Jawaharlal Nehru (Dzsaváharlál Nehru), az Indiai Nemzeti Kongresszus (Indian National Congress, INC) vezető személyisége 1947. augusztus 15-én lett a független India első miniszterelnöke, és ezt a tisztséget haláláig, 1964. május 27-ig töltötte be. Az 1947 és 1964 közötti időszakot a történetírás gyakran „Nehru-korszaknak” nevezi, ám ez az elnevezés leegyszerűsítés: India intézményeit nem egyetlen személy, hanem egy sokszereplős politikai elit alakította, köztük Vallabhbhai Patel belügyminiszter, B. R. Ambedkar, a tervezetbizottság elnöke, Rajendra Prasad, az alkotmányozó nemzetgyűlés elnöke, valamint számos tartományi politikus. Mégis Nehru nevéhez kötődik leginkább az új állam önértelmezése: a parlamentáris demokrácia kiépítése, a tervgazdaság politikája, a szekuláris állameszmény és az el nem kötelezett külpolitika.
A következőkben először az alkotmányos és demokratikus intézményeket, majd a gazdaságpolitikát, a külpolitikát, végül a nyelvi és regionális feszültségeket tárgyaljuk. A korszak értékelése mindmáig tudományos és politikai vita tárgya, ezért törekszünk a dokumentált intézkedések és a versengő értelmezések elkülönítésére.
India függetlenné válását az 1947-es Indiai Függetlenségi Törvény szabályozta, de az új állam nem örökölt kész alkotmányt. Az alkotmányozó nemzetgyűlés – amelynek tagjait még a brit gyarmati rendszer keretében, korlátozott választójoggal választották – 1946 decemberében ült össze, és 1949. november 26-án fogadta el az indiai alkotmányt, amely 1950. január 26-án lépett hatályba; ez a dátum ma India köztársaság napja. A tervezet szövegét a B. R. Ambedkar vezette tervezetbizottság készítette, az alkotmányozó nemzetgyűlés több fordulóban vitatta meg. A folyamat tehát nem népszavazáson alapult, hanem reprezentatív testületi döntésen; legitimitását a gyarmati uralom elleni függetlenségi mozgalom folytonossága adta.
Az alkotmány India szövetségi, parlamentáris köztársaságát hozta létre. A végrehajtó hatalom élén a miniszterelnök áll, aki az alsóháznak (Lok Sabha) felelős; az elnök – India államfője – nagyrészt ceremoniális szerepet tölt be. A törvényhozás kétkamarás: az alsóházat általános, közvetlen választójoggal választják, a felsőház (Rajya Sabha) a tagállamok képviseletét látja el. Az alkotmány rögzítette a felnőtt állampolgárok – akkor 21 év felett, később 18 évre csökkentett – általános választójogát, ami a világ egyik legnagyobb kiterjedésű demokratikus kísérletévé tette Indiát. A választások lebonyolítását független Választási Bizottságra (Election Commission) bízták, amelynek pártatlanságát a kormánytól való intézményi elkülönítéssel igyekeztek biztosítani.
Az alkotmány alapjogi része tiltja a vallás, faj, kaszt, nem vagy születési hely szerinti hátrányos megkülönböztetést, biztosítja a szólás- és gyülekezési szabadságot, a vallásszabadságot, valamint a jogorvoslathoz való jogot. Ugyanakkor a szöveg – felismerve a kasztrendszer történeti örökségét – fenntartásos (rezervációs) rendelkezéseket is tartalmaz: a „Scheduled Castes” (a korábban érinthetetlennek nevezett közösségek) és a „Scheduled Tribes” (őslakos törzsi csoportok) számára helyeket biztosít az oktatásban, a közszolgálatban és a törvényhozó testületekben. Ezek az intézkedések nem a merev kaszthierarchia konzerválását, hanem a történelmi hátrányok csökkentését célozták; hatásuk és igazságosságuk ma is élénk vita tárgya. Az 1950-es alkotmány tehát egyszerre volt univerzalista és kompenzatorikus: formailag egyenlő jogokat biztosított, ugyanakkor elismerte, hogy a társadalmi valóságban a történelmi kirekesztés öröksége nem tüntethető el pusztán a jogi egyenlőség kihirdetésével.
