A koreai félsziget korai államalakulásait a hagyományos koreai történetírás és a modern tankönyvek gyakran egyetlen ívként mutatják be: a mitikus Kodzsoszon (Gojoseon) alapításától a három királyság – Kogurjo (Goguryeo), Pekcse (Baekje) és Silla – versengésén át a sillai egyesítésig. Ez a kép azonban nagyrészt a 12–13. századi koreai történeti művekből, elsősorban a Samguk Sagi (A három királyság története) és a Samguk Yusa (A három királyság emlékezete) szövegeiből származik. A régészeti anyag ennél sokszínűbb és bizonytalanabb folyamatot mutat: a korai koreai államiság nem egyetlen törzsből vagy dinasztiából nőtt ki, hanem a bronzkori és kora vaskori elitek, kínai parancsnokságok, helyi törzsszövetségek, valamint a szárazföldi és tengeri cserehálózatok együttesében alakult ki. Az alfejezet ezért nem a nemzeti eredettörténetet ismétli meg, hanem a rendelkezésre álló források, a régészeti bizonyítékok és a történetírás vitáinak bemutatásával közelíti meg a korszakot, körülbelül az i. e. 7. századtól az i. sz. 7. század közepéig.
A legkorábbi politikai képződmény, amelyet a koreai hagyomány államként tart számon, Kodzsoszon, azaz „régi Csoszon”. A Samguk Yusa szerint Tangun (Dangun) i. e. 2333-ban alapította, miután apja, az égből leszálló Hvanung (Hwanung) és anyja, egy medve emberré változott alakja egyesült. Az alapítási dátum és a medve-tigris motívum szóbeli hagyományból, illetve későbbi irodalmi formából származó mitikus elem, nem dokumentált tény. A régészeti kutatás a félsziget északi részén és Dél-Mandzsúriában a bronzkorban, nagyjából az i. e. 8–4. században találja meg a társadalmi rétegződés nyomait: a jellegzetes lant alakú bronz tőrök, a dolmenek és a csontvázas temetkezések arra utalnak, hogy a korábbi, viszonylag egyenlőbb faluközösségekből olyan helyi elitek emelkedtek ki, amelyek képesek voltak a Nagy Falon túli és a kínai központi területek felé irányuló cserébe is bekapcsolódni. Ez a régészeti kép azonban csak közvetett: a „Kodzsoszon” név és az egységes állam határai a forrásokban nem igazolhatók pontosan.
Az i. e. 2. században a kínai források megneveznek egy politikai alakulatot Csoszon (Joseon) néven. A kínai Shiji (A történetíró feljegyzései) szerint a területre egy Üman (Wiman) nevű, kínai származásúnak mondott vezető tette át hatalmát, majd i. e. 108-ban Han Wudi császár hadjárata döntötte meg a Csoszon államot. A Han birodalom ezután négy parancsnokságot hozott létre a félsziget északi és középső részén, valamint Mandzsúriában: Lelang (koreaiul Nangnang), Xuantu, Lintun és Zhenfan. Közülük Lelang bizonyult tartósnak; a mai Phenjan közelében fekvő központja a kínai hivatali kultúra, a kereskedelem és a diplomácia helyi gócpontja lett. A parancsnokság létezése kínai hivatalos iratokban és régészeti leletekben dokumentált; Lelang bukása 313-ban, amikor a felemelkedő Kogurjo megszerezte a területet, szintén a kínai és koreai források egybehangzó adata, bár a részletek a későbbi krónikákban eltérhetnek.
A három királyság kialakulását a Samguk Sagi három alapítási dátumhoz köti: Kogurjo i. e. 37-ben, Pekcse i. e. 18-ban, Silla pedig i. e. 57-ben jött volna létre. Ezeket a dátumokat azonban a modern történettudomány nem fogadja el államalapítási tényként: a krónika későbbi, kínai mintájú dinasztikus keretezése miatt valószínűleg mesterségesen korábbi dátumokat rendeltek a félsziget államaihoz. A régészeti anyag és a kínai párhuzamos források alapján a három királyság a Han parancsnokságok gyengülésével párhuzamosan, az i. sz. 3–4. században vált területi, adóztató és katonai szempontból intézményesült állammá. A déli partvidéken emellett a Kaja (Gaya) államok szövetsége, a Naktong-folyó medencéjének vasban gazdag kis királyságai alkottak önálló hatalmi tömböt, amelyet a későbbi „három királyság” kifejezés gyakran elfed. A korszak tehát valójában több, egymással versengő regionális alakulat története volt.
