A koreai háború 1950. június 25-én, a 38. szélességi kör átlépésével kezdődött, és 1953. július 27-én a panmindzsoni fegyverszünettel zárult. A konfliktus a második világháború utáni ideiglenes felosztásból fakadt: a szovjet és amerikai megszállási övezet közötti határ két, egymást el nem ismerő államot hozott létre. A háború egyszerre volt polgárháború – a félsziget politikai irányváltásáért vívott harc – és a hidegháború első nagy fegyveres összecsapása, amelyben az Egyesült Államok vezette ENSZ-erők, a Kínai Népi Önkéntesek és – közvetve, légi támogatással és haditechnikával – a Szovjetunió is részt vett. A konfliktus következménye a félsziget tartós megosztottsága, a katonai demarkációs vonal rögzülése és a békeszerződés máig fennálló hiánya.
A háború kitörését dokumentált katonai iratok, ENSZ-megfigyelői jelentések és a szemben álló felek mozgósítási parancsai rögzítik. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) hadereje, a Koreai Népi Hadsereg (KNH) 1950. június 25-én hajnalban tüzérségi előkészítés után több fronton átlépte a 38. szélességi kört. Az északi támadás megindítását a KNDK vezetése Kim Ir-szen nevével fémjelzett „haza felszabadító háborúként” hirdette meg; a hivatalos észak-koreai történetírás a mai napig azt állítja, hogy dél-koreai és amerikai erők provokálták és indították a harcot. A szovjet levéltárakból az 1990-es években nyilvánosságra került dokumentumok – elsősorban Sztálin, Kim Ir-szen és a kínai vezetés közötti táviratok – azonban egyértelműen azt mutatják, hogy a támadás tervét a KNDK dolgozta ki, és Sztálin 1950 elején jóváhagyta, noha a nyílt szovjet részvételt kerülte. A kérdés vitatott értelmezése az észak-koreai emlékezetpolitikai állítások és a levéltári bizonyítékok közötti feszültségből fakad.
A KNH a háború első heteiben elsöprő fölényben volt. Az északi erők szovjet gyártmányú harckocsikkal és tüzérséggel rendelkeztek, míg a dél-koreai hadsereg – amelyet az Egyesült Államok korábban tudatosan gyengén fegyverzett fel, hogy megakadályozza a dél-koreai vezetés északi irányú kalandorpolitikáját – főként könnyűfegyverzettel és csekély páncélos támogatással bírt. A dél-koreai kormány Li Szin Man elnök vezetésével a fővárosból előbb Tedzsonba, majd Puszanba menekült. A hadműveleti naplók szerint a dél-koreai hadsereg alakulatai több ponton felbomlottak, és a lakosság tömegesen indult dél felé; a menekülő civilek mozgását a hadműveleti iratok és a korabeli sajtófotók dokumentálják, de a menekültek pontos számát csak becsülni lehet.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1950 júniusában és júliusában határozatokat fogadott el, amelyek felszólították a KNDK-t a 38. szélességi kör mögé való visszavonulásra, majd tagállamokat kértek katonai támogatás nyújtására a Koreai Köztársaság védelmében. A határozatok elfogadását az tette lehetővé, hogy a Szovjetunió – tiltakozásul amiatt, hogy a Kínai Népköztársaság ENSZ-képviselőjének helyét a Kínai Köztársaság (Tajvan) delegáltja foglalta el – bojkottálta a Biztonsági Tanács üléseit. A szovjet távollét következtében a határozatok ellenszavazat nélkül születtek meg; a szovjet fél később ezt a körülményt a határozatok legitimitásának vitatására használta, míg a nyugati álláspont szerint a döntések az ENSZ alapokmány keretében jogerősek voltak. Az ENSZ-parancsnokságot az Egyesült Államok haderejéből és tizenöt további tagállam kontingenseiből állították fel, a parancsnok Douglas MacArthur tábornok lett.
A Puszanba összpontosuló ENSZ- és dél-koreai erők 1950 augusztusára a Nakdong folyó mentén stabilizálták a frontot. A puszani perem védelme – amelyben a szövetséges erők légi fölénye és utánpótlási képessége döntőnek bizonyult – megakadályozta a félsziget gyors egyesítését északi irányítás alatt. A harcok során mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, és a civil lakosság – különösen a frontvonalak mentén – tömegesen menekült vagy rekedt a harctérré vált településeken.
