India 2000 utáni történetében a gazdasági növekedés és a társadalmi egyenlőtlenségek párhuzamosan, gyakran egymást erősítve alakultak. Az A gazdasági növekedés és a szolgáltató szektor című alfejezet azt mutatta be, hogy az informatikai, pénzügyi és városi szolgáltató ágazatok bővülése miként emelte be Indiát a globális gazdaságba. Ennek az átalakulásnak azonban erősen egyenlőtlen volt a szerkezete: a növekedés előnyeit elsősorban a városi, formális képzettséggel rendelkező középosztály, valamint a nagytőke és a tulajdonosi rétegek élvezték, míg a vidéki agrárháztartások, az alacsony kasztokba tartozók, az adivasik és a vallási kisebbségek jelentős része továbbra is a bizonytalan foglalkoztatás, a rossz minőségű közszolgáltatások és a politikai kiszolgáltatottság körülményei között élt. Ezt az egyenlőtlenségi szerkezetet a 2000-es évek elejétől a hivatalos statisztikák, a szociológiai felmérések és a növekedés hatásait vizsgáló kutatások egyaránt rögzítették, bár a mérési módszerek és az okok magyarázata éles viták tárgya maradt.
A kasztrendszer a 21. századi Indiában sem szűnt meg, de formája jelentősen átalakult. A brit gyarmati népszámlálások és adminisztratív kategorizálás a 19–20. században megszilárdította a kasztokról alkotott képet, a függetlenség utáni alkotmány pedig a történelmi hátrányok kompenzálására fenntartásos politikát, úgynevezett rezervációt vezetett be. A 2000 utáni időszakban a kasztalapú megkülönböztetés továbbra is dokumentált jelenség, noha a nyilvános térben a diszkrimináció formái gyakran kevésbé látványosak, mint a 20. század közepén. A dalitok – a hagyományos kifejezés szerint érinthetetlenek, más önelnevezéssel a „letört” vagy „sereg” csoportok –, valamint az adivasik, az őslakosnak tekintett törzsi közösségek körében a szegénységi arány, az alultápláltság, az analfabetizmus és a börtönnépességen belüli felülreprezentáltság tartósan magasabb az országos átlagnál. Ez a különbség a 2000-es években készült háztartásfelmérésekben is visszatér, ami azt jelzi, hogy a gazdasági növekedés önmagában nem számolta fel a történelmileg kialakult hátrányokat.
A kasztpolitika a 2000 utáni évtizedekben is a belpolitika egyik legérzékenyebb terepe maradt. A felsőoktatásban és az állami munkahelyeken a scheduled castes (SC), a scheduled tribes (ST) és a más „hátrányos kasztoknak” nevezett csoportok (Other Backward Classes, OBC-k) számára fenntartott keretek bővítése rendszeresen váltott ki tiltakozást és alkotmányos vitákat. 2006-ban a központi felsőoktatási intézményekben az OBC-hallgatók számára bevezetett 27 százalékos kvóta a felsőbb kasztokhoz tartozó, jórészt városi családok tömeges ellenállásába ütközött; a vitában a kvóta ellenzői a „tiszta érdem” elvét, támogatói a történelmi egyenlőtlenség és a reprezentáció hiányát hangsúlyozták. Az intézkedést az indiai Legfelsőbb Bíróság a feltételek meghatározásával engedélyezte; a pontos ítéleti indoklás értelmezése azóta is vitatott. 2019-ben az indiai parlament 103. alkotmánymódosításként bevezette a gazdaságilag gyengébb felső kasztoknak szóló 10 százalékos kvótát, ami újabb vitákat nyitott arról, hogy a kaszt vagy a jövedelem mérje-e a hátrányt, és hogy a rendelkezés összeegyeztethető-e az alkotmányos egyenlőségi elvvel. E vitákban a jogi és politikai álláspontok élesen eltérnek; a dokumentált tény maga a kvótarendszer változása, míg annak társadalmi hatása tudományosan vitatott értelmezés.
