A hadakozó államok kora (japánul szengoku dzsidai, 1467–1615) a japán történetírásban azt a csaknem másfél évszázados időszakot jelöli, amelyben a Muromachi-bakufu központi hatalma felbomlott, és a tartományokban katonai urak – daimjók –, vallási közösségek és városi hálózatok versengtek a föld, az élelem és a kereskedelmi utak ellenőrzéséért. A korszakhatárt a kutatás hagyományosan az 1467-ben kitört Ónin-háborúhoz és az 1614–1615-ös ószakai hadjáratokhoz köti; a lezárást 1603-hoz, Tokugawa Ieyasu sóguni kinevezéséhez is szokták kapcsolni, de a Tojotomi-ház bukása nélkül a győzelem nem vált véglegessé. A „szengoku” elnevezés a kínai hadakozó fejedelemségek korának mintáját idézi, és arra utal, hogy a hadviselés nem átmeneti zavar, hanem tartós politikai állapot volt. A korszakot a régebbi történetírás gyakran a központi hatalom hanyatlásaként és a hűbéri anarchia időszakaként mutatta be; a 20. század második felétől azonban a japán és nemzetközi kutatás inkább a hatalmi rend átszervezését, a tömeges hadviselés, a földmérés, a kereskedelem és a kultúra új formáinak kialakulását hangsúlyozza.
A szengoku időszak kezdőpontjaként számon tartott Ónin-háború (1467–1477) közvetlen kiváltó oka a sóguni utódlás körüli vita volt. Asikaga Josimasza sógun utódlásában két nagy hatalmi hálózat ütközött: az egyik Hosokava Kacumoto, a másik Jamana Szózen vezetésével állt. A vitát katonai összecsapások követték, és a harcok jó része a fővárosban, Kiotóban zajlott. A kortárs krónikák a város nagy részének felégéséről, templomok és paloták pusztulásáról számolnak be; a leírások egy része retorikai túlzás lehet, de a régészeti nyomok és a későbbi városkép átalakulása alátámasztják, hogy Kiotó súlyos károkat szenvedett. A háború katonailag nem hozott döntést: a két fél kifáradt, a sógun pedig tehetetlen maradt. A bakufu ugyanakkor nem tudta visszaállítani korábbi tekintélyét, mert a tartományokban a kormányzók (shugo) és helyi hatalmasságok a háború alatt saját haderőt és adóztatási gyakorlatot építettek ki. A folyamatot a korabeli nyelv gekokudzsónak, az „alávetettek felülkerekedésének” nevezte: alacsonyabb rangú vazallusok, tartományi elitcsoportok és fegyveres közösségek vették át a hatalmat a régi kormányzóktól vagy éppen a sóguni udvar tisztviselőitől.
A 15. század végére a Muromacsi-bakufu már csak névleges központi hatalom volt. A tartományokban új típusú hadurak, a szengoku daimjók alakították ki saját hatalmi központjaikat. A „szengoku daimjó” nem jogi kategória, hanem a 16. századi tartományi hadurak gyűjtőneve; közös jellemzőjük, hogy közvetlen ellenőrzést gyakoroltak a termőföld, a vazallusi katonai szolgálat és a helyi igazságszolgáltatás felett. Sokan nem a régi shugo-családokból származtak, hanem vazallusok, helyi földbirtokosok vagy akár alacsonyabb származású harcosok voltak. A daimjók saját birtokukon földmérést végeztettek, adókat szedtek, és vazallusaikat erődített váraik köré telepítették. A Hódzsó-család a Kantó-vidék déli részén, Odawara központtal épített ki hálózatot; a Takeda-család Kai tartományban; az Ueszugi-család Ecsigo tartományban; a Móri-család a Szeto-beltenger partvidékén; a Csószokabe-család Sikoku szigetén; a Simazu-család Kjúsú déli részén. Mindegyikük maga nevezte ki vazallusait, és saját háztartási törvényeit – családi kódexeit – alkotta meg, amelyek a katonai szolgálat, a földhasználat, az örökösödés és a vitarendezés rendjét szabályozták. A kódexek nem egységesek voltak, de éppen ez mutatja, hogy a hatalom gyakorlása tartományonként, sőt birtokonként eltért.
