A 16. század középén a Moszkvai Nagyfejedelemségből kialakuló orosz állam egyik legvitatottabb megítélésű uralkodója, Ivan Vasziljevics – utóbb Rettegett Iván (Ivan IV, 1547–1584) – került hatalomra. Uralkodása egyszerre hozta el a cári cím intézményesítését, a Volga menti muszlim kánságok meghódítását, a szibériai expanzió kezdetét, ugyanakkor a belső politikai terror időszakát, az opricsnyinát is. A fejezet az 1547-es koronázástól az 1584-es halálig terjedő időszakot tárgyalja, különös tekintettel a hatalomgyakorlás átalakulására, a birodalmi terjeszkedés irányaira és azok áldozataira. Mivel a korszakról szóló elbeszéléseket évszázadokon át formálta mind az orosz állami történetírás, mind a külföldi megfigyelők elfogultsága, a fejezetben fokozottan érvényesítjük a forráskritikai szempontokat.
Ivan 1533-ban, hároméves korában lett moszkvai nagyfejedelem, anyja, Jelena Glinszkaja régenssége, majd a bojár csoportok vetélkedése idején. A nagykorúvá válás után, 1547. január 16-án a moszkvai Uszpenszkij-székesegyházban metropolita koronázta cárrá. A „cár” (oroszul carь, a latin caesar, illetve a bizánci görög kaisar nyomán) használata nem egyszerű címváltozás volt: a moszkvai uralkodó ezzel a bizánci császári örökség, az ortodox keresztény univerzalizmus és a tatár kánok feletti hatalom igényét is kifejezte. A dokumentált tény maga a koronázási aktus; annak értelmezése azonban vitatott. A korabeli orosz egyházi irodalom – például a „Moszkva a harmadik Róma” gondolatkör – a cárt az igaz hit védelmezőjeként, a bizánci császárok örököseként mutatta be, míg a nyugat-európai diplomaták egy része a címfelvételt a moszkvai uralkodó zsarnoki ambíciói jeleként olvasta. A szakirodalomban ma is vita folyik arról, hogy a cári cím mennyire jelentett tudatos ideológiai programot, és mennyire volt a dinasztikus reprezentáció eszköze.
A koronázást követő években Ivan – részben tanácsadói körére, a később „Választott Tanácsként” emlegetett csoportra támaszkodva – számos reformot indított. 1550-ben új törvénykönyvet adtak ki, amely szabályozta a bíráskodást, a helyi közigazgatást és a szolgáló nemesség jogait. Az 1551-es, úgynevezett Sztoglav-zsinat egységesítette az egyházi szertartásokat és megerősítette az egyházi birtokok feletti állami ellenőrzést. A hadseregben megjelent a lőfegyveres gyalogság, a sztrelecek (íjászok) intézménye, és a korábban esetleges helyi haderőt központilag szervezett, szolgálati birtokokkal fizetett nemesi hadsereg váltotta fel. Ezek az intézkedések dokumentált forrásokból – törvényszövegekből, zsinati határozatokból, hivatalos oklevelekből – ismertek; hatásukat azonban a történészek eltérően értékelik: egyesek a központosított állam kiépítésének sarkköveit látják bennük, mások a bojári elitek befolyásának korlátozását és a szolgáló nemesség felemelését hangsúlyozzák.
A Volga középső folyásánál fekvő Kazanyi Kánság és a délebbi Asztrahányi Kánság a 15. század közepétől az Arany Horda utódállamai közé tartozott. A moszkvai állam számára ezek a területek egyszerre jelentettek katonai fenyegetést, a keleti kereskedelem ellenőrzésének kulcsát és a sztyeppei nomád betörések kiindulópontját. A 16. század közepére a Kazanyi Kánság belső hatalmi harcai lehetőséget kínáltak a beavatkozásra. Ivan 1547 és 1550 között már indított hadjáratokat, de azok kudarccal végződtek. Az 1552-es hadjárat során azonban a moszkvai sereg – amelyben a korabeli orosz források szerint jelentős tüzérségi erők is voltak – hosszú ostrom után, október 2-án elfoglalta Kazany városát. A kánság területét a cári állam bekebelezte.
