A 2014-es választás nem csupán kormányváltást hozott Indiában, hanem egy olyan politikai korszak kezdetét is, amelyben a hindu nacionalizmus intézményesült formában vált a szövetségi végrehajtó hatalom meghatározó ideológiai keretévé. Narendra Modi, aki korábban Gudzsarát állam főminisztere volt, a Bháratíja Dzsanatá Párt (BJP) jelöltjeként abszolút többséget szerzett a Lok Szabhában, majd ezt 2019-ben megismételte; 2024-ben pártja ugyan elveszítette az egyedüli többséget, de a Nemzeti Demokratikus Szövetség (NDA) koalíciójaként kormányon maradt. Ez az alfejezet a 2014 utáni időszakot elsősorban a Hindu nacionalizmus – gyakran hindutva (hinduság) – fogalmán, a választási eredményeken, a média és a civil társadalom helyzetén, valamint a vallási polarizáció dokumentált eseményein keresztül vizsgálja. A folyamatokat nem elszigetelten, hanem az indiai demokrácia hosszabb átalakulásának részeként érdemes szemlélni: a 2000-es évek gazdasági liberalizációjának egyenlőtlenségei, a kasmíri konfliktus és a társadalmi feszültségek mind formálták azt a politikai közeget, amelyben a Modi vezette BJP megerősödött. A téma érzékenysége miatt különösen fontos megkülönböztetni a dokumentált eseményeket, a hivatalos kormányzati értelmezéseket, a jogvédő szervezetek és a tudományos elemzések állításait, valamint a választói motivációkra vonatkozó – gyakran csak becsléseken alapuló – magyarázatokat.
A Hindu nacionalizmus gyökerei régebbre nyúlnak vissza, mint maga a Modi-korszak. Az ideológia modern, 20. század eleji megfogalmazása Vinájak Dámódar Szávarkar nevéhez köthető, aki 1923-ban megjelent Hindutva: Who is a Hindu? című írásában a hinduságot nem pusztán vallási, hanem kulturális-nemzeti azonosságként határozta meg. A nemzeti önkéntes szervezet, a Rástríja Szvajamszévak Szangh (RSS) 1925-ben jött létre, és azóta is a hindu nacionalista mozgalom – az úgynevezett Szangh Parivár, azaz a „család” – magját alkotja. A BJP ennek a hálózatnak a politikai pártja; 1980-ban alakult, és az 1990-es évek elején vált országos erővé, elsősorban az Ajodhjá-vita és a rám mandir (Ráma-templom) kampány révén. Az 1990-es évek gazdasági liberalizációja, a kongresszusi rendszer eróziója és a regionális pártok megerősödése után a BJP 1996 és 2004 között kisebbségi, illetve koalíciós kormányokat is adott; az Atal Bihari Vádzspéji vezette időszak bizonyos értelemben a pragmatikusabb, mérsékeltebb hindu nacionalizmus képét mutatta. Modi 2014-es fölényes győzelme azonban új helyzetet teremtett: a BJP először szerzett önálló többséget a Lok Szabhában, ami megnövelte a központi kormány mozgásterét a parlamentben, lehetőséget adva a hindutva politikai napirendjének következetesebb végrehajtására.
Modi politikai életrajzát a 2002-es gudzsaráti erőszakhullám árnyékában kell látni. 2002 februárjában a Godhrá városában történt vonatégést, amelyben 59 hindu zarándok halt meg, széles körű, elsősorban muszlimok ellen irányuló erőszak követte Gudzsarátban. Az áldozatok számát a hivatalos adatok körülbelül ezerre – ennek nagyobb része muszlim – teszik, de egyes kutatók és jogvédő szervezetek ennél magasabb becsléseket is közölnek; a halálos áldozatok pontos száma máig vitatott. Modi akkor Gudzsarát főminisztere volt. Az indiai Legfelsőbb Bíróság által megbízott különleges nyomozócsoport később nem talált elegendő bizonyítékot arra, hogy Modi ellen büntetőeljárást indítson, de a 2002-es események és a helyi közigazgatás felelőssége a mai napig éles történelmi és politikai vita tárgya. A Modi-kormány hívei ezt a fejezetet lezártnak, a kritikusok pedig elszámoltatatlannak tekintik; a dokumentumok, a bírósági iratok és a túlélők visszaemlékezései eltérő hangsúlyokkal dolgoznak.
