Az 1931 és 1945 közötti időszak Japán történetében a birodalmi expanzió és a totális vereség korszakaként írható le. Az alábbiakban a mandzsúriai incidens, a második kínai–japán háború, a Pearl Harbor-i támadás, a csendes-óceáni háború, valamint Hirosima és Nagaszaki bombázása, végül a japán vereség folyamata következik. A hangsúly a dokumentált eseményeken, a katonai döntéseken és a civil lakosságot ért hatásokon van, különös tekintettel arra, hogy a háborús áldozatokra vonatkozó számok és a felelősség kérdései a történetírásban máig vitatottak.
A Japán birodalmi expanzió új szakasza az 1931. szeptember 18-i mukdeni incidenssel kezdődött. A japán Kvantung-hadsereg katonái a dél-mandzsúriai vasútvonal egy szakaszán robbantást hajtottak végre, majd a támadást kínai erőknek tulajdonítva katonai akcióba kezdtek. A robbantás kitervezett jellegét a japán kormány és a hadsereg akkori álláspontja tagadta, a későbbi japán és nemzetközi kutatások azonban a dokumentált katonai parancsok és a helyszíni jelentések alapján a japán katonai akció előkészített jellegét hangsúlyozzák. Az eseményt a japán kormányzat „mandzsúriai incidensnek” nevezte, míg a kínai történetírás a „szeptember 18-i incidens” kifejezést használja; a megnevezés maga is része a történeti vitának.
A Kvantung-hadsereg 1932-re elfoglalta Mandzsúriát, és 1932. március 1-jén kikiáltották Mandzsukuo államot, amelynek élére az utolsó kínai császárt, Pu Jit ültették névleges uralkodóként. Mandzsukuo a japán katonai és gazdasági befolyás eszköze volt; a kínai kormányzat és a Nemzetek Szövetsége a területi integritás megsértéseként értékelte az akciót. A Nemzetek Szövetsége által felállított Lytton-bizottság 1932-es jelentése a japán fellépést nem minősítette jogos önvédelemnek, és felszólította Japánt a megszállt területek kiürítésére. Japán erre 1933-ban kilépett a Nemzetek Szövetségéből, ami a nemzetközi elszigetelődés fontos állomása volt. Mandzsukuót a nemzetközi közösség nagy része bábállamként kezelte; a japán propaganda ezzel szemben a „mandzsu nemzeti önrendelkezés” és a „japán–mandzsu barátság” retorikáját használta. A kínai lakosság és a kínai kormányzat számára Mandzsúria elvesztése a nemzeti megaláztatás és a japán terjeszkedés kezdete volt.
A feszültség 1937. július 7-én, a Marco Polo hídnál történt incidenssel fordult teljes körű háborúba. A japán és a kínai csapatok közötti tűzpárbaj okairól a kortárs jelentések ellentmondásosak; a japán kormányzat a kínai erőket vádolta, a kínai fél a japán provokációt hangsúlyozta. A tudományos konszenzus szerint az incidens a hosszabb ideje fennálló katonai feszültség eszkalációja volt, és a közvetlen kirobbanás körülményei ma sem tisztázottak egyértelműen. A japán hadsereg az incidenst követően gyors offenzívát indított Észak-Kínában, majd a harcok kiterjedtek a kelet-kínai partvidékre is.
A háború egyik legvéresebb és legvitatottabb eseménye Nanking eleste volt. A japán csapatok 1937. december 13-án bevonultak a kínai fővárosba, és a következő hetekben a polgári lakosság, valamint a hadifoglyok ellen elkövetett tömeges erőszak zajlott le. A nemzetközi jogban utóbb „nankingi mészárlásként” ismert eseménysor áldozatainak száma vitatott. A tokiói per ítélete több mint 100 000 halottat állapított meg; a kínai kormányzat hivatalos emlékezetpolitikája mintegy 300 000 áldozatról beszél, míg egyes japán és nyugati kutatók 40 000 és 200 000 közötti sávot adnak meg. A különbség részben a megszállt város korabeli lakosságszámából, részben a gyilkosságok, a nemi erőszak és a kínzások dokumentálásának módszertani nehézségeiből fakad. A nankingi eseményeket a japán szélsőjobboldali revizionista irodalom egy része „nankingi incidensként” említi, és vitatja a tömeges gyilkosságok mértékét, ám a nemzetközi történettudomány túlnyomó része a tömeges erőszakot dokumentált tényként kezeli. Az áldozatközpontú megközelítés számára az áldozatszám körüli vita nem csökkenti a túlélők beszámolóiban, a nemzetközi bizottságok jelentéseiben és a japán katonai feljegyzésekben rögzített erőszak súlyát.
