A függetlenség utáni India első négy évtizedének gazdaságpolitikája a Nehru és az indiai demokrácia című alfejezetben tárgyalt államvezérelt, importhelyettesítő modellre épült. Az 1991-es gazdasági válság és az arra adott reformcsomag azonban gyökeresen átalakította az ország gazdasági irányítását: India a tervgazdasági örökség fokozatos lebontásával a liberalizáció, a piacnyitás és a szolgáltatóipari növekedés pályájára lépett. Ez a fordulat nem egyszeri esemény volt, hanem több hullámban kibontakozó folyamat, amelyet politikai kompromisszumok, regionális érdekek és társadalmi feszültségek formáltak. Az alábbiakban az 1991-es válságtól a 2000-es évek elejéig tartó átalakulást, a szolgáltató szektor és az informatikai ipar felemelkedését, a középosztály bővülését, valamint a növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket tárgyaljuk.
Az 1947 utáni gazdaságpolitika alapját a vegyes gazdaság eszméje adta: a stratégiai ágazatokban állami tulajdon, ötéves tervek, importhelyettesítő iparosítás, valamint a magánszektor szigorú engedélyezése. Az úgynevezett „engedélyrádzs” (licence raj) rendszere a vállalatok termelési kapacitását, telephelyét, importját és árait is hatósági jóváhagyáshoz kötötte. A dokumentált kormányzati cél az önellátás és a nehézipar kiépítése volt; a rendszer azonban a szakirodalom konszenzusos értékelése szerint lassú növekedést, alacsony termelékenységet, széles körű korrupciót és a mezőgazdaság alacsony beruházási szintjét eredményezte. Az 1960-as és 1970-es években a belső megtakarítási ráta emelkedése ellenére az egy főre jutó jövedelem növekedése mérsékelt maradt; a szakirodalomban gyakran idézett „hindu növekedési ráta” kifejezés a 3–3,5 százalékos éves átlagot ironikusan tette egyenlővé a régió állítólagos kulturális adottságaival. Ez az értelmezés azonban vitatott: a lassú növekedést inkább az intézményi korlátok és a külső gazdasági környezet magyarázza, nem pedig valamiféle állandó „keleti” gazdasági mentalitás.
Az 1980-as években a gazdaságpolitika némiképp lazult. Radzsiv Gandhi kormányzata – amely 1984 után került hatalomra – az informatikai, elektronikai és távközlési szektorban engedett a szabályozásból, támogatta a számítástechnikai képzést, és lehetővé tette egyes importkorlátozások csökkentését. A lazább költségvetési politika ugyanakkor a belső fogyasztást és a növekedést élénkítette, ám ezt növekvő költségvetési hiány, gyorsan emelkedő külső adósság és a fizetési mérleg romlása kísérte. A kormányzat az évtized második felében egyre nagyobb mértékben vett fel külföldi hitelt, miközben az exportbevételek nem növekedtek az adósságszolgálat ütemében. Ez a folyamat az 1990–1991-es külső sokkokkal együtt közvetlenül vezetett a válsághoz.
1990–1991-ben több dokumentált körülmény egyszerre sújtotta az indiai gazdaságot. Az Öböl-háború miatt az olajárak megugrottak, a Közel-Keleten dolgozó indiai vendégmunkások hazautalásai visszaestek, és a hazatelepítés költségei is növekedtek. A Szovjetunió, India fontos kereskedelmi partnere és politikai szövetségese, a szétesés állapotába került, ami csökkentette a rúpiában elszámolt kereskedelem lehetőségeit. Belpolitikai szempontból az 1990-ben megalakult Csandra Sekhar-kormány kisebbségi helyzetben működött, és nem tudott stabil gazdaságpolitikát folytatni. 1991 elejére India nemzetközi hitelminősítése romlott, a devizatartalék a hivatalos dokumentumok szerint csupán néhány hét import fedezetére volt elegendő. A kormányzat 1991 tavaszán és nyarán aranykészleteket mozgósított: a központi bank aranyat helyezett letétbe külföldön, hogy devizahitelhez jusson. A szakirodalomban elterjedt adat szerint mintegy 67 tonna aranyat érintett a lépés, bár a pontos mennyiségre és a tranzakciók szerkezetére vonatkozó közlések némileg eltérnek; ezt a számot ezért a fejezet ellenőrzött levéltári forrás nélkül kerekített, nyilvánosan elérhető adatként kezeli. Az aranymozgatás szimbolikus törést jelentett: a függetlenség óta az ország nem szorult hasonló külső pénzügyi segítségre.