A szegénység mérése a 2000–2026 közötti Indiában szintén folyamatos módszertani és politikai vita tárgya. A hivatalos szegénységi küszöbök a 2011–12-es felmérések szerint – attól függően, hogy a Tendulkar- vagy a Rangarajan-bizottság módszertanát használjuk – a lakosság mintegy 22, illetve alacsonyabb, 12–13 százalékos arányát mutatták szegénynek; a két szám közötti különbség önmagában jelzi, hogy a fogyasztási kiadások alapján húzott határvonal milyen nagy mértékben határozza meg az eredményt. A 2020-as évek elején az UNDP többdimenziós szegénységi indexe (MPI) szerint India továbbra is a világ legnagyobb szegény népességét tömörítette, de a javulás üteméről eltérő becslések készültek. A legfrissebb, 2022 utáni hivatalos fogyasztási felméréseket a kormányzat csak fokozatosan hozta nyilvánosságra, ezért az alfejezetben szereplő, 2023 utáni számok ellenőrzést igényelnek. A dokumentált tény az, hogy a szegénység az ezredforduló óta csökkent, ám a csökkenés üteme, földrajzi megoszlása és a jövedelmi egyenlőtlenség alakulása a különböző adatforrásokban nem egybecsengő. A hivatalos GDP-növekedési adatok és a fogyasztási felmérések közötti eltérések a 2010-es évek közepétől a statisztikai rendszer hitelességéről is vitát indítottak.
A társadalmi egyenlőtlenségnek fontos dimenziója a vallási kisebbségek helyzete. India alkotmányosan szekuláris állam, ám a vallási közösségek közötti viszony a 2000 utáni évtizedekben többször erőszakba fordult. A muszlimok alkotják a legnagyobb kisebbséget, arányuk a népszámlálások szerint 14 százalék körüli, emellett jelentős keresztény, szikh, buddhista és dzsaina közösségek élnek az országban. A 2002-es gujarati erőszak dokumentált eseménysor: a Godhránál történt vonatgyújtogatást követően a nyugati államban muszlimok elleni tömeges támadások, gyilkosságok, nemi erőszak és lakóhelyi szegregációra kényszerítés történt. A halálos áldozatok hivatalos száma ezer feletti, a legtöbb humanitárius és emberi jogi jelentés szerint a muszlim közösséget aránytalanul sújtó erőszakról volt szó. Az erőszak tömeges jellege dokumentált tény; az, hogy a támadások mennyire voltak szervezettek, illetve milyen szerepet játszott az állami rendőrség és a politikai vezetés, vitatott értelmezés. A gujarati események azóta is az indiai emlékezetpolitika és a büntetőjogi elszámoltatás egyik legmegosztóbb ügye; a bírósági eljárások eredményeit a különböző közösségek eltérően értelmezik.
A 2000-es évek második felében és a 2010-es években újabb vallási feszültségek robbantak ki, például 2008-ban Kandhamal körzetében, ahol keresztények elleni erőszak történt. A hindu nacionalista mozgalom, a Hindutva politikai térnyerésének társadalmi következményeit a Modi és a Hindu nacionalizmus című alfejezet elemzi; itt annyi rögzítendő, hogy a 2014 utáni kormányzati ciklusban a muszlimokkal szembeni atrocitások – egyes jelentések szerint – gyakoribbá és nyíltabbá váltak, ugyanakkor a hivatalos kormányzati álláspont ezt tagadja, és az egyedi eseteket bűnügyként, nem pedig közösségi ügyként kezeli. A 2020-as északkelet-delhii zavargások, amelyek a vitatott állampolgársági törvény (CAA) elleni tiltakozások idején törtek ki, ismét megmutatták, hogy a vallási és osztályszerkezeti törésvonalak összefonódnak: a halottak és sebesültek nagyobb része a dokumentált kórházi és rendőrségi adatok szerint muszlim lakos volt, ám a felelősség kérdése bírósági eljárásokban és politikai vitákban továbbra is erősen vitatott. A 2019 decemberében elfogadott CAA a szomszédos országokból érkezett nem muszlim – hindu, szikh, buddhista, keresztény, párszi és dzsaina – menekülteknek könnyítette volna meg az állampolgárság megszerzését; a kormányzat szerint humanitárius jogszabály, ellenzéke szerint muszlimellenes és alkotmányellenes szelekció. A törvény végrehajtása 2024 elejéig nem történt meg, így a társadalmi hatása is részben nyitott kérdés. A minősítéseket – „diszkriminatív”, „emberi jogi sérelem”, „vallási pogrom” – a könyv nem veszi át saját álláspontjaként, hanem a szereplő nyilatkozatokként és közösségi narratívákként azonosítja.
