A Japán elleni háború befejeződése Koreában nem hozott azonnali függetlenséget. A gyarmati felszabadulás pillanatában a félsziget egyszerre került két, egymással szövetséges, ám eltérő berendezkedésű nagyhatalom katonai megszállása alá. Az 1945 augusztusa és 1948 decembere közötti időszakban a 38. szélességi kör mentén ideiglenesnek szánt katonai felosztásból fokozatosan két, egymást kölcsönösen el nem ismerő állam jött létre. Ez az alfejezet a felosztás katonai, diplomáciai és belpolitikai folyamatát, valamint a két állam megalakulását és az azt kísérő hatalmi erőszakot tárgyalja.
Japán 1945 augusztusában bekövetkezett kapitulációját megelőzően a Szovjetunió augusztus 8-án hadat üzent Japánnak, és csapatai Mandzsúria mellett Észak-Koreába is behatoltak. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy a szovjet erők az egész félszigetet elfoglalják, ezért már augusztus 10–11-én éjszaka két amerikai tisztviselő, Dean Rusk és Charles Bonesteel javaslatára a 38. szélességi kört jelölték ki a japán csapatok lefegyverzésének elválasztó vonalaként. Az amerikai kormányzat augusztus 17-én közzétett 1. számú általános parancsa e vonaltól északra a szovjet, attól délre az amerikai erőket jelölte ki a japán fegyverletétel átvételére. A döntés katonai-logisztikai megfontolás volt, nem pedig Korea politikai felosztásának terve; a 38. szélességi kör kiválasztása földrajzi tájékozódási pontként, nem etnikai, nyelvi vagy közigazgatási határként történt. A szovjet vezetés elfogadta a felosztást.
Az amerikai csapatok 1945. szeptember 8-án szálltak partra Incsonban, így délen az Egyesült Államok katonai kormányzata (USAMGIK) vette át a közigazgatást John R. Hodge tábornok vezetésével. Hodge kezdetben a japán gyarmati tisztviselők egy részét megtartotta hivatalában, mivel az amerikai közigazgatásnak nem volt helyi ismerete; ez a koreai lakosság körében széleskörű felháborodást váltott ki, és a megszállás első hónapjaiban fokozatosan megszüntették a gyakorlatot. Északon a szovjet hadsereg augusztus végétől saját katonai közigazgatást épített ki, de a helyi népi bizottságokra támaszkodott, és már 1945 őszén szovjetbarát politikai struktúrákat hozott létre. A két zóna között a mozgást egyre jobban korlátozták; a kezdetben átjárhatónak szánt határvonal 1946-tól fokozatosan zárt adminisztratív határrá vált.
A felszabadulás utáni hetekben a koreai politikai erők saját kezdeményezésbe fogtak. Jo Un-hjong (Yeo Un-hyeong) baloldali nacionalista vezető 1945 augusztusában megszervezte a Koreai Népköztársaság (Chosŏn Inmin Konghwaguk) előkészítő bizottságát, és országszerte népi bizottságok alakultak. A Koreai Népköztársaságot 1945. szeptember 6-án kiáltották ki, de az amerikai katonai kormányzat nem ismerte el, jobb- és középutas nacionalista csoportokkal is szembekerült, majd az intézmény működését ellehetetlenítették. Ezzel párhuzamosan délre 1945 őszén visszatértek a száműzetésben élő nacionalista vezetők: Li Szin Man (Syngman Rhee) az Egyesült Államokból, Kim Gu Kínából. Mindketten elutasították a gyarmati múlt restaurálását, de politikai stratégiájuk eltérő volt.
A nagyhatalmak 1945 decemberében a moszkvai külügyminiszteri konferencián döntést hoztak Korea jövőjéről. A dokumentált megállapodás értelmében Korea ideiglenesen, legfeljebb öt évre négyhatalmi gyámság (trusteeship) alá került volna, és amerikai–szovjet közös bizottságot állítottak fel a koreai ideiglenes kormány előkészítésére. A gyámsági terv híre Dél-Koreában széleskörű ellenállást váltott ki; Li Szin Man és a jobboldali nacionalisták a gyámságot a gyarmati alávetettség meghosszabbításaként értelmezték. Északon a kommunista vezetés kezdetben támogatta a moszkvai döntést, később azonban retorikájában a déli nacionalista érzülethez igazodva maga is gyámságellenes elemeket épített be. Az 1946–1947-ben ülésező amerikai–szovjet közös bizottság megrekedt azon, hogy mely koreai politikai csoportokkal tárgyaljon: a szovjet fél kizárta volna a gyámságot nyíltan ellenző délieket, az amerikai fél pedig nem fogadta el az északi jelöltek korlátozását. A közös bizottság kudarca dokumentált tény; a felelősség megítélése a szovjet és az amerikai történetírásban vitatott.
