A brit–nepáli kapcsolat nem gyarmati uralomként, hanem a formális függetlenség és a mély brit befolyás sajátos együttéléseként alakult. Az 1814–1816-os háború lezárta a Gurkha Királyság terjeszkedését, a Szugauli szerződés pedig olyan keretet hozott létre, amelyben Nepál megtarthatta államiságát, ugyanakkor a Brit Kelet-indiai Társaság – később a brit-indiai kormányzat – katonai, politikai és gazdasági érdekei folyamatosan érvényesültek. E keretben emelkedett fel a Rana család, és 1846-tól 1951-ig örökletes miniszterelnöki autokráciát épített ki. Az alfejezet az 1814 és 1951 közötti időszakot tárgyalja; az azt követő átmenet a következő egységhez tartozik.
A 18. század végétől a Gurkha Királyság – amelynek terjeszkedését A Gurkha hódítás és a Nepáli Királyság mutatta be – a Himalája déli oldalán és a Terai síkságon egyre nagyobb területeket vont ellenőrzése alá. Ez a nyugati és keleti irányú expanzió ütközött a Brit Kelet-indiai Társaság észak-indiai érdekeivel. A határvillongások, a kereskedelmi viták és a helyi adók kivetése körüli konfliktusok a 19. század első évtizedében kiéleződtek. A brit döntéshozók egy része a gurkha terjeszkedést a gyarmati észak-indiai területek biztonságára nézve fenyegetésként értelmezte; mások a kereskedelmi útvonalak ellenőrzését és a Himalája előterének stratégiai biztosítását tekintették elsődlegesnek. A háború okai így nem vezethetők vissza egyetlen eseményre: a dokumentált határincidensek mellett a gyarmati terjeszkedés logikája és a helyi hatalmi törekvések egyaránt szerepet játszottak.
A Brit Kelet-indiai Társaság 1814-ben hadat üzent. A háború 1814–1816 között több hadműveleti irányban zajlott. A brit erők kezdetben alábecsülték a nepáli ellenállást. A nyugati fronton a nalapani erőd ostroma során Balbhadra Kunwar és katonái hónapokig feltartóztatták a túlerőt; a brit források elismerően írtak a védők kitartásáról. A hadjárat később a britek számára kedvező fordulatot vett, miután nagyobb erőket vontak össze, és több irányból támadtak. David Ochterlony vezetésével a nyugati szektorban döntő győzelmeket értek el. A nepáli kormányzat végül elfogadta a béke feltételeit. A háború halálos áldozatainak száma a korabeli hadi jelentések hiányosságai miatt csak becslés; a brit és a nepáli veszteségadatok eltérőek, és a helyi lakosságot ért veszteségek dokumentálása még hézagosabb.
A Szugauli szerződést 1815 decemberében írták alá, és 1816 márciusában ratifikálták. A szerződés szövege fennmaradt; rendelkezései értelmében Nepál lemondott a Szatledz folyótól nyugatra fekvő területekről, Kumaonról, Garhwalról, valamint a keleti és nyugati Terai jelentős részéről. A brit kormányzat jogot kapott arra, hogy rezidenst tartsa Kathmanduban. A szerződés formálisan elismerte Nepál függetlenségét, ám a területi veszteségek, a brit rezidens jelenléte és a külkapcsolatok gyakorlati korlátozása a brit befolyás állandósulását jelentették. A határvonalak kijelölése később is viták forrása maradt, mivel a szerződés egyes szakaszai nem elég részletesen határozták meg a hegyvidéki határt.