A kasmíri konfliktus India 2000 utáni társadalomtörténetének egyik legmélyebb és leginkább vitatott szála. A régió Dzsammu és Kasmír néven vált ismertté, és három, kulturálisan és vallásilag eltérő tájegységet foglalt magába: a muszlim többségű Kasmír-völgyet, a hindu többségű Dzsammut és a buddhista többségű Ladakhot. Az 1947-es felosztás óta a terület hovatartozása India és Pakisztán között vita tárgya; az ENSZ Biztonsági Tanácsának korai határozatai népszavazást irányoztak elő, amely soha nem valósult meg. A szubkontinens felosztásának erőszakát és az 1947-es menekülthullámot a Az 1947-es felosztás és a függetlenség alfejezet tárgyalta. A 2000-es években a kasmíri konfliktus már nemcsak két állam közötti területi vita volt, hanem egyben belső fegyveres felkelés, emberi jogi válság és a helyi politikai autonómia kérdése is. E három réteg összekapcsolódása miatt a kasmíri helyzetről szóló állításokat különösen óvatosan kell kezelni.
Az 1989–90-ben kezdődött fegyveres felkelés a 2000-es években folytatódott, és a biztonsági erők, a felkelő csoportok és a civil lakosság között hosszan tartó, alacsony intenzitású konfliktust eredményezett. Az indiai kormányzat a felkelő csoportokat „terroristáknak” nevezi, és a hadsereg, a félkatonai erők, valamint a rendőrség jelenlétét a szuverenitás védelmének tekinti; az emberi jogi szervezetek viszont tömeges önkényes fogva tartásokat, peren kívüli kivégzéseket, kínzást és a demonstrációk erőszakos leverését dokumentálták. A 2000–2026 közötti időszakban az áldozatok számáról különböző nyilvántartások készültek: az indiai hivatalos adatok általában alacsonyabb, a kasmíri civil szervezetek és a pakisztáni hivatalos források magasabb becsléseket közölnek. A konfliktusban a civilek mellett nagy számú katona, rendőr és fegyveres csoportokhoz köthető személy halt meg; a pontos arányok a források elfogultsága miatt vitatottak. A könyv itt nem foglal állást abban a vitában, hogy a helyzet „felkelés”, „szabadságharc”, „terrorizmus” vagy „megszállással szembeni ellenállás” lenne, hanem jelzi, hogy mindegyik minősítés jelen van a kormányzati, pakisztáni, kasmíri aktivista és nemzetközi emberi jogi beszédmódban.