A patthelyzetben az Egyesült Államok 1947 őszén az ENSZ elé vitte a koreai kérdést. Az ENSZ Közgyűlése 1947. november 14-i határozatában választásokat írt ki az egész Koreában, és létrehozta az ENSZ Ideiglenes Koreai Bizottságát (UNTCOK) a választások felügyeletére. A Szovjetunió és az északi hatóságok nem engedték be a bizottságot a megszállási övezetükbe. Az ENSZ-közgyűlés kisebb testületi döntése lehetővé tette, hogy a bizottság az elérhető területeken, vagyis Dél-Koreában tartsanak választásokat. Ez a lépés gyakorlatilag a félsziget kettéosztásának intézményesítését jelentette, bár a határozat szövege szerint a választásokat Korea egészére tervezték.
Az 1948. május 10-én megtartott dél-koreai választásokra a baloldal és számos középutas nacionalista, köztük Kim Gu és Kim Gju-szik, bojkottot hirdetett, mert a választásokat az ország kettéosztásához vezető lépésként ítélték meg. A hivatalos adatok szerint a regisztrált választók mintegy 95%-a vett részt, ám ezt a számot a bojkott és a regisztrációs eljárás körüli viták miatt nem lehet kritikátlanul elfogadni. A szavazást erőszakhullám kísérte: 1948. április 3-án a Csedzsu-szigeten fegyveres felkelés tört ki a rendőri elnyomás és a választási folyamat ellen, és a kormányzati erők a következő hónapokban tömeges megtorlást hajtottak végre. A felkelés és az azt követő erőszak áldozatainak számát a dél-koreai kormányzati vizsgálat 2003-ban 14 000–30 000 közé tette; egyes aktivista és kutatói becslések ennél magasabb, akár 60 000 körüli számot is említenek. A bizonytalanság a levéltári források hiánya miatt nagy.
A választás után az alkotmányozó nemzetgyűlés 1948. július 17-én elfogadta az alkotmányt, július 20-án pedig elnökké választották Li Szin Mant. A Koreai Köztársaságot augusztus 15-én kiáltották ki, a japán gyarmati uralom megszűnésének évfordulóján. Li Szin Man elnök kormánya erős elnöki hatalmat, antikommunista politikát és központosított államépítést hirdetett. Az új állam legitimitását az ENSZ 1948. december 12-i 195. (III) sz. határozata a választások megtartott részén ismerte el, és a kormányt a félsziget déli felének törvényes kormányaként azonosította. A szovjet blokk ezt elutasította.
Északon a szovjet katonai közigazgatás 1945 végétől felgyorsította a társadalmi átalakítást. 1946-ban földreformot hajtottak végre, a korábbi japán tulajdonú ipari létesítményeket államosították, és létrejött az észak-koreai munkapárt, amely 1946 augusztusában a kommunista párt és az Új Néppárt egyesüléséből alakult. A földreform és az államosítás ténye dokumentált; ezek társadalmi támogatottságának mértéke és a végrehajtás során alkalmazott kényszer aránya vitatott. A szovjet megszállási zónában a politikai rendszer hamar a kommunista vezetés ellenőrzése alá került.
A KNDK kezdettől fogva Korea egyetlen törvényes kormányának tekintette magát, és elutasította a déli állam legitimitását. Észak és dél egyaránt az egész félszigetre igényt tartott: a megosztottság mindkét fővárosban ideiglenes katonai-közigazgatási állapotként jelent meg, nem pedig végleges politikai rendezésként. Ebből következően a 38. szélességi kör mentén folyamatosak voltak az incidensek, és mindkét fél fegyveres erőket épített.