A válságra adott politikai válasz 1991 júniusában érkezett, amikor a Kongresszus P. V. Naraszimha Rao vezetésével kormányt alakított. Rao a korábbi főtitkári és politikai pályafutás után miniszterelnökként egy kisebbségi kabinetet vezetett, és pénzügyminiszterré Manmohan Singht, a közgazdász-politikust nevezte ki. Singh korábban a központi bank elnöke és a Tervbizottság vezetője volt, így egyszerre ismerte a bürokráciát és a nemzetközi intézmények logikáját. A kormány azonnal tárgyalásokat kezdett a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), és – miközben az IMF standard feltételeit részben átvette – a reformok tartalmát túlterjesztette a pusztán stabilizációs kiigazításon. Itt fontos forráskritikai különbséget tenni: a válság és az IMF-megállapodás dokumentált tény, az viszont vitatott értelmezés, hogy a reformokat az IMF kényszerítette-e Indiára, vagy a hazai szakértői és politikai elitek már korábban hasonló irányba mozdultak. A szakirodalom többsége inkább a belső technokrata reformkészség és a külső nyomás együttes szerepét hangsúlyozza.
Az 1991. júliusi első reformcsomag a makrogazdasági stabilizációt és a strukturális nyitást egyszerre célozta. A rúpiát két lépésben, összesen hozzávetőleg 18–20 százalékkal értékelték le, hogy az exportot versenyképesebbé tegyék és csökkentsék a fizetési mérleg hiányát. Az iparpolitikai nyilatkozat – amelyet 1991. július 24-én hirdettek ki – gyökeresen szűkítette az engedélyköteles ágazatok körét: a korábbi gyakorlattal szemben a legtöbb iparágban megszűnt a termelési engedély szükségessége, a kötelező engedélyezést pedig csak néhány stratégiai vagy érzékeny területre (például a fegyvergyártásra, a bányászatra vagy a környezeti szempontból kockázatos szektorokra) korlátozták. A külföldi működőtőke szabályozását is enyhítették: több ágazatban 51 százalékos külföldi tulajdont automatikus jóváhagyással engedélyeztek, ami korábban hosszadalmas hatósági eljárást igényelt. A külkereskedelemben fokozatosan leépítették a mennyiségi korlátozásokat, csökkentették a vámtarifákat, és megkezdték a rúpia folyó fizetési mérlegbeli konvertibilitásának bevezetését, amelyet 1994-re nagyrészt megvalósítottak. A pénzügyi szektorban szabályozták a tőkemegfelelést, lehetővé tették új magánbankok alapítását, és 1992-ben törvényi alapon megerősítették a tőzsdei felügyeletet (SEBI). Az adórendszerben fokozatosan csökkentették a magas vámtételeket és a jövedelemadó-kulcsokat, bár az állami adóbevételek modernizálása hosszabb folyamat maradt.
A reformok nem alkottak egységes „sokkterápiát”, mint egyes kelet-európai átmenetek esetében. India a fokozatosság útját választotta: a mezőgazdasági támogatásokat, a kiskereskedelmi védelmet, a munkaügyi szabályozást és az állami vállalatok privatizációját csak részlegesen érintette. A reformcsomag elsődlegesen az ipari engedélyezést, a külkereskedelmet, a pénzügyi közvetítést és a külföldi tőkét érintette; a földpiac, a kiskereskedelem, a munkaerőpiac és az állami szektor szerkezete hosszú időre a szabályozott örökség része maradt. Ez a fokozatosság a szakirodalomban vitatott: egyes szerzők szerint ez tette lehetővé a politikai ellenállás mérséklését és a reformok túlélését, mások szerint viszont éppen ezért maradtak fenn a növekedést fékező torzulások az infrastruktúrában, a munkapiacon és a mezőgazdaságban.
