A Meidzsi-restaurációt követő évtizedekben Japán a régió egyik legnagyobb ívű állami és társadalmi átalakulását hajtotta végre. Az 1868 és 1912 közötti korszakban az ország nem csupán iparosodott, hanem katonailag és területileg is nagyhatalommá vált: előbb Kínával, majd Oroszországgal került háborúba, végül 1910-ben annektálta Koreát. Ez az alfejezet a gyors iparosodás, a hadsereg modernizálása, az első kínai–japán háború, az orosz–japán háború és Korea annexiójának folyamatát tárgyalja, különös tekintettel arra, hogy a gazdasági és katonai modernizáció miként kapcsolódott össze a birodalmi terjeszkedéssel.
A Meidzsi-kormány 1868 után a „gazdag ország, erős hadsereg” (fukoku kjóhei) jelszavát követte. Az iparosodás első szakaszában az állam közvetlenül vállalt szerepet, mert a magántőke gyenge volt, a hagyományos kereskedőházak pedig nem rendelkeztek kellő tapasztalattal a modern gyáriparban. Az állam külföldi technikusokat alkalmazott, gépeket importált, és mintagyárakat hozott létre: textilipari üzemeket, hajógyárakat, vasöntödéket, cement- és üveggyárakat. A legismertebb ilyen intézmény a Tomióka selyemfonoda (1872) volt, amely francia gépekkel és francia mérnökök irányításával működött, és a japán selyemexport minőségét volt hivatva javítani. Az állami vállalatok azonban gyakran veszteségesek voltak, ezért az 1880-as években a kormány privatizálta őket, többnyire az államhoz közeli kereskedő- és pénzembercsoportoknak kedvező feltételekkel. Ebből a körből nőtt ki a későbbi zaibacu-rendszer: a Mitsui, a Mitsubishi, a Szumitomo és a Jaszuda cégcsoportok a textilipartól a hajózásig és a bankokig terjedő konglomerátumokat építettek ki. A zaibacu kifejezés a korabeli üzleti csoportosulásokat jelöli, és nem azonos a mai vállalatcsoportokkal; a könyv elemző kategóriaként használja.
A textilipar volt a japán iparosodás húzóágazata. A nyersselyem exportja már a Tokugava-korban is jelentős volt, de a Meidzsi-korban a gépesített fonodák és szövödék megjelenésével a termelés és az export ugrásszerűen nőtt. A gyapotfonodák – amelyek eleinte importált gépekkel és gyakran női, illetve gyermekmunkásokkal működtek – az 1890-es évekre már nemcsak a belső piacot látták el, hanem kiviteli ágazattá is váltak. A japán termelés növekedését mutatja, hogy a fonott gyapot mennyisége az 1880-as évek eleji néhány ezer tonnáról 1913-ra becslések szerint a sokszorosára emelkedett; a statisztikai adatok forrástól függően eltérnek, mert a korai ipari összeírások nem voltak egységesek. A vasútépítés szintén gyorsan haladt: az első vasútvonal 1872-ben nyílt meg Tokió és Jokohama között, 1913-ra a hálózat hossza meghaladta a 10 ezer kilométert (a hivatalos japán vasúti statisztika szerint, amelyet a szakirodalom irányadónak tekint). A távíróhálózat, a gőzhajózás és a postaszolgálat országos kiépítése a piaci integráció feltételeit teremtette meg.
A pénzügyi rendszer kialakítása az iparosodás másik pillére volt. A kormány 1872-ben nemzeti bankokról szóló törvényt fogadott el, amely lehetővé tette magánbankok alapítását, majd 1882-ben létrehozta a Japán Bankot, amely központi bankként a pénzkibocsátás monopóliumát kapta. Az 1897-es aranystandard bevezetése stabilizálta a valutát, és megkönnyítette a külföldi hitelfelvételt. Az oktatási reform – az 1872-es tanügyi rendelet nyomán – kötelező alapfokú oktatást írt elő, és a műszaki felsőoktatás, valamint a külföldi tanulmányutak támogatása révén mérnökök, hivatalnokok és katonatisztek új nemzedékét képezte. A Meidzsi-kori iskolázottsági arány 1910-re a férfiak körében meghaladta a 90 százalékot, a nők esetében valamivel alacsonyabb volt; ezek a számok a kormányzati oktatási statisztikákon alapulnak, és a tényleges írástudást csak hozzávetőleg tükrözik.
