A koreai háborút lezáró panmindzsoni fegyverszüneti egyezmény 1953. július 27-én dokumentált módon nem békeszerződést, hanem katonai tűzszünetet hozott létre. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK, Észak-Korea) és a Koreai Köztársaság (DK, Dél-Korea) továbbra is egymás felszámolását hirdető, egymást kölcsönösen delegitimizáló politikai közösség maradt. A hidegháború logikája a Koreai-félszigeten ezért nem általános háttér, hanem a napi viszonyokat meghatározó keret volt: a két Korea kapcsolata 1953-tól az 1990 körüli átmenetig a katonai konfrontáció, a diplomáciai versengés, a gazdasági különbség növekedése és a nagyhatalmi beavatkozás ciklusai között váltakozott. A déli állam 1953 utáni belső fejlődését a Dél-Korea a háború után alfejezet tárgyalta; az itt következő rész a két állam viszonyát és annak hidegháborús feltételrendszerét vizsgálja.
A fegyverszünet után mindkét fél a saját állami legitimitását tekintette kizárólagosnak. Észak-Korea a háború utáni újjáépítést szovjet és kínai segítséggel hajtotta végre; Kim Ir-szen 1956-ra – a párton belüli ellenzékkel való, a szakirodalomban gyakran „augusztusi frakció” néven emlegetett leszámolást követően – megszilárdította személyi hatalmát. Az 1960-as évektől a dzsucse (주체, „önállóság”/„öntevékenység”) elnevezésű ideológiát tette hivatalossá, amely a politikai önállóságot, a gazdasági önellátást és a katonai önvédelmet hangsúlyozta. A dzsucse azonban nem csupán elmélet volt: gyakorlatilag a pártállami mozgósítás, a piaci viszonyok korlátozása és a katonai készültség összekapcsolását igazolta. Dél-Koreában Li Szin Man elnök 1960-ban a diáklázadások hatására távozott, az 1961. májusi katonai puccsot követően pedig Pak Csong Hi tábornok épített fejlesztő államot.
A két Korea közötti viszonyt az 1960-as években mindenekelőtt a határincidensek és a fegyveres akciók határozták meg. 1968. január 21-én észak-koreai kommandósok hatoltak be Szöulba, és megkísérelték a Kék Ház, a dél-koreai elnöki rezidencia elleni támadást; a dél-koreai erők visszaverték őket. Két nappal később, 1968. január 23-án Észak-Korea elfogta a USS Pueblo amerikai felderítő hajót, legénységét hosszú hónapokig fogva tartotta. 1969. április 15-én észak-koreai vadászgépek lelőttek egy amerikai felderítő repülőgépet. Ezeket az eseményeket a dél-koreai és amerikai biztonságpolitikai narratíva „provokációnak” minősítette; Észak-Korea a saját szuverenitását védő intézkedésként állította be őket. A dokumentált tények világosak, de a felelősség megoszlása és az egyes akciók minősítése máig vitatott – a szöveg ezért a forrásoknál jelzett keretben tárgyalja őket.
Az 1970-es évek elején a globális enyhülés – mindenekelőtt az 1972-es Nixon–Mao-találkozó és a szovjet–amerikai közeledés – új lehetőséget nyitott a koreai párbeszéd előtt. 1971-től titkos és nyilvános érintkezések kezdődtek; 1972. július 4-én Észak-Korea és Dél-Korea aláírta a közös nyilatkozatot, amely az újraegyesítés három elvét rögzítette: függetlenség, békés újraegyesítés és nagy nemzeti egység. A dokumentum valós diplomáciai áttörés volt, hiszen a két fél először ismerte el egymást tárgyaló félként. Ugyanakkor a nyilatkozat nem tartalmazott intézményes megvalósítási mechanizmust; az 1973 utáni párbeszéd elakadt, és a kapcsolatok ismét a konfrontáció felé fordultak.
A párbeszéd törékenységét a feszültség visszatérése mutatta. 1974. augusztus 15-én Pak Csong Hi elnök ellen merényletet kíséreltek meg; a támadásban a felesége életét vesztette. A dél-koreai kormány Észak-Koreát vádolta meg, Észak ezt tagadta. 1976. augusztus 18-án a demilitarizált övezet közös biztonsági területén északi katonák megöltek két amerikai tisztet – az úgynevezett poplarfa-incidens. A két esemény dokumentált, de az északi felelősség mértéke az elsőben vitatott, a második esetében viszont az északi katonák közvetlen szerepe egyértelmű. Az 1970-es évek második felében a párbeszéd intézményes keretei kiürültek, és a katonai feszültség vált ismét meghatározóvá.
