A 918 és 1392 közötti Korjo (Goryeo) dinasztia a Koreai-félsziget történetének egyik leghosszabb és legösszetettebb államalakulata volt. Neve a későbbi koreai államok elnevezésének, a „Koreának” is az alapja. A korszak egyszerre hozta a kínai mintájú központosított állam kiépítését, a buddhista kultúra fénykorát, a kelet-ázsiai nagyhatalmi viszonyok közötti egyensúlyozást, majd a mongol hódítás és a belső katonai diktatúra válságát. A Korjo története nem írható le egyetlen, egyenes vonalú fejlődésként: a dinasztia intézményei folyamatosan változtak, és a 12–14. században mélyülő társadalmi feszültségek végül a rendszert megdöntő Csoszon-dinasztia létrejöttéhez vezettek.
A Korjo-dinasztia a késői három királyság korának (889–936) széttagoltságából nőtt ki. A 9. század végén az Egyesített Silla központi hatalma meggyengült, és a félszigeten újra több regionális hatalmi központ alakult ki. A Silla mellett Hubaekje (Késői Pekcse) délnyugaton, valamint az északi Taebong (Késői Kogurjo) királysága jött létre. A Taebongban katonai vezetőként felemelkedő Vang Kon (Wang Geon, posztumusz nevén Thedzso, Taejo) 918-ban megbuktatta a Taebongot irányító Kung Njét (Gung Ye), és a fővárost Keszong (Kaesong) térségébe helyezte. Vang Kon fokozatosan kiterjesztette hatalmát, majd 935-ben Silla utolsó királyának lemondásával, 936-ban pedig Hubaekje legyőzésével egyesítette a félsziget nagy részét.
Az alapítás dokumentált tény, de a források – elsősorban a később összeállított Korjo-sza (Goryeo-sa, a Korjo hivatalos dinasztiatörténete) és a Szamguk Szagi – egyes részletei a későbbi dinasztikus legitimáció visszavetítései lehetnek. Vang Kon „Tíz intelme” (Hunjo csipjo) című végrendeletét gyakran emlegetik a Korjo politikai alapelveinek összefoglalásaként, de a szöveg fennmaradt formája valószínűleg utólagos szerkesztés eredménye; ezért nem tekinthető az alapító szavainak kritika nélküli, szó szerinti rögzítésének.
A korai Korjo államszervezete a Silla örökségére és a kínai Tang-, majd Szong-mintára épült, de a központosítás nem volt azonnali. A 10. században a vidéki hatalmasságok, a korábbi regionális elitek és a királyi udvar közötti feszültségek határozták meg a politikát. A 958-ban bevezetett kvago (gwageo) hivatalnokvizsga-rendszer – amely elvben a kínai mintájú, érdemalapú kiválasztást honosította meg – a gyakorlatban az arisztokrata családoknak kedvezett. A vizsgák mellett a hivatalok jelentős részét születési előjogok, családi kapcsolatok és királyi kegy alapján töltötték be. A Korjo tehát nem tisztán meritokratikus bürokratikus állam volt, hanem olyan arisztokratikus monarchia, amelyben a király és a nagy családok folyamatosan alkudoztak egymással.
A Korjo társadalma rendi jellegű volt, és a korszak nagy részében az arisztokrácia – a „külső és belső hivatalnoki családok” – dominálta a politikai és gazdasági életet. A legelőkelőbb nemzetségek, mint például a Keszong környéki, a fővároshoz kötődő családok, házassági és hivatali hálózatokon keresztül ellenőrizték a központi intézményeket. A vidéki elit fokozatosan beolvadt vagy alárendelődött ennek a fővárosi arisztokráciának. A királyi hatalom erőssége dinasztián és korszakon belül is változott: a 11. század közepén viszonylag stabil, a 12. század végétől azonban a katonai vezetők és a főnemesi klikkek küzdelme határozta meg a politikát.
A földbirtokrendszer alapja a hivatalnokoknak és intézményeknek juttatott föld haszonélvezeti joga volt (a csonsik-kva és más formák). A föld elvileg az államé volt, de a gyakorlatban a magánbirtokok és a kolostorok birtokai egyre nagyobb területet tettek ki. A parasztság rétegzett volt: a szabad parasztok mellett számos függő helyzetű földműves és rabszolga élt. A rabszolgák arányára vonatkozó becslések a szakirodalomban széles sávban mozognak, egyes kutatások a népesség akár 20–30 százalékára is teszik őket, de a források hiányosságai miatt ez vitatott értelmezés. A rabszolga státusz örökölhető volt, ugyanakkor léteztek a felszabadítás és az állami rabszolgák intézményei is. A rabszolgaság mértékét nem szabad sem eltúlozni, sem elhallgatni: a Korjo társadalom egyenlőtlenségeinek egyik legfontosabb, de a forrásokban egyenetlenül dokumentált eleme volt.