Az asztrahányi hódítás 1554-ben kezdődött protektorátus felállításával, majd 1556-ban a város elfoglalásával fejeződött be. Ezzel a Volga teljes hossza – legalábbis a kereskedelmi útvonalak szempontjából – moszkvai ellenőrzés alá került. A hódítások következményei súlyosak voltak a helyi lakosságra nézve: a kazányi tatár, csuvas, mari, udmurt és baskír közösségek egy része elpusztult, más részük adófizetővé vált, sokan kényszerűen áttértek ortodox keresztény hitre, bár az erőszakos megtérítés mértéke a szakirodalomban vitatott. A kazányi kánság muszlim elitje részben elmenekült, részben beilleszkedett a cári szolgálatba. A hódítás dokumentált tény, de az áldozatok számáról nincs megbízható korabeli adat; a későbbi orosz nemzeti történetírás gyakran „felszabadításként” vagy „civilizációs küldetésként” értelmezte, míg a tatár és csuvas emlékezet a függetlenség elvesztésének és a kulturális elnyomás kezdetének tekintette. A könyv ezeket a nézőpontokat együtt mutatja be.
A kazányi hódítás után a cár felvette a „kazanyi cár” címet is, ami jelezte a többnemzetiségű birodalmi jelleg kialakulását. Az 1550-es évek második felében a moszkvai állam a déli határok mentén erődvonalakat épített ki, és a doni kozákokkal is kialakította a kapcsolatot, ami megvetette a későbbi terjeszkedés alapját.
A keleti sikerek után Ivan figyelme a Baltikum felé fordult. 1558-ban kezdődött a livóniai háború, amelyben a moszkvai állam a Livóniai Lovagrend, majd a Lengyel–Litván Unió, Svédország és Dánia ellen harcolt a balti-tengeri kijárat megszerzéséért. A háború elhúzódott, és bár kezdetben sikereket hozott, az 1560-as évekre a moszkvai hadsereg vereségei és a belső gazdasági nehézségek fokozódtak. A háború költségei, a nemesi szolgálat terhei és a bojári csoportok közötti bizalmatlanság hozzájárultak a politikai válsághoz.
A krími tatár kánság – az Oszmán Birodalom szövetségese – 1571-ben hadjáratot indított Moszkva ellen, és a várost felgyújtotta; a korabeli beszámolók szerint a lakosság nagy része benn égett vagy fogságba hurcolták. Az 1572-es mologyi csatában azonban a moszkvai sereg visszaverte a krími hadat, ami a déli határok szempontjából fordulópontot jelentett. A livóniai háború végül 1583-ban ért véget anélkül, hogy Oroszország tartósan kijutott volna a Balti-tengerhez, sőt területeket is veszített. A háború és a krími támadás dokumentált események, de a hadi áldozatok és a gazdasági pusztítás mértékére vonatkozó becslések széles skálán mozognak; a számoknál mindig jelezzük a forrás bizonytalanságát.
A belső válságra Ivan 1565 elején azzal válaszolt, hogy bejelentette: lemond a trónról, hacsak nem kap szabad kezet a „hűtlenek” megbüntetésére. A bojárok és az egyházi vezetők engedtek, és a cár felosztotta az országot: létrehozta az opricsnyinát, a személyes uralma alá tartozó területet, amelyet az opricsnyik nevű, fekete ruhát viselő, kutyafejet és seprűt jelképként használó testület irányított, míg a többi terület, a zemscsina megmaradt a hagyományos közigazgatás alatt. Az opricsnyina időszakában, különösen 1565 és 1572 között, tömeges kivégzésekre, birtokelkobzásokra, kényszerű áttelepítésekre és a feltételezett ellenségek üldözésére került sor. Az 1570-es novgorodi hadjárat során az opricsnyikok a város lakosságát tömegesen meggyilkolták, a várost kifosztották; az áldozatok számát a korabeli – részben elfogult – források tízezrekre teszik, a modern történészi becslések ennél óvatosabbak, de a pontos szám nem ismert.