A gyors iparosodásnak súlyos társadalmi költségei voltak. A mezőgazdasági adó rendszerének átalakítása biztosította az állami bevételek nagy részét, de a paraszti birtokok eladósodásához és a földbérlők számának növekedéséhez vezetett. Az ipari munkásság alacsony bérekért, hosszú munkaidőben dolgozott, a textiliparban különösen sok női munkás volt, akik gyakran távoli falvakból érkeztek közvetítőkön keresztül. A szakszervezeti szervezkedés a Meidzsi-korban gyenge maradt, mert az 1900-as közrendészeti törvény korlátozta a munkások érdekvédelmét. A szocialista eszmék megjelentek ugyan, de a mozgalom vezetőit a kormányzat rendőri eszközökkel üldözte. Az 1907-es asiói rézbányász-lázadás – amely a létrehozott környezetszennyezés ellen irányult – a korai iparosodás környezeti és társadalmi feszültségeit jelezte.
A katonai modernizáció a Meidzsi-állam egyik elsődleges célja volt. A kormány 1873-ban általános hadkötelezettséget vezetett be, amely a korábbi szamuráj-haderőt tömegsereggel váltotta fel. A szárazföldi hadsereg kezdetben francia mintát követett, majd az 1880-as évektől a porosz–német vezérkari rendszert vette át: a hadsereg szervezetét, kiképzését és tisztképzését porosz tisztek tanácsai alapján alakították ki, és 1885-től Jamagata Aritomo (Yamagata Aritomo) irányításával kiépült a vezérkar, amely a hadsereg hadműveleti ügyeiben közvetlenül a császárnak volt alárendelve, a polgári kormányzat ellenőrzése pedig korlátozott maradt. A haditengerészet a brit Királyi Haditengerészet mintáját követte: brit hajókat vásárolt, brit tiszteket alkalmazott, és a tengerészeti akadémián brit tananyagot használt. Az 1882-es császári rendelet a katonáknak (Gundzsin csokuju) a hűséget, a fegyelmet és az önfeláldozást hangsúlyozta, és a hadsereget a császári hatalom közvetlen eszközeként határozta meg.
A modernizáció ütemét mutatja, hogy Japán 1894-re képes volt nagy létszámú, modern fegyverzetű hadsereget mozgósítani, a haditengerészet pedig olyan hajóegységekkel rendelkezett, amelyek a kínai flottával szemben technikai fölényt biztosítottak. A hadiipar – az állami arzenálok és hajógyárak, majd a magánvállalatok beszállítói hálózata – az iparosodás egyik fő megrendelője volt. A katonai kiadások az állami költségvetés jelentős részét tették ki, és a japán gazdaságpolitikában a hadsereg igényei elsőbbséget élveztek. A katonai szolgálat a társadalmi mobilitás egyik csatornájává is vált, ugyanakkor a volt szamuráj réteg elveszítette korábbi fegyverviselő monopóliumát, ami az 1870-es években a Szeinan-háborúhoz (1877) vezető elégedetlenség egyik forrása volt.
A Meidzsi-kormány külpolitikájában a határok biztosítása és a szomszédos területek feletti befolyás növelése összekapcsolódott a nyugati hatalmakkal szembeni stratégiai védekezéssel. A kormány 1874-ben tajvani büntetőexpedíciót indított a Rjúkjú-szigeteki hajótöröttek megölése miatt, és ennek eredményeként Peking elismerte Japán Rjúkjú feletti érdekeltségét; 1879-ben a királyságot hivatalosan is Okinava prefektúraként csatolták Japánhoz. Koreát Japán – az 1876-os kanghvai szerződés révén – „nyitotta meg” a kereskedelem előtt, amit a korabeli japán diplomácia a nyugati hatalmakkal kötött egyenlőtlen szerződések mintájára értelmezett. A koreai félsziget belső hatalmi harcai és a kínai befolyás elleni japán fellépés az 1880-as években többször feszültséget okozott. A japán külpolitikai elit egy része Koreát „a tőr a Japán szívére irányítva” érveléssel biztonsági ütközőzónának tekintette, más része pedig nyers terjeszkedési lehetőségnek. Ez a kettősség végigkíséri a korszakot, és a korabeli japán források gyakran „Kelet-Ázsia civilizálásaként” vagy „a nyugati nyomás elleni védekezésként” fogalmaznak; a megszállt területek lakossága azonban ezt hódításként és elnyomásként élte meg.
