A japán szigetvilág állami szerveződésének gyökerei a régészeti kultúrákban és a Kínából érkező írott források elszórt tudósításaiban keresendők. Ez az alfejezet a legkorábbi, vadászó-gyűjtögető közösségektől a Jamato (Yamato) udvar kialakulásáig, valamint a sintónak nevezett vallási hagyomány korai rétegeiig vezet. Az időhatárok hozzávetőlegesek: a dzsómon (Jōmon) korszak kezdetét mintegy i. e. 14 000 körülre, a jajoi (Yayoi) átmenetet az i. e. 10. század és az i. sz. 3. század közé, a Jamato állam formálódását pedig az i. sz. 3–7. századra teszik. A kínai írás és a buddhizmus az i. sz. 5–6. században vált a japán politikai és vallási élet meghatározó tényezőjévé. A korai japán történelem egyszerre alapozódik régészeti leletekre, kínai krónikákra és a 8. században összeállított japán udvari történeti művekre; ez utóbbiak nem puszta tényrögzítések, hanem a Jamato uralkodóház legitimációját szolgáló, mitikus elemekkel átszőtt szövegek. A fejezet ezért különösen nagy figyelmet fordít arra, hogy a régészeti kultúrák, a szóbeli hagyomány és az udvari történetírás emlékezetpolitikai rétegei elkülönüljenek egymástól.
A japán őstörténet első nagy, régészetileg jól dokumentált korszaka a dzsómon. A név a korszak jellegzetes, zsinórmintás (dzsómon) agyagedényeire utal. A dzsómon kultúra kezdete a mai tudományos konszenzus szerint körülbelül i. e. 14 000-re tehető, bár a legkorábbi cseréptöredékek datálása módszertani vitáktól kísért; egyes becslések i. e. 16 500-ig is visszanyúlnak. A dzsómon közösségek elsősorban vadászattal, halászattal, gyűjtögetéssel és a későbbi szakaszokban kismértékű növénytermesztéssel foglalkoztak. A régészeti leletek – házalapok, kagyló- és csontlerakatok, obszidián- és agyagedények, valamint a késői dzsómon korban megjelenő, rituális célú agyagfigurák (dogū) – nem utalnak erős központi hatalomra. A települések mérete és a sírmellékletek különbségei alapján a társadalmi egyenlőtlenség viszonylag korlátozott volt, bár a késői dzsómon időszakban egyes közösségekben kimutatható a presztízsjavak felhalmozása. A dzsómon korszak végét hagyományosan i. e. 10. század körülre teszik, de a regionális átmenetek fokozatosak voltak: északon a dzsómon életmód egyes elemei az i. sz. első századokban is tovább éltek.
A jajoi korszakot a kontinentális, elsősorban a Koreai-félsziget és a kínai partvidék felől érkező technológiai és kulturális hatásokkal szokás összekapcsolni. Az i. e. 10. századtól az i. sz. 3. századig tartó időszakban terjedt el a rizstermesztésre épülő, nedves földművelés, a bronz- és vaseszközök használata, valamint a fejlettebb raktározási és öntözési technika. A jajoi régészeti leletek – bronztükrök, bronzfegyverek, harangok (dōtaku), vas szerszámok és a korábbinál nagyobb, árkokkal védett települések – a társadalmi rétegződés megjelenésére utalnak. A rizstermesztés munkaigényesebb és kiszámíthatóbb élelemtermelést tett lehetővé, ami a népesség növekedésével és a közösségek közötti versengéssel járt. A sírokban megjelenő eltérő mellékletek, valamint a kínai krónikákban említett, egymással hadakozó kiskirályságok arra mutatnak, hogy a jajoi időszak végére a szigetvilág nyugati részén már nemzetségi alapú, korai állam előtti politikai egységek alakultak ki.
