India helyzete 1939-ben nem egyszerű „brit gyarmat” volt, hanem egy olyan birodalmi alrendszer, amelyben a londoni kormány, az alkirályi adminisztráció, a tartományi kormányok, a hercegi államok, valamint a Kongresszus és a Muszlim Liga politikai hálózatai versengtek egymással. Az A nacionalista mozgalom és Gandhi című alfejezetben tárgyalt tömegmozgalmak után a második világháború évei nem csupán India háborús részvételéről szóltak, hanem arról is, hogy a brit uralom legitimitása fokozatosan elhasználódott, miközben a függetlenség feltételei körül újabb és újabb alkotmányos kísérletek, tárgyalások és tömeges erőszak bontakoztak ki. Ez az alfejezet az 1939-es hadüzenettől nagyjából 1947 elejéig, a hatalomátadás bejelentéséig követi a folyamatot; az 1947-es felosztás eseménytörténete a következő alfejezetre tartozik.
A háború kitörése és az indiai politikai válság
A háborúhoz való viszony azonban nem volt egységes a nacionalista erőkön belül. Jawaharlal Nehru és a Kongresszus baloldali-liberális szárnya elítélte a fasiszta és náci agressziót, ezért nem akarta elzárni India támogatását a szövetségesektől, ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy a háborús részvétel feltétele azonnali, határozott brit ígéret legyen India háború utáni függetlenségére. Mahatma Gandhi az erőszakmentesség elvéből kiindulva inkább erkölcsi, semmint katonai támogatást tartott volna elfogadhatónak. Ezzel szemben a Muhammad Ali Jinnah vezette Muszlim Liga a háborús együttműködésért cserébe a muszlim politikai érdekek intézményes elismerését követelte, és kihasználta, hogy a Kongresszus tartományi kormányainak lemondása után a Liga több tartományban megerősíthette pozícióit.
A brit kormány 1940 augusztusában úgynevezett „augusztusi ajánlatot” tett: elismerte, hogy a háború után India alkotmányos jövőjét indiai képviselőkkel közösen kell rendezni, és elfogadta az alkotmányozó gyűlés gondolatát, de fenntartotta, hogy a kisebbségek – elsősorban a muszlim közösség – beleegyezése nélkül nem születhet új alkotmány. Ez a vétójellegű garancia a Liga számára előnyös volt, a Kongresszus azonban elutasította, mert úgy látta, hogy a britek a közösségi ellentéteket használják fel a gyarmati uralom fenntartására. 1940 végétől Gandhi korlátozott, egyéni polgári engedetlenségi kampányt indított: a kiválasztott aktivisták nyilvánosan, erőszak nélkül jelentették ki a háború elleni erkölcsi tiltakozásukat, amit a gyarmati hatóságok rendre letartóztatással büntettek. Ez a kampány tudatosan alacsony intenzitású volt, hogy ne akadályozza súlyosan a brit háborús erőfeszítést, ugyanakkor folyamatosan napirenden tartsa a függetlenség kérdését.
A Cripps-misszió és a tárgyalási kísérlet
A háború menetének ázsiai fordulópontja megváltoztatta a brit kormány számításait. Japán 1941 decemberétől gyors ütemben foglalta el Délkelet-Ázsia brit, holland és amerikai támaszpontjait, 1942 februárjában pedig elesett Szingapúr, a brit távol-keleti védelem szimbóluma. A japán csapatok a burmai fronton India felé közeledtek, ezért London számára egyszerre vált katonai és politikai szükségletté az indiai közvélemény megnyerése. Winston Churchill háborús kabinetje 1942 tavaszán Stafford Cripsset, a kabinet tekintélyes, baloldali munkáspárti tagját küldte Delhibe, hogy alkotmányos ajánlatot tegyen.
A Cripps-misszió 1942. márciusi–áprilisi tárgyalásai dokumentált levéltári iratokban követhetők. A brit ajánlat lényege az volt, hogy India a háború után domíniumi státuszt kaphat, indiai részvétellel alkotmányozó gyűlést hívnak össze, és az alkotmány kidolgozása után bármely tartomány dönthet úgy, hogy nem csatlakozik az új indiai államhoz. Ez utóbbi elem a muszlim többségű tartományok számára nyitotta volna meg a kiválás lehetőségét, tehát burkoltan elismerte a Liga követelését. A háború idejére azonban a védelem és a hadviselés irányítása a brit főparancsnok kezében maradt volna, és a Cripps-ajánlat nem kínált azonnali, tényleges indiai felelős kormányt.
