A Heian-korszak (794–1185) a japán történelem egyik leghosszabb, kulturálisan leggazdagabb, politikailag azonban fokozatosan átalakuló szakasza. Nevét a mai Kiotó helyén épült Heian-kyō császári fővárosról kapta, amelyet Kammu császár 794-ben tett meg az udvar székhelyévé, lezárva a Nara-kori fővárosváltások bizonytalanságát. A korszak első felét a Fujiwara család régensi hatalma, a császári udvar kifinomult irodalmi és esztétikai élete, valamint a központi adórendszer lassú eróziója jellemezte. A második felében a tartományi harcos rétegek – a későbbi szamurájok – politikai tényezővé váltak, és a korszakot a Taira és Minamoto klánok közötti Genpei-háború zárta, amely egy új, katonai alapú kormányzati rendszer kialakulásához vezetett.
A Heian-kor politikai rendszerének alapját a Nara-korból örökölt, kínai mintára kiépült ritsuryō állam képezte, amely elvileg központi adóztatáson, tartományi kormányzókon és hivatalnoki rangokon nyugodott. A gyakorlatban azonban a 9. századtól két párhuzamos folyamat bontotta meg ezt a szerkezetet. Egyrészt a Fujiwara család – amely Fujiwara no Kamatari, a 7. századi Naka-no-Ōe herceg (később Tenji császár) szövetségesének leszármazottjaként már a Nara-korban is udvari hivatalokat viselt – házassági politikával és régensi intézményekkel fokozatosan monopolizálta a császár körüli döntéshozatalt. Másrészt a vidéki birtokviszonyok átrendeződése – a shōen-rendszer terjedése – aláásta a központi jövedelmeket, és helyi hatalmasságokat, köztük felfegyverzett szolgálattevőket emelt fel.
A Fujiwara befolyás első csúcspontja Fujiwara no Yoshifusa nevéhez fűződik, aki 858-ban a gyermek Seiwa császár régense (sesshō) lett, majd 866-ban – immár felnőtt császár mellett – ismét elnyerte a régensi címet. Ez azért volt fordulópont, mert korábban régens csak császári vérből származó személy lehetett; Yoshifusa viszont nem volt az. Utóda, Fujiwara no Mototsune 887-ben a kampaku (felnőtt császár mellett működő kancellár/régens) tisztségét hozta létre. A 10–11. században a sesshō és kampaku intézménye a Fujiwara északi ágának (hokke) örökletes monopóliumává vált. A család a hatalmat elsősorban úgy biztosította, hogy leányait császárnékként adta az uralkodóhoz; az így született gyermek császár anyai nagyapja aztán régensként irányította a kormányzatot. A Fujiwara hatalom csúcspontja Fujiwara no Michinaga (966–1028) idejére esett, aki négy császár apósa és több évtizeden át a udvar leghatalmasabb embere volt. A róla szóló kortárs források – például a naplók és alkalmi versgyűjtemények – a hatalom csúcsán lévő arisztokratát mutatják be, ám az ebből származó képet óvatosan kell kezelni, mert ezek gyakran magasztaló vagy éppen panaszos retorikájú udvari szövegek.
A Fujiwara-régensség nem jelentette a császári intézmény megszűnését, de a császár szerepe egyre inkább szakrális és ceremoniális jellegűvé vált. A 11. század végétől erre válaszul alakult ki az insei, azaz a „kolostorba vonult császár” kormányzásának gyakorlata. Egy-egy uralkodó lemondott fia vagy más kijelölt utóda javára, majd buddhista szerzetesi státusba vonult, de továbbra is irányította az udvari politikát saját hivatalán (in-no-chō) keresztül. Az insei rendszer csúcspontja Shirakawa császár (uralk. 1072–1087, majd kolostorban 1087–1129) és Toba császár (uralk. 1107–1123, majd kolostorban 1129–1156) nevéhez fűződik. A rendszer azonban nem szüntette meg a Fujiwara befolyást, hanem versengő hatalmi központokat hozott létre: a régens, a hivatalban lévő császár és a kolostorba vonult uralkodó udvartartásai egymással vetélkedtek, és ezekhez a központokhoz egyre inkább tartományi harcosok csapódtak, akik katonai erejüket ajánlották fel.