A déli állam megalakulását súlyos belpolitikai erőszak kísérte. A Li Szin Man-kormányzat nemzetbiztonsági törvényt fogadott el 1948 decemberében, amelyet széleskörűen a baloldali és egyéb ellenzéki mozgalmak üldözésére használtak. A kommunista és baloldali szervezetek tagjait tömegesen tartóztatták le, és a rendőrség, valamint jobboldali ifjúsági csoportok erőszakos fellépése mindennapossá vált. A Csedzsu-szigeti felkelés leverése az új állam legvéresebb belső konfliktusa volt: a dél-koreai kormányzat 1948–1949-ben katonai erővel, falvak felégetésével és tömeges kivégzésekkel válaszolt. A szigeten kívül is szerveződtek kormányellenes erők: 1948. október 19-én a joszui és szuncshoni katonai lázadás során hadsereg egységek fordultak szembe a központi hatalommal, mire a kormányzat hadiállapotot hirdetett. A lázadás és a megtorlás áldozatainak száma több ezerre tehető, a pontos becslés forráshiány miatt nehéz.
A centrista és jobboldali nacionalista ellenzék is kiszorult a hatalomból. Kim Gu, aki a párizsi béketárgyalások analógiájára Észak és Dél vezetőinek tárgyalásos egyesítését szorgalmazta, 1949. június 26-án merénylet áldozata lett. Kim Gu meggyilkolását sokan a hatalmi harc kulcseseményeként értelmezik; a gyilkosság hátterének teljes felderítése a mai napig vitatott. Jo Un-hjongot már 1947. július 19-én meggyilkolták, ami a középutas baloldal politikai ellehetetlenülését is jelezte. A dél-koreai államépítés tehát nem kizárólag intézményalapítás volt, hanem egyúttal erőszakos konszolidáció is, amelynek során a lehetséges alternatív politikai irányokat részben felszámolták.
A szovjet csapatok 1948 decemberében kivonultak Észak-Koreából, az amerikai csapatok pedig 1949 júniusában Dél-Koreából, bár mindkét nagyhatalom katonai tanácsadókat hagyott hátra. A csapatkivonások után a 38. szélességi kör menti határincidensek számos alkalommal fegyveres összecsapásokká fajultak, különösen az Ongdzsin-félsziget és Keszon környékén. A konfliktusok pontos lefolyása és a kezdeményező felek kiléte vitatott, mert mindkét fél saját propagandájában a másikat tette felelőssé.
Az északi államépítés sem volt mentes a belső küzdelmektől. A Koreai Munkapárt és a szovjet megszállási zóna vezetésében több, eltérő hátterű csoport versengett: a szovjet katonai közigazgatáshoz kötődő koreai származású szovjet állampolgárok (az ún. szovjet frakció), a Kínában tevékenykedő jenani csoport, a hazai kommunista földalatti mozgalom tagjai, valamint a mandzsúriai gerillák. Kim Ir-szen a gerillacsoport vezetőjeként fokozatosan megerősítette helyzetét, és a rivalis csoportokat háttérbe szorította. A dél-koreai kommunista vezető, Pak Hon-jong (Pak Hŏn-yŏng) az 1946-os dél-koreai baloldali szervezkedés után északra menekült, és a KNDK külügyminisztereként, majd miniszterelnök-helyetteseként tevékenykedett; az 1950-es évek közepén koholt vádak alapján elítélték. Pak Hon-jong sorsa a koreai háborút követő időszak frakcióharcainak egyik legfontosabb dokumentált esete, de megítélése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya Észak-Koreában és a dél-koreai történetírásban.
Az északi rendszer ideológiája antikoloniális, szocialista és erősen nacionalista elemeket ötvözött. A KNDK hivatalos történeti narratívája szerint Kim Ir-szen már az 1930-as években a koreai függetlenségi harc vezetője volt; ez az állítás az észak-koreai állami emlékezetpolitika része, és a szakirodalom egy része megalapozatlannak tartja. A dokumentált tények szerint Kim Ir-szen 1945 előtt Mandzsúriában és a Szovjetunió távol-keleti részén tevékenykedett, de a japánellenes gerillaharcban betöltött szerepének mértéke vitatott. A hatalmi harc részletei, a szovjet tanácsadók befolyása és a belső leszámolások teljes mértékben nem ismertek, mert az észak-koreai levéltárak nem kutathatók.
A két állam 1948-as megalakulásakor tehát a koreai félsziget politikai tere két, egymással szembenálló állam formájában intézményesült. Egyik kormány sem szerezte meg az egymással versengő koreai politikai erők egyetértését, és mindkét főváros a másik megsemmisítését vagy bekebelezését hirdette. A 38. szélességi kör immár nem egyszerűen katonai demarkációs vonal volt; a hidegháború első éveinek logikája szerint frontvonallá vált.