Kogurjo a félsziget északi részéből és Dél-Mandzsúriából kiindulva vált a legerősebb korai katonai hatalommá. A Samguk Sagi szerint Csumong (Jumong) alapította; az alapítási mítosz, amelyben az égi származású hős egy tojásból születik, a királyi legitimitás szóbeli hagyományát őrzi. A régészet és a kínai feljegyzések azt mutatják, hogy Kogurjo kezdetben törzsszövetség lehetett, amely a Han parancsnokságokkal folytatott harcok során szerveződött területi királysággá. 313-ban elpusztította Lelangot, 427-ben pedig fővárosát a mai Phenjanba helyezte át, ami a félsziget északi felének tartós ellenőrzését jelzi. A 4–5. századi Kogurjo hatalmának legfontosabb epigráfiai forrása a Kvanggetto (Gwanggaeto) király sztéléje, amelyet 414-ben, a király halála után emeltek. A kínai írással készült felirat Kogurjo hódításait és a közeli területek feletti befolyását részletezi, de a szöveg győzelmi propagandaként is olvasandó, ezért a benne felsorolt eseményeket nem lehet puszta tényrögzítésként kezelni. Kogurjo katonai erejét a kínai Szuj (Sui) dinasztia elleni háborúk is mutatják: a Szuj 612–614-es inváziói kudarcot vallottak, a hagyomány azonban a Salsu folyó menti győzelemmel kapcsolatban sokszoros, részben legendásnak tekinthető hadszámokat őrzött meg. A 7. századi Tang-dinasztia ismétlődő hadjáratai Kogurjót fokozatosan kimerítették, míg végül a Sillával kötött szövetség 668-ban megdöntötte az északi királyságot.
Pekcse a félsziget délnyugati részén, a Han-folyó alsó szakaszánál alakult ki; hagyományos alapítását Ondzsóhoz (Onjo), Csumong fiához kötik. A kínai és japán feljegyzések, valamint a helyi régészeti emlékek szerint Pekcse erős tengeri kapcsolatrendszert tartott fenn Kína déli részével és a japán szigetvilággal. A királyság fővárosait a kogurjói nyomás dél felé tolta: a kezdeti hanszongi központot Kogurjo 475-ben elfoglalta, majd Pekcse előbb Ungjinbe (a mai Kongdzsu), 538-ban Szabiba (a mai Pujo) tette át a székhelyét. A pekcsei udvar a kínai írást, a buddhizmust és a mesterségbeli ismereteket is közvetítette Japán felé; ezt a szerepet a 8. századi japán Nihon Shoki is hangsúlyozza, ugyanakkor a japán krónika politikai érdekei miatt a japán–koreai viszonyra vonatkozó állításai önmagukban nem tekinthetők semleges forrásnak. Különösen a japán források által Imna (Mimana) néven emlegetett, állítólagos japán fennhatóságú déli koreai terület kérdése vitatott értelmezés: a koreai történetírás ezt nagyrészt a későbbi japán birodalmi ideológia visszavetítésének tartja, a régészeti anyag pedig nem támaszt alá tartós japán katonai irányítást a félszigeten. Pekcse végül 660-ban esett el, amikor a sillai–tang seregek elfoglalták a királyságot.
Silla a délkeleti, hegyekkel tagolt területen jött létre, és kezdetben lassabban nőtt regionális középponttá, mint Kogurjo vagy Pekcse. A Samguk Sagi szerint i. e. 57-ben alapították; a korai Silla a hagyományos elbeszélésben hat falu szövetségéből alakult ki, élén a Pak (Park), Szok (Seok) és Kim nemzetségekből származó uralkodókkal. A régészeti bizonyítékok – például a mai Kjongdzsu (Gyeongju) környéki halomsírok és az onnan előkerült aranykoronák – arra mutatnak, hogy a sillai királyság a 4–5. századra képes volt a helyi elitek fölötti szakrális és katonai hatalom koncentrálására. Silla társadalmát a csontrendszer (kolpum) szabályozta: a legmagasabb „szent csont” (szonggol) és az „igazi csont” (csin’gol) csoportokba tartozó arisztokraták közül került ki a király, a hivatalok betöltése pedig vérségi fokozatokhoz kötődött. Ez a rendszer a kínai hivatali hagyománnyal részben érintkezett, de annál merevebb, arisztokratikusabb logikájú volt; ezért a mai „nemzeti” és „kínaiasító” címkék helyett inkább a helyi hatalommegosztás rendszereként érdemes leírni. A 7. századi Silla a Tang-dinasztiával szövetkezve előbb Pekcsét (660), majd Kogurjót (668) buktatta meg. A győzelem után azonban a Tang csapatok a meghódított területeken kínai igazgatást próbáltak kiépíteni, ezért a sillai elit 670–676 között fegyveres konfliktusba fordult korábbi szövetségesével. Ennek eredményeként Silla a Taedong-folyótól délre eső területek felett szerzett tartós irányítást, míg Kogurjo északi területein 698-ban Balhae (Parhae) állama jött létre. A gyakran „egyesített Silla” kifejezéssel jelölt új rend tehát nem az egész félsziget egyesítését jelentette, hanem a déli és középső területek integrációját.