A Heian-udvar kultúrája a korszak legismertebb öröksége. A 9. században alakult ki a két japán szótagírás, a hiragana és a katakana, amelyek a kínai írásjegyekből (kanji) egyszerűsödtek, és lehetővé tették a japán nyelvű írásbeliséget a korábban kizárólagos kínai írás mellett. A hiragana különösen az udvarhölgyek írásgyakorlatában terjedt el, ami a korszak irodalmának feltűnő vonását adja: a legfontosabb szépirodalmi művek egy részét nők írták. Murasaki Shikibu udvarhölgy a 11. század elején alkotta meg a Genji monogatari („Gendzsi regénye”) című terjedelmes elbeszélést, amelyet a világirodalom egyik első regényeként szokás számításba venni. A mű a császári udvar szerelmi, politikai és esztétikai viszonyait mutatja be, de nem tekinthető közvetlen történeti forrásnak: szereplői fiktívek, a társadalmi normák ábrázolása azonban értékes forrást kínál az udvari mentalitásról. Sei Shōnagon, a Párnakönyv (Makura no sōshi) szerzője szintén az udvari élet esztétikai kategóriáit – a „mulandóság” (mujō), az évszakok érzékenységét, a szépség és illemszabályok finomságait – rögzítette. Az első császári versantológia, a Kokin Wakashū 905 körül készült Ki no Tsurayuki összeállításában, és a későbbi évszázadokra meghatározta a japán költészet kánonját. A korszak esztétikai ideálja a miyabi (udvari elegancia) és a mono no aware (a dolgok mulandóságán érzett finom szomorúság) fogalma köré szerveződött.
A Heian-kor vallási élete a buddhizmus és a helyi sintó hagyományok összefonódását mutatta. A 9. század elején alapított Tenda (Saichō, 805) és Shingon (Kūkai, 806) iskolák a hegyi kolostorokban szerveződtek, és ezoterikus tanításokat, rituális védelmet kínáltak az udvarnak. A 10. századtól a Tiszta Föld (Jōdo) irányzat – amely Amida Buddha (Amitābha) segítségül hívásával ígért újjászületést a Tiszta Földön – egyre népszerűbbé vált az arisztokrácia körében is. Genshin szerzetes Ōjōyōshū („A Tiszta Földre való újjászületés gyűjteménye”, 985) című műve a pokol és a Tiszta Föld képeit írta le, és hatással volt a későbbi vallásos irodalomra. A sintó isteneket a buddhista tanítás keretében a buddhák és bodhiszattvák helyi megnyilvánulásaiként értelmezték (honji suijaku), ami lehetővé tette a két hagyomány békés együttélését. A császári udvar rendszeresen tartott buddhista szertartásokat az állam védelméért, a járványok elhárításáért és a termékenységért.
A gazdasági alapok változása nélkül a korszak politikai átrendeződése nehezen érthető. A ritsuryō rendszer elvileg minden földet állami tulajdonnak tekintett, és a parasztoktól rizst, textíliát, kényszermunkát várt el. A 8. század végétől azonban a művelés alá vont területek növelése érdekében az állam megengedte a magánbirtokok kialakulását, amelyeket adómentességgel ruháztak fel. Ezek a shōen birtokok a 10–11. században terjedtek el, és egyre nagyobb területet vontak ki a központi adóztatás alól. A shōen tulajdonosai gyakran udvari arisztokraták, nagy kolostorok vagy szentélyek voltak, akik helyi intézőket (shōkan) alkalmaztak. A tartományi kormányzók (zuryō) – akiket a fővárosból neveztek ki, és akik jövedelmük jelentős részét a helyi adókból szerezték – gyakran visszaéltek hatalmukkal, ami helyi ellenálláshoz, pereskedéshez és időnként erőszakos konfliktusokhoz vezetett. A központi kormányzatnak nem volt saját állandó hadserege; a rend fenntartásához a tartományi hivatalnokok és a helyi hatalmasságok által felfogadott harcosokra támaszkodott.