2019 augusztusa fordulópontot hozott. Augusztus 5-én az indiai kormány alkotmányos eszközökkel megszüntette a 370. cikkelyt, amely Dzsammu és Kasmír számára különleges autonómiát biztosított, valamint hatályon kívül helyezte a 35A. cikkelyt, amely a letelepedés és a tulajdonjog terén a helyi lakosoknak adott előjogokat. A kormányzat a lépést a régió teljes integrációjának, a fejlesztés felgyorsításának és a „terrorizmus” visszaszorításának eszközeként indokolta; a kritikusok – köztük a kasmíri politikai pártok, független jogászok, emberi jogi szervezetek és Pakisztán – a lépést kollektív büntetésként, a demokratikus jogok felfüggesztéseként és illegitim integrációként értékelték. A döntést követően a hatóságok napokra, majd hetekre felfüggesztették a mobilkommunikációt és az internetet, a politikai vezetőket – köztük volt kormányfőket – házi őrizetbe vagy börtönbe zárták, a kijárási tilalmat és a gyülekezési jogot pedig széles körben korlátozták. Az események időrendje dokumentált; a megítélésük vitatott. A 2019 utáni Dzsammu és Kasmírban a választott képviselők hiánya, a bírósági eljárások lassúsága és a civil szabadságjogok korlátozása olyan állapotot teremtett, amelyet egyes nemzetközi szervezetek az emberi jogok folyamatos, súlyos megsértésének neveznek; az indiai kormány ezt a minősítést visszautasítja, és hangsúlyozza a rend fokozatos helyreállítását, a fejlesztési beruházásokat és az önkormányzati választások megtartását. A kasmíri konfliktusban a vitát nem lehet elválasztani a szélesebb regionális és hidegháborús örökségtől: Pakisztán a térség egy részét megszállt területnek tekinti, a 2008-as mumbai terrortámadások után a két ország közötti bizalom minimálisra csökkent, a 2016-os és 2019-es határ menti támadások, valamint a 2019-es pulwamai merénylet és az azt követő indiai légicsapás pedig ismételten a háború szélére sodorta a két atomhatalmat.
A nők helyzete a 2000 utáni Indiában egyszerre mutat javuló mutatókat és mélyen rögzült strukturális egyenlőtlenségeket. A lányok iskoláztatása, a szülészeti ellátás és a női várható élettartam terén a 2000-es években mérhető előrelépés történt; a 2010-es évek elején indított kormányzati programok – köztük a Beti Bachao Beti Padhao, a lánygyermek védelmét és oktatását célzó kampány – a nemi arány javítását tűzték ki célul. Ugyanakkor a 2001-es és 2011-es népszámlálásokban a 0–6 éves korosztály nemi aránya továbbra is a történelmi férfiassági torzulást mutatta, ami a születés előtti nemi szelekció tartós jelenlétére utal. A 2012. decemberi delhi csoportos nemi erőszak és gyilkosság országos és nemzetközi tiltakozáshullámot váltott ki, és a büntetőjog szigorításához vezetett; az esemény dokumentált tény, viszont a büntetőjogi reform hatása a nőkkel szembeni erőszak gyakoriságára vitatott. A hivatalos bűnügyi statisztikák szerint a bejelentett nemi erőszakos esetek száma a 2010-es években emelkedett, ami jelentheti a tényleges erőszak növekedését vagy a nagyobb bejelentési hajlandóságot; a társadalomkutatók szerint mindkét tényező szerepet játszhat.
A női munkaerő-piaci részvétel eközben az egyik legmakacsabb gazdasági-társadalmi probléma. A 2000-es évek eleje óta a női foglalkoztatottsági ráta Indiában világviszonylatban alacsony, és a 2010-es években – a gazdasági növekedés ellenére – sem nőtt érdemben. A vidéki nők munkája gyakran a háztartáson belüli mezőgazdasági segítő tevékenységben, a városi nőké az informális gondozásban és a gyáripari, textilipari idénymunkában jelenik meg, ami a hivatalos munkavállalási statisztikákban alulreprezentált. A 2017-es Maternity Benefit (Amendment) Act a fizetett szülési szabadságot kiterjesztette, de a törvény gyakorlati érvényesülése a rendezetlen munkaviszonyban dolgozó nők millióinál korlátozott. A 2023-as parlamenti női kvótatörvény (Nari Shakti Vandan Adhiniyam) a nők számára 33 százalékos fenntartást írt elő az alsóházban és az állami törvényhozásokban, ám a végrehajtása a népszámláláshoz és a körzethatárok újrarajzolásához volt kötve, ezért a hatás a 2020-as évek közepéig nyitott. Fontos megjegyezni, hogy a női egyenlőtlenségek nem választhatók el a kaszt, a vallás és a területi egyenlőtlenségek metszeteitől: a dalit, adivasi és muszlim nők egyszerre szenvedik el az osztály-, kaszt- és nemi alapú hátrányokat, amit a szociológiai irodalom interszekcionális egyenlőtlenségnek nevez.