A kínai fronton a japán hadsereg gyors területi nyereségeket ért el, de a kínai kormányzat – előbb Hankouba, majd Csungkingba települve – elutasította a kapitulációt. A háború elhúzódott; a japán megszállás alatt álló területeken a helyi lakosság a megszálló hadsereg erőszakjával, a kényszermunkával, az élelmiszer-készletek lefoglalásával és a járványokkal szembesült. A kínai ellenállás a Nemzeti Forradalmi Hadsereg és a Kínai Kommunista Párt gerillaháborújának együtteseként folytatódott, ami a japán hadvezetés számára a megszállás költségeinek folyamatos emelkedését jelentette.
A japán birodalmi hadsereg két további, máig vitatott és dokumentált gyakorlata e korszakban került a történeti figyelem középpontjába. Az egyik a „komfortnők” rendszere: a japán hadsereg által fenntartott katonai bordélyházak, amelyekben elsősorban koreai, kínai, fülöp-szigeteki, indonéziai és holland nőket kényszerítettek szexuális szolgáltatásra. A rendszer létezése dokumentált, az áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak – a leggyakrabban használt becslések 20 000 és 200 000 közé teszik őket –, és a kényszerítés jellegének, valamint a japán állam felelősségének értelmezése vitatott. A második a 731-es alakulat tevékenysége: a mandzsúriai Pingfangban működő egység bakteriális hadviselési kísérleteket végzett, elsősorban kínai, koreai, orosz és más hadifoglyokon; a kísérletek során elkövetett cselekmények a tokiói perben és a későbbi történeti kutatásokban dokumentáltnak minősülnek. A japán kormányzat hivatalos elismerése hosszú ideig elmaradt, és a felelősségre vonás a hidegháború amerikai–japán szövetségi érdekei miatt szelektív maradt; ez a szelektivitás a mai napig része a japán háborús emlékezetpolitikai vitáknak.
Az európai háború kirobbanása után Japán folytatta terjeszkedését a francia gyarmatokon, és 1940–1941-ben katonai nyomást gyakorolt Francia-Indokínára. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia válaszul olaj- és egyéb gazdasági embargót vezetett be, ami a japán hadigépezet üzemanyag-ellátását fenyegette. A japán kormányzat diplomáciai tárgyalásokba kezdett az Egyesült Államokkal, miközben a haditengerészet terveket készített az amerikai Csendes-óceáni Flotta megsemmisítésére.
A japán hadsereg az 1941–1942-es hónapokban gyors sikereket ért el: elfoglalta Hongkongot, a Fülöp-szigeteket, Malájföldet, Szingapúrt, Burmát és a holland Kelet-Indiát. A „Nagy Kelet-Ázsiai Közös Felvirágzási Övezet” japán propagandája az ázsiai népek gyarmati uralom alóli felszabadítását hirdette, a megszállt területek lakossága azonban a japán katonai közigazgatás erőszakját, kényszermunkáját és nyersanyag-kizsákmányolását tapasztalta. A megszállt területeken a japán hadsereg által elkövetett tömeges erőszak, a hadifoglyokkal való bánásmód és a civil lakosság elleni atrocitások a háborús bűnök későbbi jogi eljárásainak tárgyát képezték. A japán kormányzat a hódítást a gyarmati rend felszámolásaként állította be, az ázsiai nacionalista mozgalmak egy része pedig kezdetben valóban reménykedett a japán támogatásban; a megszállás valósága azonban ezeket a reményeket gyorsan aláásta.
A háború fordulópontját az 1942. júniusi midwayi csata jelentette, amelyben a japán haditengerészet négy repülőgép-hordozót vesztett. A japán terjeszkedés ezt követően megakadt, és a szövetséges erők fokozatosan visszafoglalták a megszállt területeket. A csendes-óceáni hadviselés szigetről szigetre haladó, rendkívül magas veszteségekkel járó formát öltött. Guadalcanal (1942–1943), Saipan (1944), Iwo Jima (1945) és Okinava (1945) csatái a japán védők és a szövetséges támadók számára egyaránt súlyos véráldozattal jártak.