A dzsómon és jajoi közötti átmenet értelmezése körül hosszú ideje tudományos vita folyik. A korábbi, mára meghaladottnak tekintett modell szerint a jajoi kultúra elsősorban a kontinentális bevándorlók tömeges érkezésének eredménye volt, akik kiszorították vagy asszimilálták a dzsómon lakosságot. A mai bioarcheológiai és genetikai vizsgálatok ezzel szemben arra utalnak, hogy a jajoi átmenet fokozatos, több hullámban érkező bevándorlás és a helyi lakossággal való keveredés eredménye volt; a modern japán populáció genetikai összetétele a dzsómon és a kontinentális jajoi elődök keveredését mutatja. A „japán faj” vagy „a japán nép” fogalma tehát nem vezethető vissza egyetlen, homogén eredeti népre; ez a kép jórészt a 19–20. századi nemzeti mitológia terméke. A tankönyv ezért a dzsómon és jajoi közösségeket nem „népként” vagy „etnikumként” kezeli a modern értelemben, hanem régészeti kultúrákként, amelyek gazdasági, technológiai és társadalmi jegyek alapján különíthetők el egymástól.
A Jamato állam kialakulása az i. sz. 3. századtól a 7. századig tartó folyamat, amely a korabeli kínai források és a japán régészeti anyag összevetésével rekonstruálható, de számos részlete vitatott. A legfontosabb korabeli kínai tudósítás a Wei zhi (a Wei-dinasztia krónikája, i. sz. 297 körül) része: ez a szöveg a „Wa” országokról és egy Himiko nevű asszonyról ír, aki harmincnál több kisközösség fölött uralkodott, mágikus-vallási tekintéllyel rendelkezett, és a kínai udvarral is kapcsolatot tartott. Himiko államának, Jamatai (Yamatai) országnak a földrajzi elhelyezkedése máig vita tárgya a szakirodalomban: egyes kutatók az észak-kyūshūi régióba, mások a Kinai-medencébe, a későbbi Jamato magterületre helyezik. A kérdés azért fontos, mert attól függően, melyik értelmezést fogadjuk el, a korai államiság súlypontja máshová esik; a régészeti anyag, elsősorban a fémszobrok és a bronztükrök elterjedése, mindkét álláspont számára felhozhat bizonyítékokat. A Himiko-jelenség ugyanakkor arra is rámutat, hogy a korai Jamato-politika nem feltétlenül férfias, katonai jellegű törzsfői hatalom volt, hanem szakrális-vallási vezető szerepeket is magában foglalhatott.
A Jamato állam magterülete a régészeti konszenzus szerint az i. sz. 4. századtól a Honshū sziget középső részén, a Kinai-medencében, a mai Nara és Ōsaka környékén jelölhető ki. Erre az időszakra tehető a hatalmas, kulcslyuk alakú sírhalmok, a kofunok építése, amelyek a korszak névadói is (Kofun-kor, kb. i. sz. 3–7. század). A legnagyobb kofunok, mint a Nara-medencében található, hagyományosan Nintoku császárnak tulajdonított sírhalom, több száz méter hosszúak, és építésük hatalmas munkaerő-mozgósítást igényelt. A sírokban elhelyezett bronztükrök, fegyverek, ékszerek és a haniwa nevű agyagfigurák a hatalmi elit temetkezési rítusairól tanúskodnak. A kofunok elterjedése Kyūshūtől a Kantō régióig arra utal, hogy a Jamato központ politikai befolyása fokozatosan kiterjedt a szigetvilág jelentős részére, de ez nem feltétlenül jelentett egységes, központosított államot a modern értelemben: a távoli területek vezetői valószínűleg szövetségesi vagy alávetett viszonyban álltak a Jamato uralkodóval, és megtartották helyi hatalmukat.
