Az alfejezet az indiai nacionalista mozgalom kialakulását és Mahatma Gandhi tömegpolitikáját tárgyalja az 1885-ös Indiai Nemzeti Kongresszustól az 1935-ös alkotmányreform időszakáig. A hangsúly nem egyetlen hősies nemzeti történeten van, hanem az intézmények, a gyarmati állam, a vallási-közösségi kategóriák és a különböző politikai irányzatok együttesén. Az előző alfejezet (A gyarmati gazdaság és a társadalom) bemutatta, hogyan alakult ki a brit uralom gazdasági és társadalmi szerkezete; ezen a talajon jött létre a szervezett nacionalista politika, amelyet Gandhi 1919 után tömegmozgalommá alakított, de amely soha nem volt egységes.
Az Indiai Nemzeti Kongresszus megalakulása (1885). Az Indiai Nemzeti Kongresszus (Indian National Congress, INC) 1885. december 28-án Bombayben tartotta első ülését, mintegy 72 küldött részvételével. Az alapítás dokumentált tény: az ülésen angolul beszélő, jórészt nyugati műveltségű, városi, felső kasztú hindu értelmiségiek, ügyvédek, újságírók és kereskedők vettek részt. Az elnök Womesh Chunder Bonnerjee volt; a szervezésben Allan Octavian Hume, egy nyugalmazott brit köztisztviselő játszott fontos szerepet. Hume motivációja vitatott értelmezés: egyes történészek szerint a gyarmati hatóságok informális támogatásával „biztonsági szelepet” akart teremteni a növekvő elégedetlenségnek, mások szerint őszintén hitt az indiai képviselet bővítésében. Az INC korai követelései mérsékeltek voltak: indiai tagok bevonása a törvényhozó tanácsokba, a közszolgálati vizsgák egyidejű indiai megtartása, a hadsereg indiaiakra terhelt költségeinek csökkentése, valamint a gyarmati gazdaságpolitika bírálata. Dadabhai Naoroji „Poverty and Un-British Rule in India” című munkája (1901) dokumentáltan fogalmazta meg a „kiszivattyúzás” (drain) tézisét: eszerint India jövedelmének jelentős része adó, hazautalt fizetések és a brit tőke hozama formájában elhagyta a szubkontinenst, ami hozzájárult a szegénységhez. Ez a gazdasági nacionalizmus a gyarmati uralom bírálatának egyik legkorábbi, forrásokkal alátámasztott változata volt.
A korai nacionalizmus nem a mai értelemben vett tömegmozgalom volt. A politikai nyilvánosságot az angol nyelvű sajtó, a vasút, a posta és az új egyetemek hozták létre; ezek a gyarmati modernizáció termékei voltak. Ugyanakkor a regionális nyelvek, a kaszt- és vallási hálózatok továbbra is erősebb kötődést jelentettek sok indiai számára. A „nemzet” kifejezés használata az INC korai dokumentumaiban is ingadozó, részben a birodalmi lojalitás, részben a brit politikai nemzet mintája felé mutatott. A nacionalizmus tehát nem előzmény nélküli, örök adottság, hanem a gyarmati viszonyok között kialakuló, vitatott politikai nyelv volt.
A bengáli felosztás, a swadeshi és a radikalizálódás (1905–1910). A mérsékelt petíciós politikától való elfordulást Lord Curzon főkormányzó 1905-ös döntése katalizálta. Bengália tartományát közigazgatási indokokkal kettéosztotta: a nyugati, hindu többségű rész és a keleti, muszlim többségű rész külön egységgé vált. A brit hatóság hivatalos indoklása szerint a hatalmas tartományt nehéz volt kormányozni; a bengáli nacionalisták többsége azonban az „oszd meg és uralkodj” politika megnyilvánulásaként értelmezte, mert a felosztás gyengítette a bengáli nyelvi-politikai közösséget, és vallási törésvonalat emelt be a közigazgatásba. Az esemény dokumentált tény, de a brit szándék értelmezése a mai napig vitatott: a gyarmati iratokban egyszerre jelenik meg a közigazgatási racionalitás és a hindu politikai elit megosztásának szándéka.
