Bhután külkapcsolatainak és belső államformájának 19–20. századi átalakulása szorosan összefonódott a brit indiai terjeszkedéssel. A jelen alfejezet a brit–bhutáni kapcsolat fegyveres és diplomáciai szakaszát, a Wangchuck-dinasztia létrejöttét, valamint az első uralkodó, Ugyen Wangchuck államépítő tevékenységét mutatja be. Az időhatár körülbelül az 1860-as évektől 1910-ig, a brit–bhutáni szerződés aláírásáig terjed, kitekintéssel Ugyen 1926-ig tartó uralkodásának kezdeti éveire. A buddhista királyság korábbi történetét A buddhista királyság kialakulása tárgyalja; itt a külső kapcsolatokra és az államépítésre összpontosítunk.
A 19. század első felében Bhután nem rendelkezett egységes központi közigazgatással: a hatalom a Druk Deszi (világi uralkodó) és a Je Khenpo (főapát) kettős rendszerén nyugodott, de a tartományok élén álló penlopok – köztük a keleti Trongsa penlop – gyakorlatilag önállóan kormányoztak. A déli határvidéken, a Duárok hegylábi sávjában a bhutáni adószedők, a helyi földesurak és a Brit Kelet-indiai Társaság által ellenőrzött Asszám, illetve Bengál hivatalnokai között ismétlődő viták alakultak ki a fennhatóságról, az adókról és a kereskedelmi útvonalakról. A 18. század végén George Bogle (1774) és Samuel Turner (1783) brit missziói még békés ismerkedést szolgáltak, de a 19. század közepére a gyarmati kormányzat egyre határozottabban követelte a határok rögzítését és a bhutáni lovasportyák megszüntetését. A vita hátterében nem csupán a fejadók és a terményadók összege állt, hanem a teaültetvények, a területi ellenőrzés és a tibeti kereskedelem iránti brit érdek is.
A fegyveres konfliktus közvetlen előzménye Ashley Eden brit politikai tisztviselő 1863–1864-es küldetése volt. Eden azt a feladatot kapta, hogy a bhutáni udvarral tárgyaljon a vitatott területekről, a brit alattvalók védelméről és a kereskedelem feltételeiről. A bhutáni udvarban azonban ellenséges, megalázó bánásmódban részesült; a kortárs brit jelentések szerint arra kényszerítették, hogy írjon alá egy számára kedvezőtlen tervezetet, és a misszió végül eredmény nélkül, presztízsveszteséggel tért vissza Kalkuttába. A brit indiai kormányzat ezt követően katonai megtorló hadjárat mellett döntött. A döntésben Eden személyes sérelme mellett az a stratégiai megfontolás is szerepet játszott, hogy a Himalája keleti szakaszán a brit hatalomnak stabil határokat kell teremtenie, és meg kell akadályoznia, hogy a térség a tibeti vagy kínai befolyás csatornájává váljon.
A brit–bhutáni háború 1864 novemberében kezdődött, amikor a brit csapatok több oszlopban benyomultak a Duárokba és a hegyekbe. A hadműveletek kezdetben kudarcokkal jártak: a meredek völgyek, a monszun utáni sár, a betegségek és az utánpótlási nehézségek miatt az egyik brit hadoszlop vereséget szenvedett, és a bhutáni erődítmények (dzsongok) védői több támadást visszavertek. A brit hadvezetés ezt követően növelte a tüzérséget és a logisztikai tartalékokat, és 1865 folyamán a déli erődök – köztük a stratégiai jelentőségű Dewangiri – brit kézre kerültek. A bhutáni védelem elszántan harcolt, de a szervezett, modern fegyverzetű hadsereg fölénye és a déli termékeny területek elvesztése tárgyalásokra kényszerítette a bhutáni vezetőket. A harcok áldozatainak összlétszáma ma sem ismert; a brit oldali veszteség néhány száz főre tehető, a bhutáni halottak és sebesültek számáról nincs megbízható becslés.