Az 1894–1895-ös háború közvetlen kiváltó oka a koreai befolyásért folytatott vetélkedés volt. Korea formálisan a kínai Csing-dinasztia vazallusa volt, de Japán a kanghvai szerződés óta gazdasági és politikai pozíciókat épített ki. 1894-ben a Koreában kitört Tonghak-felkelés miatt a koreai kormány kínai csapatokat hívott be, Japán pedig saját csapatokat küldött. A felkelés leverése után Japán nem vonta ki erőit, hanem reformjavaslatokat tett, majd a koreai királyi palota megszállásával kikényszerítette a kínai csapatok kiűzését. Az ellenségeskedés 1894 nyarán kezdődött, és a japán hadsereg gyors győzelmeket aratott: a phenjani csata és a Sárga-tengeri ütközet után a japán csapatok elfoglalták Port Arthurt és Vejhajvejt (Weihaiwei). A háború során a japán hadsereg Port Arthur elfoglalásakor – a rendelkezésre álló kortárs újsághírek, jelentések és későbbi vizsgálatok szerint – civilek tömeges megölését követte el; a halálos áldozatok számát a nemzetközi sajtó akkoriban néhány száztól több ezerig becsülte, a japán kormány tagadta vagy minimalizálta. Ez az esemény – amelyet a nyugati sajtó „Port Arthur-i mészárlásként” emlegetett – a japán háborús erőszak egyik első, nemzetközileg dokumentált esete, és a kínai történetírás azóta is a japán militarizmus jelképének tekinti; a japán szakirodalom egy része vitatja a civilek elleni általános erőszak tényét, más része elfogadja a dokumentumokat.
Az 1895. áprilisi Simonoszeki-béke értelmében Kína elismerte Korea „függetlenségét” (ami a gyakorlatban a kínai befolyás megszűnését jelentette), átengedte Japánnak Tajvant, a Peszkadoresz-szigeteket és a Liaotung-félszigetet, és jelentős hadisarcot fizetett. Németország, Franciaország és Oroszország – saját terjeszkedési érdekeik miatt – azonban háromhatalmi intervenciót indítottak, és Japánt a Liaotung-félsziget visszaadására kényszerítették. Ez a diplomáciai vereség mély nyomot hagyott a japán politikai elitben, és megerősítette azt a meggyőződést, hogy a katonai erőt tovább kell növelni. A háború következtében Japán Tajvant gyarmattá tette: az 1895–1906 közötti tajvani ellenállás leverése során több ezer helyi lakos halt meg (a becslések forrástól függően széles sávban mozognak), és a sziget gazdaságát a japán piac igényeihez igazították. Tajvan története ebben a kötetben a kínai történelem részeként is megjelenik vö. A Csing birodalom és a hanyatlás, de a japán gyarmati korszakot a modern japán expanzió összefüggésében kell érteni.
A háromhatalmi intervenció után Oroszország megszállta Mandzsúriát, és befolyását Koreára is kiterjesztette. Japán számára ez stratégiai fenyegetést és a japán kontinentális pozíciók elvesztésének kockázatát jelentette. A japán kormány diplomáciai tárgyalásokat kezdeményezett, de 1904 februárjában – előzetes hadüzenet nélkül – meglepetésszerűen megtámadta az orosz flotta Port Arthurban állomásozó egységeit. A hadüzenet nélküli támadás a korban nem volt példátlan, de a nemzetközi jog szerint vitatható volt; a japán kormány a hadműveleti szükséghelyzettel indokolta. A háború szárazföldi és tengeri hadszíntereken zajlott. A japán hadsereg Port Arthurt hosszú ostrom után foglalta el, a mukdeni csata (1905) pedig a korszak egyik legnagyobb szárazföldi ütközete volt. A döntő mozzanat a csuzimai tengeri csata volt, amelyben a japán flotta megsemmisítő vereséget mért az orosz balti flottára. A háború emberáldozatai mindkét oldalon súlyosak voltak: a japán halottak számát a hivatalos japán adatok mintegy 80 ezer főre teszik, az orosz veszteségeket hasonló nagyságrendre, de a becslések eltérnek. A sebesültek, a betegségben elhunytak és a hadifoglyok számai is bizonytalanok.