A szengoku daimjók mellett a helyi hatalmi központok között vallási intézményeket is számontartanak. A Hiei-hegyi Tendai-kolostorok, a narai Kófukudzsi és más hagyományos egyházi testületek saját fegyveres erőkkel rendelkeztek, és birtokaikat katonailag védték. Különösen jelentős szerepet játszottak a Tiszta Föld buddhizmus Hongan-dzsi ágához kötődő fegyveres közösségek, az ikkó-ikki felkelések. Ezek a csoportok parasztokból, helyi földbirtokosokból és kisebb harcosokból szerveződtek, és Kaga tartományban 1488-ban átvették a tartományi kormányzást; az 1570–1580 közötti ószakai Isijama Hongan-dzsi ostroma pedig azt mutatta, hogy egy vallási központ is tartósan ellenállhat egy jelentős hadúrnak. A városi közösségek – elsősorban a kikötővárosok, mint Sakai vagy Hakata – szintén autonóm testületeket alkottak, saját tanácsokkal, kereskedelmi útvonalakkal és diplomáciai kapcsolatokkal. A korszakban tehát a hatalom széttagoltsága nem egyszerűen katonai anarchiát jelentett, hanem a politikai intézmények több központúvá válását.
Az ilyen körülmények között a hadviselés is átalakult. A hadseregek már nem kis létszámú lovas elitcsapatokból álltak, hanem tömeges gyalogságból, amelyet asigaru néven ismertek. Az asigaruk sokszor paraszti származású harcosok voltak; a daimjók pénzben vagy zsákmányban fizették őket, és a 16. század közepére a hadjáratokban már tízezres nagyságrendű seregek mozgattak. A nők hadviselésben betöltött szerepéről kevés közvetlen forrás maradt; a családi iratok és a várvédésekről szóló elbeszélések azt mutatják, hogy a nők gyakran politikai házasságokkal, túszként vagy a vár háztartásának irányítóiként vettek részt a hatalmi harcokban, egyes esetekben pedig várvédőként is felléptek. A korszakot a családi és vazallusi kötelékek átpolitizálódása jellemezte: a hűséget esküvel, túszokkal, örökösödési szerződésekkel és házassági szövetségekkel erősítették meg.
Oda Nobunaga (1534–1582) Ovari tartományból indult, és az 1560-as okehazamai csatában legyőzte a nála jóval nagyobb Imagava hadsereget. Ez a győzelem a korabeli elbeszélésekben fordulópontként szerepel, és Nobunaga országos ismertségét alapozta meg. 1568-ban Kiotóba vonult, és formálisan visszahelyezte a sóguni hivatalba Asikaga Josiakit, akit korábban elűztek a fővárosból. A szövetség azonban nem tartott sokáig: 1573-ban Nobunaga elűzte Josiakit, és ezzel a Muromacsi-bakufu ténylegesen megszűnt. Nobunaga nem vette fel a sóguni címet, hanem saját hatalmát a katonai erőre, a gazdasági erőforrások ellenőrzésére és az udvari kapcsolatokra építette. Kiotó környékén földmérést hajtott végre, piacokat nyitott, út- és hídvámokat szabályozott, és igyekezett a kereskedelmi hasznot is az uralma alá vonni.
Nobunaga katonai újításai közé tartozott a lőfegyverek tömeges alkalmazása. Az 1540-es években a portugál kereskedők közvetítésével Japánba jutott puskák gyorsan elterjedtek, és a daimjók saját fegyverkovácsokat alkalmaztak. Az 1575-ös nagasinói csatában a Takeda sereg ellen a későbbi hadtörténeti hagyomány a tűzfegyveres gyalogság rendezett sortüzét állította a középpontba; a győzelmet gyakran a lőfegyverek diadalaként szokták ábrázolni. A modern kutatás ezt az értelmezést részben vitatja: a terep, a csapatok elhelyezkedése és a csapatnemek együttműködése is fontos szerepet játszott, és a források nem teszik lehetővé a pontos taktikai rekonstrukciót. Abban azonban tudományos konszenzus van, hogy Nobunaga a korábbiaknál nagyobb, hivatásos gyalogságra támaszkodott, és a lőfegyvereket a hadviselés rendszeres eszközévé tette. 1576-ban megkezdte Azucsi várának építését a Biva-tó közelében; az erődítmény nem csupán katonai bázis volt, hanem a központosított hatalom látványos reprezentációja is, amely a kor várépítészetének mintaképévé vált.