A felosztás ellen swadeshi (saját országbeli áruk) mozgalom bontakozott ki: brit áruk bojkottja, hazai kézműipar és oktatási intézmények támogatása, nyilvános tüntetések. Az 1906-os kalkuttai INC-ülés először fogalmazta meg a swaraj (önkormányzat) követelését. A mozgalom ugyanakkor kettévált: a mérsékeltek, például Gopal Krishna Gokhale, az alkotmányos reformokra és a birodalmon belüli fokozatos önkormányzatra helyezték a hangsúlyt; a radikálisok, mindenekelőtt Bal Gangadhar Tilak, a tömegmozgósítást és a vallási-kulturális szimbólumok használatát szorgalmazták. Tilak a Ganésa-ünnepek és a Sivádzsi-kultusz köré szervezett nyilvános rituálékat, ami kiszélesítette ugyan a mozgósítást, de muszlim körökben aggodalmat keltett: a hindu szimbolika mintha a nemzetet hindu keretbe foglalta volna. Ez a feszültség nem volt szükségszerű „ősi” vallási konfliktus; a gyarmati politikai nyilvánosság és a választójogi reformok fokozatosan intézményesítették a vallási identitások politikai használatát.
A muszlim politikai elitek külön szerveződése részben erre a bizonytalanságra adott válasz volt. A Muszlim Liga (All-India Muslim League) 1906-ban Daccában alakult meg, elsősorban az észak-indiai muszlim földbirtokos és hivatalnoki rétegek vezetésével. A Liga a muszlim közösség külön képviseletét és elkülönített választói körök létrehozását követelte. A brit kormány az 1909-es Morley–Minto reformokban valóban bevezette a muszlimok számára a külön választói köröket. Ez dokumentált döntés; értékelése viszont élesen vitatott. Egyes történészek szerint a külön választói körök megerősítették a felekezeti politikai identitást, és előkészítették az 1947-es felosztás logikáját. Mások szerint a muszlim kisebbség védelme szempontjából észszerű intézmény volt, mert a többségi választójog egy hindu többségű képviseletben a muszlimokat alulreprezentálta volna. A könyv álláspontja: a döntés a gyarmati állam, a hindu nacionalista csoportok és a muszlim elitek közötti versengő igényekből született, és hosszú távon a vallási hovatartozást tette a politikai reprezentáció elsődleges elvévé.
Az első világháború és az alkotmányos reform ígérete (1914–1919). India az első világháborúban jelentős erőforrásokkal vett részt a brit hadviselésben. A dokumentált tények közé tartozik, hogy az indiai hadsereg és a kiegészítő alakulatok százezrei harcoltak a birodalom oldalán; a szakirodalomban gyakori becslés szerint összesen mintegy 1,3–1,5 millió indiai katona és kisegítő szolgált, de a pontos létszám módszertani becslés. A háború gazdasági terhei, az infláció és az áruhiány széles körű elégedetlenséget szült. Ugyanakkor a háborús hűség reményt keltett a politikai reformra: az 1917-es Montagu-nyilatkozat a „fokozatosan felelős kormányzat” célját tűzte ki India számára. Az 1919-es Government of India Act (Montagu–Chelmsford reform) a tartományi szinten bevezette a diarchiát: egyes ügyek (például oktatás, egészségügy) indiai miniszterekhez kerültek, a rendőrség, a földadó és a pénzügy azonban brit ellenőrzés alatt maradt. A reform korlátozott voltát a nacionalisták széles köre csalódásként élte meg.
A háborús időszakban a brit hatóságok rendkívüli jogköröket kaptak; az 1919-es Rowlatt-törvény a háborús előzetes letartóztatási és bírósági eljárásokat békeidőre is kiterjesztette. Gandhi ekkor lépett be az országos politikába.
