A 17. század első évtizedeiben Japán a hadakozó fejedelemségek (szengoku dzsidai) több mint egy évszázados polgárháborús korszaka után tartós politikai centralizáció és belső béke időszakába lépett. Ez az átmenet nem egyetlen pillanat műve volt: az egységesítést Oda Nobunaga és Toyotomi Hideyoshi kezdte el, de a tartós államszervezetet, amely több mint két és fél évszázadon át meghatározta a szigetország politikai, társadalmi és gazdasági rendjét, Tokugawa Ieyasu és közvetlen utódai építették ki. A Tokugawa-sógunátus – más néven Edo-bakufu – 1603 és 1868 között állt fenn, és a japán történelem egyik leghosszabb életű központi kormányzata volt. Ez az alfejezet a rendszer kialakulásának első három-négy évtizedét tárgyalja: a szekigaharai csatától (1600) és a sóguni kinevezéstől (1603) a társadalmi rend jogi megszilárdításáig, beleértve a daimjók ellenőrzésének intézményes eszközeit és a főváros, Edo kiépítését.
Tokugawa Ieyasu (1543–1616) hatalomra jutása hosszú politikai pályafutás eredménye volt. A Mikava tartományból származó hadúr fiatal korában túszként élt az Imagawa családnál, majd szövetségesként, később riválisként vett részt Oda Nobunaga országegyesítő hadjárataiban. Nobunaga 1582-es halála után Ieyasu kezdetben Toyotomi Hideyoshi alárendelt szövetségese lett, és az 1590-es években a Kantó régióba helyezték át birtokait. Ez a látszólagos hátrányos áthelyezés hosszú távon stratégiai előnynek bizonyult: a Kantó-síkság termékeny, jól védhető és a fővárostól, Kiotótól megfelelő távolságra feküdt, így Ieyasu saját hatalmi bázist építhetett ki.
Hideyoshi 1598-as halála után kiskorú fia, Toyotomi Hideyori mögött öttagú régensi tanács kormányzott, amelynek Ieyasu volt a legerősebb tagja. A Toyotomi-ház hívei és a Tokugawa felé hajló erők között kiéleződött a feszültség, ami a dokumentált tények szerint 1600. október 21-én a szekigaharai csatában csúcsosodott ki. A kortárs források – hadinaplók, családi krónikák és a későbbi hivatalos Tokugawa-történetírás – egyetértenek abban, hogy a csata Japán addigi legnagyobb szabású szárazföldi összecsapása volt, és hogy a Tokugawa-ellenes koalíció belső megosztottsága, valamint Ieyasu ügyes diplomáciai előkészítése döntő szerepet játszott a győzelemben. A részt vevő seregek létszámára vonatkozó becslések széles skálán mozognak: a hagyományos elbeszélés 80–100 ezer fős Tokugawa-párti és hasonló nagyságú ellenséges haderőről beszél, de ezek a számok régészeti vagy statisztikai becslésnek tekintendők, mivel a korszak hadi nyilvántartásai nem maradtak fenn teljes körűen.
A szekigaharai győzelem után Ieyasu nem számolta fel azonnal a Toyotomi-házat, hanem fokozatosan építette ki saját hatalmát. 1603-ban Go-Youzei császár formálisan a szeii tai-sógun („a barbárokat leigázó nagy hadvezér”) címmel ruházta fel, ami jogi értelemben a katonai kormányzat fejévé tette. A sóguni cím történelmi előzménye a Minamoto-házból származó hadvezérek kamakurai sógunátusáig (1192–1333) nyúlt vissza, így Ieyasu tudatosan egy régi intézmény újraélesztéseként mutathatta be hatalmát. A dokumentált tény az, hogy a császári udvar a kinevezést jóváhagyta; az azonban vitatott értelmezés, hogy a császárnak volt-e valódi választási lehetősége, vagy a kinevezés pusztán formális megerősítése volt egy már kialakult katonai-politikai realitásnak.
