A 13–14. század fordulóján Moszkva még csak egy kisebb fejedelmi központ volt az északkelet-ruszi területek peremén. A mongol uralom rendszere, amelyet az előző alfejezet mutatott be, az Arany Horda kánjainak engedélyoklevelei (jarlikok), adókötelezettségei és a fejedelmek közötti versengés eszközei révén egyszerre korlátozta és formálta a rusz politikai viszonyait. Moszkva felemelkedése nem a mongol hatalom elleni elvi küzdelemmel indult, hanem azzal, hogy a moszkvai fejedelmek fokozatosan megtanulták a káni udvar intézményrendszerén belül érvényesíteni érdekeiket. Ehhez hosszú távú családpolitikára, a kereskedelmi utak ellenőrzésére, az ortodox egyházi központ fokozatos Moszkvához kötésére, és olyan katonai-diplomáciai kompromisszumokra volt szükség, amelyek a rövid távú vereségek ellenére is Moszkva javára változtatták az erőviszonyokat.
A Moszkvai Nagyfejedelemség kialakulása nem egyetlen hódítás vagy dinasztikus fordulat eredménye volt. A város első írásos említése 1147-ből, Jurij Dolgorukij fejedelem idejéből ismert, de a 13. század elején még nem töltött be regionális vezető szerepet. Az 1237–1238-as mongol hadjárat elpusztította a települést, és a mongol uralom évtizedeiben a Vlagyimir–Szuzdali fejedelemség politikai súlya több részre oszlott. Moszkva a 13. század végén az egyik fiatal fejedelmi ág, Alekszandr Nyevszkij legkisebb fiának, Danyiil Alekszandrovicsnak (ur. kb. 1263–1303) jutott. A moszkvai ág kialakulásának pontos időpontja a forrásokban bizonytalan: a krónikák hol 1263-ra, hol későbbre teszik, amikor Danyiil ténylegesen birtokba vette a várost. Ezért a kutatók egy része nem egyetlen öröklési aktust, hanem fokozatos helyi hatalomszerzést feltételez. Danyiil 1301-ben Kolomnát, 1302-ben pedig Pereszlavl-Zalesszkijt szerezte meg; ezzel a Moszkva folyó és a fontos utak feletti ellenőrzést jelentős mértékben kiterjesztette. A hódítások ténye krónikai forrásokból dokumentált, de a területek megszerzésének körülményei – vásárlás, öröklés, kényszer – részben vitatottak.
Danyiil fia, Jurij Danyiilovics (ur. 1303–1325) már nyíltan versengett a Vlagyimir nagyfejedelmi címért, amely a káni udvar elismerésétől függött. Vetélytársa a tveri fejedelmi ág volt. Jurij a Horda kegyét kereste; feleségül vette Özbeg kán egy rokonát, akit a rusz források Koncsakaként, keresztségben Agafjaként említenek. Amikor a tveri fejedelem, Mihail Jaroszlavics fogságában a nő meghalt, Jurij a halált a káni udvarban vádként használta fel. Mihailt 1318-ban a Hordában kivégezték. Jurij 1325-ben viszont Tverben halt meg, amikor Mihail fia, Dmitrij Mihajlovics bosszúból megölte; a tveri fejedelmet ezért a káni udvarban szintén kivégezték. A krónikák egyértelműen rögzítik a haláleseteket, de a politikai felelősség értelmezése már a kortárs elbeszélésekben is eltér: a moszkvai krónikák Jurij legitim igényeit hangsúlyozzák, a tveri hagyomány a saját fejedelmét áldozatként mutatja be.
A moszkvai felemelkedés döntő szakaszát Ivan Danyiilovics, azaz Ivan Kalita (ur. 1325–1340/41) uralkodása jelentette. A „Kalita” ragadványnév jelentése pénzes erszény vagy pénztáros; a kortárs források nem mindig használják, a név a későbbi hagyományban rögzült. Ivan akkor szerzett meghatározó pozíciót, amikor Tverben 1327-ben felkelés tört ki a káni adóellenőr, Csolkán kísérete ellen; a tveri lakosság megölte a mongol tisztviselőket. A kán megtorló hadjáratot indított, amelyhez Ivan moszkvai fejedelem csapatai is csatlakoztak. A tveri felkelés ténye dokumentált, de a felkelés okai és Csolkán szerepe a forrásokban nem egységes: egyes krónikák a káni adóztatás kegyetlenségét emelik ki, mások a tveri fejedelmi udvar belső konfliktusát sejtetik. A megtorlás következtében Tver elveszítette vezető szerepét, Ivan pedig 1328-tól birtokolta a Vlagyimir nagyfejedelmi címet, és hosszú időre a kán adóbegyűjtőjeként működött.