A háború következményei között kell számon tartani a brit katonai vezetés azon felismerését, hogy a hegyvidéki nepáli harcosok a gyarmati hadseregben jól hasznosíthatók. A gurkha toborzás nem volt része a Szugauli szerződésnek, de a háború után gyorsan intézményesült. A „gurkha” elnevezés a Gorkha régió nevéből származik, bár a toborzott katonák több etnikai csoportból – magar, gurung, limbu, rai, csetri és más közösségekből – érkeztek. A Brit Kelet-indiai Társaság, majd a brit-indiai hadsereg gurkha ezredei a 19. század közepétől a gyarmati haderő megbecsült részévé váltak. A toborzás gazdasági jelentősége Nepál hegyvidéki térségeiben fokozatosan nőtt: a zsold, a nyugdíjak és a hazautalások sok család megélhetését egészítették ki, ugyanakkor a katonai szolgálat a brit birodalom háborúiban való részvételt is jelentette.
A háború utáni nepáli belpolitikát a királyi hatalom meggyengülése és az udvari frakcióharcok jellemezték. A miniszterelnöki és katonai tisztségek körül nemesi családok versengtek, a királyok gyakran kiskorúak vagy gyenge kezű uralkodók voltak. Ebben az instabil környezetben emelkedett ki Jang Bahadur Kunwar, aki anyai ágon kapcsolódott az udvarhoz, és katonai pályafutása során erős hálózatot épített ki. Az 1846. szeptember 14-i úgynevezett Kot mészárlás során a királyi palota udvarán összegyűlt udvari nemesség és katonatisztek közötti vita tömeges erőszakba torkollott. A pontos lefolyásról a brit rezidensi jelentések és a Rana családi hagyomány eltérően beszélnek; a dokumentált tény az, hogy Jang Bahadur és szövetségesei likvidálták a rivális frakciók vezetőit, és ezt követően szerezték meg a főhatalmat. Az áldozatok számát a források eltérően adják meg, a részletek pedig a későbbi Rana-párti és ellenzéki emlékezetben egyaránt átalakultak.
Jang Bahadur Kunwar 1846-ban miniszterelnök és főparancsnok lett, majd 1847-ben Rajendra király lemondatása után Surendra királyt névleges uralkodóként hagyta meg. A miniszterelnökséget örökletessé tette saját családjában, és a család felvette a Rana nevet. A Rana-rendszer így nem szüntette meg a királyság intézményét, hanem kiüresítette: a király továbbra is szakrális és formális legitimációt adott, a tényleges hatalmat azonban a Rana miniszterelnök gyakorolta. Az öröklés rendje a gyakorlatban gyakran okozott utódlási harcokat, mert a miniszterelnökséget először a testvérek, később a fiúk örökölhették, és a családon belüli rivalizálás időről időre erőszakos fordulatokat hozott.
A Rana-rendszer társadalmi és gazdasági alapjai közé tartozott a földbirtokok családi ellenőrzése, az adóbérleti rendszer és a kényszermunka. A Rana család és szövetségesei hatalmas birtokokat kaptak, a földadókból származó jövedelmek jelentős része a miniszterelnöki udvart és a katonai elit tagjait gazdagította. A köznép számára a jhara és begar néven ismert kényszermunka-kötelezettségek komoly terhet jelentettek; e rendszerek pontos működéséről a brit adminisztratív iratok és a későbbi túlélői elbeszélések adnak képet, de a vidéki mindennapok dokumentálása egyenetlen. Az 1854-es Muluki Ain törvénykönyv egységes jogi keretet hozott létre, ugyanakkor a társadalmi hierarchiát kasztalapú szabályokba foglalta. A kódex a különböző kasztcsoportokra eltérő jogokat és büntetéseket határozott meg, így a jog egységesítése együtt járt a kasztrendszer intézményesítésével. A rabszolgaság kérdése csak a 20. század elején került napirendre; Chandra Shumsher Rana 1924-ben eltörölte a rabszolgaságot, de a végrehajtás lassú és korlátozott volt.