Ieyasu 1605-ben lemondott fia, Tokugawa Hidetada javára, de a tényleges hatalmat továbbra is ő gyakorolta. Ez a minta – a visszavonult sógun mint háttérből irányító „nagyöreg” – később a Tokugawa-rendszer jellegzetes eleme lett, bár nem minden generációban működött azonos módon. A Toyotomi-ház végleges felszámolására 1614–1615-ben került sor: a dokumentált tény, hogy a Tokugawa-erők két hadjáratban – az úgynevezett oszakai téli és nyári hadjáratban – elfoglalták az Oszaka várát, és a Toyotomi-család férfi ága kihalt. A kortárs propagandában a Tokugawa-oldal azzal indokolta a támadást, hogy Hideyori ellenséges erőket gyűjtött; a modern történetírás egy része ezt a hivatalos ürügyet a hatalmi logika utólagos igazolásaként értelmezi.
A Tokugawa-rendszer egyik legszembetűnőbb újítása a központ áthelyezése volt. A korábbi sógunátusok és a Toyotomi-rendszer a Kiotó–Oszaka régióhoz kötődtek, ahol a császári udvar és a hagyományos arisztokrácia is jelen volt. Ieyasu ezzel szemben a Kantó-síkságon fekvő, eredetileg kis halászfaluként ismert Edót tette meg székhelyéül. Edo – a mai Tokió – a 17. század folyamán a világ egyik legnagyobb városává nőtt; a század végére becslések szerint már több mint félmillió lakosa volt, ami régészeti és statisztikai becslés, mivel a korabeli összeírások nem a mai népszámlálások módszertanával dolgoztak.
Edo kiépítése tudatos várostervezési és hatalomtechnikai projekt volt. A sóguni vár – a mai császári palota helyén – a város középpontjában állt; körülötte a Tokugawa-ház közvetlen vazallusainak (hatamoto és gokenin) lakónegyedei, majd a daimjók kötelező rezidenciái, végül a kereskedő- és kézművesnegyedek, valamint a templomi körzetek helyezkedtek el. A város szerkezete a hatalmi hierarchiát tükrözte: minél közelebb lakott valaki a várhoz, annál magasabb státusszal rendelkezett. A várostervezéshez kapcsolódó ásatások, amelyek a 20. század második felétől folynak Tokióban, régészeti bizonyítékokkal támasztják alá a korabeli városkép gyors átalakulását: a mocsaras területek feltöltését, a csatornarendszerek kiépítését és a lakónegyedek kialakítását.
Edo központtá tétele nem csupán földrajzi döntés volt. A Kiotóban maradó császári udvar továbbra is megőrizte szakrális és legitimációs funkcióját, de a politikai döntéshozatal Edóba került. A két hatalmi központ – Kiotó, a szakrális főváros és Edo, a katonai-politikai főváros – párhuzamos létezése a Tokugawa-korszak egészét meghatározta. A tudományos konszenzus szerint ez a kettősség tudatos hatalomtechnikai megoldás volt: a sógunátus a császári udvar tekintélyét felhasználva legitimálta saját uralmát, miközben az udvart szigorú anyagi és politikai ellenőrzés alatt tartotta.
A Tokugawa-rendszer legfontosabb belpolitikai kihívása a mintegy 250–270 daimjó – tartományúr – hatalmának korlátozása és a Tokugawa-ház elsőbbségének fenntartása volt. A sógunátus ezt a célt jogi, pénzügyi és térbeli eszközök kombinációjával érte el.
A daimjókat a sógunátus három fő kategóriába sorolta. A sinpan (rokoni) daimjók a Tokugawa-ház oldalági rokonságából kerültek ki; ők birtokolhatták a stratégiai fontosságú tartományokat, és közülük kerülhettek ki a sógunátus legmagasabb tisztségviselői, ha a főág nem rendelkezett megfelelő örökössel. A fudai (örökletes hűbéres) daimjók azok voltak, akik már a szekigaharai csata előtt is Tokugawa vazallusai voltak; ők kapták a kisebb, de a fővároshoz és a főbb útvonalakhoz közeli birtokokat, és belőlük kerültek ki a sógunátus adminisztratív tisztségviselői. A tozama („külső”) daimjók azok a nagyurak voltak, akik csak a szekigaharai csata után, vagy éppen azelőtt ellenfélként ismerve el a Tokugawa-fennhatóságot; ők jellemzően a periférikus, távoli tartományokat kapták meg, távol az ország középpontjától. Ez a hármas felosztás nem csupán leíró kategória volt: a dokumentált tény szerint a sógunátus tudatosan úgy rendezte át a birtoktérképet, hogy a potenciálisan veszélyes tozama daimjók ne tudjanak könnyen szövetségre lépni a főváros közelében, míg a megbízható fudai daimjók ellenőrző gyűrűt alkossanak a stratégiai útvonalak mentén.