A portsmouthi béke (1905) értelmében Oroszország átadta Japánnak a Dél-Szahalin szigetrészt, a Liaotung-félsziget bérletét, valamint a dél-mandzsúriai vasút jogait, és elismerte Japán koreai „elsőbbségét”. A béke nem hozott hadisarcot, ami a japán közvélemény egy részében elégedetlenséget váltott ki, és a Hibija-parki zavargásokhoz vezetett. Az orosz vereség a cári rendszer belső válságát mélyítette, és az 1905-ös orosz forradalom egyik kiváltó tényezője lett; ez a folyamat az orosz történeti fejezetekben kapcsolódik a birodalmi válsághoz. A háború jelentősége Japán számára kettős: katonailag bebizonyította, hogy egy ázsiai állam le tud győzni egy európai nagyhatalmat, és megerősítette a japán elitben a birodalmi terjeszkedés lehetőségéről alkotott meggyőződést; ugyanakkor a háború gazdasági terhei és a béke feltételei körüli viták megmutatták a külpolitika belső törésvonalait is.
Az orosz–japán háború után Japán lépésről lépésre számolta fel Korea nemzetközi önállóságát. 1905 novemberében a japán hatóságok kényszerhelyzetben íratták alá a koreai kormánnyal az ún. Eulsa szerződést, amely Japán protektorátusát rögzítette: a koreai külügyek Japán irányítása alá kerültek, és japán főrezidens (szókan) települt Szöulba. A koreai uralkodó, Kodzsong (Gojong) a szerződést nem írta alá szabad akaratából; a koreai küldöttek egy része vonakodott, a japán csendőrség jelenléte pedig nyomást gyakorolt. A koreai történetírás és a mai dél-koreai álláspont a szerződést érvénytelennek tekinti, mert azt fegyveres kényszer alatt kötötték; a japán kormányzat akkor és egyes japán történészek ma is formálisan érvényes szerződésként hivatkoznak rá. Ez a vita a mai napig része a japán–koreai kapcsolatok emlékezetpolitikai vitáinak.
A protektorátus éveiben a japán hatóságok lefegyverezték a koreai hadsereget, korlátozták a sajtót, és közvetlen igazgatást építettek ki. A koreai ellenállás több formában jelentkezett: 1907-ben fegyveres felkelések törtek ki, amelyeket „igazságos hadseregek” (uibjong) néven ismer a koreai történetírás. A japán csapatok a felkeléseket brutálisan leverték; a harcok során és a megtorlásokban több ezer koreai halt meg, a becslések forrástól függően 5–20 ezer közé esnek. 1909-ben An Dzsunggun (An Jung-geun) koreai függetlenségi aktivista a mandzsúriai Harbinban meggyilkolta Itó Hirobumit, aki Japán első miniszterelnöke, később Korea főrezidense volt. An tettét a koreai nemzeti mozgalom a japán uralom elleni ellenállás jelképes cselekedeteként értelmezte, a japán hatóságok terrorcselekményként ítélték el. A merénylet után a japán kormány felgyorsította az annexiós folyamatot. 1910 augusztusában a japán és a koreai kormány közötti szerződéssel – amelyet szintén kényszerhelyzetben írtak alá – Korea a Japán Birodalom része lett, koreai néven Csoszon (Chōsen) kormányzóságként.
Az annexiót a japán kormányzat a „közös jólét” és a „modernizáció” nyelvén indokolta, valójában azonban gyarmati uralmat hozott létre: a legfőbb hatalmat japán főkormányzó gyakorolta, a japán telepesek földtulajdont szereztek, a koreai politikai jogokat felszámolták. A koreai lakosság a japán uralmat idegen megszállásként élte meg; a koreai függetlenségi mozgalom emigrációban és belföldön is szerveződött. Az 1910-es annexió a mai észak- és dél-koreai történetírásban egyaránt a nemzeti szuverenitás elvesztésének fordulópontja, a japán konzervatív történetírás egy része viszont hangsúlyozza a gyarmati korszak infrastrukturális és oktatási fejlesztéseit. A két értelmezés nem egymást kizáró, hanem eltérő hangsúlyú: a dokumentált tények szerint a gyarmati hatóságok erőszakkal tartották fenn a rendszert, és a koreai lakosság túlnyomó többsége nem kapott politikai jogokat. A gyarmati korszak részletes tárgyalása a koreai fejezetben következik vö. A japán annexió és a gyarmati uralom.