A 2014-es választási kampány egyszerre épített a gazdasági fejlődés és a határozott vezetés ígéretére. A BJP üzenete a „szabru ka szath, szabru ka vikász” (mindenki együtt, mindenki fejlődése) jelszavára épült, de a kampányban jelen voltak a hindu többségi identitást erősítő, illetve a muszlimokat érintő sztereotípiákat mozgósító elemek is. A választás eredménye a BJP számára 282, az NDA számára 336 mandátum a 543 fős alsóházban; ez önmagában is történelmi győzelem volt, mert 1984 óta egyetlen párt sem szerzett egymaga többséget. A választási részvétel magas, a szavazói tömbök közötti átrendeződés jelentős volt: a hindu szavazók körében a BJP a kaszt-, régió- és osztályválasztóvonalakon átívelő, többé-kevésbé egységes támogatottságot épített ki, míg a muszlim szavazók támogatása túlnyomórészt az ellenzéki pártok felé irányult. Ezt a tendenciát a választási felmérések és a választás utáni szociológiai elemzések egyaránt dokumentálták. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a hindu szavazók egysége nem jelenti azt, hogy minden hindú szavazó a hindu nacionalizmus tudatos támogatója lett volna; a döntések mögött gazdasági remények, vezetői imázs, a jóléti programok ígérete és a kongresszusi kormányzattal szembeni elégedetlenség is állt.
A 2014 és 2019 közötti első kormányzati ciklust kettős dinamika jellemezte. Egyfelől a kormány olyan országos jelentőségű gazdasági intézkedéseket hajtott végre, mint a 2017-ben bevezetett egységes áru- és szolgáltatásadó (GST), valamint 2016 novemberében a nagy címletű bankjegyek érvénytelenítése, a „demonetizáció”. Az utóbbit a kormány a feketepiac és a terrorizmus finanszírozásának csapásaként mutatta be, ugyanakkor a rövid távú gazdasági sokk, a készpénzhiány és a informális szektorban foglalkoztatottak veszteségei széles körű vitát váltottak ki; a tudományos elemzések a nettó hatást eltérően ítélik meg. A szociális programok – például a főzőgáz-ellátást bővítő Uddzsválá, a bankszámlákat nyitó Dzsan Dhan vagy az egészségbiztosítást bővítő Ajusmán Bhárat – milliókat értek el, és a kormányzat ezeket a szegények felzárkóztatásának bizonyítékaként emlegette. Ugyanakkor a növekedés előnyei, a munkahelyteremtés és a mezőgazdasági jövedelmek terén a kormány teljesítményét sok elemző vegyesnek vagy elégtelennek tartotta; a fiatalok munkanélkülisége jelentős társadalmi feszültségforrás maradt.
Másfelől a vallási polarizáció látványos és dokumentált esetei is a ciklushoz köthetők. A „tehénvédelem” jelszavával fellépő csoportok 2015 és 2018 között több olyan támadást követtek el, amelyek muszlim áldozatokkal jártak; az esetek között a 2015-ös dádri lincselés, amikor egy férfit marhahús fogyasztásának hírével vádolva öltek meg, széles nemzetközi visszhangot kapott. A hivatalos bűnügyi statisztikák csak részben tükrözik a vallási indíttatású erőszakot, módszertanukat és besorolásaikat a kutatók vitatják. A kormány elítélte az egyedi erőszakcselekmények egy részét, de a kritikusok szerint a hallgatólagos támogatás, a helyi hatóságok tétlensége és a hindu nacionalista nyelvezet térnyerése bátorító légkört teremtett. Ezt bizonyítani azonban nem egyszerű; az ok-okozati összefüggések a politikai beszéd, a helyi társadalmi viszonyok és az intézményi működés bonyolult együttesében rejlenek.