A daimjó-ellenőrzés legismertebb intézménye a szankin kótai (alternatív jelenlét) rendszere volt. Ennek lényege, hogy a daimjók kötelesek voltak rendszeres időközönként – jellemzően minden második évben – Edóban tartózkodni, családjukat pedig állandó jelleggel túszként a fővárosban hagyni. A rendszer nem egyetlen rendelettel jött létre: az 1630-as években, Iemicu sógun idején vált általánosan kötelezővé, de a gyakorlat előzményei már a 17. század elején megfigyelhetők. A dokumentált tény az, hogy a nagyobb távolságú daimjók rendszeres utazásai hatalmas anyagi terhet jelentettek: a kíséret, az útvonal menti állomások fenntartása és az edói rezidencia költségei a daimjók költségvetésének jelentős részét felemésztették. Ez a pénzügyi kimerítés szándékos következmény volt, ami a 18. századra már a daimjók eladósodásához vezetett. A rendszer emellett a daimjók mozgásterét is korlátozta: hosszú távolléteik alatt saját tartományuk igazgatása adminisztrátorokra maradt, akiknek lojalitása gyakran a sógunátushoz kötődött.
A daimjók ellenőrzésének további eszközei közé tartozott az építési kötelezettség, amely a sógunátus infrastrukturális projektjeiben – várak, hidak, csatornák, paloták – való részvételt írta elő; a katonai szolgálati kötelezettség; és a házasságkötések jóváhagyása. A dokumentált tény, hogy a sógunátus a daimjók közötti házasságokat saját engedélyéhez kötötte, ami a szövetségkötések megakadályozásának egyik leghatékonyabb eszköze volt. A korszak jogi szövegei – mindenekelőtt az 1615-ben kiadott Buke sohatto (A harcosok házaira vonatkozó szabályzatok) – ezeket az előírásokat tételesen rögzítették. Ez a tizenhárom cikkelyes szabálygyűjtemény, amelyet később többször kiegészítettek, a hadi nemesség viselkedési, adminisztratív és erkölcsi normáit foglalta keretbe; a tudományos konszenzus ezt a Tokugawa-rendszer alkotmányos alapdokumentumának tekinti.
A Tokugawa-rendszer kialakulásához hozzátartozott a társadalmi hierarchia jogi rögzítése is. A korabeli japán társadalom nem kortárs kategóriarendszerben, hanem a sógunátus által működtetett rendi besorolásban értelmezte önmagát. A 17. század elején a hivatalos ideológia a társadalmat négy fő rendre osztotta: a szamurájok (harcosok), a parasztok, a kézművesek és a kereskedők rétegére. Ez a felosztás – amelyet a japán történetírás gyakran si-nó-kó-só (harcos–paraszt–kézműves–kereskedő) rendnek nevez – konfuciánus eredetű volt, és a kínai államelméletből került át a japán politikai gondolkodásba.
Fontos azonban, hogy ezt a rendszerelméletet nem szabad a tényleges társadalmi viszonyok pontos leírásának tekintenünk. A tudományos konszenzus szerint a négyszintű séma idealizált kép volt, amely a hatalom önképét tükrözte, nem pedig a társadalom valóságos működését. A rendszerből kimaradtak olyan jelentős csoportok, mint a császári udvar arisztokratái, a papok, a szerzetesek, a számkivetettek eta és hinin csoportjai, valamint a városokban élő, gyakran vagyonos kereskedők és pénzemberek, akiknek tényleges társadalmi súlya messze meghaladta a hivatalos besorolásukat. A parasztság sem volt egységes: a földművelők mellett a falusi hivatalnokok, a módosabb gazdák és a föld nélküli zsellérek helyzete jelentősen eltérő volt.