A Kongresszus elutasította az ajánlatot, mert nem látott garanciát arra, hogy a háború alatt létrejön egy nemzeti jellegű végrehajtó hatalom; Gandhi a kudarcot – a kortárs feljegyzések szerint – „post-dated cheque on a crashing bank” kifejezéssel jellemezte, vagyis olyan utólagos keltezésű csekknek, amelyet egy összeomló bank állít ki. A Muszlim Liga sem fogadta el, mert Jinnah nem látta egyértelműnek a muszlim többségű területek önálló államának elismerését. A Cripps-misszió tehát nem csupán kudarcot vallott, hanem megmutatta, hogy a három fél – a brit gyarmati kormányzat, a Kongresszus és a Liga – eltérően képzeli India jövőjét, és a kompromisszumhoz szükséges bizalom hiányzik.
A Quit India mozgalom
A japán előretörés árnyékában a Kongresszus vezetése úgy ítélte meg, hogy a háborús helyzetben a brit jelenlét nem védi, hanem inkább akadályozza India hatékony ellenállását. 1942. augusztus 8-án Bombayben a Kongresszus Munkabizottsága elfogadta a Quit India határozatot, amely felszólította a brit uralom megszüntetését Indiában, és széles körű, erőszakmentes tömegmozgalmat hirdetett. Gandhi aznap este mondta el híres beszédét, amelyben a „Do or Die” – tegyetek, vagy haljatok – felhívást intézte a mozgalom résztvevőihez. A beszéd szó szerinti rekonstrukciója a későbbi visszaemlékezések és sajtótudósítások alapján bizonytalan, de a beszéd megtörténte és a fő üzenete dokumentált.
A brit hatóságok már másnap, augusztus 9-én letartóztatták Gandhit, Nehrut, Vallabhbhai Patelt, Abul Kalam Azadot és a Kongresszus számos más vezetőjét. A Kongresszust betiltották, ami azt jelentette, hogy a mozgalom legfőbb szervezeti keretei hivatalosan megszűntek. A letartóztatások azonban nem fékezték meg a tiltakozást, hanem éppenséggel felerősítették. A „Quit India” mozgalom a következő hetekben széles körű, részben spontán megmozdulásokba fordult: tüntetések, sztrájkok, vasúti sínek, távíróvonalak és kormányzati épületek elleni akciók zajlottak. A brit gyarmati hatóság tömeges letartóztatásokkal, rendőri és katonai erőszakkal válaszolt, és a mozgalmat hivatalosan „lázadásként” vagy „zavargásként” minősítette. A Kongresszus és támogatói ezzel szemben tömegfelkelésnek, illetve erőszakmentes ellenállásnak tekintették, amelyet a brit elnyomás sodort erőszakos mederbe.
A Quit India mozgalom áldozatainak és résztvevőinek pontos számai nem ismertek. A brit hatósági jelentések rendszerint alacsonyabb halott- és letartóztatotti számokat közölnek, míg az indiai visszaemlékezések és egyes későbbi történeti munkák ennél magasabb értékeket valószínűsítenek. Annyi bizonyos, hogy több tízezer aktivistát tartóztattak le, és a mozgalmat a háborús körülmények között viszonylag gyorsan sikerült elfojtani. A politikai következmény azonban hosszabb távú volt: a Quit India után a brit uralom Indiában már nem tűnhetett olyan rendnek, amelynek fenntartását az indiai politikai osztály szélesebb rétegei is elfogadnák.
