A második világháború a Szovjetunió történetében nem csupán külső katonai konfliktus volt, hanem a rendszer túlélésének, legitimációjának és birodalmi terjeszkedésének fordulópontja is. A Szovjetunió 1939–1941 között a náci Németországgal kötött megnemtámadási szerződés révén maga is részt vett Kelet-Európa felosztásában: megszállta Kelet-Lengyelországot, háborút indított Finnország ellen, és annektálta a balti államokat, valamint Besszarábiát. A német támadás 1941. június 22-én azonban mindent megváltoztatott: a Szovjetunió a háború legnagyobb szárazföldi hadszínterévé vált, és a konfliktus végére – bár embervesztesége minden más államnál nagyobb volt – katonai nagyhatalomként, Kelet-Európa megszállójaként és a formálódó hidegháborús világrend egyik pólusaként került ki. Ez az alfejezet a szovjet háborús erőfeszítést, a kelet-európai szovjet befolyás kiépítését, valamint a hidegháború és a fegyverkezési verseny főbb szakaszait tárgyalja, különös tekintettel a források és az értelmezések bizonytalanságaira.
A német invázió, a Barbarossa hadművelet, a sztálini vezetést taktikai és hírszerzési szempontból is felkészületlenül érte. A Vörös Hadsereg a tisztogatások következtében meggyengült parancsnoki karral, hiányos logisztikával és a határ közelében összpontosított, előretolt állásokkal várta a támadást. A német Wehrmacht és szövetségesei az első hónapokban hatalmas területeket foglaltak el, több százezer szovjet katonát kerítettek be, és gyorsan közelítettek Leningrád, Moszkva és a kaukázusi olajmezők felé. A szovjet emberveszteség már az első évben katasztrofális volt: a dokumentált hadműveleti iratok és a későbbi katonai statisztikák szerint 1941 végéig a Vörös Hadsereg több millió katonája esett el, sebesült meg vagy került hadifogságba; a pontos szám máig vitatott, mert a szovjet parancsnokság a visszavonulás során nem mindig tudott pontos nyilvántartást vezetni. A szovjet hadifoglyok sorsa különösen súlyos volt: a német fogságba esett szovjet katonák közül – a dokumentált német iratok és a háború utáni becslések szerint – milliók haltak meg éhezés, járványok és a szándékos elhanyagolás következtében. Ezt a német hatóságok részben a faji ideológiával, részben a Szovjetunióval szembeni korlátlan háború felfogásával indokolták; a szovjet kormányzat ugyanakkor a hadifoglyokat sokáig dezertőrként vagy árulóként kezelte, és a hazatérők egy része szovjet büntetőtáborba került – ez a kettős tragédia a mai orosz és német történetírásban egyaránt dokumentált, de a felelősség megítélése vitatott.
A szovjet háborús erőfeszítés első nagy válsága után a rendszer rendkívüli mozgósítást hajtott végre. A német előrenyomulás elől 1941–42-ben több mint ezer ipari üzemet telepítettek át az Urálon túlra, Szibériába és Közép-Ázsiába; ez a logisztikai teljesítmény a szovjet hadiipar talpra állításának alapja lett. A termelésben a munkaképes férfiak frontra vezénylése után nők, kamaszok és idősek vettek részt; a munkakörülmények rendkívül kemények voltak, a munkafegyelem megszegését katonai bíróságok és büntetőtáborok fenyegették. A mezőgazdaság a megszállt területek elvesztése és a férfimunkaerő hiánya miatt összeomlott, ami a hátországban is éhínséget okozott; a városi lakosság élelmiszerellátása jegyrendszerrel és a kolhozok kötelező beszolgáltatásaival működött. A szovjet hivatalos történetírás a háborús termelést a szocialista tervgazdaság győzelmeként mutatta be; a posztszovjet kutatások ezt a képet árnyalták, rámutatva a kényszer és a bürokratikus pazarlás szerepére. Ugyanakkor a nyugati szövetségesek Lend-Lease szállításai – teherautók, mozdonyok, élelmiszer, alumínium, üzemanyag – jelentősen hozzájárultak a szovjet logisztika és ellátás fenntartásához; a szovjet vezetés ezt sokáig lekicsinyelte, míg egyes nyugati szerzők túlbecsülték. A mai tudományos konszenzus szerint a szovjet hadiipar a fegyverzet zömét maga állította elő, de a szállítások nélkül a Vörös Hadsereg mobilitása és a hátország élelmezése súlyosan sérült volna.