A reformok politikai sorsa meglepően stabil maradt. Rao kisebbségi kormányát a parlamentben gyakran a baloldali pártok kívülről támogatták, miközben a gazdaságpolitikát elsősorban a Kongresszus jobbközép szárnya és a technokrácia vitte. Az 1996-os választások után a Kongresszus elvesztette a kormányzati pozíciót, de a sorra alakuló koalíciós kormányok – a Harmadik Front, majd a hindu nacionalista Bháratíja Dzsanatá Párt (BJP) vezette Nemzeti Demokratikus Szövetség (NDA) – a reformok alapirányát nem fordították vissza. Az Atal Bihari Vajpayee vezette NDA-kormány 1998 és 2004 között folytatta a liberalizációt, támogatta az informatikai és távközlési szektort, és megkezdte a nemzeti autópálya-programot. A 2004-ben hatalomra került Egyesült Progresszív Szövetség (UPA) Manmohan Singh miniszterelnöksége alatt ugyancsak fenntartotta a piaci irányt, miközben szociális jogi programokat (például az információs törvény és a foglalkoztatási garancia rendszerét) vezetett be. A reformok így többször átléptek a kormányzati ciklusok határain; ezt a folyamatot a szakirodalom gyakran „elitkonszenzusként” írja le, amelyben a politikai pártok gazdaságpolitikai versenye a reformok mértékéről, nem pedig azok alapvető irányáról szólt.
A növekedés a reformok nyomán felgyorsult. A hivatalos nemzeti számlák szerint az 1990-es évek elején az éves reál-GDP-növekedés visszaesett a válság idején, majd az évtized közepétől átlagosan 6 százalék körül mozgott; a 2003–2008 közötti időszakban a becslések 8–9 százalékos ütemeket mutatnak. Ezek a számok azonban statisztikai revíziók alá esnek, és a kutatók vitatják, hogy a növekedés gyorsulása mennyiben köthető az 1991-es reformokhoz, és mennyiben az 1980-as évek már megindult folyamataihoz, a demográfiai szerkezethez vagy a világgazdasági konjunktúrához. Ráadásul a növekedés ágazati szerkezete eltért a klasszikus iparosodási mintától: a mezőgazdaság részesedése csökkent, de a feldolgozóipar nem szívta fel a munkaerőt, miközben a szolgáltatások – különösen a modern üzleti szolgáltatások – váltak a növekedés húzóágazatává.
A szolgáltató szektor és az informatikai ipar felemelkedése India 1991 utáni gazdaságtörténetének leglátványosabb, ugyanakkor egyenlőtlen fejleménye. Az IT-szektor gyökerei az 1980-as évekre nyúlnak vissza: az állami elektronikai és szoftverfejlesztési politika, valamint a műszaki felsőoktatás – mindenekelőtt az Indiai Technológiai Intézetek (IIT) és a regionális mérnöki főiskolák – olyan képzett munkaerőt hozott létre, amely a globális szoftverpiac keresletét ki tudta szolgálni. A külföldi cégek 1991 előtt is alapítottak fejlesztőközpontokat, de a liberalizáció után a távközlés, a tőke- és importszabályozás enyhítése, valamint a telekommunikációs infrastruktúra bővülése drasztikusan csökkentette a belépési korlátokat. Az iparági statisztikák szerint a szoftver- és IT-szolgáltatásexport az 1990-es évek elején még néhány száz millió dolláros tétel volt, a 2000-es évek végére pedig több tíz milliárd dollárra nőtt; ezek az adatok azonban iparági szövetségi becslésekből származnak, és módszertanilag nem mindig egyeznek a nemzeti számlák exportadataival. A növekedés motorjai között említik az ezredforduló körüli Y2K-problémát, amely jelentős megrendeléseket hozott az indiai szoftvercégeknek, majd az üzleti folyamatok kiszervezését (BPO), amely az ügyfélszolgálat, a könyvelés, az adatfeldolgozás és más háttérszolgáltatások terén teremtett munkahelyeket. A Tata Consultancy Services, az Infosys és a Wipro korai nagyvállalatai mellett több ezer kis- és középvállalkozás lépett be a piacra, és olyan városok, mint Bengaluru (korábban Bangalore), Haidarábád, Púne, Csennai és Noida váltak informatikai központokká. A szektor ugyanakkor erősen koncentrált maradt: a foglalkoztatottak aránya a teljes munkaerőhöz képest alacsony, a magas hozzáadott értékű munka pedig elsősorban az angolul jól beszélő, felsőfokú végzettségű, városi rétegekhez kötődik.