A buddhizmus a Korjo államvallása volt. A királyok kolostorokat alapítottak, a szerzetesek adómentességet és földbirtokokat kaptak, a buddhista egyház pedig jelentős gazdasági és politikai befolyásra tett szert. A buddhizmus nem csupán vallási, hanem állami legitimációs eszköz is volt: az uralkodók a buddhista kozmológia és rituálék segítségével erősítették meg hatalmukat. Ugyanakkor a kolostorok vagyonának növekedése, a szerzetesi intézmények közterhektől való mentessége és az egyházi birtokok terjeszkedése a 12–14. században egyre több belső bírálatot váltott ki. Nem a buddhizmus mint vallás volt a válság oka, hanem a vallási intézmények és a világi hatalom összefonódása.
A Korjo-korszak a koreai buddhista kultúra egyik csúcspontja. A korszak leglátványosabb tárgyi öröksége a korjói celadon kerámia, amelynek jellegzetes halványzöld mázja, berakásos (szanggam) technikája és formavilága a kelet-ázsiai kerámiaművesség egyik kiemelkedő teljesítménye. A celadon edényeket a királyi udvar, a kolostorok és a gazdag családok használták; készítésük technikai tudása a 13. század végétől a mongol inváziók gazdasági és társadalmi megrázkódtatásai miatt hanyatlott.
A buddhista kánon, a Tripitaka Koreana (magyarosan gyakran „Korjo Tripitaka”) fatábláinak elkészítése a korszak vallási és kulturális ambícióit mutatja. A teljes kánon több mint nyolcvanezer fatábláját a 13. században faragták ki, részben a mongol inváziók idején, és a Hainsza templomban ma is őrzik. Ez a fennmaradt táblasorozat a világ egyik legteljesebb és legrégebbi buddhista kánonja; állapota a gondos tárolásnak és a koreai hagyománynak köszönhető. A Tripitaka Koreana létrehozása dokumentált tény, de a faragás pontos munka- és időszervezésére vonatkozó adatok hiányosak, ezért a készítés körülményeiről szóló állításokat óvatosan kell kezelni.
A korszakban a fém mozgatható betűs nyomtatás is megjelent. A Csikcsi (Jikji) című buddhista szöveggyűjtemény 1377-ben, fémből készült mozgatható betűkkel nyomtatott kiadása a világ egyik legkorábbi fennmaradt ilyen nyomtatványa. Ez a tény a koreai nyomdászat technikai fejlettségét jelzi, de nem azt jelenti, hogy a fémnyomtatás a 14. századi Koreában széles körben elterjedt volna; a technológia nem vált tömeges könyvtermelés alapjává, és a fennmaradt példányok száma csekély.
A történetírás terén a Korjo-korszak két alapművet hozott létre. A Szamguk Szagi („A három királyság történeti feljegyzései”, 1145) Kim Busik (Kim Bu-sik) vezetésével készült, és a kínai mintájú konfuciánus történetírás eszközeivel örökítette meg a korai koreai államok történetét. A Szamguk Jusza („A három királyság emlékezete”, 1285 körül) viszont inkább buddhista szempontú, legendákat, néphagyományokat és alapítási mítoszokat is megőrző munka. A két mű forrásértéke eltérő: a Szamguk Szagi hivatalosabb, de a szerzők saját koruk viszonyait is visszavetíthették a korai időszakra, míg a Szamguk Jusza éppen azoknak a hagyományoknak ad hangot, amelyeket a hivatalos történetírás kihagyott vagy átfogalmazott. A kettő együttes olvasása tanítja meg, hogy a „koreai ókor” képe nem egységesen dokumentált, hanem részben a középkori szerzők értelmezéseit tükrözi.
A 12. század közepére a Korjo politikai rendszere belső feszültségekkel terheltté vált. A civil arisztokrácia lenézte a katonai tisztségviselőket, akik a társadalmi ranglétra alsóbb fokain álltak, miközben a katonai szolgálat terheit nagyrészt a köznép viselte. 1170-ben katonatisztek egy csoportja puccsot hajtott végre, meggyilkolta a király környezetének számos civil hivatalnokát, és a királyt gyakorlatilag ellenőrzésük alá vonták. A puccs után a katonai vezetők közötti hatalmi harcok következtek, amelyből a Cshö család került ki győztesen. Cshö Cshunghon (Choe Chung-heon) 1196-tól haláláig, majd utódai révén a család mintegy hat évtizeden át tényleges katonai diktatúraként irányította az államot. A királyok formálisan a trónon maradtak, de a valódi hatalom a Cshö-rezsim magánkatonai szervezeteiben összpontosult.
