Az 1987. júniusi tömegmozgalom és az azt követő alkotmányos fordulat a dél-koreai politikatörténet egyik legjobban dokumentált cezúrája, ám a „demokratizálódás” itt sem egyetlen pillanatot, hanem hosszabb, ellentmondásos folyamatot jelöl. Ez az alfejezet az 1987 és a 2000-es évek eleje közötti időszakot tárgyalja: a katonai hatalomgyakorlás visszaszorulását, a civil társadalom intézményesülését, valamint Kim De-dzsung (Kim Dae-jung) elnökségét és a „napfénypolitikát”. A cél nem a „modern demokrácia” szükségszerű győzelmének elbeszélése, hanem annak bemutatása, hogyan alakította a rendszerváltozást egyszerre a tömegmozgalom, a régi elit túlélése, a gazdasági válság és a Korea-közi viszony.
Az 1987-es fordulat előzményeit röviden a korábbi alfejezetek tárgyalják: Pak Csong Hi (Park Chung-hee) 1961-es katonai puccsát, az 1972-es Jusin (Yushin) alkotmányt, majd Pak 1979. októberi meggyilkolását követően Cson Duhvan (Chun Doo-hwan) hatalomra jutását. Az 1980. májusi kvangdzsui polgári felkelés fegyveres leverése a dél-koreai demokratikus átmenet legfontosabb emlékezeti előzménye: a katonai erők éles lőfegyvert vetettek be a tüntetőkkel szemben, és a későbbi hivatalos dél-koreai vizsgálatok ezt állami erőszakként ismerték el. Az áldozatok számáról nincs teljesen egybehangzó adat; a korabeli hatósági közlések és a későbbi vizsgálati jelentések, illetve a túlélői visszaemlékezések eltérő sávokban mozognak. Ez a trauma később a demokratizálódás egyik hivatkozási pontja lett.
Az 1980-as évek közepére Cson Duhvan rendszere korlátozott választási kereteket tartott fenn, de az elnöki hatalom továbbra is a katonai elit kezében összpontosult. 1987 elején a kormányzat tervbe vette az utódlást, amelyben No Theu (Roh Tae-woo) volt tábornok, Cson szövetségese kapott volna központi szerepet. A közvetlen elnökválasztás helyett a rendszer közvetett eljárást irányzott elő. A diák- és értelmiségi tiltakozásoknak azonban 1987 júniusában országos mozgalommá sikerült szélesedniük. A kiváltó okok között szerepelt egy egyetemista, Pak Csongcshol (Park Jong-chul) rendőrségi kínzás közben bekövetkezett halála. Június 10-től Szöulban és más nagyvárosokban egyszerre tüntettek diákok, munkások, egyházi személyek és középosztálybeli alkalmazottak; a középosztály tömeges részvétele azért volt fontos, mert a rezsim korábban a radikális diákmozgalmat elszigetelhetőnek tekintette. A júniusi tüntetések a dokumentált rendőrségi fellépések ellenére nem torpantak meg.
A fordulat formális pillanata No Theu 1987. június 29-i nyilatkozata volt, amelyben a kormányzó tábor elnökjelöltjeként ígéretet tett közvetlen elnökválasztásra, az alkotmány módosítására, a sajtószabadság tiszteletben tartására, helyi autonómiára, a politikai foglyok amnesztiájára és az alapjogok megerősítésére. A nyilatkozat hivatalos szövege rendelkezésre áll, és a dél-koreai alkotmánytörténeti feldolgozások szerint a katonai elit irányából érkező, ám a tömegmozgalom által kikényszerített engedmény volt. A történetírásban vita folyik arról, mekkora szerepet játszott a rezsim belső stratégiai számítása, illetve a nemzetközi környezet, különösen az 1988-as szöuli olimpia közeledése. A dokumentált tény az, hogy a június 29-i nyilatkozat után a hatalom és az ellenzék tárgyalásai nyomán új alkotmány készült, amelyet népszavazáson fogadtak el. Ez hozta létre a hatodik köztársaság jogi keretét: ötéves, egyszer kitölthető elnöki ciklust, közvetlen elnökválasztást, valamint a korábbinál erősebb alapjogi garanciákat.