A szolgáltatóipar növekedése és a fogyasztói piac nyitása hozzájárult a középosztály bővüléséről szóló diskurzus kialakulásához. A „középosztály” fogalma Indiában rendkívül képlékeny: a jövedelem, a foglalkozás, a fogyasztás, az iskolázottság és a kulturális önbesorolás alapján egészen más nagyságrendű csoportok adódnak. Egyes korai marketingbecslések a 2000-es években 50–100 millió főre tették a középosztályt, más felmérések 200–300 milliós tartományt említettek; a különbség elsősorban a definícióból fakad, nem pedig valós demográfiai bizonytalanságból. A jövedelmi eloszlás alsó közepén elhelyezkedő háztartások – akik napi 4–10 dollár közötti jövedelemből élnek az egyes számítási módok szerint – sokkal sérülékenyebbek, mint a felső középosztály, amely a fogyasztói márkák, a magánegészségügy, a felsőoktatás és a városi lakóparkok piacán jelenik meg. A liberális reformok nyomán a televíziós és mobiltelefon-penetráció, a motorizáció, a bevásárlóközpontok és a fogyasztói hitel terjedése látványosan átalakította a városi életet; ugyanakkor a fogyasztói középosztály politikai képviselete és önképe gyakran elszakadt a vidéki és informális munkából élő többség valóságától.
A liberalizáció legélesebb vitája éppen a társadalmi egyenlőtlenségek alakulására vonatkozik. A hivatalos szegénységi ráták – a Tendulkar-bizottság módszertanával – a 2004–2005-ös 37,2 százalékról 2011–2012-re 21,9 százalékra csökkentek; a későbbi Rangarajan-bizottság ennél magasabb szegénységi küszöböt használva magasabb arányokat közölt. A módszertani különbségek arra utalnak, hogy a szegénység csökkenése valós folyamat, de annak mértéke és üteme erősen függ attól, hogy mit tekintenek a létminimum részének. A jövedelmi egyenlőtlenség a legtöbb becslés szerint nőtt az 1990-es évek után: a nemzeti jövedelem növekedéséből a legmagasabb jövedelmi tizedek aránytalanul nagy részt szereztek, a vagyoni egyenlőtlenség pedig még ennél is nagyobb. A pontos Gini-együtthatóra vonatkozó számok eltérők, részben azért, mert a háztartási felmérések alulbecsülik a legfelső jövedelmeket. Jól dokumentált viszont a regionális divergencia: a gyorsan növekvő nyugati és déli államok (Mahárástra, Gudzsarát, Tamilnádu, Karnátaka) mellett az északi és keleti, magas termékenységű és alacsonyabb urbanizációjú államok – amelyekre a szakirodalomban időnként a BIMARU rövidítést használja, a szó azonban ma már nem szerencsés, mert pejoratív felhangú – jóval lassabban növekedtek. A mezőgazdaság, amely a munkaerő csaknem felét foglalkoztatja, a GDP-nek csupán töredékét állítja elő, és az 1990-es évek reformjai a hitelhez jutás, a terményértékesítés és a vízhasználat terén nem enyhítették a vidéki szegénységet. Egyes államokban – Vidarbha, Andhra Prades, Karnátaka, Pandzsáb – a paraszti eladósodás és a terméskudarcok dokumentált öngyilkossági hullámokhoz vezettek, amelyek számára vonatkozó becslések a hivatalos rendőrségi nyilvántartások és a civil szervezetek adatai között jelentősen eltérnek. Az informális munkaerőpiac – a bérből élők több mint 90 százaléka – továbbra is gyenge szociális védelemmel, alacsony termelékenységgel és bizonytalan szerződésekkel jellemezhető; a formális álláshelyek létrejötte lassú, a fiatalok körében a nyílt munkanélküliség a 2010-es években növekedett.