A harcos réteg – akiket a Heian-korban leggyakrabban bushi („fegyveres úr”) vagy tsuwamono néven említettek, és csak később, a középkorban terjedt el rájuk a szamuráj elnevezés – ebből a közegből emelkedett ki. A tartományi földbirtokosok, birtokintézők és a császári hercegek leszármazottai közül sokan magánfegyveres kíséretet tartottak, hogy megvédjék birtokaikat vagy kiterjesszék befolyásukat. Az udvari arisztokrácia egyes tagjai – különösen azok, akik nem a Fujiwara családhoz tartoztak – vidéki birtokaikra támaszkodva katonai hálózatokat építettek. A 10. században a fővárosban is megjelentek a harcos csoportok, amelyeket a különböző udvari frakciók a maguk javára próbáltak felhasználni. A legismertebb ilyen klánok a Taira (más néven Heike) és a Minamoto (más néven Genji) voltak, mindkettő császári leszármazottakból eredeztette magát: a Taira Kammu császár unokáitól, a Minamoto Seiwa császár leszármazottaitól származtatta genealógiáját. A két család több ágra szakadt, és tagjaik hol udvari hivatalnokként, hol vidéki harcos vezetőként működtek.
A 12. század közepére a politikai feszültségek fegyveres összecsapásokba torkolltak. Az insei rendszer, a Fujiwara régensség és a császári utódlás körüli viták egyszerre élesedtek ki. Az 1156-os Hōgen-zavargásban a kolostorba vonult Sutoku császár és a hivatalban lévő Go-Shirakawa császár közötti trónharcba a Taira és a Minamoto klánok fegyveresei is bekapcsolódtak, mégpedig gyakran ugyanazon család különböző tagjai ellentétes oldalon. A győztes oldal, amely Go-Shirakawát támogatta, lett az udvar irányítója, de a konfliktus megmutatta, hogy a politikai döntések immár katonai erő nélkül nem hozhatók meg. Az 1160-as Heiji-zavargásban a Taira no Kiyomori által vezetett Taira erők legyőzték a Minamoto klán fővárosi frakcióját, és a Minamoto vezetőket kivégezték vagy száműzték. Kiyomori ezután az udvar legfőbb hatalmassága lett: 1167-ben elnyerte a daijō daijin (főkancellár) címet, leányait császári családba házasította, és unokáját, Antoku császárt ültette a trónra. A Taira uralom azonban elsősorban a fővárosra és a belső tartományokra támaszkodott, vidéki bázisa gyengébb volt, és hamarosan szembekerült a keleti tartományokban szervezkedő Minamoto erőkkel.
A Genpei-háború (1180–1185) a Taira és a Minamoto klánok között zajlott, de valójában a központi udvari hatalom és a vidéki harcos hálózatok közötti erőviszonyok átrendeződését hozta. A háború közvetlen kiváltó oka az volt, hogy 1180-ban Mochihito herceg – aki maga is trónigénnyel lépett fel – felhívást intézett a Minamoto klán tagjaihoz a Taira uralom megdöntésére. A felhívásra Minamoto no Yorimasa, a klán idős vezetője válaszolt, de az Uji melletti csatában a Taira erők legyőzték, és mind a herceg, mind Yorimasa életét vesztette. A felkelés azonban nem fulladt ki: Minamoto no Yoritomo, akit a Heiji-zavargás után gyermekként száműztek, a keleti Kantō régióban szervezte meg a Taira-ellenes erőket. Yoritomo 1180-ban székhelyét Kamakurába tette, és saját katonai-vazallusi hálózatot épített ki, amelyet a nyugati udvari hatalomtól függetlenül irányított. A háború első éveiben a Taira erők többször is győzelmet arattak, és a fővárosból irányították a védekezést, de a keleti tartományokban nem tudták megtörni a Minamoto befolyást.