Gandhi és a satyagraha módszere. Mohandas Karamchand Gandhi (1869–1948) jogászként 1893 és 1914 között Dél-Afrikában dolgozott, ahol szembesült a brit gyarmati faji kirekesztéssel, és kialakította a satyagraha (az igazsághoz ragaszkodás, erőszakmentes ellenállás) módszerét. Az ottani Natal Indian Congress szervezése, a békés tüntetések és a bebörtönzött ellenállók kampányai dokumentált előzményei indiai pályafutásának. Gandhi 1915-ben tért vissza Indiába, és hamarosan helyi konfliktusokban – Champaran (1917), Kheda (1918), az ahmedabadi textilmunkások sztrájkja (1918) – alkalmazta az erőszakmentes nyomásgyakorlást. Ezek a kampányok nem voltak forradalmi jellegűek: a gyarmati adó vagy a munkafeltételek konkrét sérelmeire összpontosítottak, és megerősítették Gandhi hírnevét mint olyan vezetőét, aki képes városi és falusi rétegeket egyaránt megszólítani.
Gandhi politikai nyelve szándékosan vallási-erkölcsi volt. A satyagraha az ő felfogásában nem csupán taktika, hanem lelki fegyelem, amelyet az ahimsa (erőszakmentesség), az önmegtartóztatás és az igazság keresése határoz meg. Ugyanakkor társadalmi programja konzervatív vonásokat is hordozott: a Hind Swaraj (1909) című munkájában a modern ipari civilizációt bírálta, és a falusi önellátást, a kézi szövést (khadi) állította szembe a nyugati típusú fejlődéssel. Ezt a kortárs indiai értelmiség egy része is vitatta; Jawaharlal Nehru és más fiatal politikusok az iparosítás és a szekuláris állam hívei voltak. Gandhi tehát nem volt a modern értelemben vett nemzetépítő ideológus; szerepe akkor válik érthetővé, ha a gyarmati környezetben a politikai tiltakozást erkölcsi és vallási tekintéllyel kapcsolta össze.
Amritszár és a nem-együttműködési mozgalom (1919–1922). A Rowlatt-törvény ellen Gandhi országos hartalt (munkabeszüntetést) hirdetett 1919 tavaszán. Április 13-án Amritszárban a Jallianwala Bagh nevű, fallal körülvett téren a Reginald Dyer dandártábornok parancsnoksága alatt álló brit katonai alakulat fegyvertelen tömegre nyitott tüzet. A mészárlás dokumentált tény. A halálos áldozatok száma azonban vitatott: a brit Hunter-bizottság 379 halottat rögzített, az indiai becslések gyakran ezer fölé teszik; a pontos szám a mai napig nem ismert. A brit vizsgálat elítélte Dyer eljárását, ám Nagy-Britanniában sokan hősként ünnepelték; ez a kettősség mélyen megrendítette az indiai mérsékeltek brit igazságosságba vetett bizalmát. A gyarmati erőszaknak ez a nyilvános, fegyvertelen tömeg ellen irányuló formája a nemzeti mozgalom egyik alapító traumája lett, és a mai indiai emlékezetpolitika központi elemévé vált.
1920 decemberében az INC nágpuri ülése Gandhi vezetésével nem-együttműködési mozgalmat hirdetett: brit címek visszaadása, bíróságok, iskolák, választások és brit áruk bojkottja, valamint khadi népszerűsítése. A mozgalom széles társadalmi bázist ért el, és összekapcsolódott a muszlim Khilafat-mozgalommal, amely az Oszmán Birodalom kalifátusának megőrzéséért tiltakozott a háború utáni rendezés ellen. Ez a hindu–muszlim együttműködés dokumentált, de törékeny volt: a Khilafat-ügy vallási-nemzetközi célja nem illeszkedett teljesen az indiai nemzeti követelésekhez, és a hindu nacionalisták egy része idegenkedett tőle.