A mozgalom értelmezése ma is vitatott. Egyes történészek szerint a Quit India elsősorban a Kongresszus nyomásgyakorló eszköze volt, amely nem akarta megdönteni azonnal a brit uralmat, hanem tárgyalási pozíciót akart javítani. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a spontán erőszak, a vidéki tiltakozás és az infrastruktúra elleni akciók túlmutattak a kongresszusi vezetés szándékain, és valódi társadalmi elégedetlenséget fejeztek ki. Az viszont dokumentált, hogy a brit adminisztráció ekkor már nem tudta pusztán adminisztratív eszközökkel kezelni az indiai nacionalizmust, és a háború után a régi keretekhez nem lehetett visszatérni.
A másik út: Subhas Chandra Bose és az Indiai Nemzeti Hadsereg
A háború éveiben a Kongresszustól balra álló, radikálisabb nacionalista irányzat is megerősödött. Subhas Chandra Bose, aki 1938–1939-ben a Kongresszus elnöke volt, szakított a párt vezető csoportjával, mert úgy vélte, a brit gyarmati uralommal szemben a tengelyhatalmakkal való taktikai együttműködés is elfogadható eszköz. Bose 1941-ben házi őrizetéből Németországba szökött, majd 1943-ban Japán segítségével Délkelet-Ázsiába utazott, ahol az indiai hadifoglyokból és a tengerentúli indiai közösségekből megszervezte az Indiai Nemzeti Hadsereget (INA), és Szingapúrban ideiglenes kormányt, az Azad Hind kormányt alakított. Ezek a lépések dokumentált szervezeti tények, bár a propaganda és a személyes visszaemlékezések sok részletet elfednek.
Az INA 1944-ben japán oldalon részt vett az Imphal és Kohima térségében folytatott hadműveletekben, amelyek kudarccal végződtek. A Brit Indiai Hadsereg és a szövetséges erők megállították az előretörést, és az INA alakulatai részben felmorzsolódtak, részben megadták magukat. A brit gyarmati hatóság 1945-ben, a háború végén több INA-tiszt ellen hadbírósági pert indított; az úgynevezett Red Fort-perek országszerte felkeltették az indiai közvélemény figyelmét, és még a mérsékelt nacionalisták körében is rokonszenv alakult ki a vádlottak iránt. 1946 februárjában a Királyi Indiai Haditengerészet egységei Bombayben fellázadtak, ami a háború utáni brit katonai fegyelem meggyengülésének fontos jele volt.
Bose 1945. augusztusi halála – a hivatalos japán és brit közlés szerint repülőgép-szerencsétlenségben – a mai napig vitatott emlékezetpolitikai kérdés. Számos követője nem fogadta el a halál tényét, és a későbbi évtizedekben bizottságok vizsgálták az esetet. A történetírásnak itt el kell választania a dokumentált eseményt – a repülőgép balesetét – a Bose sorsáról szóló, bizonyítékokkal hiányosan alátámasztott alternatív narratíváktól. Bose megítélése szintén vitatott: egyesek a brit gyarmati uralommal szembeni radikális ellenállás hősének, mások a tengelyhatalmakkal való együttműködés miatt problematikus politikai szereplőnek tartják. A történeti értékelés során mindkét álláspontot és azok érveit be kell mutatni anélkül, hogy a szöveg kollektív ítéletet mondana a szereplőkről.
A bengáli éhínség
A háborús évek legsúlyosabb humanitárius katasztrófája az 1943-as bengáli éhínség volt. A halálozás mértéke nem dokumentált pontosan, hanem demográfiai módszerekkel becsült: a szakirodalomban leggyakrabban 2–3 millió halottat említenek, de az egyes becslések 2,1 és 4 millió közötti sávot adnak meg. Ez tehát nem mérési adat, hanem módszertani becslés, és a számok közötti eltérés a kutatók által használt forrásoktól és számítási módoktól függ.
Az éhínség okai összetettek és a történészvitákban ma sem teljesen egyértelműek. A japán hadsereg burmai előretörése elvágta a bengáli rizsimport egy részét, az 1942. őszi ciklon és a kedvezőtlen időjárás tovább rontotta a termést, a háborús infláció pedig megdrágította az alapvető élelmiszereket. Ezek mellett egyes kutatások szerint a brit gyarmati kormányzat „felperzselt föld” jellegű, az ellenséges partraszállástól tartó készletmegsemmisítési politikája és a segélyezés késlekedése is hozzájárult a katasztrófa mélyüléséhez. A Churchill-kormány felelőssége körül éles történeti vita folyik: egyes munkák mulasztásos gyarmati erőszakként, mások a háborús körülményekkel magyarázható intézményi kudarcként írják le. Az alfejezet nem foglal állást a minősítésben, de hangsúlyozza, hogy az éhínség áldozatai elsősorban a bengáli vidéki szegények, nincstelen mezőgazdasági munkások és nők voltak, és a katasztrófa tartósan aláásta a brit uralom hatékonyságába vetett bizalmat.