A fronton 1942–43 fordulópontot hozott. Sztálingrádnál a szovjet erők 1942 novemberében ellentámadást indítottak, és 1943 februárjára bekerítették a német 6. hadsereget; a vereség a náci Németország számára stratégiai katasztrófa volt, és a szovjet propaganda a „nagy honvédő háború” fordulópontjaként ünnepelte. A kurszki csata 1943 nyarán a háború legnagyobb páncélosütközetét hozta; a szovjet védelem és ellentámadás után a Wehrmacht keleten többé nem tudott stratégiai offenzívát indítani. A szovjet előrenyomulás 1944–45-ben felszabadította – vagy a helyi lakosság szempontjából megszállta – Kelet-Európa nagy részét: Romániát, Bulgáriát, Jugoszláviát, Magyarországot, Csehszlovákiát és Lengyelországot. A Varsói felkelés 1944 augusztusa és októbere között zajlott, miközben a szovjet hadsereg a Visztula túlpartján várakozott; a felkelés leverése és a szovjet magatartás máig éles történelmi vita tárgya. A lengyel ellenállás és a szovjet hadvezetés dokumentumai eltérően értelmezik, hogy a szovjet előrenyomulás leállítása katonai kényszer, politikai számítás vagy mindkettő volt-e. Berlin elfoglalása 1945 májusában a náci rendszer katonai összeomlását jelentette; a városért folytatott harcokban a Vörös Hadsereg óriási veszteségeket szenvedett, és a civil lakosság tömeges erőszaknak volt kitéve. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak és fosztogatás dokumentált, de a számok és a parancsnoki felelősség megítélése a német, orosz és nyugati történetírásban eltérő; a szovjet igazságszolgáltatás csak korlátozottan büntette az elkövetőket.
A háború emberi mérlege a Szovjetunióban a 20. század egyik legsúlyosabb demográfiai katasztrófája. A hivatalos szovjet adat évtizedekig 20 millió halottról beszélt; a posztszovjet kutatások – elsősorban a katonai levéltárak és a népszámlálási adatok összevetése alapján – 26–27 millióra becsülik a teljes emberveszteséget, beleértve a katonai és polgári áldozatokat, a megszállás alatti tömeggyilkosságokat, az éhínséget és a betegségeket. Ez a szám statisztikai becslés, és a módszertantól függően sávosan változik; a dokumentált halotti anyakönyvi és katonai veszteségi iratok hiányosak. A német megszállás alatt a Szovjetunió területén a helyi zsidó lakosság tömeges kivégzése, a partizánharcok megtorlásai és a szándékos éheztetés (különösen Leningrád blokádja, ahol a becslések szerint mintegy egymillió civil halt meg) a dokumentált tények közé tartoznak. A szovjet kormányzat a háború alatt több etnikai csoportot kollektíven megvádolt a német megszállókkal való együttműködéssel, és tömegesen deportált: krími tatárokat, csecseneket, ingusokat, volgai németeket, kalmüköket és másokat. A deportálások dokumentált tények; a halálos áldozatok és az elhurcoltak számát a posztszovjet kutatások és a hivatalos orosz álláspont eltérően becsüli, a túlélők visszaemlékezései pedig máig meghatározó részei a közösségi emlékezetnek. A szovjet hadifoglyok hazatérésük után gyakran gyanúba keveredtek; a sztálini rendszer a hűség és a gyanakvás logikája szerint a háborús hősök egy részét is megfigyelés alatt tartotta, a német fogságot megjárt tisztek és katonák közül sokan büntetőtáborba kerültek. Ez a politika a szovjet hivatalos emlékezetben sokáig tabu volt, a posztszovjet történetírásban viszont a rendszer áldozatainak egyik fontos témája lett.
A háború utáni rendezés a szovjet befolyási övezet kialakításával párhuzamosan zajlott. A jaltai és potsdami konferenciákon a győztes hatalmak – a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – megegyeztek Németország megszállási övezeteiről, a határokról és a háborús bűnösök felelősségre vonásáról; a megállapodások azonban számos ponton homályosak voltak, és a későbbi hidegháborús szembenállás alapjává váltak. Kelet-Európában a szovjet hadsereg jelenléte és a helyi kommunista pártok hatalomra jutása együtt alakította ki a „népi demokráciákat”. A folyamat országonként eltérő volt: Lengyelországban és Csehszlovákiában a választások egy ideig viszonylag pluralisztikusak maradtak, de a kommunista pártok fokozatosan kiszorították a rivális politikai erőket; Romániában, Bulgáriában és Magyarországon a szovjet nyomás és a belügyi szervek eszközei gyorsabban építették ki az egypártrendszert. A szovjet mintájú iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása és a politikai ellenzék üldözése a sztálini rendszer kelet-európai adaptációja volt; az erőszak mértéke és a helyi társadalmak ellenállása országonként változott. A szovjet vezetés ezt a „szocialista tábor” védelmeként és a kapitalista bekerítés elleni védekezésként indokolta; a nyugati történetírás szovjet expanzióként, a helyi résztvevők egy része nemzeti elnyomásként értelmezte. E különböző elnevezések mögött ugyanazok a dokumentált események állnak: politikai perek, tulajdonelkobzások, a nem kommunista pártok felszámolása, valamint a szovjet titkosszolgálatok és tanácsadók jelenléte.