A föderatív berendezkedés központosító vonásokat is hordozott. Az alkotmány erős jogköröket adott a központi kormánynak: az elnök – a központi tanács javaslatára – felfüggeszthette egy tagállam kormányzatát (elnöki uralom, President’s Rule), amit a Nehru-korszakban többször alkalmaztak. A központi hatalom megerősítését az indokolta, hogy a frissen egyesített országot kohéziós erőként kellett összetartani; mások szerint viszont ez a demokratikus önkormányzatiság korlátozását jelentette. A vita máig nem zárult le, és a központosítás fokát sokan a gyarmati örökség továbbéléseként is értelmezik.
A demokrácia gyakorlati próbája az 1951–1952-es első általános választás volt. A hivatalos választási statisztikák szerint mintegy 173 millió választópolgárt regisztráltak, akik közül sokan írástudatlanok voltak, és a választók jelentős része először járult urnához. A választáson a Kongresszus Párt szerezte meg az alsóházi mandátumok döntő többségét, de nem egyeduralkodott: ellenzéki pártok – kommunisták, szocialisták, jobboldali hindu pártok és regionális szervezetek – is mandátumhoz jutottak. Az 1957-es és 1962-es választások hasonló mintázatot mutattak: a Kongresszus dominanciája mellett valódi többpárti verseny létezett. A rendszer tehát nem egypárti diktatúra volt, hanem egy domináns párt köré szerveződő parlamentáris demokrácia, amelyben a hatalom békés úton váltakozhatott legalább regionális szinten – például 1957-ben Kerala tagállamban az Indiai Kommunista Párt nyerte a választást, és megalakíthatta kormányát; ezt a központ 1959-ben oszlatta fel, ami heves vitát váltott ki a föderalizmus határairól.
A Nehru-kormányzat ragaszkodott a polgári szabadságjogok tiszteletben tartásához, de a gyakorlat nem volt ellentmondásoktól mentes. Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a fegyveres parasztfelkelések – például a telanganai felkelés –, valamint a kommunista mozgalom egyes szárnyai miatt a kormány időnként letartóztatásokat rendelt el, és egyes kommunista vezetőket bebörtönöztek. Ugyanakkor a Kommunista Párt részt vehetett a választásokon, és 1957-ben regionális kormányt is alakíthatott. Ez a feszültség arra figyelmeztet, hogy a demokrácia intézményes keretei nem jelentettek automatikusan korlátlan politikai pluralizmust, de az erőszak alkalmazása gyarmati örökségként és belpolitikai kihívásként is értelmezhető. A dokumentált események és a kormányzati indoklások tehát együtt mutatják a korszak belső ellentmondásait.
Nehru gazdaságpolitikáját gyakran „szocialista” jelzővel illetik, ám ez a fogalom félrevezető lehet. Nem a termelőeszközök teljes államosítását, hanem vegyes gazdaságot képzelt el: az állam kulcsszerepet vállal a nehéziparban, az infrastruktúrában és a védelmi iparban, míg a mezőgazdaság és a fogyasztási cikkek jelentős része magánkézben marad. Az elképzelést a brit gyarmati korszak kizsákmányolásával szembeni önállóság vágya, valamint a szovjet iparosítás látszólagos sikere táplálta. A gazdaságpolitika intézményi központja az 1950-ben létrehozott Tervbizottság (Planning Commission) lett, amelynek elnöke maga Nehru volt. A tervezés nem totalitárius módon, hanem kormányzati koordinációval zajlott: a magántőke továbbra is működhetett, de tevékenységét engedélyekhez és iparfejlesztési szabályokhoz kötötték.
Az első ötéves terv (1951–1956) a mezőgazdaságra, az öntözésre, az energiaellátásra és a közlekedésre összpontosított; célja a háború és a felosztás okozta károk helyreállítása, valamint az élelmezésbiztonság javítása volt. A második ötéves terv (1956–1961) a hangsúlyt a nehéziparra helyezte – acélművek, gépgyártás, vegyipar –, részben a statisztikus P. C. Mahalanobis által kidolgozott modell alapján, amely a beruházások gyors növelését és az importhelyettesítő iparosítást szorgalmazta. Ebben az időszakban épültek olyan nagy állami acélművek, mint Bhilai, Rourkela és Durgapur – ezek szimbolikus és gyakorlati értelemben is az iparosítás jelképei lettek. A harmadik ötéves terv (1961–1966) az önellátó gazdaság kialakítását tűzte ki célul, ám a kínai–indiai háború és a pakisztáni feszültségek miatt a védelmi kiadások elvonták a forrásokat a fejlesztési céloktól.