A bengáli éhínséget a későbbi függetlenségi gondolkodás is úgy őrizte meg, mint a gyarmati rendszer embertelenségének jelképét. Ez részben emlékezetpolitikai állítás: az éhínség történeti tény, de az emlékezetben hozzá kapcsolt jelentések – például a brit „közöny” vagy a gyarmati kizsákmányolás szimbóluma – a későbbi politikai diskurzus termékei.
A háború vége és a függetlenség előkészítése
1945 tavaszán Európában, majd augusztusban Ázsiában is véget ért a háború. Brit-Indiában a hadsereg létszáma a háború alatt több mint kétmillió főre nőtt, és a háború végére egyes hivatalos kimutatások szerint 2,5 millió körüli értéket ért el; a nemzetközösségi hadisírgondozó nyilvántartások mintegy 87 ezer indiai katona halálát rögzítik. Ezek hivatalos katonai nyilvántartáson alapuló, dokumentált számok, de nem zárják ki, hogy a teljes emberi veszteség ennél szélesebb volt, ha a civil áldozatokat, az éhínséget és a közvetett hatásokat is figyelembe vesszük.
A brit belpolitikában 1945 júliusában a munkáspárti Clement Attlee kormánya került hatalomra, és ez alapvetően megváltoztatta a gyarmati politika irányát. Az Attlee-kormány dokumentált célja az volt, hogy rendezett körülmények között, de határozottan lezárja a brit közvetlen uralmat Indiában. Wavell alkirály 1945 júniusában Simlában tárgyalásokat kezdeményezett egy átmeneti, indiai tagokból álló Végrehajtó Tanács létrehozásáról. A konferencia kudarccal zárult, mert Jinnah ragaszkodott ahhoz, hogy a Liga egyedül jelölhesse a muszlim tagokat, a Kongresszus pedig ezt nem fogadta el, mert azzal a Liga az összes muszlim képviselője lett volna, és a mozgalom világi jellege sérült volna.
Az 1945–1946-os indiai választások megerősítették a két nagy politikai erő szembenállását. A Kongresszus a nem muszlim mandátumok döntő többségét szerezte meg, a Liga pedig a muszlim mandátumok többségét, ami lehetővé tette Jinnah számára, hogy Pakisztán követelése mögött választói felhatalmazást mutasson fel. A pontos mandátumszámok a korabeli választási jegyzőkönyvekben ellenőrizhetők; itt annyi rögzíthető biztonsággal, hogy a kétpólusú politikai térkép a felosztás irányába mutató tárgyalásokat valószínűsítette.
1946 tavaszán a brit kormány háromtagú kabinetmissziót küldött Indiába, amely Lord Pethick-Lawrence, Sir Stafford Cripps és A. V. Alexander részvételével dolgozta ki a háromszintű föderáció tervét. A Cabinet Mission 1946. május 16-i javaslata szerint India közös központi kormányzattal rendelkezett volna a külügy, a védelem és az alapvető kommunikáció területén, miközben a tartományokat három csoportba osztották volna: az egyik a hindu többségű területeket, a másik az északnyugati muszlim tartományokat, a harmadik pedig a keleti, bengáli–asszámi régiót fogta volna össze. A javaslat célja az volt, hogy a Liga számára elfogadható autonómiát, a Kongresszus számára pedig az egységes India kereteit őrizze meg.