A japán hadsereg a kilátástalan helyzetben is gyakran elutasította a megadást, és a szigetek védelmét az utolsó katonáig folytatta. A japán polgári lakosság a harcok során különösen Okinaván került tömegesen a frontvonalba; a szigetért vívott harcokban a helyi lakosság becslések szerint százezres nagyságrendű veszteséget szenvedett. A japán katonai vezetés által alkalmazott öngyilkos támadások – a kamikaze-repülőgépek – a háború utolsó szakaszának jellegzetes, de katonailag nem háborúfordító eszközei voltak. Az amerikai bombázások, különösen a nagyvárosok elleni gyújtóbombázások, a japán hátországot is elérték. 1945 tavaszára a japán gazdaság összeomlott, a hajózás megszűnt, az élelmiszerellátás akadozott, és a városi lakosság tömegesen menekült vidékre.
A japán kormányzat a potsdami nyilatkozatot (1945. július 26.) – amely feltétel nélküli megadásra szólította fel Japánt – formálisan elutasította, vagy legalábbis nem fogadta el határidőn belül. A nyilatkozat értelmezése körül utóbb történeti vita alakult ki; egyes kutatók szerint a japán kormányzat a szovjet közvetítésben reménykedett, mások szerint a hadsereg a végső harcra készült. A dokumentumokból annyi egyértelmű, hogy a japán vezetés nem adott egyértelmű választ, és a szövetséges hatalmak a háború folytatását feltételezték.
Az atombombák bevetésének katonai szükségességéről és morális megítéléséről a történettudományban és a közéleti vitákban éles nézetkülönbségek vannak. Az amerikai kormányzat hivatalos álláspontja szerint a bombák bevetése lerövidítette a háborút, és megelőzte a japán szigetek elleni partraszállás várhatóan óriási emberveszteségét. Egyes történészek ezt az érvelést elfogadják, mások a japán kapituláció okaként inkább a szovjet hadba lépést, illetve a blokád és a hagyományos bombázások kumulatív hatását emelik ki; megint mások a polgári lakosság elleni tömegpusztító fegyver bevetését a háborús erőszak olyan eszkalációjának tekintik, amely nem volt szükségszerű. A vitát az is bonyolítja, hogy a japán megadás belső iratai és a császári döntés körülményei nem adnak egyértelmű választ arra, pontosan melyik tényező bírt döntő súllyal.
A Szovjetunió 1945. augusztus 8-án, moszkvai idő szerint késő este hadat üzent Japánnak, és augusztus 9-én megindította a mandzsúriai offenzívát. A japán kormányzaton belüli vita a feltétel nélküli megadásról augusztus 9–14. között zajlott. A fő kérdés a nemzeti államforma – a császári intézmény – fenntartása volt. Hirohito császár végül a megadás mellett döntött; augusztus 15-én rádióbeszédben jelentette be a japán lakosságnak a harcok beszüntetését. A hivatalos megadási okmányt 1945. szeptember 2-án írták alá a tokiói öbölben horgonyzó USS Missouri fedélzetén. A császár beszédének nyelvezete a vereséget nemzeti önfeláldozásként és a „helyzet alakulásaként” fogalmazta meg; a „feltétel nélküli megadás” kitétel a gyakorlatban a császári intézmény megőrzésének szövetséges elfogadásával párosult, ami a későbbi japán háborús felelősségről szóló viták egyik sarkpontja lett.
A második világháború japán veszteségei súlyosak voltak. A japán hadsereg halottainak számát 2,1 és 3,1 millió közé becsülik, a japán polgári áldozatok számát 500 000 és 1 000 000 közé teszik. Az ázsiai országokban a japán megszállás alatt elhunyt polgári személyek és kényszermunkások száma ennél jóval magasabb, milliós nagyságrendű, de a korabeli statisztikai felvételek hiányosságai miatt a becslések nagy bizonytalanságot hordoznak. A japán társadalom a vereséget nemcsak katonai összeomlásként, hanem a városok elpusztulásának, az éhezésnek és a családok szétszakadásának tapasztalataként élte meg.