Nobunaga a vallási intézmények katonai erejével is leszámolt. 1571-ben csapatai felgyújtották a Hiei-hegyi kolostorvárost, ahol szerzetesek és a polgári lakosság egyaránt tartózkodott; a kortárs források a pusztítást tudatos megtorlásként írják le, de az áldozatok számáról nincs megbízható adat. Az 1570-től 1580-ig tartó Isijama Hongan-dzsi elleni háború a ikkó-ikki fegyveres közössége ellen irányult, és végül a kolostor átadásával ért véget. A jezsuita missziókkal szemben Nobunaga eleinte türelmes volt, részben azért, mert a portugál és spanyol kereskedelmi kapcsolatok hozzájárultak a lőfegyverek és a selyem behozatalához, részben pedig azért, mert a keresztény közösségek nem alkottak számottevő fegyveres hatalmat a japán főszigeteken. Nem vette fel a kereszténységet, de udvarában ismert volt a déli kereskedelem iránti érdeklődése. 1582-ben vazallusa, Akechi Micuhide fellázadt ellene, és a kiotói Honnó-dzsi templomnál Nobunaga halálát okozta. A halál pontos körülményei a forrásokban vitatottak: a legelterjedtebb elbeszélés szerint a lángoló épületben öngyilkos lett, de a testét nem találták meg, és a kortárs feljegyzések sem egységesek.
Nobunaga halála után Tojotomi Hidejosi (1537–1598) emelkedett a legfontosabb hadvezérré. Alacsony sorból származott, és pályája a szengoku időszak társadalmi mobilitásának példája, bár a későbbi hivatalos életrajzok ezt a felemelkedést részben mitizálták. Hidejosi 1582-ben a jamazaki csatában legyőzte Akechi Micuhidét, majd a Nobunaga örököse feletti vitában a sizugatakei csatában (1583) és a Komaki–Nagakute hadjáratban (1584) megerősítette helyzetét. 1585-ben a császári udvartól a kampaku (régensi) címet kapta, ami a legmagasabb udvari méltóságok közé tartozott, és formálisan a császári akarat végrehajtójaként tüntette fel hatalmát. 1585-re Sikokut, 1587-re Kjúsút hódította meg, 1590-ben pedig az Odawara várában székelő Hódzsó családot is megtörte. Ezzel a fő szigetek katonai egységesítése nagyjából befejeződött.
Hidejosi nem számolta fel a daimjók intézményét, hanem saját hálózatába vonta őket. Megerősítette vagy áthelyezte hűbirtokaikat, túszul kérte családtagjaikat, és a földbirtokot a vazallusi hűségtől tette függővé. Az 1588-as kardvadász rendelet (katana-gari) elrendelte a parasztok és a fegyverviselésre nem jogosultak fegyvereinek begyűjtését; a hivatalos indoklás szerint a fegyvereket a Nagy Buddha építéséhez használnák fel. A modern történetírás ezt a rendeletet kevésbé a parasztság teljes lefegyverzésének, mint inkább a szamuráj és a paraszt közötti státuszhatár rögzítésének tekinti. Az 1582-től fokozatosan végrehajtott országos földmérés (taikó kenchi) a termőképesség alapján, koku egységekben rögzítette a földjövedelmet; ez a haderő és az adózás új rendjének alapjául szolgált. 1591-ben kiadott rendeletei a társadalmi státuszok közötti átjárást korlátozták, és a parasztoknak megtiltották, hogy falvaikat végleg elhagyják. A rendeletek célja nem a modern értelemben vett „osztályrendszer” tudatos megteremtése volt, hanem a mezőgazdasági termelés, az adóztatás és a katonai szolgálat kiszámíthatóvá tétele.