A média és a civil társadalom helyzete 2014 után fokozatosan a nemzetközi és hazai viták középpontjába került. India demokratikus intézményrendszere a függetlenség óta széles sajtószabadságot és élénk civil szférát biztosított, és ez alkotmányosan ma is fennáll. A gyakorlatban azonban a 2014 utáni években a kormányzathoz közel álló hírcsatornák térnyerése, a tulajdonosi koncentráció, a hirdetési bevételek politikai összefüggése és a digitális szabályozás vitái erodálták a média sokszínűségét. A 2021-ben bevezetett informatikai szabályok (Information Technology Rules) nagyobb ellenőrzési jogkört biztosítottak a kormányzatnak a közösségi média platformok felett; a kormány szerint a félretájékoztatás elleni küzdelemhez és a nemzetbiztonsághoz szükségesek, míg a kritikusok a cenzúra eszközének tekintik őket. Külföldi újságíró-szervezetek – például a Riporterek Határok Nélkül – India sajtószabadság-rangsorban elfoglalt helyét folyamatosan romlónak értékelik; a kormány ezt rendszerint elutasítja vagy külföldi elfogultságnak minősíti. A Pegaszosz-kémszoftverrel kapcsolatos 2021-es oknyomozó riportok több indiai újságíró, aktivista és politikus telefonjának állítólagos megfigyelését vetették fel; az indiai kormány tagadta, hogy jogellenesen használta volna a szoftvert. A bizonyítékok itt technikai jellegűek, és a vitatott értelmezések tartománya széles.
A civil társadalomra nehezedő nyomás szintén dokumentált. A külföldi támogatásokra vonatkozó engedélyeket (FCRA) több, a kormányt kritizáló szervezet esetében visszavonták vagy felfüggesztették, ami pénzügyi ellehetetlenüléshez vezetett. A kormány indoklása a külföldi beavatkozás megakadályozása és a szuverenitás védelme volt; a jogvédő szervezetek ezzel szemben a civil tér szűkítéséről beszélnek. Mindkét állítás forrása részben azonos, az értelmezés azonban eltér: a szabályozás ténye dokumentált, az indíték és a hatás megítélése vitatott. A tudományos közegben is vita folyik arról, hogy az indiai demokrácia a „liberális demokráciából” egy „választási demokrácia” vagy „majoritárius demokrácia” irányába tolódott-e el; a fogalmak maguk is normatívak, ezért használatukhoz jelölni kell az elemzői álláspontot.
A 2019-es választást nagyrészt a nemzetbiztonsági tematika uralta. A választás előtt, 2019 februárjában a Dzsammu és Kasmír állambeli Pulvámá körzetében egy öngyilkos merénylő több mint negyven indiai katonát ölt meg; India válaszul légi csapást mért a pakisztáni Balákótnál állítása szerint terrorista kiképzőtáborra. A kormányzat a határozottság narratíváját erősítette, és a választási kampányban a nemzetbiztonságra helyezte a hangsúlyt. A BJP 303, az NDA 352 mandátumot szerzett, ami még az előző győzelmet is felülmúlta. A választás után a kormány gyors egymásutánban hajtott végre olyan lépéseket, amelyek a hindu nacionalista napirend szempontjából meghatározók voltak. 2019 augusztusában a központi kormány rendelettel megszüntette az addigi Dzsammu és Kasmír állam különleges alkotmányos státuszát biztosító 370. cikkelyt, és az államot két, közvetlenebb központi irányítás alatt álló szövetségi területre osztotta. A lépés hatalmas politikai vitát váltott ki; a kasmíri politikai vezetők egy részét őrizetbe vették, a régióban hónapokig tartó korlátozásokat vezettek be. A kormány a döntést az integráció és a fejlődés lépéseként, a kritikusok a demokratikus jogok felfüggesztéseként értelmezték; a nemzetközi közösség reakciói is megoszlottak. Ez a kérdés szorosan kapcsolódik az előző alfejezetben tárgyalt kasmíri konfliktushoz (lásd A társadalmi egyenlőtlenségek és a kasmíri konfliktus).