A harcot a szincsulai szerződés zárta le 1865. november 11-én. A megállapodás értelmében Bhután lemondott a Duárok és a déli határvidék egy részének ellenőrzéséről, és elfogadta, hogy a vitás területek brit indiai igazgatás alá kerülnek. Cserébe a brit kormány éves járadékot – a szerződésben rögzített 50 000 rúpiát – ígért a bhutáni államnak. A szerződés nem szüntette meg Bhután belső önállóságát: a brit fél nem vezetett be gyarmati közigazgatást, nem telepített helytartót, és a bhutáni adó- és igazságszolgáltatási rendszer is fennmaradt. Ugyanakkor a területi veszteség, a járadék intézménye és a brit katonai jelenlét fenyegetése tartósan korlátozta Bhután külpolitikai mozgásterét. A kortárs brit kormányzati nyelv a háborút békét teremtő, fegyelmező expedíciónak nevezte; a bhutáni emlékezet és a későbbi történetírás viszont a kikényszerített engedményeket, a déli területek elvesztését és a nemzeti önérzet sérelmét hangsúlyozza.
A szincsulai szerződés után a brit India és Bhután kapcsolata formálisan békés mederbe terelődött, de a bhutáni belpolitikában a hatalmi harcok tovább éleződtek. A központi hatalom továbbra is gyenge maradt, és a rivális penlopok gyakran egymás ellen fordultak. Ebben a bizonytalan helyzetben a keleti Trongsa penlop családja – Jigme Namgyal, majd fia, Ugyen Wangchuck – fokozatosan kiterjesztette befolyását a többi tartomány fölé. Jigme Namgyal katonai sikerei és közvetítői szerepe után Ugyen 1883-tól viselte a Trongsa penlop tisztségét, és a következő két évtizedben riválisait kiszorítva a tényleges hatalom birtokosává vált. A brit hatóságok, amelyek a Himalája keleti szakaszán a stabilitást és a tibeti határ biztonságát tartották szem előtt, egyre inkább Ugyennel tárgyaltak, mert ő bizonyult a legerősebb és legkiszámíthatóbb partnernek.
A brit–bhutáni viszony szorosabbra fűzésében meghatározó fordulatot hozott a brit indiai kormány 1903–1904-es tibeti expedíciója. A hadjárat során Ugyen Wangchuck közvetítői szerepet vállalt a brit és a tibeti fél között, és ezzel elnyerte a brit politikai vezetés bizalmát. Charles Bell, a brit indiai politikai szolgálat tisztviselője szoros munkakapcsolatot alakított ki Ugyennel, és a brit kormányzat Bhutánt a tibeti és kínai befolyás ellensúlyaként, valamint a Himalája keleti szakaszának stabil ütközőállamaként kezdte kezelni. A belső hatalmi harcokban a brit hatóságok nem avatkoztak be közvetlenül, de diplomáciai elismerésükkel és a járadék folyósításának fenntartásával ténylegesen Ugyen helyzetét erősítették.
Az új rendet az 1910. január 8-án Punakhában aláírt brit–bhutáni szerződés erősítette meg. A megállapodás kimondta, hogy Bhután külügyeit a brit kormány irányítja, cserébe a brit fél nem avatkozik be Bhután belső igazgatásába, és az éves járadékot 100 000 rúpiára emeli. A szerződés a kortárs nemzetközi jog nyelvén protektorátusi viszonyt hozott létre, bár a brit kormányzat kerülte a gyarmati adminisztráció kiterjesztését, és Bhutánt nem sorolta a brit indiai tartományok közé. A bhutáni kormányzat – a király és a szerzetesi tanács – a szerződést saját belső autonómiájának biztosítékaként is értelmezte: a brit jelenlét korlátozta a tibeti vagy kínai beavatkozás lehetőségét, és a járadék kiszámítható bevételt jelentett a központi hatalom számára. A szerződés hosszú távú következményeit tekintve azonban vita folyik arról, hogy a brit külügyi ellenőrzés mennyiben korlátozta Bhután szuverenitását, és mennyiben jelentett gyakorlati védelmet.