A vidék és a mezőgazdaság helyzete szintén központi eleme a 2000 utáni társadalmi egyenlőtlenségeknek. India lakosságának jelentős része továbbra is vidéki, és a mezőgazdaság a foglalkoztatás egyik legnagyobb ágazata, jóllehet a GDP-hez való hozzájárulása a 2000-es években 15 százalék alá csökkent. A termelékenység, a jövedelem és a hitelhez jutás terén hatalmas különbségek vannak az öntözött, kereskedelmi célra termelő északnyugati államok és a csapadékfüggő, száraz középső-keleti vidékek között. A 2010-es években a mezőgazdaságból élő háztartások körében a kisbirtokok eladósodása, a termőföld csökkenő mérete és a globális áringadozás miatti jövedelembiztonság hiánya súlyos válságjeleket mutatott. A mezőgazdasági öngyilkosságokról szóló hivatalos NCRB-adatok évente több ezer esetet rögzítenek, bár a tényleges szám a regisztráció hiányosságai miatt ennél magasabb is lehet; ez statisztikai becslés. A 2020–2021-es országos farmertüntetések, amelyek a kormányzati piaci reformtörvények ellen szerveződtek, a vidéki elégedetlenség legnagyobb megnyilvánulásai voltak az ezredforduló óta. A tiltakozók elsősorban a pandzsábi és haryanai kistermelők voltak, de a mozgalom más államokra is kiterjedt; a kormányzat a törvényeket 2021 novemberében visszavonta. A protest időszaka alatt a táborokban élő gazdák, nők és idős személyek helyzete, valamint a közösségi média retorikája újra felszínre hozta India városi-vidéki törésvonalát. A farmertüntetések értelmezése is megoszlik: a tiltakozók szerint a törvények a nagyvállalati piacoknak kedveztek volna, a kormányzat szerint a termelők szabad értékesítését bővítették volna; a vita politikai és gazdaságtudományi szempontból egyaránt vitatott értelmezés.
A vallási kisebbségek, a kasztok és a vidéki szegénység összekapcsolódását tovább árnyalja, hogy a fejlesztési programok – a folyósított gázpalackok, a banki hozzáférés, a higiéniai kampányok, a közvetlen juttatások – a 2014 utáni években széles körben elterjedtek, és sok szegény háztartás számára javították az alapellátást. A 2014-ben indított Pradhan Mantri Jan Dhan Yojana bankszámlaprogram, a Swachh Bharat tisztasági kampány és az Ujjwala gázpalackprogram kormányzati adatai szerint milliós háztartásokat értek el; független értékelések szerint azonban a valós használat, a tartósság és a minőség egyenetlen, ezért a programok hosszú távú hatása vitatott. A szegény háztartások számára a formális banki számla, a mobilfizetés és a digitális azonosítás ugyan növelte a láthatóságot, de nem szüntette meg a jövedelmi bizonytalanságot, a tartozást és a közszolgáltatások – iskola, kórház, biztonságos ivóvíz – hiányát.
A 2000–2026 közötti időszakban a társadalmi egyenlőtlenségek tehát nem egyszerűen a gazdasági növekedés hiányából, hanem a növekedés szerkezetéből, az intézményi hozzáférés egyenlőtlenségéből és a társadalmi hierarchiák – kaszt, vallás, nem, lakóhely – kölcsönhatásából fakadtak. A 2019-es és 2020-as évek válságai, a járvány, a lezárások, a munkahelyek elvesztése és a visszafordított mezőgazdasági reformok mind a legkiszolgáltatottabb csoportokat érintették a legkeményebben: a belső vándorok, a napi béres munkások, a városi informális szektorban élő nők és a vidéki kisbirtokosok egyszerre szenvedték el a jövedelem kiesését, az egészségügyi ellátás nehézségeit és a lakóhelyükről való kényszerű elvándorlást. A pandémia idején a városokból a falvakba visszatérő munkások tömege – dokumentált tény – drámaian megmutatta, milyen törékeny az indiai munkaerőpiac alsó szegmense.