A déli gazdasági felemelkedés ezzel párhuzamosan bontakozott ki, és fokozatosan a két Korea közötti erőviszonyok egyik kulcstényezőjévé vált. Pak Csong Hi rezsimje 1962-től ötéves tervekkel, exportorientált iparosítással és az állam által támogatott vállalatcsoportok, a csebolok (például Hyundai, Samsung, Daewoo) segítségével gyors növekedést ért el. A szakirodalomban gyakran idézett becslések szerint a dél-koreai gazdaság átlagosan évi 8–10 százalékkal növekedett az 1960-as és 1980-as évek között. Az 1960-as évek elején Észak-Korea egyes ipari és urbanizációs mutatókban még versenyképes volt, sőt a tudományos konszenzus szerint a háború utáni újjáépítés időszakában bizonyos területeken fejlettebbnek számított. Az 1970-es évekre azonban a déli gazdaság megelőzte az északit, és az életszínvonalbeli különbség növekedni kezdett.
A déli növekedés azonban nem értelmezhető kizárólag gazdasági adatsorként: a fejlesztő állam a munkásmozgalmak leverésével, a szakszervezetek korlátozásával és a politikai ellenzék üldözésével párhuzamosan működött. A két Korea közötti versengés tehát nem egyszerűen a piacgazdaság és a tervgazdaság összehasonlítása volt, hanem két tekintélyelvű állam eltérő mozgósítási modelljének küzdelme is. A déli felemelkedés egyszerre erősítette a dél-koreai rezsim legitimitásigényét és élezte ki az észak-koreai biztonsági fenyegetettségérzést.
Az 1980-as években a kapcsolatokat újabb erőszakos események terhelték. 1980-ban a dél-koreai Kwangjuban a kormány erőszakkal fojtotta el a demokratikus felkelést; ez elsősorban dél-koreai belpolitikai válság volt, de az északi retorika megerősödésére is alkalmat adott. 1983. október 9-én Rangunban a dél-koreai elnöki küldöttség ellen bombatámadást hajtottak végre; a hivatalos dél-koreai és nemzetközi nyomozás szerint észak-koreai ügynökök követték el, Észak-Korea tagadta. 1987. november 29-én a Korean Air 858-as járatának felrobbantását – 115 ember halálát okozva – a nemzetközi vizsgálat észak-koreai ügynökökhöz kötötte; Észak ezt is vitatta. A támadások a hidegháború koreai konfliktusának legvéresebb nem háborús eseményei közé tartoznak; az áldozatok, a túlélők és a hozzátartozók szempontja a történeti emlékezetben ma is meghatározó.
A feszültség ellenére 1988-ban Szöul rendezte a nyári olimpiát; Észak-Korea bojkottálta, és nem vett részt a rendezésben. Az olimpia a déli állam nemzetközi elismerésének fontos állomása volt, de egyúttal rögzítette a koreai megosztottság látványos aszimmetriáját. A szocialista blokk hanyatlása, a szovjet–kínai enyhülés és a kelet-európai rendszerváltás a hidegháború végét jelezte, ám a félsziget szerkezete nem változott. 1991-ben mindkét Korea az ENSZ tagja lett, ami a hidegháborús elszigetelés oldódását mutatta, de nem szüntette meg a katonai szembenállást.
A nagyhatalmi beavatkozás a két Korea kapcsolatában végig jelen volt. Az Amerikai Egyesült Államok az 1953-as kölcsönös védelmi szerződés alapján csapatokat állomásoztatott Dél-Koreában, és a hidegháború idején rendszeresen amerikai–dél-koreai hadgyakorlatokat tartott – a legismertebb, az 1970-es évektől megszervezett Team Spirit elnevezésű gyakorlatsorozat –, amelyeket Észak-Korea inváziós fenyegetésként értelmezett. A Szovjetunió és Kína Észak-Koreát támogatta, de vetélkedett is a befolyásáért. Az 1961-ben aláírt kínai–észak-koreai barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés, valamint a szovjet technikai és pénzügyi segítség dokumentált; az 1960-as évek szovjet–kínai szakadása viszont Észak-Koreát arra kényszerítette, hogy a két szocialista nagyhatalom között egyensúlyozzon. A nagyhatalmak versengése időnként lehetővé tette a párbeszédet, máskor viszont elmélyítette a megosztottságot.