A Cshö-diktatúra értelmezése vitatott. Egyes történészek a civil arisztokrácia korrupciójára adott válasznak, mások a katonai réteg társadalmi felemelkedési kísérletének tekintik. A kortárs és későbbi források egyaránt elfogultak lehetnek: a Csoszon-kori hivatalos történetírás a katonai uralmat a zűrzavar és a törvénytelenség időszakaként ábrázolta, részben azért, hogy a saját dinasztiaalapító katonai vezető, I Szonggje fellépését igazolja. A dokumentált események – a puccs, a Cshö család hatalmának intézményesülése, a királyi hatalom kiüresedése – nem vitatottak, de a korszak társadalmi hatásainak megítélése ma is élő történészi vita tárgya.
A katonai uralom idején parasztfelkelések és helyi lázadások is kitörtek, amelyek a központi hatalom meggyengülését jelzik. A társadalmi elégedetlenség a buddhista intézmények és a helyi urak adóterheivel, a földbirtokviszonyok bizonytalanságával és a katonai önkény tapasztalatával függött össze. A felkelések leírása a hivatalos forrásokban gyakran „rablók” vagy „lázadók” elleni fellépésként jelenik meg, ami a későbbi olvasatot torzíthatja.
A 13. század elején a Koreai-félsziget a mongol világbirodalom terjeszkedésének útjába került. Az első mongol hadjárat 1231-ben érte el Korjót, és a támadások 1259-ig több hullámban ismétlődtek. A Korjo udvar 1232-ben Kanghva (Ganghwa) szigetére költözött, hogy a mongol lovassereg elől védelmet találjon, de a szárazföldi lakosság hatalmas pusztítást szenvedett el. A hadjáratok áldozatainak számát a kortárs feljegyzések gyakran eltúlzottan adják meg, a modern becslések pedig a források hiánya miatt széles sávban mozognak. Nem lehet tehát pontos összlétszámot mondani, de az bizonyos, hogy a mongol inváziók a Korjo társadalom egyik legsúlyosabb demográfiai és gazdasági traumáját okozták.
A béke megkötése után a Korjo dinasztia formálisan fennmaradt, de elvesztette tényleges szuverenitását. A királyok a mongol Jüan-dinasztia vazallusaivá váltak, mongol hercegnőket vettek feleségül, és a Jüan udvar beavatkozott a koreai belpolitikába. A mongol hatás a koreai közigazgatásban, a katonai szervezetben és az udvari szokásokban is megjelent. Egyes hivatali elnevezések mongol eredetűek lettek, és a királyi család tagjai gyakran a Jüan fővárosban nevelkedtek. Ez az időszak a koreai történetírásban hagyományosan a „mongol beavatkozás koraként” jelenik meg, de a megítélés árnyalt: a Jüan-korban a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok is bővültek, és egyes koreai elitek a mongol birodalmi keretben találták meg az érvényesülés útját.
A mongol uralom fontos következménye volt, hogy a koreai udvar kénytelen volt részt venni a Jüan katonai vállalkozásaiban. A Japán elleni mongol inváziós kísérletek (1274, 1281) előkészítésében és végrehajtásában a koreai partok és hajóépítő kapacitások meghatározó szerepet játszottak. A két hadjárat kudarca után a kelet-ázsiai erőviszonyok ismét átrendeződtek, de a Korjo belső autonómiája csak fokozatosan állt helyre.
A 14. század közepén a Jüan-dinasztia belső válsága lehetőséget adott a koreai udvarnak a mongol befolyás visszaszorítására. Kongmin (Gongmin) király (uralk. 1351–1374) igyekezett felszámolni a mongolbarát udvari klikket, visszavenni a mongol kézre került területeket, és megerősíteni a királyi hatalmat. Reformjai azonban nem tudták megállítani a belső hanyatlást. A 14. század második felében a kínai vöröses turbános felkelők betörései, a japán kalóztámadások (vokou) és a belső hatalmi harcok tovább gyengítették a központi kormányzatot.