A fordulat 1183-ban következett be, amikor Minamoto no Yoshinaka – Yoritomo unokatestvére – északnyugat felől betört a főváros környékére, és a Taira család kénytelen volt Kiotót elhagyni, magával viselve a gyermek Antoku császárt és a császári jelvényeket. A Taira a belső tenger nyugati partvidékére vonult vissza, ahol erős flottát és szövetségeseket tartott. Yoshinaka bevonulása Kiotóba azonban új konfliktust szült: fegyelmezetlen csapatai miatt összeütközésbe került az udvarral, Yoritomo pedig – aki tartott tőle – testvéreit, Minamoto no Yoshitsunét és Minamoto no Noriyorit küldte ellene. 1184-ben Yoshinaka vereséget szenvedett, és meghalt. Ugyanebben az évben a Minamoto erők Ichi-no-Taninál legyőzték a Taira egyik fő seregét, és elfoglalták a főváros közeli erődítményeket. A döntő hadjárat 1185 tavaszán zajlott: a Minamoto flotta és szárazföldi erők előbb a Shikoku szigeténél lévő Yashimánál szorították vissza a Tairát, majd a Dan-no-ura tengerszorosban vívott nagy tengeri csatában (1185. március 24-én a hagyományos naptár szerint) megsemmisítették a Taira flottát. A csata során a Taira család számos vezetője meghalt vagy öngyilkosságot követett el, a gyermek Antoku császár pedig – a későbbi krónikák szerint anyai nagyanyja karjában – a tengerbe veszett. A túlélő Taira tagok egy része elmenekült, más részük kivégzésre vagy kolostori visszavonulásra kényszerült.
A Genpei-háború lefolyásáról szóló ismereteink elsősorban a Heike monogatari című epikus hadi krónikából származnak, amely a Taira klán bukását és a Minamoto győzelmét meséli el. Ez a mű azonban nem tekinthető tárgyilagos történeti beszámolónak: évszázadokon át szájhagyományban formálódott, irodalmi alakzatokkal, buddhista tanulságokkal és a mulandóság motívumával dolgozik, és a konkrét események időrendjét, a résztvevők indítékait gyakran a drámai hatás kedvéért formálja át. A háború alapvető tényei – a Taira bukása, a Minamoto győzelem, a Dan-no-urai csata – dokumentáltnak tekinthetők, mivel korabeli oklevelek, udvari naplók és későbbi hivatalos krónikák is megerősítik őket. Az olyan részletek azonban, mint a Dan-no-ura tengeri ütközetének pontos lefolyása vagy Antoku császár halálának körülményei, irodalmi hagyományon alapulnak, és bizonytalanságot hordoznak.
A háború utáni rendezés során Minamoto no Yoritomo 1185-ben a császári udvartól megszerezte a tartományi katonai kormányzók (shugo) és a birtokok felügyelőinek (jitō) kinevezési jogát, ami országos katonai ellenőrzést biztosított neki anélkül, hogy formálisan felszámolta volna a császári közigazgatást. Kamakurai székhelyű hatalma az 1190-es években intézményesült, amikor megkapta a sei-i taishōgun („a barbárok elleni hadjárat nagy vezére”) címet; a hagyományos év 1192, bár egyes kutatók szerint a katonai kormányzat – a bakufu – már 1185-től működött. A Heian-korszak végét ezért a legtöbb összefoglaló 1185-re teszi, amikor a Taira hatalma megszűnt, és Yoritomo országos katonai fennhatóságot szerzett. A császári udvar és a Fujiwara család azonban nem tűnt el: a régi arisztokrácia továbbra is megtartotta birtokait, ceremoniális szerepét és kulturális tekintélyét, de a tényleges katonai és egyre inkább politikai hatalom Kiotótól Kamakurába került. Ezzel kezdődött a A Kamakura- és Muromachi-korszak tárgyalandó katonai kormányzatok kora.