Az iparosodásra vonatkozó adatok elsősorban a japán kormányzati statisztikákon, vállalati iratokon és a korabeli gazdasági sajtón alapulnak. A Meidzsi-kori ipari termelési indexeket a modern gazdaságtörténészek utólag becsülték: a korai összeírások nem fedték le a teljes gazdaságot, a vidéki kézműipar és a háztartási termelés alig dokumentált. A szóban forgó növekedési ütemek tehát – például az ipari termelés évi átlagos növekedése – becslések, és a különböző módszertanok eltérő értékeket adnak. A széntermelés, a vasúthálózat hossza és a gyapotfonodák orsószáma viszonylag jól dokumentált, mert ezeket az állam rendszeresen felmérte.
A háborúk áldozatszámait illetően a japán hivatalos veszteségjelentések irányadók, de a sebesültek és a betegségben elhunytak összesítése hiányos. Az orosz–japán háború japán halottainak 80 ezer körüli száma a hivatalos japán hadtörténeti statisztikából származik; a polgári áldozatokat nem tartalmazza. Az első kínai–japán háború Port Arthur-i eseményeiről a legfontosabb korabeli források a nyugati haditudósítók és diplomaták jelentései, valamint a japán hadsereg belső iratai. A japán kormány a mészárlást tagadta, majd később egyes japán történészek a nyugati tudósítások elfogultságát hangsúlyozták; a kínai és a nyugati források alapján a civilek elleni erőszak ténye dokumentált, de a halálos áldozatok pontos száma vitatott.
Korea annexiója kapcsán az 1905-ös és 1910-es szerződések szövege fennmaradt, de a körülmények – a kényszer mértéke, a koreai aláírók mozgástere – vitatott. A koreai történetírás az uralkodó kényszer alatti aláírását és a japán katonai jelenlétet hangsúlyozza; a japán szakirodalom egy része arra hivatkozik, hogy a koreai kabinet formálisan elfogadta a szerződéseket. A nemzetközi jogi értékelés ma már túlnyomórészt a kényszerrel létrejött szerződések érvénytelenségét hangsúlyozza, de a történészi viták nem zárultak le. A japán gyarmati uralom áldozatairól szóló becslések – a fegyveres ellenállás leverésének halottai, a kényszermunka későbbi áldozatai – forrástól függően jelentősen eltérnek, és a mai emlékezetpolitikai vitákban is központi szerepet játszanak.
A „birodalmi expanzió” és a „gyarmatosítás” kifejezések használata elemző kategória: a Meidzsi-korban a japán kormányzat a „területkiterjesztés” (rjódo kakucsó) és a „védelmi kör” (szokuszen) szókincset használta, a „gyarmat” (sokumincsi) szó az 1895-ös tajvani annexió után terjedt el. A szöveg ezeket a fogalmakat a mai történettudomány konvenciói szerint használja, nem a korabeli önigazolást ismétli.
Japán az 1868–1912 közötti évtizedekben államilag támogatott iparosítással, a hadsereg és a haditengerészet intézményi modernizálásával, valamint agresszív kontinentális terjeszkedéssel vált regionális nagyhatalommá. A textilipar, a vasút, a bankrendszer és az oktatás fejlődése gazdasági alapot teremtett, míg a porosz mintájú szárazföldi hadsereg és a brit mintájú flotta a katonai expanzió eszközévé vált. Az 1894–95-ös kínai–japán háború Tajvan és a Liaotung-félsziget megszerzéséhez vezetett, bár a háromhatalmi intervenció a Liaotung-félsziget visszaadására kényszerítette. Az 1904–05-ös orosz–japán háború győzelme után Japán Dél-Szahalint és a dél-mandzsúriai pozíciókat szerezte meg, és 1910-ben Koreát annektálta. Az iparosodás társadalmi ára és a gyarmati uralom erőszaka a korszak vitatott örökségét alkotja.