Hidejosi külpolitikája új irányt vett, amikor 1592-ben és 1597-ben hadjáratot indított Korea ellen. Az invázió a koreai, kínai és japán forrásokban egyaránt dokumentált, hatalmas pusztítással járt. A japán seregek elfoglalták Szöult és előrenyomultak a félszigeten, de a Ming-dinasztia beavatkozása, a koreai flotta ellentámadása és a helyi ellenállás miatt nem tudták megtartani a megszállt területeket. Hidejosi 1598-as halála után a japán hadsereget visszavonták. A koreai invázió motivációja a történetírásban vitatott: egyes kutatók a belpolitikai feszültségek kifelé irányítását, mások a kínai hódítás tervét, megint mások Hidejosi személyes hatalmi ambícióját hangsúlyozzák. A háború a koreai emlékezetben mély nyomot hagyott, és a 20. századi japán–koreai kapcsolatokban is hivatkozási ponttá vált; a könyv ezt a vitatott emlékezetpolitikai dimenziót a koreai fejezetekben tárgyalja.
Hidejosi halálakor kiskorú fia, Tojotomi Hidejori örökölt, és az öt legnagyobb daimjó (go-tairó) tanácsának kellett volna kormányoznia. A testület tagjai között Tokugawa Ieyasu (1543–1616) rendelkezett a legnagyobb katonai és gazdasági erővel, miután a Kantó-vidék urává vált. A Hidejosi táborán belüli feszültségek 1600-ban a szekigaharai csatához vezettek, amelyben Ieyasu keleti koalíciója legyőzte a nyugati daimjók csoportját. A csata létszámadatai a korabeli forrásokban erősen eltérnek, és egyes egységek átállásának pontos szerepe is hadtörténeti viták tárgya. Ieyasut 1603-ban sógunná nevezték ki, ám Tojotomi Hidejori továbbra is Ószaka várában élt, és maga köré gyűjtötte az elégedetlen daimjókat. Az 1614–1615-ös ószakai hadjáratok során Ieyasu előbb körülzárta a várat, majd a második ostromban elfoglalta; Hidejori halála után a Tojotomi-ház örökös nélkül maradt. Ezzel az 1615-ös év a szengoku időszak lezárásának elfogadott határává vált: a Tokugava-ház katonai fölényét többé nem kérdőjelezte meg országos szintű kihívás.
A szengoku korszak nemcsak a hadviselés, hanem a társadalmi szerveződés és a kultúra területén is mély átalakulásokat hozott. A daimjók székhelyei körül várvárosok jöttek létre, amelyekben a katonai elit mellett kereskedők, kézművesek és szolgálók éltek. A várépítészet a korszak végére a korábbi hegyi erődítményektől a kőalapzatra emelt, többszintes, látványos központok felé mozdult el; Azucsi és Ószaka vára ezt a reprezentációs igényt mutatja. A tea-szertartás a politikai találkozók és a vazallusi hűség megerősítésének fontos rituáléjává vált; Szen no Rikjú (1522–1591) teamester Nobunaga, majd Hidejosi szolgálatában állt, és a későbbi japán esztétika egyik meghatározó alakja lett. A kereskedelemben a portugál és spanyol hajók által behozott selyem, ezüst és lőfegyverek, valamint a kínai és délkelet-ázsiai hálózatok összekapcsolták a japán kikötővárosokat a tágabb kelet-ázsiai és csendes-óceáni térséggel. A kereszténység is ekkor terjedt el: az 1549-ben Japánba érkezett Xavéri Ferenc és a jezsuita missziók után a 16. század végére a kjúsúi és néhány honsúi területen jelentős keresztény közösségek alakultak ki. A „keresztény század” elnevezés a japán történetírásban arra az időszakra utal, amikor a missziók és a helyi daimjók közötti szövetségek a vallási és a politikai hatalmat összekapcsolták.