A Heian-korszak megismerésének forrásai egyenlőtlenül oszlanak meg. A korszak első századaira vonatkozóan még rendelkezésre állnak a hat hivatalos nemzeti történet (Rikkokushi) utolsó darabjai, amelyeket az udvar állított össze kínai mintára; ezek 887-tel zárulnak. A 10. századtól kezdve nincs folyamatos hivatalos állami történetírás, ezért a történészek udvari naplókra, alkalmi feljegyzésekre, irodalmi művekre, oklevelekre, birtoknyilvántartásokra és későbbi krónikákra támaszkodnak. A Fujiwara-régensség működését jól mutatják a korabeli naplók – például Fujiwara no Michinaga naplója, a Midō kanpaku ki –, de ezek szerzőjük nézőpontját tükrözik, és nem fedik le az ország egészét. A vidéki társadalomról és a harcos réteg kialakulásáról a shōen birtokok iratai, peres feljegyzések és kormányzói jelentések adnak képet, ám ezek töredékesek, és gyakran csak a központi hatalommal való konfliktusok esetén keletkeztek.
A Genpei-háború eseményeinek legnépszerűbb elbeszélése a Heike monogatari, amely azonban irodalmi mű, és nem használható kritika nélkül tényforrásként. A háború egyes szereplőinek – különösen Minamoto no Yoshitsune – alakját a későbbi hagyomány erősen mitizálta; a Yoshitsunéről szóló legendák a 14. századtól kezdve irodalmi és színpadi művekben éltek tovább. A csaták résztvevőinek száma, a hadseregek mérete és a polgári áldozatok becslése bizonytalan: a korabeli források gyakran túloztak, vagy a győztesek szempontját tükrözték. A Dan-no-urai csata leírásának részleteit – így a Taira harcosok tömeges öngyilkosságát és Antoku császár halálának pontos módját – főként a Heike monogatari és későbbi feldolgozások őrizték meg; ezek irodalmi hitelességűek. A régészeti kutatások – például a főváros feltárása, a birtokközpontok, erődítmények és fegyverleletek – folyamatosan egészítik ki a szöveges forrásokat, de a Heian-kor mindennapi életére vonatkozóan még mindig sok a fehér folt. A korszakhatár 1185-re tétele tudományos konszenzus, de nem kizárólagos: egyes régebbi összefoglalók 1192-t, a sóguni cím elnyerésének évét használják.
A Heian-korszak (794–1185) a japán udvari arisztokrácia fénykora és a központi ritsuryō állam lassú átalakulásának időszaka. A Kammu császár által alapított Heian-kyō fővárosban a Fujiwara család házassági politikája és régensi intézményei révén több mint két évszázadon át meghatározó hatalmat gyakorolt, míg a 11. század végétől a kolostorba vonult császárok insei-kormányzata rivális hatalmi központot hozott létre. Az udvari kultúrában ekkor született a kana írás, a Genji monogatari, a Párnakönyv és a Kokin Wakashū; a buddhista Tenda, Shingon és Tiszta Föld irányzatok, valamint a sintó hagyományok egymásba fonódva alakították a vallási életet. A shōen birtokok terjedése és a központi adórendszer hanyatlása nyomán vidéki harcos rétegek erősödtek meg. A 12. század derekán a Hōgen- és Heiji-zavargások a Taira klán fővárosi uralmához vezettek, de a Taira hatalma a keleti tartományokban gyökerező Minamoto ellenállásban megtört. A Genpei-háború (1180–1185) a Minamoto győzelmével, a Taira bukásával és a Dan-no-urai tengeri csatával ért véget; Minamoto no Yoritomo ezt követően Kamakurában katonai kormányzatot hozott létre, ami a korszak lezárását és a szamurájok kormányzati korszakának kezdetét jelentette.