A gazdasági növekedés azonban mérsékelt maradt. A hivatalos statisztikai adatok szerint az egy főre jutó jövedelem növekedése évi 1–2% körül alakult a korszakban, és a mezőgazdasági termelés gyakran nem tartott lépést a népességnövekedéssel. Az importhelyettesítő iparpolitika csökkentette bizonyos termékek behozatalát, de cserébe létrehozott egy bonyolult engedélyezési rendszert – amelyet később „Licence Rajnak” neveztek –, ami a vállalkozói szabadságot és a versenyt korlátozta. A mezőgazdasági reformok, például a feudális jellegű közvetítő földbirtokos rétegek (zamindar) intézményének felszámolása, részben javították a földhöz jutást, de sok helyen a végrehajtás vontatott volt, és a földnélküliek jelentős része továbbra sem jutott tartósan földhöz. Az élelmiszerhiány az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején ismétlődő gond maradt; az amerikai élelmiszersegélyre való szorultság rávilágított a kiszolgáltatottságra. A zöld forradalom – nagy hozamú vetőmagok bevezetése, műtrágya és öntözés – Nehru életének utolsó éveiben indult, de kibontakozása utódai idejére esett. A tervgazdaság öröksége tehát kettős: létrehozott egy ipari bázist és a közszféra intézményeit, ugyanakkor nem tudta tartósan felszámolni a tömeges szegénységet, és a bürokratikus szabályozás hosszú távon fékezte a gazdasági dinamizmust.
Nehru külpolitikájának alapelve az el nem kötelezettség volt: India nem kívánt csatlakozni sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió vezette katonai szövetségekhez, hanem független külpolitikát folytatott, és a gyarmati sorból felszabadult országok szolidaritását hirdette. Ez nem jelentett passzív semlegességet; Nehru aktív közvetítő szerepet vállalt a koreai háborúban és az indokínai konfliktusokban, és sürgette a nukleáris fegyverek betiltását. Az el nem kötelezettség fogalma azonban történetileg is vitatott: egyes szakértők szerint inkább erkölcsi-politikai állásfoglalás volt, míg mások szerint valós mozgásteret biztosított a hidegháború megosztott világában.
Az el nem kötelezettség intézményesülésének fontos lépései voltak: az 1954-es, Kínával kötött megállapodás, amely rögzítette a „békés egymás mellett élés öt alapelvét” (Panchsheel), valamint az 1955-ös bandungi ázsiai–afrikai konferencia, ahol Nehru az indonéz Sukarno és az egyiptomi Nasszer mellett a mozgalom egyik meghatározó alakja volt. 1961-ben Belgrádban megalakult az El Nem Kötelezett Mozgalom, amely India, Jugoszlávia és Egyiptom kezdeményezésére jött létre, és a hidegháború katonai tömbjein kívül próbált politikai teret teremteni a fejlődő országoknak. A mozgalom nem volt homogén: tagjai eltérő politikai rendszereket képviseltek, és a „fejlődő” jelző is pontatlan volt, mert az országok közötti különbségek óriásiak voltak.
Az el nem kötelezettség azonban nem volt mentes belső feszültségektől. India viszonya a Szovjetunióhoz a gazdasági és katonai segélyek miatt fokozatosan szorosabbá vált, különösen az 1962-es kínai–indiai háború után. A háború – amelynek közvetlen oka a hosszú, jelöletlen himalájai határvita volt – India számára katonai vereséggel és súlyos presztízsveszteséggel járt. A hivatalos indiai jelentések és a nemzetközi becslések eltérnek a halálos áldozatok számát illetően; a történeti irodalomban néhány ezer fős nagyságrendű veszteséget valószínűsítenek, de a pontos számok vitatottak. Ez a konfliktus próbára tette Nehru békés külpolitikai hitvallását: az ország kénytelen volt gyors fegyverkezésbe kezdeni, és szorosabban a szovjet támogatásra támaszkodni. Ugyanakkor India továbbra is elutasította a katonai szövetségekbe való belépést, és fenntartotta az el nem kötelezettség retorikáját, ami növelte külpolitikai mozgásterét. A szovjet kapcsolat erősödése miatt sok nyugati elemző kétségbe vonta az el nem kötelezettség hitelességét; ez a vita ma is él.