Az opricsnyina értelmezése a történettudomány egyik legvitatottabb kérdése. A 19. századi orosz liberális történészek – például Nyikolaj Karamzin és Vaszilij Kljucsevszkij – a cár zsarnokságának, a bojári arisztokrácia megtörésére irányuló eszköznek tekintették, ugyanakkor rámutattak az általa okozott társadalmi és gazdasági rombolásra. A szovjet korszakban – különösen a Sztálin-korszakban – Rettegett Ivánt pozitív alakként, az erős központi hatalom megteremtőjeként, az opricsnyinát pedig a feudális széttagoltság elleni progresszív lépésként ábrázolták, ami nyilvánvaló emlékezetpolitikai állítás volt. A mai nyugati és oroszországi kutatás egy része az opricsnyinát a korai modern államépítés sajátos, kíméletlen eszközének, más része a cár személyes paranoiájából fakadó politikai terrornak tartja. A források hiányossága és a korabeli elbeszélések elfogultsága miatt a végső magyarázat nyitott marad.
Fontos hangsúlyozni, hogy az opricsnyina nem egyszerűen „a bojárok elleni harc” volt: az áldozatok között parasztok, városi kereskedők, egyházi személyek és a szolgáló nemesség tagjai is voltak. A cári udvar és az egyház egy része az opricsnyina felszámolását követelte, de Ivan 1572-ben hivatalosan megszüntette ugyan az intézményt, a politikai üldözések és kivégzések kisebb intenzitással tovább folytatódtak. Az opricsnyina hosszú távú hatása a társadalmi bizalmatlanság, a birtokviszonyok átrendeződése és a központi hatalom megerősödése volt.
A szibériai terjeszkedés Rettegett Iván utolsó éveiben indult meg, és bár ő maga 1584-ben meghalt, a folyamat az ő uralkodása alatt kapott lendületet. A Volga-vidék meghódítása után a moszkvai állam figyelme kelet felé fordult, ahol a Szibériai Kánság – a Kucsum kán vezette, az Arany Horda egyik örökös állama – uralta a Tobol és az Irtis folyók vidékét. A terjeszkedésben kulcsszerepet játszottak a Sztroganov család birtokai, amelyek a Káma folyó mentén hatalmas sóbányászati és kereskedelmi területeket birtokoltak. A Sztroganovok 1581–1582 körül felfogadták a kozák Jermak Tyimofejevics csapatát, hogy indítson hadjáratot a szibériai kánság ellen.
Jermak hadjárata – amely a korabeli orosz krónikák szerint 1582-ben a kán fővárosának, Kaszliknak (más néven Iszkernek) az elfoglalásához vezetett – a cári kormányzat hivatalos jóváhagyása nélkül indult, de Ivan utólagosan elismerte, és erősítést küldött. A hódítás kezdeti szakasza nem volt tartós: Jermak 1585-ben egy folyami rajtaütésben életét vesztette, és a moszkvai jelenlét a következő években meggyengült. A szibériai expanzió azonban folytatódott, és a 17. század folyamán az orosz állam a Csendes-óceánig terjeszkedett. A szibériai őslakos népek – köztük a szölkupok, hantik, manysik, nyenyecek, evenkik, jakutok – számára ez a folyamat adóztatást, prémjáradék-beszedést, járványos betegségeket és kulturális beolvasztást hozott. A terjeszkedés dokumentált tény, de az őslakos lakosság létszámának csökkenésére vonatkozó számok becslések, és a kortársak által rögzített adatok megbízhatósága korlátozott.
A szibériai expanzió kezdete Rettegett Iván uralkodásának végére esik, és nem teljesen illik a cár személyes döntéseinek keretébe: a Sztroganovok magánkezdeményezése és a kozákok önálló akciója nyomán vált állami vállalkozássá. Ez a kettősség jól mutatja a korai modern orosz terjeszkedés jellegét, amelyben a magánérdek és az állami hatalom összefonódott.
Rettegett Iván uralkodása alatt a Moszkvai Nagyfejedelemségből cári címet viselő, többnemzetiségű birodalommá váló állam jött létre. A kazányi és asztrahányi hódítás, valamint a szibériai expanzió kezdete megvetette a keleti terjeszkedés alapjait, ugyanakkor a livóniai háború kudarca és az opricsnyina terrorja súlyos társadalmi és gazdasági károkat okozott. A cár halála után fia, Fjodor következett, de a hatalmi harcok és a dinasztikus bizonytalanság a „zavaros időszakba” vezettek. A fejezet további részeiben ezeket a következményeket tárgyaljuk.