A Rana-rendszer külső legitimitását a brit-indiai kormányzattal való együttműködés adta. Az 1857–1858-as indiai felkelés idején Jang Bahadur Rana csapatokat vezetett a brit gyarmati hatalom támogatására; e szolgálatért Nepál 1860-ban visszakapta a nyugati Terai egy részét. A brit–nepáli viszony formális szabályozása az 1923-as barátsági szerződésben csúcsosodott ki, amely elismerte Nepál függetlenségét. A britek számára Nepál elsősorban katonai toborzóbázis és ütközőállam volt Tibet és a kínai befolyás irányában; a Rana miniszterelnökök számára a brit támogatás a belső hatalom fenntartásának egyik pillére lett. Ez a kölcsönös érdek azonban nem jelentett teljes egyetértést: a britek időnként bírálták a Rana-rendszer elnyomó vonásait, a Rana vezetők pedig ügyeltek arra, hogy a brit jelenlét ne váljon közvetlen beavatkozássá.
A gurkha katonák szerepe a brit haderőben a 19. század végétől a 20. század közepéig folyamatosan nőtt. Az első világháborúban a nyugati fronton, Gallipolin és Mezopotámiában harcoltak; a második világháborúban Burma, Észak-Afrika és Olaszország hadszínterein vettek részt. A toborzási adatok hadszínterenként és forrástípusonként eltérnek; a brit indiai hadsereg nyilvántartásai részletesek, de a háborús veszteségek és a sebesültek számbavétele nem egységes. A nepáli hegyvidéki közösségek emlékezete szóbeli hagyományként őrzi a katonai szolgálat családi történeteit. A katonai szolgálat gazdasági előnyei mellett társadalmi következményei is voltak: a veteránok és családjaik gyakran jobb földhöz vagy jövedelemhez jutottak, ugyanakkor a toborzás a fiatal férfiak tartós távollétével járt, és a gyarmati háborúk áldozatait a nepáli társadalom saját veszteségeként élte meg.
A Rana-rendszer egyik legtöbbet vitatott vonása az elszigeteltség. A rezsim korlátozta a külföldiek beutazását, a nepáliak külföldre utazását, a sajtót és a politikai szervezkedést. A külföldi hatalmak – Oroszország, Kína, Japán – távol tartása a brit érdekekkel is összhangban állt, ám a belső elzárkózás a társadalmi és kulturális modernizáció lassúságával járt. A 19. század második felében Jang Bahadur Rana európai útja – 1850-ben Nagy-Britanniában járt – a modernizáció iránti érdeklődést mutatta, de reformjai elsősorban a jogi és katonai intézményekre korlátozódtak. Az oktatás terén az 1918-ban alapított Trichandra College az elit képzését szolgálta, a tömegoktatás azonban elmaradt. Az egészségügyi ellátás és az infrastruktúra fejlesztése a fővárosra és a Rana elit érdekeire összpontosult. Az „elszigeteltség” fogalmát a történetírás árnyalja: Nepál soha nem volt hermetikusan zárt, hiszen a kereskedelem, a zarándoklatok, a munkavándorlás és a katonai szolgálat révén folyamatos kapcsolatban állt Indiával és Tibettel. A vita inkább arról szól, hogy a Rana-rendszer tudatosan zárta-e el a társadalmat a külső hatásoktól, vagy a földrajzi adottságok és a korlátozott erőforrások miatt maradt el a modernizáció.
A Rana-rendszer hanyatlása a 20. század első felében több tényező együttes hatására indult meg. Az indiai függetlenségi mozgalom eszméi a nepáli értelmiség egy részére is hatottak; a száműzött ellenzék, köztük a későbbi Nepáli Kongresszus előfutárai, a Rana autokrácia elleni szervezkedésbe kezdtek. A második világháború és a brit-indiai gyarmati rendszer meggyengülése aláásta a Rana rezsim külső támaszát. 1947-ben India függetlenné vált, a brit rezidens szerepe megszűnt, és a Rana kormányzat egyszerre veszítette el legfontosabb külső szövetségesét. A belső elégedetlenség az 1940-es évek végén nyílt tiltakozásokban és sztrájkokban jelent meg. A Rana miniszterelnökök reformígéretekkel próbálták megőrizni a hatalmat – Padma Shumsher 1948-ban alkotmánytervet hirdetett –, de a változások késlekedtek, és a rendszer hitelessége megrendült. Az 1950–1951-es átmenet, amelynek során Tribhuvan király Indiába menekült, fegyveres felkelés bontakozott ki, és a Delhi egyezmény véget vetett a Rana uralomnak, már a következő alfejezet témája: A monarchia és a panchayat rendszer.