A társadalmi rend megszilárdításának kulcsinstitúciója a heinóbunri (a parasztok és a harcosok szétválasztása) volt, amelyet Hideyoshi már az 1580-as években elkezdett, és a Tokugawa-rendszer teljesített ki. Ez a folyamat a fegyverviselés jogát a szamurájrendre korlátozta, a mezőgazdasági termelőket pedig a földhöz és a faluhoz kötötte. A dokumentált tény, hogy a 16. század végén és a 17. század elején országos kardvadászatokat (katanagari) hajtottak végre, amelyek során a paraszti lakosságtól begyűjtötték a fegyvereket; a kortárs források szerint ezek a műveletek a harcosok és a nem-harcosok közötti jogi határvonalat voltak hivatottak érvényesíteni. A régészeti leletek – elásott kardok, lándzsahegyek, páncélmaradványok – arra utalnak, hogy a fegyverek egy részét elrejtették, ami a rendelkezés tényleges végrehajtásának korlátait is jelzi.
A parasztok jogi helyzete a korszakban a faluhoz kötöttségben és a közösségi adófizetés rendszerében (mura-uke szeido) nyilvánult meg. A sógunátus földkataszteri felméréseket (kencsi) végeztetett, amelyek a termőföldek hozamát rizsben fejezték ki (kokudaka). Ez a rendszer a daimjók jövedelmének és katonai kötelezettségének alapjául is szolgált: a daimjók besorolása a birtokuk hozamától függött, és a katonai szolgálat nagyságát is ehhez igazították. A kataszteri felmérések dokumentált tények, de a hozamszámítások módszertana változó volt, és a modern történetírás a korabeli adatokat statisztikai becslésnek tekinti, mivel a tényleges terméshozamok évről évre, területenként és időjárástól függően jelentősen eltérhettek a hivatalosan rögzített kokudaka értékektől.
A városi lakosság, különösen a kereskedők, a hivatalos ranglétra alján helyezkedtek el, ugyanakkor a béke konszolidálódásával párhuzamosan gazdasági szerepük folyamatosan nőtt. A dokumentált tény, hogy az edói, oszakai és kiotói nagykereskedők már a 17. század közepén hitelügyletekkel finanszírozták a daimjókat, és a század végére a sógunátus pénzügyi rendszere is függött a kereskedői tőkétől. Ezt a feszültséget – a hivatalos ideológia és a tényleges gazdasági hatalom ellentmondását – a modern japán történetírás a Tokugawa-rendszer egyik belső feszültségforrásaként tartja számon, amely hosszú távon hozzájárult a rendszer átalakulásához.
A Tokugawa-rendszer kialakulásának kevésbé látványos, de annál jelentősebb dimenziója volt a vallási intézmények ellenőrzése. A század elején a sógunátus a kereszténység terjedésében birodalmi biztonsági fenyegetést látott: a misszionáriusok tevékenysége mögött a spanyol és portugál gyarmati terjeszkedést sejtette, és a kiotói, illetve edói udvar a keresztény közösségekben a belső rend elleni potenciális szervezkedést látta. A dokumentált tény, hogy az 1610-es évektől kezdve a sógunátus fokozatosan betiltotta a kereszténységet, és a tilalom az 1630-as évekre teljes üldözéssé vált; a Simabara-félsziget és az Amakusza-szigetek 1637–38-as felkelése – amelyet a kortárs források részben paraszti elégedetlenséggel, részben vallási ellenállással magyaráztak – a betiltás radikalizálásához vezetett.
Ezzel párhuzamosan a sógunátus minden alattvalóját kötelezte valamely buddhista templomhoz való tartozásra. Az úgynevezett terauke (templomi igazolás) rendszerben minden háztartásnak rendelkeznie kellett egy templom által kiállított igazolással, amely tanúsította, hogy az adott család nem keresztény. Ez a jellemzően az 1660-as évekre teljesen kiépült rendszer a buddhista templomokat a helyi adminisztráció részévé tette, és a lakosság feletti állami ellenőrzés egyik legfontosabb eszközévé vált. A vallás- és társadalomtörténeti kutatások szerint ez az intézmény a vidéki társadalom szekularizált igazgatását is elősegítette: a templomi anyakönyvek – amelyek máig fontos történeti források – a lakosság nyilvántartásának alapjául szolgáltak.