A reformok értékelése így kettős képet mutat. Egyfelől a liberalizáció megnyitotta a gazdaságot, csökkentette a hiányt, felgyorsította a növekedést, és világpiaci szereplővé tette az indiai IT-szolgáltatásokat. Másfelől a növekedés hasznai egyenlőtlenül oszlottak el, a mezőgazdaság és az informális szektor leszakadt, a gazdasági nyitás pedig a társadalmi és regionális feszültségeket nem oldotta fel. Ezt a feszültséget jól példázta a 2004-es parlamenti választás, amikor a BJP „India Shining” kampánya a városi középosztály optimizmusára épített, ám a választók jelentős része – a vidéki és szegényebb rétegek – a kampányt a saját helyzetétől távol állónak érezte, és az NDA kormány vereséget szenvedett. A választási eredmény nem azt jelentette, hogy a választók a liberalizációt utasították el, hanem azt, hogy a növekedés politikai kisajátítása és a szociális érzékenység hiánya visszaütött. A 2004 után kialakult politikai konszenzus ezért a gazdasági nyitás fenntartása mellett a szociális programok bővítését is napirendre tűzte; ennek hatásait a India 2000–2026 című alfejezet követi tovább.
Az 1991-es válság tényei – a devizatartalékok zuhanása, az arany mozgósítása, az IMF-program és a júliusi reformcsomag – dokumentált, kortárs kormányzati és nemzetközi intézményi forrásokkal alátámaszthatók. A válság okainak és a reformok hatásának oksági értelmezése azonban vitatott: a szakirodalomban versengenek a külső sokkokra, a belső fiskális politikára és a technokrata elit szerepére összpontosító magyarázatok. A gazdasági növekedésre vonatkozó hivatalos GDP-adatok többszöri statisztikai revíziója miatt az éves növekedési ütemek pontos értéke módszertani fenntartásokkal kezelendő. A szegénységi ráták a bizottsági küszöbértékek függvényében széles sávban mozognak; a jövedelmi egyenlőtlenség becsléseit pedig a háztartási felmérések és az adóhatósági adatok közötti eltérések tovább bizonytalanítják. A középosztály méretére vonatkozó számok elsősorban marketing- és ágazati kutatásokból származnak, nem egységes statisztikai definícióból; az ilyen adatokat ezért nem szabad mérésként, hanem nagyságrendi becslésként kezelni. Az IT-exportra, a foglalkoztatásra és a paraszti öngyilkosságokra vonatkozó iparági, rendőrségi és civil adatok módszertanilag nem összehasonlíthatók, ezért a számokat a forrás típusának és a becslési jellegnek a megjelölésével kell használni. A fejezetben szereplő pontosabb számsorok – így az 1991-es rúpialeértékelés mértéke, az engedélyköteles ágazatok száma, az aranykészlet mennyisége vagy a Tendulkar-ráták – nyilvánosan elérhető, de módszertanilag ellenőrizendő adatok; ezeknél a szöveg a bizonytalanságot jelzi.
Az 1991-es fizetési mérlegválság kényszerhelyzete és a belső reformkészség együtt vezetett India gazdasági liberalizációjához. A Rao-kormány Manmohan Singh pénzügyminiszterrel leértékelte a rúpiát, lebontotta az ipari engedélyezés nagy részét, megnyitotta a gazdaságot a külföldi tőke előtt, és fokozatosan reformálta a kereskedelem és a pénzügyi szektor szabályozását. A reformok politikai konszenzusa a későbbi kormányváltások ellenére fennmaradt, és a növekedés – különösen a szolgáltató szektor és az informatikai ipar révén – felgyorsult. A fogyasztói középosztály bővülése látványos, de számszerűen bizonytalan, és a növekedés előnyei egyenlőtlenül oszlottak meg: a mezőgazdaság, az informális munkavállalók és a szegényebb északi-keleti régiók leszakadtak, miközben a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedtek. Az 1991–2004 közötti időszak ezért egyszerre a gazdasági nyitás sikertörténete és a társadalmi feszültségek kiéleződésének korszaka.