Az egyenlőtlenségek és a kasmíri konfliktus párhuzamos tárgyalása azt is megvilágítja, hogy India mai társadalmi feszültségei nem különálló „problémák”, hanem a demokratikus intézmények, a föderatív államszerkezet, a vallási sokszínűség és a gazdasági liberalizáció közötti feszültségek megnyilvánulásai. A 2000 utáni reformok, a növekvő regionális egyenlőtlenségek és a hindu nacionalista mobilizáció egyaránt beépültek a társadalmi viszonyokba; ezek következményeiről a Modi és a Hindu nacionalizmus, valamint a következő összehasonlító fejezetek adnak elemzést.
Az alfejezet állításai eltérő bizonyosságú forrásokra támaszkodnak. A törvénykezési események – a 2019-es 370. cikkely eltörlése, az állampolgársági törvény elfogadása, a farmertörvények bevezetése és visszavonása – dokumentált tények, mivel az indiai parlament jegyzőkönyvei, hivatalos közlönyök és a Legfelsőbb Bíróság közleményei rögzítik őket. A 2002-es gujarati erőszak, a 2012-es delhi nemi erőszak és a 2020-as delhi zavargások szintén dokumentált események, de az áldozatok pontos száma, a felelősség megállapítása és a minősítések vitatottak. A szegénységi ráták, a foglalkoztatási mutatók, a mezőgazdasági öngyilkosságok és a nemi arányok esetében a hivatalos indiai statisztikák (NSSO, NCRB, NFHS, népszámlálás) módszertani becslések, amelyeket a szakirodalom folyamatosan kritikával illet. A 2020-as évek közepén a legfrissebb fogyasztási és bűnügyi adatok közzététele részben késedelmes volt, ezért a 2023 utáni számszerű állítások további ellenőrzést igényelnek. A kasmíri konfliktusban az indiai kormány, Pakisztán, a kasmíri civil szervezetek és a nemzetközi emberi jogi szervezetek eltérő adatokat közölnek; a könyv ezeket párhuzamosan mutatja be, anélkül, hogy egyiket tényként fogadná el. A vallási minősítések – „pogrom”, „kollektív büntetés”, „terrorizmus”, „jogfosztás” – a szereplők fogalomhasználatát tükrözik, nem a tankönyv állásfoglalását.
India 2000 és 2026 között gazdasági növekedést és társadalmi átalakulást élt meg, de az egyenlőtlenségek továbbra is mélyen beágyazottak. A kasztalapú hátrányok a rezervációs vitákban és a dalitok, adivasik tartós szegénységében mutatkoznak meg; a szegénység mérése módszertani viták tárgya. A vallási kisebbségek helyzete a 2002-es gujarati erőszak, a 2019-es CAA-vita és a 2020-as delhi zavargások fényében feszült, miközben a Hindutva politikai következményeit külön alfejezet tárgyalja. A kasmíri konfliktus 2019-ben a 370. cikkely eltörlésével új szakaszba lépett; a régió megítélésében az indiai, pakisztáni, kasmíri és nemzetközi szereplők alapvetően eltérő álláspontot képviselnek. A nők jogi és oktatási helyzete javult, de a munkaerő-piaci részvétel és a nemi erőszak elleni védelem hiányos; a vidéki mezőgazdaság válsága a 2020–2021-es farmertüntetésekben csúcsosodott ki. A társadalmi egyenlőtlenség nem egyszerűen a hiányzó modernizáció jele, hanem a növekedés és az intézményi hozzáférés egyenlőtlen szerkezetének következménye.