Ugyancsak 2019 novemberében az indiai Legfelsőbb Bíróság ítéletet hozott az Ajodhjá-vitában. A bíróság a vitatott területet a Ráma-templom építésére ítélte, a muszlim közösség számára pedig másik telket biztosított mecset céljára. Az ítélet ténye dokumentált, és a döntést sokan a hosszan húzódó jogvita lezárásaként üdvözölték; mások ugyanakkor úgy vélték, hogy a döntés a többségi vallási törekvéseket erősítette a kisebbségi jogokkal szemben. A templom alapkőletétele után a helyszínen megkezdett építkezés a hindutva mozgalom számára szimbolikus győzelem volt. Ezzel párhuzamosan a kormány 2019 decemberében elfogadta az állampolgársági törvény módosítását (Citizenship Amendment Act, CAA), amely a szomszédos országokból érkező, üldözött nem muszlim vallási kisebbségek – hinduk, szikhek, buddhisták, dzsainák, párszik és keresztények – számára könnyített állampolgársági utat kínált, de muszlimok számára nem. A törvény országos tiltakozásokat robbantott ki, különösen a Delhi közelében fekvő Sáhin Bágban hónapokig tartó, főként muszlim nők vezette ülősztrájkot. A tiltakozók a törvényt diszkriminatívnak és az alkotmány szekuláris elvével ellentétesnek nevezték; a kormány a törvényt humanitárius intézkedésként védte. A viták erőszakba is átcsaptak, és 2020 februárjában a főváros északkeleti részén több napos hindu–muszlim összecsapások következtek be. A hivatalos adatok szerint legalább 53 ember halt meg, többségük muszlim; egyes jogvédő szervezetek ennél többre becsülik a halálos áldozatok számát, a pontos összesítést pedig politikai és módszertani viták terhelik. A törvény bevezetése azóta is elhúzódott, a tiltakozások emléke pedig a vallási polarizáció egyik kulcsmomentuma maradt.
A 2024-es választás változást hozott a parlamenti erőviszonyokban. Az előrejelzések egy része újabb elsöprő BJP-győzelmet valószínűsített, a hivatalos végeredmény azonban a párt mandátumainak csökkenését mutatta: a BJP 240 helyet, az NDA koalíciója 293-at szerzett, ami megőrizte a kormányzáshoz elegendő többséget, de megszüntette a BJP egyedüli dominanciáját. Az ellenzéki szövetség, az INDIA (Indian National Developmental Inclusive Alliance) a kongresszusi párttal együtt jelentősen növelte a támogatottságát. A választási kampányban a kormány a jóléti rendszert, a nemzetközi tekintélyt és a hindu kulturális szimbólumokat hangsúlyozta, míg az ellenzék a munkanélküliség, az áremelkedés, a föderális autonómia és a kisebbségi jogok kérdéseit állította középpontba. A vallási polarizáció a kampány beszédtémái között is érzékelhető volt, de a választói magatartás elemzése arra utal, hogy a gazdasági elégedetlenség és a helyi jelöltek ugyanúgy szerepet játszottak. A 2024-es eredmény tény, az azt magyarázó értelmezések azonban vitatottak: egyaránt értelmezhető a majoritárius nacionalizmussal szembeni választói figyelmeztetésként és a koalíciós kormányzás visszatéréseként.