A Tokugawa-rendszer kialakulásának értelmezése körül jelentős történetírási viták bontakoztak ki, amelyek máig meghatározzák a korszakról alkotott képet. A 20. század közepéig a japán történetírás egy része a Tokugawa-kort a „sötét feudalizmus” koraként ábrázolta, amelyből a Meiji-restauráció szabadította ki Japánt; ez a narratíva a modernizációs nemzeti történelemfelfogás része volt. Ezzel szemben a második világháború utáni marxista történetírás a Tokugawa-rendszert feudális osztályelnyomásként értelmezte, ahol a parasztság kizsákmányolása volt a rendszer alapja. A 20. század második felétől a nyugati és japán kutatás fokozatosan elmozdult a komplexebb, intézménytörténeti és társadalomtörténeti elemzés felé: a Tokugawa-rendszert nem csupán represszív struktúraként, hanem egyensúlyi rendszerként is kezdték tárgyalni, amely a belső béke és a gazdasági növekedés feltételeit is megteremtette.
A szankin kótai értékelése körül máig élénk vita folyik. A hagyományos értelmezés szerint a rendszer elsősorban a daimjók anyagi kimerítését és mozgásterük korlátozását szolgálta. Az újabb gazdaságtörténeti kutatások azonban arra is felhívják a figyelmet, hogy a rendszeres utazások és a kényszerű fogyasztás élénkítette a belső keresletet, hozzájárult az úthálózat fejlődéséhez és az edói piac bővüléséhez. Ez a kettős olvasat – fegyelmező eszköz és gazdasági ösztönző – a jelenlegi tudományos diskurzusban is versengő értelmezésként van jelen.
A társadalmi rend hierarchikus modellje a 20. század második felében vált erősebb kritika tárgyává. A kutatások kimutatták, hogy a „négy rend” elmélete a korabeli ideológiai irodalomban szerepelt, de a tényleges társadalomszerveződést nem írta le pontosan. A falusi közösségek belső rétegződése, a városi lakosság heterogenitása, a nők munkamegosztásban betöltött szerepe és a számkivetett csoportok helyzete mind olyan dimenziók, amelyeket a hagyományos rendi modell nem tudott megragadni. A nők helyzete a szamuráj háztartásokban – ahol a házasság politikai eszköz volt, a női szerep pedig a ház vezetésére és az örökös nevelésére korlátozódott – különösen a társadalmi nemek története felől vált vizsgálat tárgyává; a paraszti és kereskedői közösségekben a nők gazdasági szerepe ennél jóval változatosabb és gyakran meghatározóbb volt.
A Tokugawa-rendszer kialakulásának korszakhatárai is vita tárgyát képezik. A gyakran használt 1603-as évszám – a sóguni kinevezés éve – szimbolikus dátum, de a hatalmi struktúra csak az 1610-es és 1630-as évek közötti reformok során nyerte el tartós formáját. A szekigaharai csata (1600) és az oszakai hadjáratok (1614–1615) után a daimjó-rendszer átszabása, a Buke sohatto kiadása (1615), a keresztényüldözés kezdete (1612–1614) és a szankin kótai általánossá tétele (1630-as évek) együtt alkotják azt a folyamatot, amelyet a Tokugawa-rendszer kialakulásának nevezünk. A periodizáció tehát nem éves pontosságú eseményhatárokhoz, hanem több évtizedes intézményesülési folyamathoz kötött; ezt a bizonytalanságot a tankönyvhasználatban is érdemes jelezni.
A Tokugawa-rendszer nemzetközi kontextusba helyezése további értelmezési kérdéseket vet fel. A 17. század első felében a sógunátus fokozatosan korlátozta a külkereskedelmet, és az 1630-as évekre kialakult az a politika, amelyet a későbbi történetírás „elzárkózásnak” (szakoku) nevez. A hagyományos kép szerint Japán teljesen elszigetelte magát a külvilágtól; az újabb kutatások azonban ezt a képet is árnyalják, rámutatva, hogy a kínai, holland és koreai kapcsolatok korlátozott formában továbbra is fennmaradtak, és a Tokugawa-kor Japánja nem volt teljesen zárt ország. A „szakoku” fogalom maga is utólagos konstrukció, amelyet a 19. századi történetírás rögzített; a kortársak nem így nevezték saját rendszerüket. Ez a példa is mutatja, hogy a korszak értelmezése mennyire függ a történetírói fogalomhasználat és a későbbi nemzeti narratívák kereteitől.