A Jamato udvar belső szerkezetét a későbbi udvari krónikák és a fennmaradt feliratos leletek alapján lehet rekonstruálni. Az uralkodó (a későbbi „császár” fogalmát a korai időszakra nem célszerű visszavetíteni) egy szakrális király volt, aki a termékenységi rítusok és a napistennő tisztelete révén bírt vallási tekintéllyel; politikai hatalmát a nemzetségi csoportok, az uji nevű klánok rendszere alapozta meg. Az uji vezetők, a ōomi és ōmuraji címek viselői, egymással versengve vettek részt az udvari politikában. A termelést és a szolgáltatásokat a be nevű, foglalkozási csoportokba szervezett közösségek végezték; ezek között voltak földműves, halász, szövő, kovács és írnok csoportok is. Ez a rendszer nem rabszolgatartó társadalom volt a klasszikus értelemben, de a be tagjainak szabadsága erősen korlátozott lehetett. A Jamato udvar hatalma a 6. században vált egyértelműen központosítottabbá, amikor a Soga klán befolyása megerősödött, és a kínai államigazgatási minták, valamint a buddhizmus révén új legitimációs eszközök jelentek meg.
A „sintó” szó hallatán gyakran egy ősi, változatlan, a japán néplélekből fakadó vallás képe jelenik meg. Ez a kép azonban maga is történelmi konstrukció. A sintó kifejezést a japán hagyomány a 8. századi krónikák idejétől használja a buddhizmustól eltérő, őshonos rituális rendszer megjelölésére, de a modern, intézményesült sintó – különösen az állami sintó – a 19–20. században jött létre. A korai japán vallási életet ezért pontosabb kami-hitként vagy kami-tiszteletként leírni: a kami fogalma természeti erőket, szellemeket, ősöket, mitikus hősöket és bizonyos állatokat vagy növényeket egyaránt jelölhet. A kami tisztelete nem kizárólagos: ugyanaz a közösség több kamit is tisztelhet, más rituális hagyományokkal párhuzamosan.
A korai kami-hitről szóló ismereteink két forráscsoportból származnak: a régészeti leletekből, amelyek rituális tárgyakat, áldozati helyeket és szent térként értelmezhető objektumokat tartalmaznak, valamint a 8. századi írott krónikákból, a Kojikiból (712) és a Nihon Shokiból (720). Az előbbiek a rituális gyakorlat létezését dokumentálják, de a hiedelmek tartalmáról keveset árulnak el; az utóbbiak a kami-mitológiát rendszerezik, ám erősen átszínezi őket az udvari politikai cél: az uralkodóház isteni eredete, a napistennő Amateraszu (Amaterasu) szerepe és a Jamato udvar felsőbbsége. A Kojiki és a Nihon Shoki tehát nem a „régi vallás” semleges leírása, hanem emlékezetpolitikai állításokkal teli, államilag megrendelt történeti munkák; hasonló szövegekkel a kelet-ázsiai udvari historiográfiában másutt is találkozunk.
A korai kami-hit alapvető elemei közé tartozott a harai (rituális tisztulás) és a misogi (vízzel vagy sóval való megtisztulás), amelyek a tisztátalanságnak (kegare) a közösségi életet fenyegető hatását voltak hivatottak elhárítani. A szent helyeket gyakran természeti képződmények – fa, szikla, vízesés, hegy – jelölték ki, amelyekhez ideiglenes oltárokat emeltek. Az állandó szentélyek (jinja) építése fokozatosan, a 7–8. században vált általánossá, párhuzamosan a központi hatalom megerősödésével és a buddhista templomépítészet hatására. A matsuri nevű ünnepek a vetés és az aratás ciklusához, a termékenységhez és a közösség újjáalakulásához kapcsolódtak; ezek a rítusok nem passzív „népvallási” szokások voltak, hanem a politikai tekintély fenntartásának is eszközei, hiszen az uralkodó és a klánvezetők kiemelt szerepet játszottak bennük.
