, valamint a brit áruk belső terjesztése. A vasút mégis mélyrehatóan átalakította a gazdasági térszerkezetet: a korábban viszonylag elszigetelt régiókat összekapcsolta a kikötőkkel, csökkentette a szállítási költségeket, és lehetővé tette az árak országos konvergenciáját.
A piacgazdaság terjeszkedése azonban nem hozott általános jólétet. A vasút és a távíró révén a világpiaci áringadozások közvetlenül elérték az indiai termelőket. A mezőgazdasági árak emelkedése egyes rétegeknek hasznot hozott, másokat – különösen az adóssággal terhelt kisparasztokat – kiszolgáltatottá tett. A vasúti szállítás az éhínségek idején elvileg lehetővé tette az élelmiszer-szállítást, ám a gyakorlatban a gabona gyakran a magasabb árat fizető piacok felé áramlott, és a helyi ellátás nem mindig javult. A 19. század végi nagy éhínségek – 1876–1878, 1896–1897, 1899–1900 – idején a vasút szerepéről éles viták folytak: a brit adminisztráció a piaci elvre hivatkozva sokáig vonakodott beavatkozni, és a segélyezést szigorú feltételekhez kötötte.
A vasúthálózat hosszára vonatkozó adatok a gyarmati statisztikai évkönyvekből származnak, de a számok módszertani okokból eltérhetnek. A korszak végére India vasúthálózata megközelítette a 65 000 kilométert (a gyarmati statisztikai évkönyvek alapján; a pontos adat a mérési és besorolási gyakorlat függvényében változik). Ez a hálózat a világ egyik legsűrűbb vasúti rendszere volt, ám a beruházások haszna nagyrészt brit befektetőkhöz és a gyarmati államhoz került.
A brit gyarmati gazdaság alapja a földadó volt. A Kelet-indiai Társaság és később a korona három fő földadó-rendszert vezetett be: a bengáliai zamindari rendszert, a dél-indiai ryotwari rendszert és az észak-indiai mahalwari rendszert. A zamindari rendszerben a zamindárokat – akiket a britek földtulajdonosként ismertek el – kötelezték az adó beszedésére; a ryotwari rendszerben az egyes parasztok közvetlenül az államnak fizettek; a mahalwari rendszer pedig faluközösségi alapon osztotta ki az adóterhet. Mindhárom rendszer a mezőgazdasági termelés pénzbeli megadóztatására épült, és a föld magántulajdonná válását erősítette.
Az adóterhek gyakran rendkívül súlyosak voltak. A 19. század első felében egyes területeken a termés felét vagy még többet is elvitték; a rögzített adókulcsok akkor is fizetendők voltak, amikor a termés rossz volt. A mezőgazdasági termelés fokozatosan a piaci növények – gyapot, juta, tea, indigó, ópium – irányába tolódott el, ami egyes régiókban a megélhetési növények rovására ment. Az indigótermesztés Bengálban különösen hírhedt volt: a brit ültetvényesek és indiai közvetítőik kényszerítő szerződésekkel kötötték le a parasztok földjét, ami ellen 1859–1860-ban felkelés robbant ki. A teaültetvények Asszámban és Dardzsilingben hasonlóan erőszakos munkaszervezésre épültek.
A mezőgazdasági eladósodás a gyarmati korszak egyik legsúlyosabb társadalmi problémája volt. A pénzbeli adófizetés, a piaci áringadozások és a természeti csapások miatt sok paraszt kénytelen volt uzsorásoktól kölcsönt felvenni; a hitel biztosítéka gyakran a föld volt, így a tartozás növekedése földvesztéshez vezetett. A 19. század végén és a 20. század elején a földnélküli mezőgazdasági munkások aránya nőtt, és a paraszti eladósodás a nacionalista politika egyik központi témájává vált.
Az éhínségek gyakorisága és súlyossága a gyarmati korszakban vitatott kérdés. Tény, hogy a 19. század második felében többször pusztított rendkívüli éhínség, és a halálos áldozatok számát a kortárs és későbbi becslések több millióra teszik. Az 1876–1878-as éhínség áldozatainak becsült száma 5–10 millió körül mozog, az 1896–1897-es és 1899–1900-as éhínségeké együttesen további több millió; ezek a becslések a gyarmati adminisztráció hiányos nyilvántartásain, misszionáriusi beszámolókon és későbbi demográfiai számításokon alapulnak, ezért széles sávban szórnak. A britek szerepe körül éles vita folyik: egyes történészek szerint a gyarmati adórendszer és a piaci liberalizáció súlyosbította a természeti csapások hatását, mások szerint az éhínségek elsősorban a monszun kiszámíthatatlanságából és a közlekedési nehézségekből fakadtak. A dokumentált tény az, hogy a gyarmati adminisztráció a 19. század végén még a szabadpiaci elvre hivatkozva korlátozta a segélyezést, és csak fokozatosan, a 20. század elején dolgozott ki átfogóbb éhínség-elhárítási terveket.