A terv azonban éppen a csoportosítás értelmezésén bukott meg. A Liga kezdetben elfogadta a javaslatot, mert a tartományi csoportokat kötelezőnek tekintette, és úgy látta, ez az út a gyakorlati Pakisztán felé vezet. A Kongresszus viszont nem fogadta el a kötelező csoportosítást, mert az szerinte a központi kormány gyengítésével fenyegette az egységes Indiát. A nézeteltérés dokumentált tárgyalási jegyzőkönyvekben követhető, és a felek egymásnak ellentmondó értelmezéseket adtak a brit javaslat egyes kitételeiről.
A tárgyalások összeomlása után Jinnah 1946. augusztus 16-át „közvetlen akció” napjává nyilvánította. Calcuttában a nap és az azt követő időszak súlyos közösségi erőszakba torkollott, amelyet a kortárs sajtó és a későbbi történetírás „nagy calcuttai mészárlásként” is emleget. A halálos áldozatok számáról nincs megbízható pontos adat; a becslések néhány ezertől 5–6 ezerig terjednek, és a források elfogultsága miatt a bizonytalanság nagy. Az augusztusi események az ország más részein is közösségi erőszakot indítottak el, így a függetlenség kérdése egyre kevésbé volt pusztán alkotmányos tárgyalási ügy: a mindennapok biztonsága és a közösségek közötti bizalom is gyorsan romlott.
Az 1939–1947 közötti indiai folyamatok fő forrásai részben brit levéltári iratok: a londoni India Office Records, az alkirályi hivatal iratai, a kabinetmisszió tárgyalási jegyzőkönyvei, valamint a később publikált, úgynevezett „Transfer of Power” okmánysorozat. Ezek dokumentált közigazgatási források, de értelemszerűen a brit gyarmati adminisztráció nézőpontját tükrözik, és gyakran a rend fenntartását állítják középpontba. Az indiai politikai szereplők álláspontjai a Kongresszus és a Muszlim Liga határozataiban, pártgyűlési jegyzőkönyvekben, sajtótudósításokban és visszaemlékezésekben érhetők el. A visszaemlékezések esetében figyelembe kell venni, hogy azokat gyakran évtizedekkel később, a függetlenség utáni állami emlékezetpolitika keretei között rögzítették.
A Quit India mozgalom méretére, az áldozatokra, a letartóztatottakra és az erőszakra vonatkozó számok nem megbízhatóak; a brit hatósági jelentések és az indiai beszámolók között rendszerszerű eltérés figyelhető meg. A bengáli éhínség halálos áldozatainak száma demográfiai becslés, amely a népszámlálási és anyakönyvi adatok hiányosságai miatt széles sávban mozog. A Cabinet Mission tárgyalásainak értelmezése szintén vitatott: a felek utólagos nyilatkozatai és a tárgyalási jegyzőkönyvek között feszültség van, különösen a tartományi csoportosítás kötelező jellegének kérdésében. A gyarmati erőszak, éhínség, „etnikai tisztogatás” vagy „népirtás” minősítések itt nem tekinthetők semleges leíró kategóriáknak; a szöveg ezért ismerteti az egyes szereplők szóhasználatát, és jelzi, hogy a történetírásban mely bizonyítékok alapján vitatkoznak róluk.
A második világháború évei alatt India brit gyarmati helyzete egyszerre vált katonai erőforrássá és politikai válsággá. A Kongresszus a függetlenség azonnali ígéretéhez kötötte a háborús együttműködést, a Muszlim Liga pedig a muszlim többségű területek külön államiságának elismerését követelte. A Cripps-misszió kudarca után a Quit India mozgalom széles körű tiltakozást indított, amelyet a brit hatóságok erőszakkal fojtottak el, de a gyarmati uralom legitimitása helyrehozhatatlanul meggyengült. Ezzel párhuzamosan Subhas Chandra Bose és az Indiai Nemzeti Hadsereg a tengelyhatalmakkal együttműködve képviselte a radikális nacionalizmus másik útját, míg az 1943-as bengáli éhínség a brit uralom emberi költségeire irányította a figyelmet. A háború után az Attlee-kormány tárgyalásai, a választások, a Cabinet Mission kudarca és az 1946-os közösségi erőszak olyan helyzetet teremtett, amelyben a brit kivonulás már eldöntötté vált, és a kérdés az lett, milyen politikai térkép lép a gyarmati India helyébe.