A háború menetét 1950. szeptember 15-én az incheoni partraszállás fordította meg. MacArthur kockázatos művelete a nyugati parton, a tengerszint-ingadozás miatt nehezen megközelíthető kikötőben került végrehajtásra, és a dokumentált hadműveleti tervek szerint a puszani erők egyidejű ellentámadásával párosult. Az incheoni partraszállás sikerével az ENSZ-erők visszafoglalták Szöult, elvágták a délen harcoló északi erők utánpótlási vonalait, és a KNH alakulatai rendezetlenül vonultak vissza észak felé. A hadműveleti iratok és a veteránok visszaemlékezései egyaránt rögzítik, hogy a visszavonuló északi erők és a dél-koreai hatóságok a megszállt déli területeken politikai letartóztatásokat és kivégzéseket hajtottak végre; a hasonló, déli oldalról induló megtorlásokat is dokumentálták, de mindkét jelenségre vonatkozóan a modern kutatás óvatos a számokkal, és az áldozati becslések széles sávban mozognak.
Az ENSZ-erők 1950 októberében átlépték a 38. szélességi kört, és észak felé nyomultak. Az ENSZ-határozatok értelmezése körül vita bontakozott ki arról, hogy a mandátum kiterjed-e az északi területek elfoglalására; a nyugati álláspont szerint a „tartós béke” megteremtése érdekében a félsziget egységesítése volt a cél, míg Kína és a Szovjetunió ezt a beavatkozás legitimációjának túllépéseként értékelte. A hadműveleti iratok szerint az ENSZ-erők előretörését a kínai határ közelébe Kína egyre határozottabb figyelmeztetései kísérték: Peking nyilvános közleményekben jelezte, hogy nem tűri el a szomszédos terület elfoglalását.
1950 október végétől a Kínai Népi Önkéntesek – a Kínai Népköztársaság haderejének önkéntesnek nevezett, de valójában rendes katonai alakulataiból szervezett erői – lépték át a Jalu folyót, és bekapcsolódtak a harcba. A kínai intervenció hivatalos indoklása szerint a KNDK védelme és a kínai határ biztonsága volt a cél; Mao Ce-tung és a kínai vezetés a közvetlen katonai fenyegetés mellett attól is tartott, hogy az ENSZ-erők győzelme esetén a szocialista tömb befolyása Ázsiában meggyengül. A kínai döntést a szovjet légierő titkos támogatásának ígérete és a koreai szocialista állam fennmaradásának stratégiai jelentősége is befolyásolta. A Kínai Népi Önkéntesek elnevezés lehetővé tette, hogy Peking formálisan ne üzenjen hadat az ENSZ-erőknek, és a konfliktust a koreai polgárháború keretében tartsa.
A kínai erők 1950 novemberében és decemberében több nagy offenzívát indítottak. A Csoszin-víztározó környéki harcokban a kínai alakulatok súlyos veszteségek árán visszaszorították az ENSZ-erőket; az amerikai tengerészgyalogság dokumentált hadműveleti jelentései szerint a kínai támadások az erős ellenállás és a hideg időjárás miatt kimerítőek voltak, de a szövetséges erőknek sikerült rendezetten visszavonulniuk. A kínai intervenció hatására az ENSZ-erők 1951 elejére a 38. szélességi kör környékére vonultak vissza. MacArthur nyíltan kérte a kínai területek bombázásának és a nukleáris fegyver bevetésének engedélyezését; Harry S. Truman elnök 1951 áprilisában felmentette a parancsnokság alól, mert a tábornok megnyilatkozásai ellentétesek voltak a politikailag korlátozott háború vezetésével. A felmentés dokumentált döntés, amely a civil vezetés elsőbbségét erősítette az amerikai katonai irányításban.
1951 nyarára a front a 38. szélességi kör mentén stabilizálódott. A hadműveleti naplók szerint a harcok a megerősített állások körüli, viszonylag kis területnyereséggel járó ütközetekké váltak, amelyek közül a „Vérgerinc” és a „Szívgerinc” elnevezésű magaslatokért vívott harcok a legnagyobb veszteségeket hozták. Az ENSZ-erők légi fölényüket kihasználva szisztematikusan bombázták Észak-Korea városait, közlekedési hálózatát és ipari létesítményeit; a stratégiai bombázás politikai és morális megítélése a koreai háború egyik legvitatottabb kérdése maradt. Az észak-koreai és kínai erők elsősorban éjszakai támadásokkal, tüzérséggel és az utánpótlási vonalak elleni akciókkal válaszoltak.