Ugyen Wangchuck uralkodása (1907–1926) az államépítés első szakaszának tekinthető. Az adóbeszedést fokozatosan központosították, a tartományi kormányzók (penlopok és dzsongponok) hatáskörét a királyi udvar ellenőrzése alá vonták, és intézményesítették a világi közigazgatás és a szerzetesi hierarchia együttműködését. Az uralkodó az oktatás terén is megtette az első lépéseket: a szerzetesi tanulmányok mellett az első világi, nyugati mintájú iskolák (például a Haa-völgyben) is megnyíltak, és megindult a modern egészségügyi ellátás bevezetése. A gazdaság azonban továbbra is a mezőgazdaságon, a terményjáradékokon és a munkaszolgáltatásokon nyugodott; a társadalmi viszonyokat a hagyományos földhasználati és adózási rendszerek határozták meg. A királyi hatalom örökletessé tétele, a központi kincstár megteremtése és a brit szerződéses keret együtt olyan intézményi alapokat hozott létre, amelyekre a 20. századi Bhután, majd a függetlenség későbbi fokozatai ráépülhettek.
A szincsulai szerződés (1865) és az 1910-es brit–bhutáni szerződés szövege elsődleges forrásként fennmaradt a brit India gyarmati levéltáraiban és a bhutáni állami irattárakban; a bennük rögzített járadékösszegek (50 000, majd 100 000 rúpia) így dokumentált tények, bár a kifizetések üteme és vásárlóértéke további kutatást igényel. A háború hadműveleteinek leírása nagyrészt brit katonai jelentéseken, haditudósításokon és visszaemlékezéseken alapul; a bhutáni oldalról írott forrás alig maradt fenn, ezért a védők veszteségeire, a civil lakosság szenvedésére és az erődítmények ostromának részleteire vonatkozó ismereteink hiányosak. A brit–bhutáni háború áldozatainak összlétszámára nincs megbízható becslés; a rendelkezésre álló brit adatok csak a saját veszteségekre adnak közelítő értéket, a bhutáni halottak számáról a források hallgatnak. A belső hatalmi harcok, így az 1885-ös szimtokhai csata vagy az 1903-as punakhai felkelés lefolyása a szóbeli hagyományból, későbbi bhutáni krónikákból és a brit jelentésekből rekonstruálható; az események pontos menete és a résztvevők indítékai ezért vitatottak. A monarchia 1907-es megalapításának értelmezése hasonlóképpen többféle lehet: a brit gyarmati narratíva a stabilizáló, külső szerepet emeli ki, a bhutáni nemzeti történetírás a bhutáni elit önálló döntését hangsúlyozza, a kritikai történetírás pedig a belső erőviszonyok és a brit befolyás kölcsönhatását vizsgálja. A 19. századi „jobbágyság”, „adózás” vagy „hűbéri viszony” kifejezéseket a modern kategóriák visszavetítése nélkül kell kezelni: a korabeli földhasználati, munkaszolgáltatási és járadékrendszerek nem azonosíthatók a későbbi európai intézményekkel. Végül a brit–bhutáni viszony 1865 utáni minősítése – protektorátus, szubszidiáris szövetség vagy gyarmati függés – a mai napig tudományos vita tárgya; a szöveg ezért a „protektorátus” kifejezést a kortárs jogi keret leírására használja, nem pedig a viszony egyetlen lehetséges magyarázataként.
A brit–bhutáni háború (1864–1865) és a szincsulai szerződés (1865) lezárta a határviták fegyveres szakaszát, és Bhutánt gazdasági, illetve külpolitikai értelemben a brit India befolyása alá vonta anélkül, hogy gyarmattá tette volna. A belső hatalmi vetélkedésből a Trongsa penlop, Ugyen Wangchuck került ki győztesen; a brit kormányzattal fenntartott jó kapcsolatai és a bhutáni elit támogatása lehetővé tette, hogy 1907. december 17-én Punakhában Bhután első örökletes királyává válasszák. Az 1910-es szerződés a külügyeket brit irányítás alá helyezte, de garantálta a belső autonómiát és megemelte az éves járadékot. Ugyen uralkodása alatt megkezdődött a modern központosított állam kiépítése: az adórendszer központosítása, a tartományi hatalmak ellenőrzése, az oktatás és az egészségügy első intézményei. Ez a kettős örökség – a brit befolyás és a monarchia központosító hatalma – alapozta meg a 20. századi Bhután további történetét.