Az 1951-es fordulat, amely véget vetett a Rana család örökletes miniszterelnöki hatalmának, nem hozott azonnali stabilitást Nepálban. Az ezt követő évtizedet a királyi hatalom és a pártok közötti ingatag egyensúly, a kísérleti demokratikus intézmények működési zavarai, majd egy királyi hatalomátvétel jellemezte. A Mahendra király (1955–1972) által 1960-ban bevezetett, majd 1962-ben alkotmányba foglalt panchayat (tanács-) rendszer három évtizedre meghatározta az ország politikai életét. Ezt az időszakot egyszerre jellemezte a politikai pártok betiltása és a királyi hatalom központosítása, valamint egy sajátos, a nemzeti egységet és a „fejlődést” hangsúlyozó állami ideológia kiépítése és a társadalmi-gazdasági szerkezet lassú átalakulásának kezdete. A korszak öröksége mélyen beivódott a nepáli politikai kultúrába, és az 1990-es népi mozgalomig (Jana Andolan) tartó folyamatos feszültségek forrása maradt.
A Rana-rendszer bukása után, az 1951. februári „Delhi megállapodás” (Delhi Compromise) értelmében, amely a Rana-korszak utolsó éveit tárgyaló részben ismertetett politikai alkufolyamat eredménye volt, Nepálban átmeneti koalíciós kormány alakult. Ebbe bekerültek a Rana család képviselői és az újjáalakuló politikai pártok, elsősorban a Nepáli Kongresszus (Nepali Congress, NC) vezetői. A megállapodás egy ideiglenes alkotmányt irányzott elő és választásokat ígért, de a résztvevők közötti mély bizalmatlanság és a király, Tribhuvan (1951–1955) szerepének tisztázatlansága kezdettől fogva gyengítette az intézményeket. Tribhuvan király, aki 1951-ben visszatért a trónra, személyes tekintélyét kívánta helyreállítani, és a pártok közötti vetélkedést a saját hatalma növelésére használta fel.
Az 1950-es években a kormányok gyorsan váltották egymást. A Nepáli Kongresszus, amely a Rana-ellenes fegyveres ellenállás fő ereje volt, nem tudta tartósan kézben tartani a végrehajtó hatalmat. B. P. Koirala és más vezetők reformokat sürgettek, de a bürokrácia, a hadsereg és a földbirtokos elit jelentős része a régi rend híve maradt. A királyi palota aktívan beavatkozott a pártpolitikába, és a király 1955-ben bekövetkezett halála után fia, Mahendra még határozottabban lépett fel. Mahendra nem bízott a parlamenti pártokban, és a nemzeti egység, a rend és a fokozatos fejlődés nevében a királyi hatalom kiterjesztését szorgalmazta. Ezt a politikát a hadsereg és a konzervatív bürokrácia támogatta, amelyek a Rana-korszak intézményi folytonosságát képviselték.
Az 1959. évi alkotmányt – amelyet Mahendra király adott ki – Nepál első modern, parlamentáris rendszert bevezető alaptörvényeként szokás említeni. Ez általános választójogot biztosított, és létrehozta a kétházas parlamentet (az alsóházat, a Pratinidhi Szabhat és a felsőházat, a Rastriya Szabhat). Az 1959. évi választásokon a Nepáli Kongresszus elsöprő győzelmet aratott, és B. P. Koirala lett a miniszterelnök. Ez volt az első, viszonylag szabadon választott kormány az ország történetében. A Koirala-kormány ambiciózus reformterveket dolgozott ki: földreformot, a közigazgatás átszervezését, az oktatás kiterjesztését és a gazdasági tervezés beindítását. Azonban a kormány és a királyi palota viszonya fokozatosan megromlott. Mahendra király a kormányt radikálisnak, a nemzeti hagyományokkal ellentétesnek és a királyi tekintélyt aláásónak tekintette. A kormány pedig a királyt a demokratikus intézmények kerékkötőjének látta.