A Pakisztánnal való viszonyt a Kasmír kérdése uralta. India álláspontja szerint Kasmír 1947-es csatlakozása jogilag érvényes volt, Pakisztán viszont a többségi muszlim lakosságra hivatkozva vitatta ezt, és a vitát a nemzetközi fórumokra vitte. A Nehru-korszakban ez a konfliktus időszakos feszültségekhez vezetett, de a két ország között nem tört ki háború Nehru életében az 1947–1948-as első háború után. A kasmíri lakosság saját politikai törekvései – beleértve az autonómia iránti igényeket – ebben az időszakban háttérbe szorultak a két állam közötti vita mögött, ami máig ható kérdéseket vet fel az áldozatok és a helyi közösségek szempontjából. A szöveg nem dönt a vita kimeneteléről, de rögzíti, hogy a Nehru-korszak külpolitikai sikeressége Kasmír kérdésében nem hozott megnyugtató megoldást.
India hatalmas nyelvi és kulturális sokfélesége közvetlen politikai kihívást jelentett a Nehru-kormányzat számára. Az alkotmány 1950-ben a hindit tette az unió hivatalos nyelvévé, és az angolt tizenöt évre meghagyta átmeneti használatra; a tervek szerint 1965-től a hindi egyedüli hivatalos nyelvvé vált volna. Ez ellen különösen a déli, dravida nyelveket beszélő tagállamok – elsősorban Tamilnádu (akkori nevén Madrasz) – tiltakoztak, mert attól tartottak, hogy a hindi előnyben részesítése hátrányosan érinti a nem hindi anyanyelvűeket a közszolgálatban és az oktatásban. A tiltakozások néha erőszakba torkolltak; a vita végül kompromisszumhoz vezetett: az 1963-as hivatalos nyelvi törvény lehetővé tette az angol további használatát a hindi mellett, és az uniós intézmények gyakorlata is kétnyelvű maradt. Ez a kompromisszum csökkentette, de nem szüntette meg a nyelvi feszültségeket.
A nyelvi kérdés szorosan összefüggött a tagállamok határainak átszervezésével. A függetlenség után India a brit gyarmati közigazgatás tartományi határait örökölte, amelyek nem követték a nyelvhatárokat. Az 1950-es évek elején egy erősödő mozgalom követelte a tagállamok nyelvi alapú újrarendezését. A követelés katalizátora a telugu nyelvű Andhra régió volt: 1952-ben Potti Sriramulu éhségsztrájkja – amely halálához vezetett – tömeges tiltakozást váltott ki, és a kormány 1953-ban létrehozta Andhra tagállamot. 1956-ban azután az államok átszervezéséről szóló törvény széles körűen átalakította a tagállami határokat nyelvi alapon: létrejött többek között Andhra Pradesh, Kerala, és az északi hindi övezet államai. A nyelvi föderalizmus megerősítette a regionális identitásokat, és hosszú távon csökkentette a szeparatista feszültségek egy részét, bár újabb vitákat is szült a nyelvhatárok mentén élő kisebbségek helyzetéről.
A nyelvi alapon szervezett államszerkezet nem oldotta meg valamennyi regionális és etnikai feszültséget. Az északkelet-indiai Naga hegyvidéken már az 1950-es években fegyveres felkelés tört ki; a felkelők egy része függetlenséget vagy legalább széles autonómiát követelt, és a központi kormány katonai erővel válaszolt. A konfliktus évtizedekre nyúló áldozatokat, kitelepítéseket és emberi jogi visszaéléseket eredményezett; a felelősség és az események értékelése máig vitatott. Hasonlóképpen a szikh közösség egy része az 1950-es években és az 1960-as évek elején a pandzsábi nyelvű tagállam létrehozását követelte; ez végül csak 1966-ban, Nehru halála után valósult meg, de a vita megelőlegezte a későbbi vallási és regionális feszültségeket. A Nehru-kormányzat tehát egyfelől a nyelvi föderalizmus eszközével próbálta kezelni a sokféleséget, másfelől a központi hatalom erejét arra is használta, hogy a szeparatizmusnak vagy annak minősített mozgalmaknak ellenálljon. Ez a kettősség a mai napig meghatározza India államszervezeti vitáit.