A Modi-korszak vallási polarizációja nem csupán a nyílt erőszakeseményekben, hanem a jogi, oktatási és kulturális intézményekben is megjelent. Több BJP-kormányozta állam fogadott el anticonverziós törvényeket, amelyek a vallási áttérítést korlátozzák; a törvények indoklása a kényszerítés és a csalárd megtérítés megakadályozása, kritikusai szerint viszont a kisebbségi vallások gyakorlását nehezítik. Az iskolai tankönyvek átírása, a történelmi kutatás irányultsága és a közterek elnevezésének változásai szintén a hindu kulturális örökség középpontba állítását szolgálják. Ezek a folyamatok nem feltétlenül lineárisak: India szövetségi berendezkedése miatt az egyes államokban eltérő politikai irányok érvényesülnek, és a bíróságok, a választási bizottság, valamint a média egyes szegmensei továbbra is ellensúlyt képeznek. A demokratikus intézményrendszer tehát nem omlott össze, de a hatalommegosztás minősége és a kisebbségvédelem ereje a tudományos viták szerint gyengült.
A nemzetközi környezet sem hagyható figyelmen kívül. A Modi-kormányzat egyidejűleg ápol szoros viszonyt az Egyesült Államokkal, Japánnal, Ausztráliával – a Kvad (Quad) párbeszéd keretében is –, valamint Oroszországgal, és aktív déli–déli diplomáciát folytat. A hindu nacionalizmus belpolitikai térnyerését egyes nyugati kormányok és nemzetközi szervezetek emberi jogi aggodalmakkal kísérik, ugyanakkor India stratégiai súlya miatt a kritika gyakran mérsékelt. A diaszpóra – különösen az észak-amerikai és egyesült királyságbeli indiai közösségek – megosztott: egyes szervezetei a Modi-kormányzatot támogatják, mások a kisebbségi jogokért és a szekuláris Indiáért lépnek fel. A nemzetközi fórumokon a kormány rendszerint a külföldi beavatkozás elutasításával válaszol a kritikákra, és a hindu nacionalizmust a nemzeti önrendelkezés, nem pedig a vallási kirekesztés nyelvén mutatja be. Ez az ön-reprezentáció a globális dél nézőpontjából érthető ellenállásként is értelmezhető a nyugati értékrend egyetemessé tételével szemben, de ugyanaz az érv elfedheti a kisebbségi jogok valódi korlátozását is.
Összességében a Modi-korszak és a hindu nacionalizmus értékelése nem egyszerűsíthető sem démonizálásra, sem apológiára. A dokumentált tények – a választási eredmények, a jogszabályok, a bírósági ítéletek, a zavargások és a médiaszabályozás – világos keretet adnak, de az ok-okozati összefüggések, a választói motivációk és a demokrácia minőségére gyakorolt hatás megítélése eltérő. A hindu nacionalizmus hívei a nemzeti kulturális identitás megerősítését, a korrupció elleni fellépést és a gazdasági modernizációt hangsúlyozzák; kritikusai a kisebbségi jogok szűkülését, a civil tér zsugorodását és a többségi identitás politikai erővé válását emelik ki. A történelmi elemzés feladata nem az, hogy e vitában állást foglaljon, hanem az, hogy a források segítségével rekonstruálja a folyamatokat, és láthatóvá tegye a vitatott értelmezések természetét.
A Modi-korszak történetének fő forrástípusai közé tartoznak az Indiai Választási Bizottság hivatalos eredményközlései, a parlament jegyzőkönyvei és a jogszabályok szövege, a Legfelsőbb Bíróság és az alsóbb bíróságok ítéletei, a kormányzati statisztikai hivatalok adatsorai, valamint a nemzeti bűnügyi nyilvántartás (NCRB) éves jelentései. Az utóbbiak különösen vitatottak: a vallási indíttatású bűncselekmények osztályozása nem egységes, a rendőri nyilvántartás helyi szinten változó, és a kormányzati adatok rendszerint alacsonyabbra teszik az áldozatszámokat, mint a független jogvédő szervezetek becslései. A 2002-es gudzsaráti erőszak, a 2019-es dzsammu-kasmíri korlátozások vagy a 2020-as delhi zavargások halálos áldozatainak pontos száma ezért nem kezelhető egyetlen lezárt adatként; a közlésnél mindig jelölni kell a forrást, a módszert és az eltérő becsléseket.