A gyarmati oktatáspolitika fordulópontja Thomas Babington Macaulay 1835-ös jegyzéke volt, amely az angol nyelvű, nyugati tudományokon alapuló oktatás mellett érvelt, szemben a klasszikus szanszkrit és perzsa tananyaggal. A döntés nyomán az angol vált a felsőbb oktatás és a közélet nyelvévé, bár a misszionáriusi iskolák és a helyi nyelvek továbbra is jelen voltak. 1857-ben megalapították az első egyetemeket Bombayben, Kalkuttában és Madrasban; ezek az intézmények elsősorban hivatalnokokat, jogászokat és tanárokat képeztek, és az indiai középosztály egy vékony, angolul beszélő rétegét hozták létre.
Az angol oktatás hatása kettős volt. Egyrészt lehetővé tette, hogy indiaiak megismerjék a nyugati politikai eszméket – a liberalizmust, a nacionalizmust, a jogegyenlőséget –, és ezeket saját társadalmukra alkalmazzák; másrészt az oktatási rendszer a gyarmati hivatalnokréteg utánpótlását szolgálta, és a nyugati tudást gyakran a helyi tudással szemben felsőbbrendűként mutatta be. A korszak végére az írástudók aránya még mindig alacsony volt, és a tömegoktatás háttérbe szorult a felsőbb oktatással szemben.
A társadalmi reformok terén a gyarmati állam és az indiai reformerek bonyolult szövetséget alkottak. A sati (özvegyégetés) betiltása 1829-ben, az özvegyek újraházasodását lehetővé tevő törvény 1856-ban, a női házassági korhatár emelése 1891-ben, valamint a gyermekházasság korlátozása 1929-ben mind olyan intézkedések voltak, amelyeket indiai reformerek – például Rammohan Roy, Ishwar Chandra Vidyasagar, Mahadev Govind Ranade – követeltek, de amelyeket a gyarmati törvényhozás léptetett életbe. A reformok azonban nem voltak egyértelműen „felvilágosult” lépések: a brit kormányzat gyakran vonakodott beavatkozni a vallási szokásokba, mert tartott a konzervatív hindu ellenállástól, és a reformok ügyét időnként a gyarmati uralom civilizációs igazolására használta fel. A reformpárti indiai hangok és a konzervatív vallási vezetők közötti vita a gyarmati nyilvánosság egyik fő vitatémája lett.
Az oktatás és a reformok révén kialakuló indiai középosztály – ügyvédek, tanárok, újságírók, hivatalnokok – hamarosan a nacionalista mozgalom gerincévé vált. A sajtó terjedése, a nyomtatott könyvek és újságok megjelenése, valamint a vasút és a posta fejlődése lehetővé tette, hogy a reformeszmék és a politikai követelések országos szinten terjedjenek. Ugyanakkor ez a középosztály nagyrészt a felső kasztokból és a városi, angolul beszélő rétegből származott, ami hozzájárult a gyarmati társadalom egyenlőtlenségeinek újratermeléséhez.
A gyarmati korszakban a kasztrendszer nem maradt érintetlen, de nem is a britek találták ki. A kaszt már a gyarmatosítás előtt is a társadalmi szerveződés fontos eleme volt, ám a gyarmati adminisztráció új módon kategorizálta és merevítette. Az 1871-től rendszeresen tartott népszámlálások a lakosságot kasztok szerint írták össze, és a kutatók egy része szerint ez a gyakorlat hozzájárult ahhoz, hogy a korábban rugalmasabb, helyi szinten változó kasztidentitások országos, rögzített hierarchiává váljanak. A britek emellett a jogi rendszerben is használták a kasztkategóriákat, például a házassági és öröklési ügyekben. Ez a „kasztosodás” azonban vitatott folyamat: más történészek hangsúlyozzák, hogy a kasztrendszer már a gyarmatosítás előtt is merev volt, és a britek csupán a meglévő különbségeket rögzítették.
A kasztrendszeren belüli hierarchiák a gyarmati gazdaságban is megjelentek. A földtulajdon és a hivatali állások gyakran a felső kasztok kezén összpontosultak, míg az érinthetetlennek (dalit) nevezett csoportokat a legmegalázóbb munkákra kényszerítették, és sok helyen kizárták őket a templomokból, kutakból és oktatási intézményekből. A 19. század végétől azonban indiai reformmozgalmak is felléptek a kasztmegkülönböztetés ellen. Jyotirao Phule a maharastrai alacsony kasztúak oktatásáért és társadalmi felemelkedéséért küzdött; a 20. század elején B. R. Ambedkar – aki maga is érinthetetlen családból származott – a dalitok jogaiért szállt síkra, és később az indiai alkotmány egyik fő szerzője lett. Ezek a mozgalmak a gyarmati korszak társadalmi reformjának fontos, de gyakran háttérbe szorított vonalát alkotják.