A sintó és a buddhizmus viszonya a 6. századtól kezdve alakult ki. A buddhizmus hivatalos bevezetésének időpontját a Nihon Shoki 552-re teszi, de egyes források 538-at említenek; ezek az évszámok rituális és politikai jelentőségűek, nem feltétlenül pontos eseménytörténeti dátumok. A buddhista tárgyak – szútrák, szobrok, ereklyék – a koreai Paekcse (Baekje) királyságból érkeztek, és a Soga klán támogatta őket, míg a konzervatív Mononobe klán a helyi kami-k védelmére hivatkozva ellenezte befogadásukat. A vita nem egyszerűen vallási természetű volt: a buddhizmus elutasítása vagy elfogadása egyben a kínai típusú államigazgatás és írásbeliség iránti nyitottság kérdése is volt. A buddhizmus felvétele nem számolta fel a kami-hit gyakorlatát, hanem a shinbutsu shūgō (kami-k és buddhák együttes tisztelete) hosszú folyamatát indította el, amelyben a buddhákat gyakran a kami-k megnyilvánulásaként értelmezték. A sintó és a buddhizmus merev szétválasztása későbbi, a Meiji-korban tudatosan kialakított politika eredménye.
A kínai írásbeliség átvétele a japán államépítés egyik legfontosabb fordulópontja volt. Az írott források tanúsága szerint az i. sz. 5. századtól érkeztek a kontinentális bevándorló írnokok és hivatalnokok, akik a kínai klasszikus szövegek ismeretét közvetítették. A kínai írás eleinte a diplomáciai és udvari adminisztráció nyelve volt, és a japán elitek kínaiul írtak; a japán nyelv lejegyzésére alkalmas szótagírások csak évszázadokkal később, a 9. században fejlődtek ki. Az írásbeliség elterjedése lehetővé tette a kínai mintájú törvénykönyvek, adónyilvántartások, évkönyvek és buddhista szövegek használatát. A 7. században a Taika-reform (645) és a ritsuryō nevű jogi-kormányzati rendszer kiépítése a kínai Tang-dinasztia mintáját követte; a reformok célja a klánok hatalmának visszaszorítása és a központi hatalom megerősítése volt, a föld és a lakosság állami nyilvántartásba vétele révén. A ritsuryō állam eszméje ugyan soha nem valósult meg teljes mértékben a gyakorlatban, de hosszú időre meghatározta a japán politikai gondolkodás kereteit.
A buddhizmus intézményesülése szorosan összekapcsolódott az írásbeliség terjedésével. A Soga klán által támogatott buddhista szerzetesek és templomok a kínai kultúra, az orvostudomány, a művészet és az államigazgatási ismeretek közvetítői voltak. A 7. század elején Sótoku herceg (Shōtoku Taishi) – a hagyomány szerint a 17 cikkelyes alkotmány szerzője – a buddhizmus és a kínai állameszmék összeegyeztetésével próbálta megerősíteni a Jamato udvar hatalmát. A nevéhez kötött szövegek hitelessége vitatott: a 17 cikkelyes alkotmány szövegét csak későbbi forrásokból ismerjük, és egyes kutatók szerint részben a 8. századi udvari propaganda alkotása. A buddhista templomok, például a Nara-medencében épült Hōryū-ji, a kínai és koreai minták japán adaptációját mutatják, és a korai japán állam kulturális reprezentációjának kiemelkedő emlékei.
A kínai írás és a buddhizmus befogadása nem jelentette a japán hagyományok feladását. A kami-hit rítusai tovább éltek, és a Jamato uralkodóház a maga isteni eredetének mítoszát a kínai történetírás formanyelvén fogalmazta meg. A Kojiki és a Nihon Shoki éppen ezt a kettősséget tükrözi: kínai írással, kínai műfaji minták szerint, de a japán kami-mitológia és a Jamato uralkodóház legitimitásának középpontba állításával. A buddhizmus és a kami-hit együttélése pedig nem egymást kizáró vallási rendszerek harca, hanem fokozatos összefonódás, amely a későbbi japán vallástörténet meghatározó vonása lett.