A korszak áldozati mérlege nem rekonstruálható pontosan. A háborúk, a fosztogatások, a paraszti felkelések leverése és a vallási konfliktusok emberveszteségeiről nincsenek megbízható országos statisztikák; a korabeli krónikák gyakran eltúlozzák az ellenség veszteségeit. A modern kutatás óvatosan kezeli az olyan számokat, mint a nagasinói vagy a szekigaharai csaták résztvevői létszáma, mert a krónikák célja nem a statisztikai pontosság, hanem a dinasztikus és katonai önigazolás volt. A parasztság a hadjáratok során gyakran kettős nyomás alatt állt: a daimjók adót és katonai szolgálatot követeltek, a fosztogató csapatok pedig a termést és a lakóhelyet veszélyeztették. Az ikkó-ikki és más fegyveres közösségek megerősödése részben éppen erre a kiszolgáltatottságra adott válasz volt.
A szengoku korszakról szóló képünk több, eltérő jellegű forráscsoportra épül. A hadi krónikák közül az Oda Nobunagáról szóló Sincso-kóki és a Tojotomi Hidejosi életét bemutató Taikó-ki a legfontosabbak, de mindkettő utólag szerkesztett, a megrendelő dinasztikus érdekeit szolgáló szöveg. A családi kódexek – például a Hódzsó-család 21 cikkelye vagy a Takeda-ház szabályzatai – elsősorban a hatalomgyakorlás belső rendjéről tudósítanak, nem az eseménytörténetről. A jezsuita misszionáriusok, elsősorban Luís Fróis jelentései és levelei a keresztény közösségek, a helyi szokások és a politikai viszonyok értékes, ugyanakkor felekezeti és európai nézőpontú forrásai. A régészet – a várak, a csatamezők, a települések és a kerámiák vizsgálata – az írott forrásokat pontosítja, de a konkrét csaták eseménymenetét csak korlátozottan tudja rekonstruálni.
A legfontosabb bizonytalanságok három területen sűrűsödnek. Először is, a korszakhatárok és az „egységesítés” fogalma értelmezésenként eltér: Nobunaga és Hidejosi hatalma sem jelentett modern központi államot, és a daimjók autonómiája a Tokugava-kor elején is fennmaradt. Másodszor, a csatákról szóló elbeszélések gyakran hősi mítoszokat rögzítenek: a nagasinói csata „puskás győzelme”, az okehazamai csata arányai vagy a szekigaharai átállások szerepe mind olyan pontok, ahol a dokumentált tények mögött jelentős értelmezési vita van. Harmadszor, a koreai invázió megítélésében a japán, koreai és kínai történetírás hagyományosan eltérő hangsúlyokat érvényesített; a 20. századi gyarmati múlt miatt ez a kérdés emlékezetpolitikai vita is. A korszakra vonatkozó számszerű adatok – hadsereglétszám, áldozatok, terméshozam – szinte mindig széles sávban mozgó becslések, és a források hiányosságai miatt nem pontosíthatók.
A hadakozó államok kora (1467–1615) a Muromacsi-bakufu szétesésétől a Tokugava-ház katonai megszilárdulásáig tartó időszak. Az Ónin-háború után a központi sóguni hatalom névlegessé vált, a tartományokban pedig szengoku daimjók, vallási közösségek és városi testületek alakítottak ki helyi hatalmi központokat. A 16. század második felében Oda Nobunaga katonai és gazdasági újításai megtörték a régi buddhista intézmények fegyveres erejét, de 1582-ben meggyilkolták. Tojotomi Hidejosi folytatta az egységesítést: meghódította a fő szigetek daimjóit, földmérést hajtott végre, rögzítette a társadalmi státuszhatárokat, és két koreai hadjáratot indított. Halála után az öt vén tanácsa nem tudta fenntartani a Tojotomi-örökséget; Tokugawa Ieyasu 1600-ban a szekigaharai csatában legyőzte a nyugati daimjókat, 1603-ban sógun lett, és 1614–1615-ben az ószakai hadjáratokkal felszámolta a Tojotomi-házat. A szengoku korszak ezzel lezárult, de hatása a Tokugava-rend intézményeiben, a várépítészetben, a tea-kultúrában és a társadalmi rendben tovább élt.