Az 1987. decemberi elnökválasztás mégsem az ellenzék győzelmét hozta. A dél-koreai Nemzeti Választási Bizottság hivatalos összesítése szerint No Theu a szavazatok 36,6%-át, Kim Jongszam (Kim Young-sam) 28,0%-át, Kim De-dzsung 27,0%-át, Kim Dzsongphil (Kim Jong-pil) 8,1%-át szerezte meg; a részvételi arány 89,2% volt. Az ellenzék két fő jelöltje, Kim Jongszam és Kim De-dzsung egymással szemben indult, és a regionális törésvonalak – Kim Jongszam a délkeleti Kjongszang, Kim De-dzsung a délnyugati Csolla régióhoz kapcsolódott – döntően befolyásolták a szavazatok megoszlását. Ez a választás rávilágított arra, hogy a demokratikus eljárás bevezetése önmagában nem számolta fel a régi elitek pozícióit: No Theu, Cson Duhvan korábbi szövetségese nyerte meg az elnökséget, és 1988-ban hivatalba lépett.
A katonai uralom intézményes vége ezért fokozatosan következett be. No Theu elnöksége alatt (1988–1993) az 1988-as szöuli nyári olimpia a nemzetközi nyitás és a rezsim elfogadottságának látványos eseménye volt, de a belső hatalmi szerkezet lassan alakult át. 1990-ben a kormányzó Demokrata Igazság Párt, Kim Jongszam pártja és Kim Dzsongphil pártja hárompárti egyesüléssel létrehozta a Demokrata Liberális Pártot. Ez a lépés a résztvevők szerint a kormányzati stabilitást és a reformpolitika kiszélesítését szolgálta; kritikusai szerint viszont a volt katonai elit és a polgári konzervatívok összefogásaként a demokratikus verseny kiüresítésének kockázatát hordozta. A vitatott értelmezés jól mutatja, hogy a demokratikus átmenet nem zárult le az alkotmányos szöveg elfogadásával.
A civil társadalom szerepe az 1987 utáni években látványosan megerősödött. Az 1987-es júniusi mozgalom után munkaügyi hullám söpört végig az országon: munkások ezrei alapítottak szakszervezeteket, vagy léptek fel bérkövetelésekkel és demokratikus munkahelyi képviseletet követelve. A hivatalos statisztikák szerint a munkaügyi viták száma 1987–1989 között kiugróan magas volt; a pontos számokat a módszertani eltérések miatt érdemes óvatosan kezelni, de a mozgalom mérete nem vitatott. A munkásmozgalom mellett a diák- és értelmiségi szervezetek, a keresztény és buddhista egyházi csoportok, a nőmozgalmak és a fogyasztóvédelmi hálózatok is tartósan a nyilvánosság részévé váltak. Az 1994-ben alapított Participatory Democracy néven ismertté vált civil szervezet, a People’s Solidarity for Participatory Democracy (PSPD) például a kormányzati átláthatóság, a korrupcióellenesség és a kisebbségi jogok kérdéseit tűzte napirendre. A civil társadalom ugyanakkor nem volt homogén: a korábbi radikális diákcsoportok, a mérsékelt reformerek és a vallási közösségek eltérő célokat követtek, és a regionális identitások is metszették a szerveződéseket. A dél-koreai demokratizálódást éppen azért nem lehet egyetlen elitalku vagy egyetlen népmozgalom eredményeként leírni, mert a dokumentált folyamatban mindkét tényező jelen volt.
Kim Jongszam elnöksége (1993–1998) az első olyan kormányzat volt 1961 óta, amelynek élére nem volt katonatiszt, és amely magát „polgári kormányzatként” határozta meg. Hivatalba lépése után korrupcióellenes intézkedéseket hirdetett, bevezették a valós néven történő pénzügyi tranzakciók rendszerét, és a hadseregen belüli titkos, hálózatszerű katonai csoportok szerepét is igyekeztek visszaszorítani. Kim elnök kezdeményezte az 1979. decemberi katonai hatalomátvétel és az 1980. májusi kvangdzsui események jogi újratárgyalását. Ennek nyomán 1996-ban bíróság elé állították Cson Duhvant és No Theut. Cson Duhvant halálra, majd fellebbezés után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték; No Theu hosszú, évtizedes börtönbüntetést kapott. 1997 végén a politikai megbékélés jegyében mindkettejüket kegyelemben részesítették. A perek dokumentált események, de értékelésük máig vitatott: egyes elemzők a jogállamiság megerősödését, mások a felelősségre vonás korlátozott jellegét hangsúlyozzák.
Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság dél-koreai szakasza újabb cezúrát jelentett. A nagyvállalatok, koreai nevükön csebolok, magas eladósodottsággal működtek, és a rövid lejáratú külföldi kölcsönöktől való függés sebezhetővé tette a gazdaságot. 1997 novemberében Dél-Korea a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordult; a nemzetközi szervezet és a dél-koreai kormány által jóváhagyott, mintegy 58 milliárd USD nagyságrendű mentőcsomag dokumentált forrásokban követhető. A válság társadalmi következményei súlyosak voltak: a munkanélküliség emelkedett, vállalatok mentek csődbe, és a háztartások megszorításokkal szembesültek. A válság emlékezetében a lakossági aranygyűjtő kampány is helyet kapott, amelynek során állampolgárok aranytárgyakat adtak át az ország devizatartalékainak támogatására; ennek tényleges gazdasági súlyát a gazdaságtörténészek vitatják, de a kortárs dél-koreai emlékezetpolitikában erősen jelen van.
A válság közepette, 1997 decemberében Kim De-dzsung ellenzéki jelölt nyerte meg az elnökválasztást. Ezzel először történt békés hatalomátadás egy ellenzéki politikus javára a dél-koreai állam történetében. Kim De-dzsung korábban a demokratikus mozgalom egyik legismertebb alakja volt; 1973-ban japán területen, Tokióban dél-koreai ügynökök elrabolták, az 1980-as években halálos ítélet fenyegette, később száműzetésben és házi őrizetben élt. Elnöksége egybeesett a pénzügyi válság kezelésével: kormánya az IMF-feltételek alapján vállalatirányítási reformokat, a pénzügyi szektor szerkezetátalakítását és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét hajtotta végre. A reformok gazdaságilag stabilizálták az országot, de társadalmi áldatokkal jártak; a munkaerőpiaci változások következtében megnövekedett bizonytalanság, valamint a szociális védőháló hiányosságai a mai napig hivatkozási pontok a dél-koreai társadalmi vitákban.
Kim De-dzsung elnökségének legismertebb külpolitikai eleme a „napfénypolitika” volt. A kifejezést a dél-koreai kormányzat arra a törekvésére használta, hogy Észak-Koreát elszigetelés és konfrontáció helyett együttműködési ajánlatokkal ösztönözze nyitásra. A politika három alapelve a katonai provokáció elutasítása, a dél-koreai felszívás (abszorpció) kizárása, valamint a fokozatos együttműködés volt. Kim De-dzsung 2000. június 13–15. között Phenjanban találkozott Kim Dzsongil (Kim Jong-il) észak-koreai vezetővel; ez volt az első csúcstalálkozó a két koreai állam vezetői között a koreai háború óta. A találkozó dokumentált esemény, és az elfogadott közös nyilatkozat a Korea-közi párbeszéd, a családegyesítések, a gazdasági együttműködés és a békés újraegyesítés kérdéseit érintette. A nyilatkozat megfogalmazása szándékosan rugalmas volt: utalt a déli konföderációs javaslat és az északi alacsonyabb szintű föderációs javaslat közös elemeire, anélkül hogy a két fél intézményi modelljeit egységesítette volna. Ez a fordulat a későbbi értelmezési viták egyik forrása lett.
A csúcstalálkozó után családegyesítési programok indultak, humanitárius szállítmányok érkeztek Észak-Koreába, és megnyílt a Kumgang-hegyi turistatérség. A napfénypolitika támogatói szerint mindez csökkentette a hidegháborús feszültséget, párbeszédcsatornákat épített ki, és hosszabb távon megalapozhatta volna a békés egymás mellett élést. Kim De-dzsung 2000-ben Nobel-békedíjat kapott. Ugyanakkor a politika vitatott maradt. 2003-ban dél-koreai vizsgálat indult amiatt, hogy a Hyundai csoport a csúcstalálkozóval összefüggésben titkos kifizetéseket teljesített Észak-Koreának; az ellenzéki és konzervatív sajtóban a „cash-for-summit” kifejezés terjedt el. A vizsgálat megerősítette a jelentős összegű pénzmozgásokat, de a kormányzat szerint ezek gazdasági együttműködési díjnak minősültek, nem a találkozó megvásárlásának. A 2002-es nyugati-tengeri fegyveres összecsapás, amelyben dél-koreai tengerészek haltak meg, továbbá Észak-Korea nukleáris programjának folytatódása miatt a kritikusok a napfénypolitikát egyoldalú engedékenységként értékelték. A dokumentált tények világosak – a csúcs létrejött, a nyilatkozatot aláírták, kifizetések történtek, és fegyveres incidens is volt –, de az ok–okozati értékelés a dél-koreai emlékezetpolitika és a nemzetközi szakirodalom vitájának tárgya.