A Tokugawa-rendszer kialakulásának forrásbázisa viszonylag gazdag, de egyenetlen eloszlású. A kormányzati rendeletek – mindenekelőtt a Buke sohatto különböző változatai – tételesen dokumentálják a sógunátus szándékait, de a rendeletek végrehajtásának tényleges mértékét gyakran csak közvetett forrásokból lehet rekonstruálni. A daimjó-házak saját adminisztrációs iratai, a falusi és templomi anyakönyvek, a városi kereskedők üzleti feljegyzései és a kortárs naplók egymást kiegészítve adnak képet a rendszer működéséről. A családtörténeti krónikák és a később összeállított hivatalos Tokugawa-történetírás azonban érdekelt források, amelyek a Tokugawa-ház legitimációját szolgálhatták; állításaikat más típusú forrásokkal egybevetve kell értékelni.
A legnagyobb bizonytalanság a számszerű adatok területén jelentkezik. A hadjáratok létszámadatai, a daimjó-birtokok jövedelmi besorolása, Edo lakosságának nagysága és a paraszti adóterhek mértéke mind becslésen alapuló adatok. A kokudaka rendszerben rögzített rizshozam-értékek nem a tényleges terméseredményeket tükrözik, hanem a kataszteri felmérések során megállapított, hosszú időre rögzített elvi értékeket. A háromszáz éves Tokugawa-korszak elején ezek az értékek még viszonylag közel állhattak a valóságos hozamokhoz, a későbbi századokban azonban egyre inkább eltértek attól. A történészek ezért a kokudaka adatokat nem statisztikai tényként, hanem a hatalmi hierarchia és az adórendszer jelzőszámaiként kezelik.
A szekigaharai csata és az oszakai hadjáratok katonai részleteinek rekonstrukciója részben a részt vevő családok későbbi beszámolóira épül, amelyek hajlamosak lehettek a saját szerep felnagyítására vagy a vereség szépítésére. A régészeti feltárások – csataterek maradványai, várerődítések, fegyverleletek – fokozatosan árnyalják ezt a képet, de a csatatéri régészet Japánban a 20. század második feléig kevéssé volt módszeres diszciplína; az ebből levonható következtetések ezért időben és térben is korlátozottak.
A keresztényüldözés dokumentumai közül a sógunátus rendeletei és a buddhista templomok anyakönyvi bejegyzései mellett a jezsuita misszionáriusok levelei és a holland kereskedelmi telep, Dedzsima feljegyzései is fennmaradtak. E források egymástól eltérő nézőpontokat képviselnek, és a modern kutatásnak óvatosan kell eljárnia, amikor az üldözés mértékét vagy a keresztény közösségek ellenállását rekonstruálja. A Simabara-felkelés áldozatainak száma pontosan nem ismert; a kortárs becslések tízezres nagyságrendről beszélnek, de ezek a számok módszertanilag nem ellenőrizhetők.
A „szankin kótai” rendszer tényleges gazdasági hatásainak számszerűsítése a mai napig vita tárgya. A daimjók kiadásairól fennmaradt háztartási könyvek és az utazási útvonalak mentén fekvő állomások feljegyzései segítenek a költségek becslésében, de a teljes társadalmi-gazdasági hatás mérésére nincs megbízható módszer. A rendszer hatásainak értelmezése – fegyelmező eszköz vagy gazdasági ösztönző – ezért inkább történetírói szemléletmód kérdése, mint pusztán adatoké.
A Tokugawa-rendszer kialakulása a 17. század első felének folyamata volt, amelynek során Tokugawa Ieyasu és utódai a szekigaharai győzelemből kiindulva tartós katonai-politikai kormányzatot építettek ki Edóban. A rendszer alapjait a daimjók hármas besorolása, a szankin kótai intézménye, a Buke sohatto jogi kerete és a társadalmi rend konfuciánus ihletésű, de a valóságot csak részben leíró modellje alkotta. A sógunátus a császári udvar szakrális tekintélyét megtartva, de a politikai hatalmat Edóba koncentrálva kormányzott. A kialakuló rendszer belső feszültségei – a kereskedői gazdasági hatalom és a hivatalos rendi ideológia ellentmondása, a daimjók anyagi kimerítése, a vidéki társadalom heterogenitása – a következő évszázadokban meghatározó kihívásokká váltak. Ez az alfejezet a Tokugawa-korszak gazdasági, társadalmi és kulturális fejleményeinek tárgyalásához teremt alapot: a rendszer intézményei adták azt a keretet, amelyen belül a japán gazdaság növekedett, a városi kultúra virágzott, és a 18. századtól a rendszer válságtünetei is megjelentek.