A konfliktus 1960. december 15-én kulminált. Mahendra király – kihasználva a kormány és az ellenzék közötti vitákat, valamint a határ menti biztonsági aggodalmakra hivatkozva – feloszlatta a parlamentet, letartóztatta B. P. Koirala miniszterelnököt és a kabinet több tagját, és rendkívüli állapotot hirdetett. A hatalomátvételt a király azzal indokolta, hogy a pártok a viszálykodásukkal az ország stabilitását és függetlenségét veszélyeztetik. Az eseményt a királyi propaganda „sikeres királyi mentőakcióként” állította be, míg a Nepáli Kongresszus és a baloldali pártok diktatórikus puccsnak, az alkotmány felfüggesztésének és a demokrácia elárulásának minősítették. A nemzetközi reakciók vegyesek voltak; India hivatalosan aggodalmát fejezte ki a demokratikus intézmények felszámolása miatt, de nem szakította meg a kapcsolatokat a királyi kormánnyal.
A hatalomátvétel után Mahendra király nekilátott egy új politikai rendszer kiépítésének. 1961-ben betiltották a politikai pártokat, és fokozatosan bevezették az úgynevezett panchayat rendszert. Az elnevezés a dél-ázsiai falusi tanácsokra, a pancsajatokra utalt, amelyek a helyi önkormányzatiság ősi formáinak számítottak a hindu jogi hagyományban. A király ezt a fogalmat sajátította ki és emelte országos szintre, azt állítva, hogy a párt nélküli panchayat rendszer a nepáli talajban gyökerező, a nyugati parlamentarizmusnál hitelesebb, a nemzeti egységet jobban kifejező politikai forma.
Az új rendszer alapjait az 1962. december 16-án kihirdetett alkotmány rögzítette. Ez az alkotmány formálisan a királyt tette meg a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói hatalom forrásává. A király kinevezte a miniszterelnököt és a minisztertanácsot, amelyek nem voltak a parlamentnek felelősek. A törvényhozás négyfokozatú, párt nélküli rendszerből állt: a falusi és városi pancsajatokból, a kerületi pancsajatokból, a zónális pancsajatokból és a csúcsán a nemzeti pancsajatból (Rastriya Panchayat). A nemzeti pancsajat tagjainak egy részét közvetve választották az alsóbb szintű tanácsok, egy részét pedig a király nevezte ki, illetve hivatalból vettek részt benne a kormány tagjai és a királyi tanács tagjai. A rendszer tehát nem volt közvetlen képviseleti demokrácia; a képviseleti lánc hosszú és közvetett volt, és a király kezében jelentős kinevezési jogkörök összpontosultak.
A panchayat rendszer hivatalos ideológiája a „nepáli nemzeti egység” és a „fejlődés” (vikas) fogalmaira épült. A királyi kormányzat a pártpolitikát a nemzet megosztásával, a korrupcióval és a külső hatalmak befolyásával azonosította. Ezzel szemben a panchayat rendszert a nemzeti szuverenitás, a társadalmi harmónia és a fokozatos modernizáció letéteményesének állította be. Ez az ideológiai keret illeszkedett a hidegháború korának azon törekvéseihez, hogy a fiatal, dekolonizált államok a két nagyhatalmi tömb között egy „saját utas” fejlődési modellt alakítsanak ki. A királyi kormányzat hangsúlyozta Nepál el nem kötelezett külpolitikáját és a nemzeti identitás erősítését. A rendszer ideológiája ugyanakkor a hindu királyság és a monarchia szimbolikus szerepét is kihangsúlyozta, ami a nem hindu kisebbségek és a később erősödő etnikai mozgalmak számára kirekesztőnek bizonyult.
A gyakorlatban a panchayat rendszer a királyi palota és a hozzá lojális bürokrácia, valamint a földbirtokos elit uralmát intézményesítette. A választások – amelyeket rendszeresen megtartottak – nem voltak szabadok a mai értelemben: a jelöltek nem hirdethettek politikai pártprogramot, és a kormányzat jelentős ellenőrzést gyakorolt a jelölés és a kampány fölött. Ennek ellenére a választások bizonyos terepet nyújtottak a helyi elitek közötti versengésnek és a kormányzati politika korlátozott kritikájának. A parlamentben időnként éles viták zajlottak, de a rendszer alapjait – a pártok tilalmát, a királyi előjogokat, a közvetett választási rendszert – nem lehetett megkérdőjelezni. A rendszer kritikusai, így a száműzetésben vagy illegalitásban működő pártok aktivistái, a pancsajat-politikát a királyi diktatúra eszközének tekintették.