Ebben a helyzetben emelkedett fel I Szonggje (Yi Seong-gye), egy északkeleti katonai parancsnok, aki a vokou elleni harcokban szerzett tekintélyt. 1388-ban a király a kínai Ming-dinasztia ellen küldte seregét, I Szonggje azonban a határnál visszafordult, és Vihva-szigetnél katonáival a főváros ellen vonult. A visszafordulás okait a források eltérően magyarázzák: a hivatalos Csoszon-kori elbeszélés szerint I Szonggje a király hibás külpolitikáját felismerve mentette meg az országot, míg a kritikus olvasat szerint a hadvezér egyszerűen a saját hatalmi érdekeit követte. A Vihva-szigeti fordulat dokumentált tény, de a motivációk értelmezése vitatott. I Szonggje 1392-ben megfosztotta trónjától az utolsó Korjo királyt, és megalapította a Csoszon-dinasztiát, amely a félsziget történetét a következő több mint öt évszázadban meghatározta.
A Korjo-korszak történetének legfontosabb elsődleges forrásai a Korjo-sza és a Korjo-sza cserjo (Goryeo-sa jeolyo) című hivatalos dinasztiatörténetek, amelyeket azonban nem a Korjo-korban, hanem a Csoszon-dinasztia idején állítottak össze. Ez a tény alapvetően befolyásolja a forrásértéküket: a szerkesztők a későbbi dinasztia legitimációs szempontjai szerint válogattak, hangsúlyoztak vagy hallgattak el eseményeket. A Szamguk Szagi és a Szamguk Jusza a korábbi korszakokra vonatkozik, de keletkezésük a Korjo-korban történt, így a korabeli gondolkodásmód dokumentumai is. A kínai dinasztiatörténetek és a japán források kiegészítik a képet, de a koreai belpolitikáról gyakran csak közvetett információkat adnak.
A régészeti anyag – a korjói celadon lelőhelyei, a templomromok, a várak és a Hainszai Tripitaka táblái – a tárgyi kultúra terén sok dokumentált tényt szolgáltat, de a társadalomtörténeti kérdésekben kevésbé beszédes. A demográfiai adatok, a földbirtokok nagysága, a rabszolgák aránya, a háborús áldozatok száma mind becslésre szorul, és a szakirodalomban eltérő számok szerepelnek. A rabszolgák arányát például egyes kutatók a lakosság 20–30 százalékára teszik, mások ennél alacsonyabbra; a mongol inváziók áldozatait pedig a kortárs túlzások miatt nem lehet megbízhatóan számszerűsíteni. A katonai puccs és a Cshö-diktatúra megítélését szintén vitatott értelmezés övezi.
A koreai nemzeti történetírás hagyományosan a Korjo-kort a nemzeti ellenállás és a kulturális fénykor kettősségében mutatja be. A mongol hódítást gyakran a nemzeti szenvedés egyik első nagy traumájaként emlegetik, míg a Korjo kulturális teljesítményeit – a celadont, a Tripitaka Koreánát, a nyomtatást – a koreai kreativitás bizonyítékaként értelmezik. Ez az emlékezetpolitikai állítás érthető, de a történeti elemzésnek külön kell választania a dokumentált tényeket a későbbi nemzeti narratíváktól. A Korjo-kor nem „nemzetállami előzmény” volt, hanem egy sajátos, arisztokratikus és buddhista monarchia, amelynek identitása nem azonos a modern koreai nemzettel.
A Korjo-dinasztia (918–1392) a késői három királyság korából emelkedett ki, és egyesítette a Koreai-félsziget nagy részét. A korai Korjo a kínai mintájú hivatalnokvizsga-rendszert és központosított államot épített ki, de a gyakorlatban az arisztokrácia és a buddhista egyház hatalmi befolyása meghatározó maradt. A korszak kulturális csúcspontjai közé tartozik a korjói celadon kerámia, a Hainszai Tripitaka Koreana fatáblái és a fém mozgatható betűs nyomtatás korai példája. A 12. század végén katonai puccs és a Cshö család diktatúrája gyengítette a királyi hatalmat, a 13. században pedig a mongol inváziók és a Jüan-vazallusi viszony hozott súlyos demográfiai és politikai traumát. A 14. század közepén Kongmin király megkísérelte a mongol befolyás visszaszorítását, de a belső hanyatlást nem tudta megállítani; I Szonggje 1388-as Vihva-szigeti visszafordulása és 1392-es trónfosztása zárta le a dinasztia történetét. A Korjo-korszak forrásai későbbi szerkesztésűek, ezért a társadalmi és demográfiai állításokat mindig bizonytalanságukkal együtt kell tanítani.