A tűzszüneti tárgyalások 1951 júliusában kezdődtek, és két éven át húzódtak. A tárgyalásokon a legnagyobb vitát a hadifoglyok sorsa okozta: az ENSZ-parancsnokság ragaszkodott a „nem haza” elvhez, amely szerint a hadifoglyok nem kényszeríthetők vissza abba az országba, ahová nem akarnak visszatérni, míg az északi és a kínai fél a teljes kölcsönös hazatelepítést követelte. A hadifoglyok közötti politikai erőszak – különösen a Kojedo-szigeti fogolytáborban zajló lázadások és az őrizetbe vett kínai foglyok egy részének tiltakozó akciói – dokumentált események, amelyek a tárgyalások elhúzódásához is hozzájárultak. A hadifogyatartással kapcsolatos beszámolókat a résztvevők visszaemlékezései, ENSZ-jelentések és a genfi egyezmények alkalmazásáról szóló iratok rögzítik, de a visszaélések pontos mértékét a kutatók máig vitatják.
A panmindzsoni tárgyalások végül 1953. július 27-én fegyverszüneti megállapodás aláírásához vezettek. A megállapodást a KNDK hadseregének, a Kínai Népi Önkénteseknek és az ENSZ-parancsnokságnak a képviselői írták alá; a Koreai Köztársaság Li Szin Man elnök vezetése – amely a háború végéig ragaszkodott a félsziget erővel történő egyesítéséhez – nem ratifikálta a megállapodást. A fegyverszünet létrehozta a katonai demarkációs vonalat, a demilitarizált övezetet (DMZ) és a felügyeleti mechanizmusokat, de nem jelentett békeszerződést. A háborúzó felek formálisan a mai napig hadiállapotban állnak egymással; ez a helyzet a koreai megosztottság egyik legfontosabb jogi és politikai következménye.
A fegyverszünet aláírása után a hadifoglyok hazatelepítését a megállapodás rendelkezései szerint hajtották végre, de a „nem haza” elv alapján több ezer hadifogoly döntött úgy, hogy nem tér vissza északra, illetve Kínába; a déli oldalról is voltak, akik északot választották. A családok szétszakítása a háború egyik legsúlyosabb társadalmi traumája lett: a frontvonalak tömeges mozgása, a menekülés, a hadifogság és az eltérő politikai rendszerek kialakulása miatt százezrek, egyes becslések szerint milliók veszítették el a kapcsolatot rokonaikkal. A szóbeli hagyomány és a túlélők visszaemlékezései jelentős szerepet kapnak a félsziget megosztottságának feldolgozásában.
A koreai háború emberveszteségeire vonatkozó adatok a dokumentált katonai statisztikák, a kormányzati becslések és a történeti demográfiai módszerek bizonytalanságait egyaránt tükrözik. A tudományos konszenzus szerint a teljes katonai és polgári veszteség – beleértve a halottakat, sebesülteket és eltűnteket – 2–3 millió főre tehető, de egyes becslések a halottak számát 4 millió fölé teszik. A polgári áldozatok különösen magas aránya miatt a háború a modern ázsiai történelem egyik legpusztítóbb konfliktusa volt. A pontos számok nem ismertek: a koreai lakosság háború előtti statisztikái töredékesek, a harcok során a polgári anyakönyvezés gyakran összeomlott, és a kormányzati adatok politikai érdekek szerint torzultak. Az észak-koreai hivatalos adatok a civil veszteségekről értelemszerűen nem állnak független kutatók rendelkezésére; a dél-koreai adatok is hosszú ideig a hadműveleti szempontok szerint készültek. A történészek ezért csak becslési sávokat adnak meg, és hangsúlyozzák, hogy a civil lakosság aránytalanul magas vesztesége a stratégiai bombázással, a frontvonalak gyakori átvonulásával és a hadseregek által alkalmazott polgári lakosság elleni erőszakkal magyarázható.
A háború alatt elkövetett tömeges erőszak esetei – például a dél-koreai hatóságok által végrehajtott politikai kivégzések, az északi erők megtorlásai és az ENSZ-bombázások polgári áldozatai – dokumentált események, de a minősítésük vitatott. A No Gun Ri incidens – amelyben amerikai katonák dél-koreai civileket lőttek le egy hídnál 1950 júliusában – a modern kutatás és az amerikai hadsereg vizsgálata szerint megtörtént; a felelősség és az áldozatok számának megítélése azonban vitatott. A dél-koreai kormány és a civil társadalom egy része az ilyen események feltárását és hivatalos elismerését követeli, míg az amerikai hatóságok többször hangsúlyozták a háború körülményeiből fakadó bizonytalanságokat. A könyv ezeket a vitákat bemutatja, anélkül hogy kollektív bűnösséget sugallna vagy a háborús erőszakot relativizálná.