Az erőszakmentesség határát a mozgalom 1922 februárjában érte el, amikor a Chauri Chaura helységben tüntetők rendőröket öltek meg. Gandhi ekkor leállította a nem-együttműködési kampányt. Döntése a mai napig vitatott értelmezés: hívei szerint az erőszakmentesség elvének következetes védelme volt; bírálói szerint elhamarkodottan vetett véget egy felfelé ívelő mozgalomnak. Gandhit letartóztatták, és 1922-es perében – közismert megfogalmazása szerint – „nagy gyászbeszédként” ismertette a brit uralommal szembeni erkölcsi vádjait. A per dokumentált, Gandhi elítélése és bebörtönzése is az.
Egy mozgalom, több nacionalizmus. Az 1920-as években a „nacionalista mozgalom” fogalma félrevezető egységet sugall. Az INC maga is ernyőszervezet volt, amelyen belül mérsékeltek, szocialisták, hindu tradicionalisták és alkotmányos liberálisok vitatkoztak. A forradalmi nacionalizmus erőszakos ága – például a Bhagat Singh nevével fémjelzett hálózat – elutasította a Gandhi-féle erőszakmentességet, és brit hivatalnokok elleni akciókat hajtott végre; ezek dokumentált események, megítélésük a függetlenség utáni Indiában is vitatott. A hindu nacionalizmus intézményesülése is ekkor gyorsult fel: a Hindu Mahasabha, majd 1925-ben a Rashtriya Swayamsevak Sangh (RSS) létrejötte a hindu közösségi szerveződés új formáit hozta. A muszlim politika sem volt egységes: a Muszlim Liga mellett regionális muszlim pártok és vallási mozgalmak is működtek.
A kasztkérdés különösen élesen mutatja a nemzeti egység korlátait. Bhimrao Ramji Ambedkar, a dalit (korabeli brit kategóriák szerint „elnyomott osztályok”) közösség jogásza és politikusa, a punei Poona-paktum (1932) körüli vita főszereplője lett. Ambedkar a dalitok számára külön választói köröket követelt, mert úgy ítélte meg, hogy a felső kasztú hindu vezetés alatt a dalitok nem kapnak valódi képviseletet. Gandhi ezt a hindu közösség megosztásaként értelmezte, és böjtölni kezdett. A kompromisszumos Poona-paktum végül közös választókerületben fenntartott helyeket biztosított a dalitoknak. Ez a vita dokumentált, és rávilágít arra, hogy a „nemzeti mozgalom” nem volt képes feloldani a kaszt- és vallási hierarchiákból eredő belső feszültségeket. A paktum értékelése is vitatott: egyesek Gandhi erkölcsi nyomását, mások Ambedkar engedményre kényszerítését hangsúlyozzák.
A sómenet és a polgári engedetlenség (1930). Az 1920-as évek végét a brit alkotmányos ajánlatokkal szembeni csalódás jellemezte. A Simon-bizottság 1928-ban indiai tagok nélkül érkezett ellenőrizni a reformokat, ami széles körű tiltakozást váltott ki; a bizottság összetétele dokumentált. A Nehru-jelentés (1928) dominiumi státuszt javasolt, de a „teljes függetlenség” hívei ezt kevésnek tartották. Az INC 1929. decemberi lahori ülése purna swarajt, azaz teljes függetlenséget követelt, és 1930. január 26-át a függetlenség napjává nyilvánította. Ez az egyoldalú nyilatkozat a gyarmati állammal szembeni erkölcsi és politikai fordulat volt; a dátum később az indiai köztársaság napjának alapjává vált.
Gandhi a sót választotta a polgári engedetlenség szimbólumául. A brit sómonopólium és sóadó minden háztartást érintett, a só pedig a szegények számára is nélkülözhetetlen volt. 1930. március 12-én Gandhi mintegy 78 kísérővel elindult az ahmedabadi Sabarmati ásramból a tengerparti Dandi felé; a menet több héten át tartott, és menet közben több ezer ember csatlakozott. Április 6-án a tengerparton jelképesen sót párolt, nyíltan megszegve a sótörvényt. A sómenet dokumentált esemény; a távolság körülbelül 240 mérföld (kb. 390 km), a résztvevők száma azonban csak becslés, mert a tömeg folyamatosan változott. A brit hatóságok tömeges letartóztatásokat hajtottak végre; a szakirodalomban gyakran idézett becslés 60 000 fölötti bebörtönzöttről szól, de a pontos országos szám a gyarmati nyilvántartásokban is töredékes.