A kínai kulturális hatás mindhárom királyságban kimutatható, de nem egyirányú, passzív átvétel volt. A kínai írás már a Han parancsnokságokon keresztül ismertté vált a félszigeten; a királyságok a kínai írásjegyeket használták hivatalos feliratokban, diplomáciai iratokban és történeti szövegekben. Kogurjóban a Samguk Sagi szerint 372-ben állami akadémiát (Taehak) hoztak létre, ahol kínai klasszikusokat tanítottak; Pekcsében és Sillában is fokozatosan elterjedtek a konfuciánus rítusok, a kínai udvari címek és a hivatali írásbeliség. A kínai modell azonban nem egyszerűen lemásolt forma volt: a helyi arisztokrácia a kínai intézményeket saját hatalmi rendjéhez igazította, és a sillai csontrendszer éppen azt mutatja, hogy a vérségi kiváltságokat nem szorította ki a kínai típusú, érdemeken alapuló kiválasztás. A kínai hatás emellett nem csak közvetlenül érvényesült: Pekcse és Kaja kereskedői, kézművesei és szerzetesei a kínai tudást és technológiát Japán felé is közvetítették, így a félsziget a kelet-ázsiai kulturális hálózat egyik közvetítő csomópontja volt.
A buddhizmus megjelenése a kínai kulturális hatás egyik legmaradandóbb következménye lett, és a három királyságban eltérő időpontokhoz kötődik. A későbbi koreai hagyomány szerint Kogurjóban 372-ben, Pekcsében 384-ben, Sillában pedig 527/535-ben vált hivatalosan elfogadottá a buddhizmus. A Kogurjóba érkező szerzetesek neve és a pekcsei Maranant’a alakja a Samguk Sagi és a Samguk Yusa hagyományából származik; ezek az adatok nem független, egykorú feljegyzések, hanem későbbi buddhista hagiográfia részei. Silla esetében a hagyomány Icsadon (Ichadon) mártíromságát emeli ki: az udvari ellenállás közepette kivégzett szerzetes halálakor a legenda szerint fehér tej, azaz csodás jel mutatta a buddhizmus igazságát. A hagiográfiai elemek a buddhista közösség emlékezetpolitikai állításai, nem a mártíromság történeti tényének bizonyítékai. A régészeti anyag azonban jól mutatja a buddhizmus intézményesülését: Pekcse Mireuksa (Miruk-templom) és Silla Hwangnyongsa (Sárkány-templom) maradványai, a pagodák, az aranyozott bronz Buddha-szobrok és a szerzetesi cellák a 6–7. században a királyi udvarok aktív támogatását jelzik. A buddhizmus nem csupán a személyes vallásosságot hozta el, hanem állami védelmi ideológiaként is működött: az uralkodók a szútrák olvasását, a templomépítést és a szerzetesi imákat az ország védelmével, a királyi legitimitás megerősítésével kapcsolták össze. A sillai Hvarang intézménye – az arisztokrata fiatalokból álló csoport, amely erkölcsi, katonai és buddhista-konfuciánus elemeket vegyített – szintén ezt az államközpontú vallásosságot mutatja, noha későbbi koreai nemzeti narratívák olykor romantikus színezetet adtak neki.