Ivan Kalita uralkodását a moszkvai krónikák a „csend” és a béke időszakaként írják le. A fennmaradt végrendeletei – a korai orosz fejedelmi végrendeletek között kiemelkedő források – bonyolult birtokszerkezetet mutatnak: a fejedelem falvakat, réteket, kereskedelmi jövedelmeket és jogköröket halmozott fel. A birtokfelhalmozás pontos mértéke nem rekonstruálható maradéktalanul, mert a végrendeletek nem adnak teljes birtokleltárt, és a későbbi iratok hiányosak. Ugyanakkor a források egyértelműen jelzik, hogy Ivan Kalita a nagyfejedelmi címhez kapcsolódó jövedelmeket Moszkva építésére és terjeszkedésére fordította. Az ortodox egyház központjának áthelyeződése is ekkor vett irányt Moszkva felé: Péter metropolita 1326-ban halt meg Moszkvában, és az Uszpenszkij-székesegyházban temették el; utóda, Theognosztosz Moszkvából kormányozta az egyházmegyét. Az a képzet, hogy Moszkva az orosz ortodoxia központja lett, részben későbbi egyházi hagyomány, de a metropoliták jelenléte a város politikai tekintélyét dokumentálhatóan növelte. A moszkvai Kreml ebben az időben még fából készült; a fehér kőből épült erődítés csak később, 1366–1367-ben, Dmitrij Ivanovics alatt készült el.
Dmitrij Ivanovics (ur. 1359–1389) kiskorúsága alatt a moszkvai bojárok és Alekszisz metropolita irányították a fejedelemséget. Dmitrij uralkodásának első éveiben a Vlagyimir nagyfejedelmi címért a szuzdali–nyizsnyij-novgorodi fejedelem, Dmitrij Konsztantyinovics is versengett; a tveri fejedelmek pedig a Litván Nagyfejedelemséggel kerestek szövetséget. Olgerd litván nagyfejedelem 1368-ban, 1370-ben és 1372-ben hadjáratokat vezetett Moszkva ellen. A krónikák szerint a kőből épült Kreml 1368–1370-ben kiállta az ostromokat, bár a város környékét feldúlták. A litván–moszkvai harcok hosszú távon nem döntötték el a fejedelemségek közötti versenyt: Dmitrij és Olgerd halála után a viszony a 15. században is váltakozó maradt. A tveri fejedelemmel kötött 1375-ös megállapodásban Mihail Alekszandrovics tveri fejedelem elismerte Moszkva elsőbbségét, és lemondott a nagyfejedelmi cím követeléséről. Ennek a szerződésnek a szövege nem maradt fenn eredeti formájában, de a későbbi krónikai utalások alapján a kutatók a moszkvai befolyás növekedését olvassák ki belőle.
A 14. század közepétől az Arany Horda belső válsága is új lehetőségeket nyitott. A Horda trónharcai, az úgynevezett „nagy zűrzavar” (bolsaja zamjatnya) időszakában a káni cím mögött több erőközpont is megjelent. A Volgától nyugatra Mamaj emír gyakorolt hatalmat, de nem volt kán, ezért legitimitása a rusz fejedelmek szemében is kérdéses volt. Dmitrij Ivanovics 1378-ban a Vozsa folyónál legyőzött egy Mamaj küldte sereget. A Vozsa-csata a kulikovói győzelem közvetlen előzménye, és a krónikák egyértelműen említik, de a csata mérete és a seregek összetétele bizonytalan. A 20. századi szovjet történetírás gyakran nagy jelentőséget tulajdonított a vozasi győzelemnek, mivel azt a mongol uralom alóli felszabadító harc kezdetének tekintette; ez az értelmezés a mai kutatásban vitatott, mert a korabeli konfliktusok gyakran a Hordán belüli frakciók és a rusz fejedelmek közötti taktikai szövetségek keveredéséből alakultak ki.