A korszakra vonatkozó ismereteink alapvetően három forráscsoportból származnak: amerikai kormányzati iratokból (köztük a Foreign Relations of the United States sorozatból), az ENSZ Közgyűlés és az UNTCOK dokumentumaiból, valamint dél-koreai levéltári anyagokból és visszaemlékezésekből. A szovjet megszállási politika rekonstruálásához részben megnyitott oroszországi levéltári anyagok is rendelkezésre állnak, de az észak-koreai belső viszonyokra vonatkozó iratokhoz a kutatók továbbra sem férhetnek hozzá. A koreai szereplők emlékiratai és a szóbeli történeti interjúk fontos kiegészítést adnak, de ezeket gyakran áthatja a későbbi politikai állásfoglalás.
Az amerikai döntéshozók visszaemlékezéseiből ismert, hogy a 38. szélességi kör kiválasztása rögtönzött katonai-logisztikai döntés volt. Ezt a képet a szakirodalom nagy része elfogadja, ám egyes kutatók hangsúlyozzák, hogy a döntés hosszú távú politikai következményei ellenére sem történt komoly kísérlet a felosztás felülvizsgálatára. Ez a kérdés vitatott értelmezés, nem pedig bizonyított tény.
A dél-koreai választások eredménye és részvételi aránya kapcsán a hivatalos adatok és a bojkottáló csoportok állításai között jelentős eltérés van. A választások tisztaságáról az UNTCOK megfigyelői is óvatos jelentéseket adtak. Észak-Koreában a választások nem voltak független ellenőrzés alatt; az eredményeket a KNDK állami dokumentumai rögzítik, így azok csak a rezsim saját forrásaiként kezelhetők. A Jeju-felkelés és a hozzá kapcsolódó erőszak áldozatszáma noha többszörösen vizsgált, továbbra is becslés: a 14 000–30 000 közötti sáv a dél-koreai kormányzati vizsgálatból származik, egyes kutatók és civil szervezetek ennél magasabb sávokat tartanak valószínűnek. A pontosított adatok hiánya nem a történeti vitát, hanem a levéltári feltárás korlátait mutatja.
Kim Ir-szen életrajzának kérdése az egyik leginkább átpolitizált terület. Az észak-koreai hivatalos álláspont szerint a gerillaharc vezetője; a szovjet források szerint a szovjet hadsereg tisztje; a dél-koreai és nyugati történetírás jelentős része szerint a szovjet kiválasztott. A három narratíva nem békíthető össze; a tudományos konszenzus csak annyiban állapítható meg, hogy Kim Ir-szen a szovjet megszállási zónában, szovjet támogatással került hatalomra. A részletek továbbra is forráshiányosak.
Végül emlékezetpolitikai állítások is terjednek a két állam születéséről. Dél-Koreában augusztus 15-ét a gyarmati uralom megszűnésének és az államalapításnak az ünnepeként tartják számon; Észak-Koreában szeptember 9-ét a KNDK alapításának napjaként ünneplik. Mindkét ünnep a megosztottságot legitimáló állami narratívákat erősíti, és hajlamos elfedni azt a tényt, hogy 1945–1948-ban a koreai társadalom nagy része nem az ország tartós kettéosztását, hanem a gyarmati felszabadulás utáni egységet tartotta céljának.
A 38. szélességi kör az amerikai és a szovjet csapatok japán fegyverletételének katonai elválasztó vonalaként jött létre 1945 augusztusában, nem pedig koreai politikai döntés nyomán. A két megszállási övezetben eltérő politikai rendszerek alakultak ki: délen az amerikai katonai kormányzat a jobboldali nacionalista erőket támogatta, északon a szovjet közigazgatás kommunista struktúrákat épített ki. A moszkvai gyámsági terv és az amerikai–szovjet közös bizottság kudarca után az ENSZ 1947-es határozata lehetővé tette, hogy 1948 májusában Dél-Koreában választásokat tartsanak, amelyből a Koreai Köztársaság augusztus 15-én megszületett. Északon augusztus 25-én ellenőrzött választásokat tartottak, és szeptember 9-én kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot Kim Ir-szen vezetésével. Mindkét állam az egész Korea kormányának tekintette magát, és a hatalmi konszolidáció mindkét oldalon erőszakkal járt: délen a Csedzsu-felkelés leverése, a nemzetbiztonsági törvény és a politikai gyilkosságok, északon a frakcióharcok és a szovjet mintájú államépítés. A szovjet és amerikai csapatok 1948–1949-es kivonása után a 38. szélességi kör menti feszültségek a koreai háború közvetlen előzményévé váltak.