A választási eredmények tényei megbízhatók, de a választói motivációkra vonatkozó magyarázatok már becslésen alapulnak. Az olyan felmérések, mint a CSDS-Lokniti választás utáni kutatásai értékesek, de a vallási identitás és a szavazói döntés közötti összefüggés nem olvasható ki mechanikusan; a kérdezettek önbevallása, a minta torzítása és a politikai érzékenység torzíthatja az adatokat. A média és a civil társadalom helyzetére vonatkozó nemzetközi rangsorok hasonlóan normatív feltevéseket hordoznak, és a kormányzat elutasítja őket; a szövegekben ezért érdemes a rangsor tényét közölni, de egyben jelezni annak módszertani vitatottságát.
A „hindu nacionalizmus” és a „hindutva” kifejezések használata maga is értelmezési kérdés. A hindutva hívei a kifejezést a kultúrnemzeti önazonossággal azonosítják, és elutasítják, hogy az szükségszerűen vallási kirekesztést jelentene; a kritikusok viszont a többségi vallási identitás politikai felsőbbrendűségét olvassák ki belőle. A kötet nem veszi át egyik minősítést sem semleges fogalomként; a kifejezést inkább a szereplők saját nyelvhasználatában, illetve a tudományos szakirodalomban zajló vitaként mutatja be.
A gyarmati múlt és a vallási közösségek viszonya sem hagyható figyelmen kívül. A hindu és muszlim identitások nem örök, változatlan adottságok; a 19–20. századi népszámlálások, a választójogi reformok és a gyarmati kategorizálás jelentős szerepet játszottak a vallási csoportok politikai megszilárdulásában. A 2014 utáni polarizáció tehát nem a gyarmatosítás előtti múlt egyszerű folytatása, hanem modern állami, médiabeli és választási folyamatok eredménye. Az ezzel kapcsolatos kutatások egy része dokumentált, másik része értelmezési vita; a leegyszerűsítő, közösségeket homogén tömbökként kezelő narratívákat a könyv igyekszik kerülni.
Végül a jelenkori vizsgálat alapvető korlátja a levéltári hozzáférhetőség. A 2014 utáni kormányzati iratok egy része nem nyilvános, a digitális források gyorsan változnak, és a hírszerzési vagy biztonságpolitikai állítások ellenőrzése nehéz. A 2025–2026-os eseményekre vonatkozó adatok esetében pedig kifejezetten ellenőrzési igény áll fenn; a könyv itt csak lezárt, többszörösen megerősített tényeket közöl, és jelzi a friss viták bizonytalanságát.
Narendra Modi 2014-es, majd 2019-es választási győzelmével a BJP és a hindu nacionalista ideológia, a hindutva a szövetségi kormányzás meghatározó keretévé vált. Az első ciklust gazdasági reformok, jóléti programok, ugyanakkor a vallási polarizáció fokozódása és a média, illetve civil társadalom szabadságáról szóló viták jellemezték. A 2019-es újabb többség után a kormány olyan lépéseket hozott – a 370. cikkely megszüntetése, az Ajodhjá-ítélet, a CAA-törvény –, amelyek mély politikai és társadalmi megosztottságot okoztak. A 2024-es választáson a BJP elveszítette egypárti többségét, de koalícióban kormányon maradt; az ellenzék megerősödött, a politikai verseny a vallási identitás mellett a gazdasági és föderális kérdések köré is szerveződött. A hindu nacionalizmus térnyerése nem kollektív bűnösséget jelent, hanem olyan történeti-politikai folyamatot, amelynek dokumentált tényei, vitatott értelmezései és eltérő társadalmi hatásai egyaránt részei India 21. századi történetének.