A panchayat rendszer három évtizede alatt Nepál társadalma és gazdasága jelentős, bár egyenetlen átalakuláson ment keresztül. Az 1950-es években az ország a világ egyik legszegényebb és legelszigeteltebb állama volt: az írástudás aránya rendkívül alacsony, a közlekedési infrastruktúra szinte nem létezett, a mezőgazdaság hagyományos és alacsony termelékenységű volt. A királyi kormányzat – részben a nemzetközi segélyezés és a fejlesztési diskurzus hatására – ötéves terveket dolgozott ki, és célul tűzte ki az oktatás, az egészségügy, a közlekedés és a mezőgazdaság fejlesztését. Az 1960-as és 1970-es években utak, iskolák és egészségügyi központok épültek, és a kormányzat erőfeszítéseket tett az ország különböző részeinek összekapcsolására. Az észak–déli irányú, Indiával összekötő utak, valamint a Katmandu-völgyet a déli teraj síksággal összekötő útvonalak kiépítése stratégiai és gazdasági szempontból is kiemelt jelentőségű volt.
A fejlesztési politika eredményeképpen az írástudás aránya lassan emelkedett, és a modern oktatási rendszer alapjai kiépültek. Ugyanakkor a fejlesztések rendkívül egyenetlenül oszlottak el: a Katmandu-völgy és a városi központok, valamint a teraj síkság viszonylag több beruházásban részesült, míg a távoli hegyvidéki régiók, ahol a lakosság jelentős része élt, továbbra is súlyos elmaradottsággal küzdöttek. A kasztrendszer és az etnikai hierarchiák továbbra is mélyen meghatározták a társadalmi esélyeket; a dalit (érinthetetlennek tekintett) közösségek és a nem hindu etnikai csoportok, például a madhesi és a janajati közösségek, hátrányos helyzete alig változott. A földreform – amelyet az 1950-es évek végén és az 1960-as években hirdettek meg – a gyakorlatban korlátozott hatású volt: a nagybirtokos elit meg tudta kerülni a rendelkezéseket, és a földnélküli parasztok tömegei továbbra is bizonytalan jogi helyzetben maradtak.
A gazdasági növekedés a panchayat-korszakban alacsony és ingadozó volt. A mezőgazdaság továbbra is a bruttó hazai termék több mint felét adta, és a lakosság túlnyomó többségét foglalkoztatta. A modern ipar fejletlen maradt, a belső piac szűk volt, a tőkehiány pedig krónikus. Az ország nagymértékben függött a külföldi segélyektől, elsősorban Indiától, az Egyesült Államoktól, az Egyesült Királyságtól és Kínától. A turizmus – különösen a hegyi turizmus és a Katmandu-völgy kulturális látnivalói – az 1960-as évektől fokozatosan bevételi forrássá vált, de ez is erősen koncentrálódott, és érzékeny volt a politikai és gazdasági visszaesésekre.
A külpolitikában a panchayat-korszakot a „kiegyensúlyozott el nem kötelezettség” jellemezte. Nepál a két nagy szomszéd, India és Kína között igyekezett egyensúlyozni, és ezt a politikát a királyi kormányzat a nemzeti szuverenitás biztosítékaként állította be. India és Nepál között azonban időről időre feszültségek keletkeztek a kereskedelem, a tranzit és a biztonságpolitika kérdéseiben. Nepál az 1970-es években és az 1980-as években többször is a függetlenségét hangsúlyozta Indiával szemben, és Kínával való kapcsolatainak fejlesztésével próbálta ellensúlyozni a déli szomszéd befolyását. Ezt a manőverezést a kormányzat a panchayat rendszer legitimitásának egyik alátámasztásaként használta, azt állítva, hogy a pártok belviszályai gyengítenék az ország tárgyalási pozícióját.