A korai japán államról és a sintóról szóló ismereteink alapvetően három forráscsoportra épülnek: a régészeti leletekre, a kínai krónikákra és a 8. századi japán udvari történeti művekre. A régészeti anyag – a dzsómon és jajoi cserépedények, a kofun sírhalmok, a bronztükrök és a haniwa figurák – akár szénizotópos és dendrokronológiai módszerekkel datálható, ezért a legerősebb bizonyítékot jelenti a korszakok és a társadalmi folyamatok rekonstrukciójához. A régészeti becslések azonban nem adnak közvetlen választ a politikai intézmények természetére vagy a vallási hiedelmek tartalmára. A kínai krónikák, mint a Wei zhi vagy a Hou Han shu, kortárs vagy közel kortárs tudósítások, de a „Wa” országról alkotott képük a kínai udvari etnográfia kategóriáit tükrözi, és nem feltétlenül a helyi önértelmezést adja vissza. A Himiko és Jamatai kérdése tipikus vitatott értelmezés: a források szűkössége miatt több, egymással versengő rekonstrukció is lehetséges, és a kérdés máig nem dőlt el.
A Kojiki és a Nihon Shoki esetében a legnagyobb óvatosságra van szükség. Mindkét mű a 8. században készült, tehát évszázadokkal a leírt események után, és kifejezett politikai céllal: a Jamato udvar hatalmának isteni megalapozásával és a klánok közötti presztízsharcok befolyásolásával. A bennük foglalt mitikus elbeszéléseket – a világ teremtését, Amateraszu elrejtőzését a barlangba, Ninigi no Mikoto leszállását – nem lehet dokumentált tényként kezelni; ezek szóbeli hagyományok és udvari emlékezetpolitikai állítások keverékei. Ugyanakkor a szövegek önmagukban is értékes történeti források, mert megmutatják, hogyan konstruálta meg a 8. századi udvar a múltat, és milyen mítoszokra építette uralmát. A kínai írás és a buddhizmus megjelenésének időpontjai – 552 vagy 538, illetve az 5. századi írnokok érkezése – a hagyományos kronológia részei, de a pontos évszámok bizonytalanok, és egyes kutatók szerint a jelek a hivatalos átvétel rituális dátumai, nem az első tényleges érintkezés pillanatai.
A dzsómon és jajoi korszakokra vonatkozó régészeti kormeghatározások is hordoznak bizonytalanságot. A radiokarbon dátumok szórása, a rétegtani értelmezések eltérései és a regionális különbségek miatt a korszakezdetek és -végek csak hozzávetőlegesek. A jajoi bevándorlás mértéke és jellege ugyancsak vitatott: a genetikai vizsgálatok tudományos konszenzusa szerint a mai japán populáció keveredésből származik, de a bevándorlás üteme és a helyi dzsómon lakosság sorsa továbbra is kutatás tárgya. A sintó kapcsán különösen fontos hangsúlyozni, hogy a „sintó” mint elkülönített, ősi vallás kategóriája a modern nemzetállami ideológia terméke; a korai kami-hit és a buddhizmus viszonya nem írható le a mai vallási határok fogalmaival.
A japán szigetvilág legkorábbi ismert kultúrája a hosszú dzsómon korszak volt, amely vadászó-gyűjtögető közösségekből állt, és viszonylag csekély társadalmi egyenlőtlenséget mutatott. A jajoi korszakban a kontinentális hatások nyomán elterjedt a rizstermesztés, a fémművesség és a társadalmi rétegződés; a jajoi átmenet a mai tudományos konszenzus szerint fokozatos, bevándorlással és helyi folytonossággal egyaránt jellemezhető. Az i. sz. 3. századtól kezdve a Kinai-medencében kialakult a Jamato udvar, amely a kofun sírhalmok tanúsága szerint egyre nagyobb területek fölött szerzett befolyást, és a kami-hit rituális tekintélyére, valamint a klánok közötti szövetségekre épült. A 6. századtól a kínai írás és a buddhizmus befogadása alapvetően átalakította a japán politikai és kulturális életet; a buddhizmus és a kami-hit együttélése, valamint a kínai mintájú államigazgatás kiépítése a 7. századi Taika-reform idején gyorsult fel. A korszak írott forrásai, a Kojiki és a Nihon Shoki, a Jamato udvar legitimációs igényeit tükrözik, ezért a mitikus elbeszéléseket nem lehet eseménytörténeti tényként kezelni.