A háborús felelősség kérdése az 1946–1948 között Tokióban lefolytatott Nemzetközi Katonai Törvényszék (a „tokiói per”) eljárásaiban öltött jogi formát. A perben japán politikai és katonai vezetőket ítéltek el háborús bűnök, béke elleni bűnök és emberiesség elleni bűnök vádjával; hét vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek. A per legitimitását és szelektivitását a japán jobboldali és egyes nyugati kutatók vitatják; a győztes hatalmak által elkövetett cselekmények nem képezték a vád tárgyát, és a császár mentesült a felelősségre vonás alól. Ez a szelektivitás a mai napig feszültséget teremt a japán háborús emlékezetpolitikában, és hozzájárul ahhoz, hogy a kínai, koreai és japán álláspontok élesen eltérnek a háború értékelésében. A japán lakosság kollektív bűnössé tétele azonban nem fogadható el; a felelősség a politikai és katonai döntéshozók, valamint a rendszer intézményei szintjén keresendő, miközben a társadalom széles rétegei maguk is a mozgósítás és a háborús szenvedés áldozatai voltak.
A korszakra vonatkozóan kiemelkedően gazdag, de egyenetlen forrásanyag áll rendelkezésre. A japán hadsereg és kormányzat hivatalos iratai, hadműveleti naplók, diplomáciai táviratok és belügyi jelentések a legfontosabb elsődleges források közé tartoznak; ezek azonban gyakran hiányosak, egyes részeiket a háború végén megsemmisítették, másokat a győztes hatalmak gyűjtöttek be és utóbb szelektíven hoztak nyilvánosságra. A kínai, koreai, fülöp-szigeteki és más megszállt területek levéltárai, valamint a helyi lakosság visszaemlékezései, bírósági tanúvallomásai az áldozatok perspektíváját rögzítik; ezek értékét a túlélők életkori, nyelvi és traumafeldolgozási nehézségei ugyanakkor befolyásolják. A tokiói per jegyzőkönyvei jogi bizonyítékként, nem pedig semleges történeti rekonstrukcióként olvasandók; a per során felhasznált dokumentumok és tanúvallomások válogatása a vádstratégiától függött. A statisztikai adatok – különösen az áldozatszámok – szinte soha nem pontos mérések, hanem utólagos becslések, amelyek a forráshiány, a határok változása és a definíciós különbségek miatt széles sávban mozognak. Ezért a szöveg ahol csak lehet, sávokat ad meg, és jelzi, hogy a szám mögött milyen becslési típus áll.
A vitatott pontok közé tartozik a mandzsúriai incidens megtervezettségének pontos mértéke, a nankingi áldozatok számának nagyságrendje, a „komfortnők” számára és a kényszer jellegére vonatkozó becslések, a 731-es alakulat áldozatainak köre, az atombombák bevetésének szükségessége, valamint a császár háborús felelőssége. A japán szélsőjobboldali revizionizmus egyes képviselői a nankingi és más atrocitásokat kisebbíteni igyekeznek; ezzel szemben a kínai és koreai hivatalos emlékezetpolitika gyakran a japán felelősség egyoldalú hangsúlyozására épít. A nemzetközi tudományos konszenzus a tömeges erőszak tényét nem vitatja, de a számok és a felelősség pontos megállapítását módszertani okokból bizonytalannak tartja. A szöveg ezért a „népirtás”, a „terrorizmus” és hasonló jelenkori minősítéseket nem vetíti vissza a korszakra, hanem a korabeli nemzetközi jogi kategóriákat (háborús bűn, emberiesség elleni bűn) használja, jelezve, hogy ezek tartalma is történetileg alakult ki.
Japán útja a mandzsúriai incidenssel (1931) kezdődő katonai terjeszkedéstől a második kínai–japán háborún (1937–1945) át a Pearl Harbor-i támadásig (1941) és a csendes-óceáni háborúig, végül az atombombák és a szovjet hadba lépés utáni vereségig vezetett. A háború során a japán hadsereg a megszállt területeken tömeges erőszakot követett el; ezek közül a nankingi mészárlás, a „komfortnők” rendszere és a 731-es alakulat kísérletei dokumentált, de az áldozatszámok és a felelősség mértéke vitatott. Japán 1945 augusztusában kapitulált; a vereség nemcsak katonai, hanem társadalmi és emlékezetpolitikai következményekkel is járt. A tokiói per jogi felelősségre vonást hajtott végre, de szelektivitása és a császár mentessége máig vitatott. Az áldozatok – japánok és ázsiaiak egyaránt – középpontba állítása nélkül a háború története nem érthető meg.