A koreai hidegháború tehát nem ért véget 1989–1991-ben; a félsziget megosztottsága fennmaradt, és a 21. század elején is meghatározza a regionális biztonságot. A két Korea kapcsolata és a hidegháború alfejezet tárgyalása így a hidegháború fogalmát nem pusztán korszakjelölőként, hanem a koreai viszonyok folyamatos strukturális elemeként kezeli.
A két Korea hidegháborús kapcsolatának kutatását több forráskritikai nehézség terheli. Az észak-koreai levéltárak gyakorlatilag hozzáférhetetlenek a független kutatás számára; a dél-koreai kormányzati iratok egy része, különösen a titkosszolgálati és katonai anyagok, ma is minősítettek. A szovjet, kínai és amerikai levéltárak részlegesen nyilvánosak, és az 1990-es évek óta számos dokumentumot tártak fel, ám ezek a nagyhatalmi döntéshozatalhoz gyakran inkább a szövetségi viszonyokat, mint a két Korea közötti közvetlen tárgyalásokat világítják meg.
A katonai incidensek esetében a dokumentált tények és a felelősség megítélése gyakran elválik. A Kék Ház elleni támadás, a USS Pueblo elfogása, az EC-121 lelövése, a poplarfa-incidens, a ranguni merénylet és a Korean Air 858-as járat felrobbantása mind dokumentált események; az észak-koreai szerepvállalás mértéke azonban több esetben vitatott, mivel Észak-Korea hivatalosan tagadja a polgári célpontok elleni támadásokat. A bírósági eljárások, a nemzetközi nyomozati anyagok és a túlélők beszámolói részben alátámasztják, részben nem tudják teljesen igazolni az egyes állításokat. A könyv ezért különbséget tesz aközött, amit elsődleges forrás dokumentál, és aközött, amit a felek emlékezetpolitikai okokból állítanak.
A gazdasági statisztikák is óvatosan kezelendők. A dél-koreai növekedési adatok a kormányzati statisztikai hivatalok becslésein alapulnak, de a módszertan időben változott, és a hidegháborús propaganda mindkét oldalon torzíthatott. Észak-Korea hivatalos adatai még inkább problematikusak: a tervgazdaság elszámolási rendszere nem a piaci árakon nyugodott, és a szakirodalom ezért gyakran a szovjet vagy dél-koreai becslésekre támaszkodik. A két Korea közötti jövedelmi különbség számszerű mértéke ezért közelítő érték, nem pontos mérés.
Végül a fogalmi keret is vitatott. A „provokáció”, „agresszió”, „terrorizmus” és „fenyegetés” kategóriái a hidegháborúban maguk is politikai fegyverek voltak; a könyv ezeket nem tekinti semleges leírásnak. A két Korea közötti viszony történeti bemutatása ezért arra törekszik, hogy a dokumentált eseményeket, a felek indoklását és a nemzetközi jogi értékeléseket együtt ismertesse, és ne döntse el egyoldalúan a politikai vitákat.
A koreai háború utáni kapcsolatokat a hidegháborús megosztottság és a két állam versengő legitimitásigénye határozta meg. Az 1960-as évek a katonai incidensek és a felfegyverkezés időszaka volt; az 1970-es évek elején a globális enyhülés rövid párbeszédet hozott, amely az 1972. július 4-i közös nyilatkozatban csúcsosodott ki, de a feszültség hamarosan visszatért. Dél-Korea gazdasági felemelkedése az 1970–1980-as években fokozatosan elszakította a két állam teljesítményét, ami az északi fenyegetettségérzést növelte. Az 1980-as években újabb erőszakos események – köztük a ranguni merénylet és a Korean Air 858-as járat felrobbantása – mélyítették a bizalmatlanságot. A nagyhatalmak – az USA, a Szovjetunió és Kína – végig meghatározó szerepet játszottak. A hidegháború globális vége nem oldotta fel a koreai feszültséget, hanem új formában, a szocialista tábor hanyatlásával párhuzamosan konzerválta a megosztottságot.