A regionális feszültségekhez hozzájárult, hogy a gazdasági fejlődés egyenlőtlenül oszlott meg a tagállamok között, és a központi tervezés nem mindig vette figyelembe a helyi adottságokat. Egyes régiók – például a déli államok – gyorsabban fejlődtek, míg mások, különösen az északi, sűrűn lakott, mezőgazdaságilag elmaradott területek lemaradtak. Ez a területi egyenlőtlenség idővel újabb politikai követelések forrása lett. Nehru ugyan elismerte a regionális sokféleséget, de a nemzeti egységet gyakran a központi kormányzat elsőbbségével azonosította, ami konfliktusba került a helyi önrendelkezési igényekkel.
A Nehru-korszak tehát egyszerre hozta létre a demokratikus intézményeket, indította el az iparosítást, és próbálta összetartani a nyelvileg és regionálisan tagolt országot. Az eredmények és a kudarcok egyaránt a mai India alapjait képezik. Nehru 1964 májusában, hivatalában halt meg; halála után India alkotmányos intézményei tovább működtek, és a parlamentáris demokrácia fennmaradt – ez a korszak legmaradandóbb örökségeként értékelhető. Ugyanakkor a gazdasági növekedés lassúsága, a szegénység fennmaradása, a központosító államszervezet és a kezelhetetlen regionális feszültségek már életében bírálatokra adtak okot. A történetírásban a Nehru-korszak megítélése megosztott: egyes szerzők a demokratikus intézmények kiépítését és a szekuláris állameszmény védelmét hangsúlyozzák, mások a tervgazdaság bürokratikus torzulásait és a politikai elit hatalmi koncentrációját bírálják. A különböző értelmezések mögött részben eltérő politikai preferenciák, részben eltérő forrásértelmezés húzódik; a vita a jelenkori indiai politikai beszédben is él.
A fejezet állításainak elsődleges forrásai közé tartoznak az alkotmányozó nemzetgyűlés vitái, az indiai alkotmány 1950-es szövege, a választási bizottság hivatalos jelentései, valamint a Tervbizottság ötéves tervekről szóló dokumentumai. A választói részvételre és a mandátummegoszlásra vonatkozó adatok a választási bizottság archívumaiban ellenőrizhetők; az itt közölt számok a hivatalos statisztikákon alapulnak, de a történeti feldolgozások eltérő módon csoportosíthatják a pártokat és a független jelölteket. A gazdasági növekedésre vonatkozó becslések a korszak statisztikai rendszerének hiányosságai miatt bizonytalanok; az egy főre jutó jövedelemre vonatkozó közölt tartomány a szakirodalomban elterjedt, de módszertani viták tárgya. A háborús áldozatok számairól – különösen az 1962-es kínai–indiai háború esetében – nincs megbízható, mindenki által elfogadott adat; a különböző kormányzati és kutatói becslések széles tartományban mozognak. A nyelvi és regionális feszültségek áldozatainak számbavétele is részleges; a helyi erőszakos cselekmények dokumentálása gyakran hiányos, és az emlékezetpolitikai keretezés befolyásolja az értelmezést.
Szükséges megjegyezni, hogy a „Nehru-korszak” mint homogén történeti egység a visszatekintő értelmezés terméke; a kortárs szereplők nem feltétlenül élték meg egységes korszakként. Az el nem kötelezett mozgalom értékelése is vita tárgya: egyes szerzők a hidegháborús erőviszonyok közötti önálló cselekvés lehetőségét hangsúlyozzák, mások szerint India valójában a szovjet tömbhöz közeledett, és a mozgalom inkább retorikai, mint tényleges hatalmi tényező volt. E vitákat a szöveg nem kívánja lezárni, de jelzi a főbb álláspontokat.
Jawaharlal Nehru 1947 és 1964 között India első miniszterelnökeként alkotmányos, parlamenti köztársaságot hozott létre, amely általános választójogon, szövetségi szerkezeten és alapjogi védelmen nyugodott. A gyakorlatban a Kongresszus Párt dominanciája mellett valódi többpárti verseny is létezett, és a választások rendben lezajlottak. A gazdaságpolitika vegyes gazdaságot és központi tervezést valósított meg, amely ipari bázist teremtett, de nem tudta tartósan csökkenteni a szegénységet, és bürokratikus szabályozással járt. Külpolitikájában India az el nem kötelezettséget választotta, ám az 1962-es kínai háború megrendítette ezt az önképet, és a szovjet kapcsolatok felé tolta. A nyelvi és regionális feszültségek kezelésére a nyelvi alapú tagállami átszervezés szolgált, de a kisebbségi és szeparatista mozgalmak nem szűntek meg. Nehru öröksége a mai napig tudományos és politikai vita tárgya.