A sómenet katonai-gazdasági hatása korlátozott volt, mert a sótörvényeket nem sikerült eltörölni. Politikai és szimbolikus jelentősége viszont óriási volt: a nemzetközi sajtó – köztük amerikai és brit tudósítók – nyilvánosan közvetítette a sómonopólium elleni békés engedetlenséget. A mozgalom megmutatta, hogy a Gandhi-féle erőszakmentes taktika képes a gyarmati államot költséges, erkölcsileg támadható elnyomásra kényszeríteni. A brit hatóságok irataiban a sómenet gyakran „törvénytelenségként” jelenik meg; a nacionalista beszámolókban viszont a törvényes igazságtalansággal szembeni erkölcsi ellenállásként. Mindkettő forrás, de egyik sem semleges.
A kerekasztal-tárgyalások, a Poona-paktum és az 1935-ös reform. A sómenet után a brit kormány tárgyalásos úton próbálta kezelni a válságot. Az 1931-es Gandhi–Irwin paktum felfüggesztette a polgári engedetlenséget, Gandhi pedig részt vett a londoni kerekasztal-konferencián. A tárgyalásokon kiderült, hogy a kisebbségi képviselet – muszlim, dalit, szikh, keresztény és fejedelmi állami érdekek – nem illeszthető be egyetlen alkotmányos keretbe. A konferencia kudarca dokumentált; az indiai küldöttek közötti törésvonalak legalább annyira meghatározóak voltak, mint a brit kormány ellenállása.
1932-ben a brit kormány egyoldalúan „közösségi döntést” (Communal Award) hozott, amely a dalitoknak is külön választói köröket biztosított volna. Gandhi böjtbe kezdett, majd a Poona-paktumban Ambedkarral kompromisszum született: a dalitok közös választókerületben kaptak fenntartott helyeket. A paktum dokumentált; értelmezése azonban a mai napig vitatott. Ambedkar később úgy nyilatkozott, hogy Gandhi böjtje erkölcsi kényszert jelentett, ami korlátozta a dalit politikai autonómiát. Gandhi hívei viszont a hindu társadalom megosztásának elkerülését hangsúlyozták. E vita nem utólagos ideológiai kiegészítés: a gyarmati alkotmányos tárgyalások központi kérdése volt, hogy ki képviselheti a kaszt- és vallási közösségeket.
Az 1935-ös Government of India Act tartományi autonómiát hozott, és bővítette a választójogot, bár a felnőtt lakosságnak becslések szerint csak mintegy 10–12%-a kapott szavazati jogot. A föderáció a fejedelmi államok ellenállása miatt nem lépett életbe. A reform a brit alkotmányos ígéret és a nacionalista önrendelkezés közötti feszültséget nem oldotta fel; a következő alfejezet (A második világháború és a függetlenség előkészítése) ebből a kiindulópontból vizsgálja majd az 1939 utáni szakaszt.
Faji és vallási feszültségek a gyarmati politikában. A nacionalista mozgalom története nem választható el a gyarmati faji hierarchiától. A 19. század második felétől a brit Indiában intézményesült a fehér telepesek és a birodalmi hivatalnokok közötti faji kirekesztés: elkülönült klubok, lakónegyedek, vasúti kocsik, valamint jogi egyenlőtlenségek. Az 1883-as Ilbert-törvényjavaslat körüli vita – amely lehetővé tette volna indiai bírák eljárását európaiak ügyeiben – megmutatta, hogy a brit telepes közösség jelentős része elutasította az indiaiakkal való jogi egyenlőséget. Az esemény dokumentált, és hozzájárult az indiai értelmiség politikai szerveződéséhez. A „faji” kategória azonban történeti fogalom: a korabeli brit diskurzusban gyakran a civilizációs különbségek, a vallás és a nyelv hierarchiáját is magába olvasztotta, ezért a mai értelemben vett rasszizmus fogalmát nem lehet mechanikusan visszavetíteni.