A Rettegett Iván-korabeli források egyenetlenül maradtak fenn. A hivatalos cári oklevelek, törvénykönyvek és egyházi zsinati határozatok viszonylag jól dokumentáltak, bár a levéltári iratok egy része tűzvészben vagy háborúban megsemmisült. A kazányi és asztrahányi hadjáratokról orosz krónikák, hivatalos jelentések és részben tatár, csuvas szájhagyományok számolnak be, de az utóbbiak lejegyzése évszázadokkal később történt, így megbízhatóságuk korlátozott. A livóniai háborúról és az opricsnyináról szóló elbeszélések erősen elfogultak: a cár hivatalos propagandája a „hűtlenek” elleni igazságos harcot hangoztatta, míg a külföldi követek – például a német Heinrich von Staden vagy az angol Jerome Horsey – beszámolói gyakran szenzációhajhászóak, és a moszkvai államot a keleti despotizmus mintájaként ábrázolták. Az opricsnyina áldozatainak számát ezek a források tízezrekre teszik, de a modern történészi becslések ennél jóval óvatosabbak: a pontos szám nem állapítható meg, mert a bírósági jegyzőkönyvek és a kivégzési listák hiányosak.
A novgorodi 1570-es események kapcsán a korabeli források – köztük a hivatalos cári krónika – is eltérő számokat adnak, és egyes kutatók kétségbe vonják a legmagasabb, több tízezres áldozatszámot. A szibériai hódítás korai szakaszának forrásai szintén problematikusak: a Jermak-expedícióról szóló krónikák – például az Eszipov- és a Sztroganov-krónika – évtizedekkel az események után keletkeztek, és a Sztroganov család érdekeit tükrözik. A szibériai őslakos népek emlékezete elsősorban szóbeli hagyományban maradt fenn, amelyet a 19–20. században jegyeztek le; ezek a források a történeti megismerés számára értékesek, de nem tekinthetők dokumentált tényeknek.
A cári cím ideológiai tartalma, az opricsnyina jellege és Rettegett Iván személyiségének megítélése a történettudományban máig vitatott kérdés. A szovjet korszakban a cár alakját az erős állam építőjeként pozitívan értékelték, míg a rendszerváltás utáni oroszországi történetírásban ismét előtérbe került a zsarnokság bírálata. Ez a váltakozás jól mutatja, hogy az uralkodó megítélése soha nem volt független az adott kor politikai-ideológiai elvárásaitól. A jelen fejezet ezért a dokumentált eseményekre, a korabeli intézményekre és a különböző értelmezési keretek bemutatására törekszik, nem pedig egyetlen „igazság” kinyilvánítására.
Rettegett Iván 1547-ben felvette a cári címet, ezzel a moszkvai uralkodót a bizánci császári hagyomány örököseként és az ortodox világ védelmezőjeként pozícionálta. Uralkodása első szakaszában jogi, egyházi és katonai reformokat indított, megerősítve a központi hatalmat. 1552-ben elfoglalta Kazany, 1556-ban Asztrahány kánságát, ami a Volga-medence ellenőrzését és a többnemzetiségű birodalom kialakulásának kezdetét jelentette. A livóniai háború (1558–1583) kudarca és a belső bizalmatlanság nyomán 1565-ben létrehozta az opricsnyinát, amelynek során tömeges erőszak, birtokelkobzás és politikai üldözés sújtotta az ország lakosságát. Az opricsnyina áldozatainak száma bizonytalan, értelmezése a történettudományban vitatott. Uralkodása végén, a Sztroganovok kezdeményezésére és Jermak kozákjainak hadjáratával megindult a szibériai expanzió, amely a következő évszázadokban a Csendes-óceánig terjesztette ki az orosz állam határait. Rettegett Iván öröksége ellentmondásos: a központosított cári hatalom megszilárdítása és a keleti terjeszkedés kezdete együtt járt a belső terrorral, a gazdasági kimerüléssel és a társadalmi bizalmatlanság mélyülésével.