A brit–nepáli háború eseménytörténetét elsősorban a Brit Kelet-indiai Társaság katonai irataiból, a londoni India Office levéltárának anyagaiból és a korabeli brit hadi jelentésekből ismerjük. A nepáli oldal dokumentumai jóval ritkábbak: a hadjáratokra vonatkozó udvari feljegyzések és a helyi hagyomány kiegészítik, de gyakran nem írják felül a brit narratívát. A háború halálos áldozatainak száma ezért becslés, és a különböző hadtörténeti munkák eltérő adatokat közölnek. A Szugauli szerződés szövege hitelesen fennmaradt, de a határkijelölés egyes pontjai később értelmezési vitákhoz vezettek, és a helyi közösségek földhasználati gyakorlata nem mindig tükröződik a szerződés szövegében.
A Rana-rendszer kialakulásának legfontosabb forrásai a brit rezidensi jelentések és a Rana családi hagyomány. A Kot mészárlás lefolyásáról e két forráscsoport eltérő képet ad: a brit tisztviselők Jang Bahadur hatalomra jutását gyakran a rend helyreállításának keretében értelmezték, a Rana családi elbeszélés pedig a saját legitimációját erősítette. A köznép és a rivális nemesi családok nézőpontja kevésbé dokumentált; a későbbi demokratikus mozgalom visszaemlékezései a Rana-korszakot elsősorban elnyomásként írják le, ami emlékezetpolitikai állítás is, nem csak tényszerű leírás.
A gurkha toborzás statisztikái a brit indiai hadsereg nyilvántartásaira épülnek, ezek azonban a háborús veszteségek és a sebesültek tekintetében nem egységesek. A nepáli hegyvidéki közösségek emlékezete szóbeli hagyományként őrzi a katonai szolgálat családi történeteit; ezeket a történetírói elemzés a dokumentumokkal együtt, de nem azok helyettesítőjeként kezeli. Az „elszigeteltség” fogalma körül tudományos vita folyik: egyes értelmezések a Rana-rendszer tudatos bezárkózását hangsúlyozzák, mások a földrajzi és gazdasági korlátok szerepét emelik ki. A Rana-korszak modernizációs eredményeinek megítélése is vitatott: a jogi kódex és a korlátozott oktatási intézmények létrehozása tény, de a társadalmi hatásuk értékelése a mai napig eltérő.
A brit–nepáli háború (1814–1816) lezárta a Gurkha Királyság terjeszkedését, és a Szugauli szerződés formálisan független, ám brit befolyás alatt álló Nepált hozott létre. A háború utáni belpolitikai instabilitásban Jang Bahadur Kunwar az 1846-os Kot mészárlást követően szerezte meg a hatalmat, és a Rana család örökletes miniszterelnöki uralmát építette ki. A Rana-rendszer a királyság intézményét megtartva autokratikusan kormányzott, a földbirtokok, a kényszermunka és a kasztalapú jogi szabályozás révén. A brit kapcsolat katonai és gazdasági előnyöket hozott, különösen a gurkha toborzás révén, de a rezsim elzárkózó politikája a társadalmi modernizációt korlátozta. A második világháború, India függetlensége és a belső ellenzék megerősödése az 1940-es évek végére aláásta a Rana-rendszert, és előkészítette az 1950–1951-es átmenetet.