A vallási feszültségek esetében hasonló óvatosság szükséges. A hindu–muszlim ellentét nem örök és nem kizárólag vallási: a 19–20. századi gyarmati népszámlálások, a külön választói körök, a földtulajdoni és városi foglalkozási verseny, valamint a nyelvi és kasztkülönbségek együttesen alakították. Az 1920-as években több városban vallási zavargások törtek ki; ezek dokumentált erőszakok, de az áldozatok számáról gyakran csak gyarmati rendőri becslések állnak rendelkezésre, amelyek módszertani bizonytalanságokat hordoznak. A nacionalista elbeszélés utólag gyakran a gyarmati „oszd meg és uralkodj” politikát tette kizárólagos felelőssé; a valóságban a hindu és muszlim elitek, vallási vezetők és helyi gazdasági érdekek is részt vettek a törésvonalak mozgósításában. Ezt a könyv nem egyetlen bűnbak kijelöléseként, hanem a gyarmati politikai intézményrendszer és a helyi társadalmi dinamikák kölcsönhatásaként tárgyalja.
A korszak fő forrástípusai: az Indiai Nemzeti Kongresszus üléseinek jegyzőkönyvei és határozatai; Gandhi írásai, levelezése és folyóiratai (Indian Opinion, Young India, Harijan); a brit parlament és a gyarmati kormányzat iratai, törvényei és jelentései; bírósági perek anyagai; kortárs sajtó, mind brit, mind indiai oldalról; valamint a gyarmati rendőrség és titkosszolgálat megfigyelési jelentései. Az utóbbiak értékesek, de elfogultak: a mozgalmat gyakran bűnügyi vagy „felforgató” jelenségként írták le. A nacionalista emlékiratok ezzel szemben gyakran utólag egységesnek és Gandhi-központúnak mutatják a mozgalmat, ami emlékezetpolitikai állítás, nem pedig tényszerű leírás. A muszlim, dalit, szikh és regionális szereplők forrásai alapvetőek ahhoz, hogy az INC által képviselt narratíva ne tűnjön az egyetlen hangnak.
A bizonytalanságok közé tartoznak a tömegmegmozdulások résztvevőinek száma, a bebörtönzöttek összesítése, valamint a vallási zavargások áldozatai. A Jallianwala Bagh-i áldozatok számát illetően a hivatalos brit becslés és a helyi közösségi becslések közötti eltérés önmagában forráskritikai tanulság: az erőszak ténye dokumentált, a lépték viszont forrástól függ. Gandhi döntéseinek megítélése – Chauri Chaura vagy a Poona-paktum – szintén a történetírás vitatott értelmezései közé tartozik, nem pedig bizonyosság.
Az Indiai Nemzeti Kongresszus 1885-ben mérsékelt, petíciós szervezetként jött létre, amely a gyarmati gazdasági kivonást és a csekély indiai képviseletet bírálta. A bengáli felosztás (1905) és a swadeshi mozgalom után a nacionalizmus radikalizálódott, de ezzel párhuzamosan a muszlim külön képviselet is intézményesült. Gandhi 1919 után tömegmozgalommá alakította a tiltakozást: a Rowlatt-törvény elleni hartal, az amritszári mészárlás és a nem-együttműködési kampány új erkölcsi keretbe helyezte a gyarmati politikát. A sómenet (1930) a polgári engedetlenség legismertebb példája lett, és nemzetközi figyelmet hozott, bár közvetlen célját nem érte el. A nemzeti mozgalom ugyanakkor belső feszültségekkel terhelt volt: vallási, kaszt- és ideológiai törésvonalak osztották meg, amelyeket a gyarmati választójogi rendszer is megerősített. Az 1935-ös alkotmányreform sem oldotta fel a tárgyalásos alkotmányosság és a teljes függetlenség követelése közötti feszültséget.