A napfénypolitika nem számolta fel a koreai háborút lezáró fegyverszüneti rendszert, és nem eredményezett tartós intézményi megbékélést. Kim De-dzsung utódja, az ugyancsak progresszív No Muhjon (Roh Moo-hyun) folytatta az együttműködési irányt, de a 2000-es évek második felében a konzervatív fordulat lelassította a kapcsolatokat. E folyamatok részletei a későbbi alfejezetekben jelennek meg; itt elég annyi, hogy a napfénypolitika a dél-koreai progresszív tábor számára a békés Korea-közi viszony referenciapontja lett, míg a konzervatív táborban hosszú időn át a megalapozatlan engedmények szinonimájaként hivatkoztak rá. Kim De-dzsung 2009-ben halt meg; halála után a politikájáról folytatott vita nem zárult le.
Az 1987-es demokratizálódásra vonatkozóan a legfontosabb források az alkotmánymódosítás szövege, a június 29-i nyilatkozat, a Nemzeti Választási Bizottság hivatalos eredményei, valamint a kormányzati és pártiratok. A kvangdzsui események rekonstrukciója a hivatalos dél-koreai vizsgálóbizottságok jelentésein, bírósági ítéleteken, túlélői visszaemlékezéseken és korabeli sajtótudósításokon alapul; az áldozatszámok itt különösen bizonytalanok, mert a korabeli hatósági közlések és a későbbi független becslések eltérnek. A választási arányokat a dél-koreai választási hatóság hivatalos adataiként dokumentáltnak tekinthetjük, de a regionális szavazói magatartás értelmezése vitatott.
A civil társadalom és az 1997-es válság esetében a munkaügyi statisztikák, az IMF-dokumentumok és a kormányzati gazdasági adatok módszertani bizonytalansággal terheltek. Azt, hogy a lakossági aranygyűjtés milyen mértékben segítette a devizatartalékokat, gazdaságtörténészek vitatják. A Cson Duhvan és No Theu elleni perek ítéletei dokumentált bírósági források, de a kegyelmi döntés politikai természete miatt a jogi felelősségre vonás teljessége értelmezési kérdés.
A napfénypolitika forrásai közé tartoznak a 2000. júniusi közös nyilatkozat, a két koreai kormány közleményei, az észak-koreai állami média anyagai, valamint a későbbi dél-koreai vizsgálati jelentések a Hyundai-kifizetésekről. A politika hatásosságáról nincs tudományos konszenzus; a feszültségcsökkentés, a gazdasági segélyek és a fegyveres provokációk közötti összefüggést különböző szerzők eltérően magyarázzák. A Nobel-békedíj odaítélése dokumentált, de annak politikai üzenete szintén vitatott. A 2003-as vizsgálat megerősítette a titkos pénzmozgásokat, ám a kifizetések pontos összege, szándéka és jogi minősítése a dél-koreai közéletben és a szakirodalomban nem egységesen megítélt.
Dél-Korea 1987 utáni demokratizálódása az 1987. júniusi tömegmozgalom, a június 29-i kormányzati engedmény és az új alkotmány nyomán bontakozott ki, de az 1987. decemberi választást a volt katonai elit jelöltje, No Theu nyerte, mert az ellenzék megosztott volt. A katonai uralom intézményes lezárása fokozatosan, Kim Jongszam polgári kormányzása idején következett be. A civil társadalom az 1987-es munkásmozgalmaktól az 1990-es évek jogvédő és átláthatósági szervezeteiig megerősödött. Az 1997-es pénzügyi válság után Kim De-dzsung első ellenzéki elnökként irányította a gazdasági reformokat, és meghirdette a napfénypolitikát. A 2000-es phenjani csúcstalálkozó, a családegyesítések és a gazdasági együttműködés mellett a titkos kifizetések és a továbbra is jelentkező fegyveres feszültségek miatt a politika értékelése máig megosztott.