A korszak értelmezésére vonatkozó viták nem csupán a szakirodalomban, hanem a mai kelet-ázsiai emlékezetpolitikában is jelen vannak. Kogurjo besorolása különösen érzékeny: a koreai történetírás a félsziget egyik legfontosabb korai államaként tekinti, míg a kínai történeti kutatás egy része – és a 2000-es években elindított kínai állami történeti projektek némelyike – Kogurjót Kína északkeleti területének történelmi részeként tárgyalja. A vita részben a mai határok és nemzeti identitások visszavetítéséből fakad: Kogurjo a mai Kína és Korea határvidékén működő, kínai és koreai kapcsolatokkal egyaránt rendelkező állam volt, amelyet a modern nemzeti kategóriákba erőltetni anakronisztikus lenne. Ugyanakkor a koreai hagyománynak dokumentált, hosszú folytonossága van, amikor Kogurjót a közös koreai múlt részének tekinti. A könyv ezt a kérdést nem zárja le, hanem jelzi a szembenálló álláspontokat.
A korai koreai államokról szóló ismeretek forrásbázisa egyenetlen. A legfontosabb koreai elbeszélő források jóval a korszak után keletkeztek: a Samguk Sagi 1145-ben, a Samguk Yusa pedig a 13. század végén. Mindkettő a Koryo (Goryeo) korszak politikai és vallási viszonyait tükrözi; a Samguk Sagi konfuciánus, központosító szemléletű, a Samguk Yusa pedig buddhista, csodás elemekben gazdag hagyományt őriz. A kínai források – a Shiji, a Sanguozhi (Három királyság feljegyzései), a Szuj- és Tang-kori hivatalos történetek – gyakran a kínai udvar külkapcsolati és katonai nézőpontjából írják le az eseményeket, ezért a félsziget belső viszonyairól keveset és olykor ellenségesen szólnak. A japán Nihon Shoki a 8. század eleji japán udvari ideológia alapján rendezte el a koreai–japán kapcsolatokat, így a Pekcséhez és Kajához fűződő viszonyra vonatkozó állításai különösen vitatottak.
A régészeti anyag sok részletet árnyal, de nem mindent igazol. A dolmenek, bronz tőrök, halomsírok, aranykoronák, buddhista templommaradványok és a Kvanggetto-sztélé egy-egy régió elitejének gazdagságát és kapcsolatait mutatják, ám a politikai határok, a „királyság” fogalmának helyi tartalma és a korai uralkodók személye továbbra is bizonytalan. Az alapítási dátumok (i. e. 2333, i. e. 57, i. e. 37, i. e. 18) a modern tudományos konszenzus szerint nem eseménytörténeti tények, hanem a későbbi dinasztikus emlékezet időkeretei. A hadjáratok és csaták méretére vonatkozó számok – például a Szuj- vagy Tang-hadseregek létszáma – becslések, gyakran a győztes vagy legyőzött fél propagandájából származnak, ezért a szövegben forráskritika nélkül nem kezelhetők pontos statisztikaként.
Azt is érdemes kiemelni, hogy a „három királyság” kifejezés maga is későbbi szerkesztői választás. A Kaja szövetség legalább a 4–6. században önálló szereplő volt, és a pekcsei–japán kereskedelem, illetve a déli vaslelőhelyek ellenőrzése miatt a térség gazdasági jelentősége nagyobb lehetett, mint amennyit a későbbi sillai központú elbeszélés elismer. A források szelektív fennmaradása tehát nem csak a bizonytalanság forrása, hanem maga is a korai koreai emlékezetpolitika terméke.
A koreai félsziget korai államai nem egyetlen, folytonos nemzeti állam előzményei voltak, hanem több, egymással versengő politikai és kulturális alakulat. Kodzsoszon hagyománya a későbbi történetírás mitikus eredeztetése; a régészet a bronzkori elitek, majd a Han parancsnokságok világába vezet. A Han-kori Lelang parancsnokság a kínai hivatali kultúra és kereskedelem fontos csomópontjává vált, bukása után pedig a Kogurjo, Pekcse, Silla és Kaja alkotta regionális államvilág vált meghatározóvá. Kogurjo az északi katonai hatalom, Pekcse a tengeri és kulturális közvetítő királyság, Silla pedig a szigorú arisztokratikus rendszerből kinövő, végül a déli területeket egyesítő állam lett. A kínai írás, az állami intézmények és a buddhizmus mindhárom királyságot átalakította, de a helyi elitek ezeket saját hatalmi logikájuk szerint használták. A korszak megítélésében a kínai, koreai és japán források egyaránt érdekeltek, a modern Kína és Korea közötti Kogurjo-vita pedig azt mutatja, hogy a korai államok története ma is eleven emlékezetpolitikai tér.