A kulikovói csata (1380. szeptember 8.) a moszkvai központú rusz fejedelmi koalíció egyik legismertebb katonai eseménye. Mamaj Litvánia és a rjazanyi fejedelem szövetségét kereste; a moszkvai oldalon több északkelet-ruszi fejedelemség csapatai gyűltek össze, de Rjazany és Novgorod távol maradt, sőt Rjazany fejedelme a kortárs források szerint inkább a Horda oldalára állt. A csata a Don és a Neprjadva folyó találkozásának közelében zajlott. A moszkvai haderő átkelt a Donon, hogy a katonáknak ne legyen könnyű visszavonulási útja. Ez a taktikai döntés dokumentált krónikai elem, de a csata lefolyásának részletei már a kortárs forrásokban is eltérők. A legkorábbi krónikahírek röviden, néhány mondatban számolnak be a győzelemről; a részletes elbeszélések, köztük a „Zadonscsina” és a későbbi „Szkazanije o Mamajevom poboisse”, irodalmi és hagiográfiai elemekkel bővítették a történetet. A híres párbaj Pereszvet és Cselubej között a későbbi hagyomány része, és nem igazolható egykorú forrással. Szergij Radonyezsszkij áldását szintén a későbbi szentéletrajzok kapcsolták a csatához, ezért történeti tényként való kezelése vitatott. A csata helyszínének pontos lokalizálása a régészeti anyag hiányosságai miatt ugyancsak vitatott: a Kulikovo mezőn a tömegsírok és a nagy intenzitású csatatéri leletek nem kerültek elő a 19–20. századi kutatások nyomán. A seregek létszámára vonatkozó becslések rendkívül eltérők; a későbbi irodalmi források több százezres seregeket említenek, a modern történeti kutatás ezt valószínűtlennek tartja, és inkább néhány ezer vagy legfeljebb néhány tízezer fős seregeket feltételez, de megbízható számok nem állnak rendelkezésre.
A kulikovói győzelem tényét a kortárs krónikák rögzítik, és Dmitrij Ivanovics a „Donszkoj” (don-menti) jelzőt a csatához kapcsolódóan nyerte el. A csata azonban nem vetett véget a mongol uralomnak. Tokhtamis kán, aki Mamaj veresége után egyesítette a Horda nagy részét, 1382-ben ostrommal elfoglalta és felégette Moszkvát. Dmitrij Donszkoj a városon kívül tartózkodott, és nem tudta megakadályozni a pusztítást; a krónikák részletesen leírják a város kifosztását és a lakosság veszteségeit, de a halottak számát nem adják meg számszerűen. A káni fennhatóság visszaállt, és Dmitrij fia, Vaszilij túszként a Hordába került. A kulikovói csata tehát elsősorban nem katonai, hanem politikai és emlékezetpolitikai jelentőségű esemény volt: megmutatta, hogy a rusz fejedelmek egy része képes közös haderőt kiállítani, és hogy Moszkva a nagyfejedelmi központ szerepére törekszik. A későbbi orosz történeti hagyomány a csatát a nemzeti felszabadulás kezdeteként értelmezte; ez az értelmezés a 19. századi nacionalista történetírásban erősödött fel, és a mai orosz emlékezetpolitikában is jelen van.
A tatár uralom fokozatos megszűnése hosszú, egyenetlen folyamat volt. A 14. század végén Timur (Timurlenk) 1391-ben és 1395-ben döntő vereségeket mért Tokhtamisra, és feldúlta a Horda központi területeit. Ezek a hadjáratok nem Moszkva eredményei voltak, hanem a belső-ázsiai hatalmi harcok részei, de következményeik révén az Arany Horda meggyengült. A 15. század első felében a Horda több utódállamra – Kazanyi, Krími, Asztrahanyi, Szibériai nercsot? – töredezett, és Moszkva ezt kihasználva csökkentette a közvetlen adófizetést. A rendszeres adókötelezettség azonban nem szűnt meg egyik napról a másikra: a moszkvai fejedelmek akkor is fizettek, amikor egy-egy utódállam kánja elég erősnek bizonyult. II. Vaszilij (ur. 1425–1462) trónviszályai idején a Kazanyi kánság fogságba ejtette a fejedelmet, és váltságdíjat követelt; ez dokumentálja, hogy a Horda utódállamai továbbra is beavatkoztak a moszkvai politikai életbe. Ugyanakkor a 15. század második felére Moszkva fokozatosan megerősítette saját katonai és adórendszerét, és a káni függés már nem határozta meg a mindennapi uralmi gyakorlatot.