A panchayat rendszer három évtizede alatt folyamatosan jelen voltak az ellenállás különböző formái, bár ezek intenzitása és nyilvánossága változó volt. A betiltott politikai pártok – a Nepáli Kongresszus, a kommunista pártok különböző frakciói, valamint később a radikális baloldali csoportok – illegalitásban vagy száműzetésben működtek. A Nepáli Kongresszus vezetői, köztük B. P. Koirala, aki 1968-ig börtönben vagy házi őrizetben volt, majd indiai száműzetésben tevékenykedett, folyamatosan a többpárti demokrácia visszaállítását követelték. A kommunista mozgalom Nepálban az 1940-es évek végétől kezdve erős volt, különösen a keleti régiókban és a teraj síkságon; a panchayat-korszakban a mozgalom több ágra szakadt, és egyes csoportjai fegyveres akciókat is végrehajtottak, bár ezek mérete korlátozott maradt.
A rendszerrel szembeni ellenállás másik fontos csatornája a diák- és tanármozgalmak, valamint a szakszervezeti és szakmai szerveződések voltak. Az 1970-es években és az 1980-as években a Katmandu-völgy egyetemein ismétlődő diáktüntetések törtek ki a politikai szabadságjogok, a jobb oktatási feltételek és a korrupció ellen. Ezek a megmozdulások gyakran a betiltott pártok ifjúsági szervezeteihez kapcsolódtak, és a rendőrség rendszeresen fellépett ellenük. A rendszer hivatalosan a „nemzeti egységet” hirdette, de a gyakorlatban a politikai ellenvéleményt büntették, a sajtót cenzúrázták, és a biztonsági szolgálatok figyelték a feltételezett ellenzékieket.
A korszak második felében, Birendra király uralkodása (1972–2001) alatt a rendszer merevsége fokozatosan enyhült, bár alapjai változatlanok maradtak. Birendra király – Mahendrához képest – nagyobb figyelmet fordított a nemzetközi legitimációra és a fejlesztési kérdésekre. 1979-ben, részben a diák- és ellenzéki nyomás hatására, a király népszavazást írt ki arról, hogy a panchayat rendszert fenntartsák-e, vagy visszatérjenek a többpárti rendszerhez. A népszavazást a kormányzat szigorú ellenőrzés mellett tartotta meg, és a hivatalos eredmény szerint a panchayat rendszer szűk többséggel győzött. A népszavazás eredményét az ellenzék csalással vádolta, és a vita a mai napig a korszak egyik vitatott emlékezetpolitikai kérdése. Ezt követően azonban a király bizonyos reformokat hajtott végre: az 1980-as években a választásokat valamivel nyíltabbá tették, és a nemzeti pancsajatban a viták szabadabbá váltak. Ennek ellenére a rendszer alapvetően párt nélküli maradt, és a királyi előjogok érintetlenek voltak.
A rendszer ideológiai alapjainak és a gyakorlati elnyomó intézkedéseknek az ellentmondásai egyre nyilvánvalóbbá váltak. A „fejlődés” ígérete és a széles körű szegénység, a „nemzeti egység” szlogenje és az etnikai-kaszt alapú kirekesztés, a „párt nélküli rend” és a korrupció valósága közötti feszültségek aláásták a rendszer hitelességét. Az 1980-as évek végére a politikai légkör egyre feszültebbé vált: a gazdasági nehézségek, a növekvő infláció, a diákmozgalmak és a betiltott pártok aktivitása együttesen érlelte a válságot.
A panchayat-korszakra vonatkozó források jellege és megbízhatósága egyenetlen. A rendszer hivatalos dokumentumai – alkotmányos szövegek, törvényerejű rendeletek, kormányzati jelentések, fejlesztési tervek, a nemzeti pancsajat jegyzőkönyvei – a királyi kormányzat önértelmezését tükrözik, és a rendszer sikerét, a „fejlődés” eredményeit hangsúlyozzák. Ezek a források dokumentálják a rendszer intézményi szerkezetét és a hivatalos ideológiát, de kritikátlan használatuk a rendszer propagandájának átvételét jelentené.