A vallási közösségek viszonya a gyarmati korszakban fokozatosan politikai kérdéssé vált. A 19. században a hindu reformmozgalmak – a Brahmo Samaj, az Arya Samaj – a hinduizmus megújítását, a bálványimádás és a kasztmegkülönböztetés kritikáját hirdették, míg a muszlim közösségen belül Sir Syed Ahmed Khan és az Aligarh-mozgalom a muszlim oktatás és identitás megerősítését szorgalmazta. A brit adminisztráció időnként tudatosan játszotta ki egymás ellen a vallási közösségeket; a 1905-ös bengáliai felosztás, amely a muszlim többségű keleti részt külön tartománnyá tette, a hindu nacionalista ellenállást erősítette, és hozzájárult a hindu-muszlim ellentétek kiéleződéséhez.
A gyarmati állam a vallási közösségeket jogi és politikai kategóriákként kezelte. Az 1909-es indiai tanácstörvény (Morley–Minto reformok) a muszlimok számára külön választókerületeket biztosított, ami a vallási identitás politikai intézményesítésének fontos lépése volt. Ezt az 1919-es Montagu–Chelmsford reformok és az 1935-ös India-törvény tovább bővítette. A külön választókerületek kérdése éles vitákat váltott ki: a hindu nacionalisták a nemzeti egység megosztását látták benne, míg a muszlim vezetők – köztük a későbbi Muhammad Ali Jinnah – a muszlim kisebbség védelmét hangsúlyozták. A dokumentált események mellett a vallási közösségek közötti erőszak – például az 1893-as bombayi zavargások vagy az 1920-as évek hindu-muszlim összecsapásai – azt mutatják, hogy a gyarmati politika, a gazdasági versengés és a vallási identitás erősödése egymást erősítve vezetett a közösségi feszültségekhez.
A gyarmati gazdaság és társadalom képét elsősorban gyarmati adminisztratív forrásokból ismerjük: népszámlálási jelentések, földadó-nyilvántartások, vasúti statisztikák, éhínség-jelentések, törvényhozási viták anyagai, valamint misszionáriusi és hivatalnoki beszámolók. Ezek a források azonban a gyarmati állam érdekeit és előítéleteit tükrözik: a statisztikákat gyakran pontatlannak, a kategorizálást önkényesnek, a társadalmi leírásokat pedig orientalista kliséknek tekinthetjük. Ezért a számadatok – például a vasúthálózat hossza, az éhínségi halálozások, a termelési adatok – mindig becslésként kezelendők, és a módszertani bizonytalanságot jelölni kell.
Az éhínségek áldozatszámaira vonatkozó becslések különösen széles sávban mozognak. A gyarmati adminisztráció nyilvántartásai hiányosak voltak, a halálozási okokat nem mindig rögzítették, és a járványok, valamint a migráció miatt a demográfiai számítások is bizonytalanok. A modern történészek által használt becslések ezért nem pontos mérések, hanem demográfiai modelleken alapuló közelítések.
A deindusztrializáció mértékéről és a kaszt gyarmati átalakulásáról szóló viták szintén forráshiányos területek. A premodern indiai ipari termelésre vonatkozó adatok ritkák, és a kasztrendszer működését a gyarmatosítás előtt elsősorban szanszkrit normatív szövegekből és utazói beszámolókból ismerjük, amelyek nem feltétlenül tükrözték a mindennapi gyakorlatot. A történettudomány ezért itt a dokumentált tények, a kortárs értelmezések és a későbbi tudományos rekonstrukciók elkülönítésére törekszik.
A brit gyarmati korszakban India gazdasága nyersanyag-exportőr és iparcikk-importőr szerepkörbe került, miközben a földadó-rendszerek, a vasút és a világpiaci nyitás átalakították a mezőgazdaságot és a kézműipart. A vasút egyszerre integrálta a piacot és szolgálta a gyarmati érdekeket; az adóterhek és a kereskedelmi növények térnyerése paraszti eladósodáshoz és rendszeres éhínségekhez vezetett. Az angol nyelvű oktatás új középosztályt teremtett, amely a reformok és a nacionalizmus hordozója lett, de a társadalmi reformok a gyarmati állam és az indiai reformerek kölcsönhatásában, gyakran vallási konfliktusok közepette zajlottak. A kasztrendszer a gyarmati kategorizálás révén merevebbé vált, miközben a vallási közösségek politikai intézményesítése megalapozta a későbbi hindu-muszlim ellentéteket. A gyarmati források torzításai miatt a gazdasági és demográfiai adatokat becslésként kell kezelni.