A moszkvai fejedelmek felemelkedése tehát nem a mongol uralom egyoldalú megszüntetésének, hanem a káni udvarral való taktikus együttműködésnek, a rivális rusz fejedelemségek versenyének, az egyházi központ áthelyeződésének és a Horda belső gyengülésének együttes eredménye. A „tatár iga” kifejezést a régebbi orosz történetírás általánosan használta, de a modern kutatás rámutat, hogy a mongol uralom nem egyetlen, folyamatosan elnyomó intézményrendszer volt, hanem a káni udvar és a rusz fejedelmek közötti, időben változó, kölcsönös alkukon alapuló viszony. A könyv ezért ezt a kifejezést nem semleges leíró fogalomként, hanem egy vitatott értelmezés részének tekinti.
A moszkvai fejedelemség felemelkedéséről szóló ismereteink elsősorban északkelet-ruszi krónikákból, fejedelmi végrendeletekből, egyházi iratokból és későbbi irodalmi művekből származnak. A krónikák – moszkvai, tveri, novgorodi és más változatokban – gyakran elfogultak: saját fejedelmüket igazolják, a vetélytársakat bűnösként mutatják be. Ivan Kalita végrendeletei fennmaradtak, és a korai orosz fejedelmi öröklési gyakorlat fontos forrásai, de nem adnak átfogó képet a fejedelemség gazdaságáról. A középkori falvak, vámhelyek és birtokok rekonstrukciója ezért gyakran becslésen alapul. A moszkvai Kreml korai rétegeinek régészeti feltárása korlátozott, mivel a későbbi építkezések elpusztították a 13–14. századi nyomokat.
A kulikovói csata forrásai különösen problematikusak. A legkorábbi rövid krónikahírek a győzelmet rögzítik, de nem adnak hiteles létszámokat vagy csatatérképet. A részletes elbeszélések – a „Zadonscsina” és a „Szkazanije o Mamajevom poboisse” – későbbi, irodalmi és vallási célokból szerkesztett szövegek; bennük a tények és a legendák összefonódnak. A híres párbaj, a lesből támadó tartalék ezred története és Szergij Radonyezsszkij áldása mind a későbbi hagyományhoz tartozik. A csata helyszínének régészeti azonosítása bizonytalan: a 20–21. századi fémdetektoros kutatások találtak ugyan katonai leleteket, de nagy tömegsírokat nem tártak fel. A csata méretéről és a helyszínről a kutatók között vita van. A dátum tekintetében a Julián-naptár szerinti szeptember 8. a bevett konszenzus, de a Gergely-átszámítás a korszakban nem egységes a forrásokban.
A „tatár iga” fogalma emlékezetpolitikai állításnak minősül: a 15–16. századi rusz egyházi és állami retorikából nőtt ki, majd a 19. századi nemzeti történetírás tette a nemzeti fejlődés kulcsfogalmává. A mongol uralom időszakáról a káni udvar belső iratai alig maradtak fenn, ezért a Horda oldaláról a rusz–horda viszony részletei gyakran perzsa, arab és későbbi krónikák közvetett adataira támaszkodnak. A 2026-os jelenig tartó orosz történeti közbeszédben a kulikovói csata és az „iga” emlékezete időnként nemzeti mozgósító szerepet kap, ezért az egyes állításokat ennek fényében is forráskritikával kell kezelni.
Moszkva a 13. század végén még jelentéktelen fejedelmi központ volt, de a 14–15. században fokozatosan az északkelet-ruszi területek legerősebb hatalmi központjává vált. Danyiil Alekszandrovics megalapozta a területi növekedést; Ivan Kalita a káni adóbegyűjtés és az egyházi központ vonzása révén megerősítette a moszkvai nagyfejedelmi címet; Dmitrij Donszkoj a Vozsa és a Kulikovo mezei győzelmekkel bizonyította a rusz fejedelmi koalíció lehetőségét. A kulikovói csata (1380) nem vetett véget a mongol uralomnak, mert Tokhtamis kán 1382-ben visszafoglalta és felégette Moszkvát. A Horda belső válsága, Timur hadjáratai, majd a kánságokra szakadás lassan gyengítette a korábbi függést. A tatár uralom fokozatos megszűnését az 1480-as Ugra-menti esemény szimbolizálja, de a folyamat hosszú és egyenetlen volt. III. Iván alatt Moszkva már nem rendszeres adófizetője a Horda utódállamainak, és terjeszkedő nagyfejedelemséggé alakult. A következő alfejezet ebből a megerősödött hatalomból vezeti le a cári hatalom és Rettegett Iván korszakának kérdéseit.