A rendszer belső kritikusainak írásai – a betiltott pártok röplapjai, az illegális sajtó, a száműzetésben kiadott folyóiratok, valamint a börtönből vagy száműzetésből írt visszaemlékezések – a panchayat-korszakot elnyomó diktatúraként írják le. Ezek a források nélkülözhetetlenek az ellenállás történetének megértéséhez, de szintén elfogultak, hiszen a rendszer megdöntését célzó politikai küzdelem részeként születtek.
A nemzetközi szervezetek, például az ENSZ, a Világbank, valamint a donor országok jelentései viszonylag megbízható statisztikai adatokat szolgáltatnak a gazdasági és társadalmi folyamatokról, de ezek is a fejlesztési diskurzus keretei között értelmezik Nepált, és gyakran elfogadják a kormányzati adatközléseket. A népszámlálási adatok – például a lakosság számára, az írástudásra, az etnikai-kaszt összetételre vonatkozóan – módszertani bizonytalanságokkal terheltek, különösen a távoli hegyvidéki régiókban. A kaszt- és etnikai kategóriák meghatározása maga is politikai kérdés volt, és a kormányzati osztályozások nem feltétlenül tükrözték a helyi önazonosságokat.
Különösen vitatott az 1979-es népszavazás értékelése. A hivatalos eredmény a panchayat rendszer győzelmét mutatta, de az ellenzék csalást állított, és a szavazás szabadságát korlátozottnak tartotta. A független megfigyelők nem tudták hitelesen ellenőrizni a folyamatot, így a kérdés a nepáli politikai emlékezet egyik neuralgikus pontja maradt. A rendszer hívei a népszavazást a panchayat legitimitásának bizonyítékaként említik, míg a kritikusok a manipuláció példájaként. A szöveg ezért ezt az eseményt dokumentált tényként (a népszavazást megtartották, a hivatalos eredmény a rendszer győzelmét mutatta) és vitatott értelmezésként (a szavazás tisztasága, a valódi támogatottság mértéke) egyszerre tárgyalja.
A panchayat-korszak gazdasági fejlesztéseinek értékelése szintén vitatott. A rendszer hivatalos elbeszélése szerint a királyi kormányzat modernizálta az országot, kiépítette az alapinfrastruktúrát és az oktatási rendszert. Ezzel szemben a kritikusok arra mutatnak rá, hogy a fejlesztések lassúak és egyenetlenek voltak, a források jelentős részét a királyi palota és a hozzá lojális elit használta fel, és a szegénység alig csökkent. A két értelmezés nem zárja ki egymást: a dokumentált statisztikai adatok szerint az írástudás aránya emelkedett, az utak hossza nőtt, és az egészségügyi ellátás javult, de ezek a javulások a lakosság nagy része számára nem hoztak érezhető életszínvonal-emelkedést. A pontos számok – például a szegénységi ráta alakulása – becslések, és a különböző módszertanok eltérő eredményekre vezetnek.
A Rana-rendszer bukása után Nepál tíz évig kísérletezett a parlamenti demokráciával, de az intézményi gyengeség, a pártok közötti versengés és a királyi palota beavatkozása aláásta ezt a törekvést. Mahendra király 1960-ban hatalomátvétellel vetett véget az első demokratikus kormánynak, majd 1962-ben bevezette a párt nélküli panchayat rendszert. Ez a rendszer a királyi hatalom központosítására, a nemzeti egység és a fejlődés ideológiájára, valamint a közvetett választási rendszerre épült. Három évtized alatt a panchayat-korszak jelentős, de egyenetlen társadalmi-gazdasági átalakulást hozott: az oktatás, az egészségügy és az infrastruktúra fejlődött, ugyanakkor a szegénység, a kaszt- és etnikai egyenlőtlenségek, valamint a politikai elnyomás fennmaradtak. A rendszer ellenállásba ütközött a betiltott pártok, a diák- és munkásmozgalmak részéről, és az 1980-as évek végére belső feszültségei egyre súlyosbodtak. A panchayat rendszer öröksége – a királyi hatalom és a népképviselet viszonyának tisztázatlansága, a fejlesztési politika egyenlőtlenségei, a nemzeti egység és a társadalmi sokféleség közötti feszültség – alapvetően meghatározta az 1990-es demokratikus átmenetet, amelyet a Nepál modern kori történetét tárgyaló rész mutat be.