A koreai háború intézményesítette a félsziget kettéosztottságát. A katonai demarkációs vonal és a demilitarizált övezet a világ egyik legmilitarizáltabb határává vált; a térségben azóta is folyamatos a katonai jelenlét. A fegyverszüneti megállapodás nem oldotta meg a két állam közötti területi és szuverenitási vitákat, és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, valamint a Koreai Köztársaság egyaránt a félsziget egyetlen legitim kormányaként határozza meg magát. A háború utáni évtizedekben a két Korea közötti kapcsolat a konfrontáció és a korlátozott párbeszéd ciklusait váltogatta; a háború emlékezete mindkét oldalon a nemzeti identitás és a politikai legitimáció részévé vált.
A koreai háborúban részt vevő nagyhatalmak számára a konfliktus a hidegháborús elrettentés és a korlátozott háború elméletének mintapéldája lett. Az Egyesült Államok számára a háború megerősítette a Szovjetunió és Kína feltartóztatásának politikáját, és hozzájárult a japán békekötés és a csendes-óceáni szövetségi rendszer kiépítésének felgyorsításához. Kína számára a háború a nemzetközi elismertség és a szocialista tömbön belüli súly növekedésének korszakát hozta, de a beavatkozás emberi és gazdasági ára hosszú távon terhelte a fejlődést. A Szovjetunió a háború révén megerősítette befolyását Észak-Korea felett, ugyanakkor a közvetlen amerikai–szovjet összecsapás elkerülése megerősítette a proxyháborúk logikáját.
A koreai háború történeti kutatása több, egymással versengő forrástípusra támaszkodik. A hadműveleti iratok, a parancsnoki naplók és az ENSZ-jegyzőkönyvek a hadtörténeti események dokumentált alapját adják. Az amerikai hadsereg hivatalos történeti sorozata, a dél-koreai nemzetvédelmi minisztérium kiadványai és a brit, török, kanadai és más ENSZ-kontingensek jelentései a katonai események részletes, bár szelektív képét nyújtják. A kínai és észak-koreai hivatalos hadtörténeti munkák a saját döntéshozatali logikájukat hangsúlyozzák, de a levéltári forrásokhoz való korlátozott hozzáférés miatt a kínai intervenció belső vitáinak rekonstrukciója nehéz. A Szovjetunió szerepének megértését az 1990-es években megnyílt levéltári fondok forradalmasították, de a szovjet katonai tanácsadók és pilóták tevékenységének részletei továbbra is hiányosak.
Az áldozatok számának becslése a legnagyobb bizonytalansággal terhelt terület. A polgári veszteségekre vonatkozó adatok hiányosak, és az egyes kormányzati statisztikák politikai célokat szolgáltak. A történeti demográfiai módszerek – például a háború előtti népszámlálási adatok és a háború utáni összeírások összevetése – csak hozzávetőleges értékeket adnak. A stratégiai bombázás pusztítását a korabeli légi felderítési jelentések és a műholdfelvételek összehasonlítása részben dokumentálja, de a civil lakosság tényleges veszteségét ebből nem lehet pontosan meghatározni.
A szóbeli hagyomány és a túlélők visszaemlékezései a háború emlékezetének fontos forrásai. A dél-koreai családtörténeti gyűjtemények, az észak-koreai disszidensek beszámolói és a kínai veteránok interjúi olyan mikrotörténeti részleteket tárnak fel, amelyek a hivatalos iratokban nem jelennek meg. Ugyanakkor ezeket a forrásokat befolyásolja az emlékezet torzítása, a traumafeldolgozás és az adott politikai környezet, ezért a történeti értékeléshez a dokumentált tényekkel való egybevetés szükséges. A háború megítélésében a legnagyobb viták a támadás felelősségére, a kínai intervenció motivációira, az ENSZ-bombázások erkölcsi és jogi megítélésére, valamint a hadifoglyok bánásmódjára vonatkoznak. A könyv ezeket a kérdéseket vitatott értelmezésként kezeli, és a különböző álláspontokat forrásaikkal együtt mutatja be.
A koreai háború 1950. június 25-én a KNDK támadásával kezdődött, és a 38. szélességi kör mentén rövid időn belül Dél-Korea összeomlásához vezetett. Az ENSZ Biztonsági Tanács – a szovjet bojkott miatt egyhangúlag – katonai beavatkozást engedélyezett, és az USA vezette ENSZ-erők az incheoni partraszállással visszafordították a hadiszerencsét. Az ENSZ-erők északi előretörését Kína fegyveres beavatkozása állította meg, és a háború 1951-től állóháborúvá változott. A panmindzsoni fegyverszünet 1953. július 27-én zárta le a harcokat, de békeszerződés nem született. A háború 2–3 millió emberéletet követelt, a polgári lakosságot aránytalanul sújtotta, és tartósan intézményesítette a félsziget megosztottságát. A konfliktus a hidegháború első nagy fegyveres összecsapása volt, amely megerősítette a nagyhatalmi blokkok szembenállását Ázsiában.