A hidegháború kialakulásának okairól a történetírásban több irányzat verseng. A hagyományos (ortodox) iskola a szovjet expanzionizmust és a sztálini rendszer ideológiai céljait hangsúlyozza; a revizionista iskola a nyugati gazdasági érdekeket, az atombomba bevetését és a kelet-európai szovjet biztonsági igényeket emeli ki; a poszt-revizionista irányzat a kölcsönös félreértést, a biztonsági dilemma és a bürokratikus döntéshozatal szerepét vizsgálja. E viták nem zárultak le, és a szovjet archívumok részleges megnyitása után sem alakult ki teljes konszenzus. A hidegháború intézményesülése azonban jól dokumentált: 1946-ban Winston Churchill fultoni beszéde a „vasfüggöny” képét vezette be; 1947-ben a Truman-doktrína és a Marshall-terv meghirdetése, majd a szovjet elutasítás és a Kominform megalakítása rögzítette a két tábor szembenállását. A berlini blokád (1948–49), a NATO 1949-es létrehozása, a szovjet atomfegyver 1949-es felrobbantása és a kínai kommunista győzelem ugyanabban az évben a bipoláris rendszer kialakulásának mérföldkövei voltak.
A fegyverkezési verseny a hidegháború központi eleme lett. A szovjet atomprogram – amelyben a nyugati hírszerzés által megszerzett információk is szerepet játszottak – 1949-ben érte el az első robbantást; a hidrogénbomba 1953-as szovjet tesztje, az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztése és az űrverseny (Szputnyik, 1957) a katonai és technológiai verseny új szakaszát nyitotta. A nukleáris robbanófejek száma mindkét oldalon a hidegháború évtizedeiben több tízezerre nőtt; a pontos számok a titkosítás miatt sokáig becslések voltak, és a mai publikált adatok is a kormányzati bejelentések és a műholdas megfigyelések kombinációján alapulnak. A szovjet gazdaságot a katonai kiadások aránytalanul terhelték; a hadiipari komplexum – a párt-, hadsereg- és ipari érdekcsoportok hálózata – saját érdekeit érvényesítette a polgári fogyasztás rovására. A kölcsönös elrettentés doktrínája – a második csapás képességének fenntartása – a hatalmak közötti közvetlen háborút elkerülte, de a fegyverkezési verseny a gazdasági kimerülés és a katonai balesetek kockázatát is növelte.
A hidegháború szakaszai a szovjet belpolitikával összefonódva alakultak. Sztálin 1953-as halála után Hruscsov hatalomra jutása, a „titkos beszéd” 1956-ban, a desztalinizáció és az „olvadás” a szovjet társadalomban és a keleti blokkban is új dinamikát indított. Az 1956-os magyar forradalom és a szovjet katonai beavatkozás, valamint az 1953-as kelet-német felkelés leverése azt mutatta, hogy a szovjet vezetés hajlandó erővel fenntartani a kelet-európai rendszereket. A kubai rakétaválság 1962-ben a hidegháború legveszélyesebb pillanata volt; a szovjet rakétatelepítés Kubában és az amerikai tengeri blokád a közvetlen atomháború küszöbére sodorta a világot. A válság után a részleges atomcsend-egyezmény (1963) és a forródrót létesítése a fegyverzet-ellenőrzés kezdetét jelezte. A Brezsnyev-korszakban a szovjet vezetés a katonai paritásra törekedett, és a SALT I (1972) és SALT II (1979) tárgyalásokon ideiglenesen korlátozta a stratégiai fegyvereket; ugyanakkor az 1968-as prágai tavasz leverése és a Brezsnyev-doktrína meghirdetése a „korlátozott szuverenitás” elvét rögzítette a szocialista táborban. Az afganisztáni szovjet beavatkozás (1979–89) a szovjet hadsereg kimerüléséhez, a nemzetközi elszigetelődéshez és a belső elégedetlenség növekedéséhez vezetett. Az 1980-as években a Reagan-kormányzat újrafegyverkezési programja, a stratégiai védelmi kezdeményezés (SDI) és a szovjet gazdaság stagnálása a fegyverkezési verseny új szakaszát nyitotta, amelyben a Szovjetunió egyre nehezebben tudott lépést tartani.
A kelet-európai szovjet befolyás válságai a hidegháború utolsó évtizedében felerősödtek. Az 1980–81-es lengyel Szolidaritás mozgalom – az első szabad szakszervezet a szovjet blokkban – a rendszer elleni tömeges ellenállás új formáját jelentette; a szovjet vezetés a lengyel hadsereg és a kommunista párt eszközeivel próbálta megfékezni, de a mozgalmat nem számolta fel teljesen. Gorbacsov 1985 utáni reformjai – a glasznoszty és a peresztrojka – a szovjet társadalom nyilvános vitáit és a kelet-európai rendszerek megreformálását is lehetővé tették; a szovjet vezetés azonban már nem volt hajlandó katonai erővel beavatkozni a szövetséges államok belső ügyeibe. 1989-ben a kelet-európai rendszerváltások – Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában – békésen vagy korlátozott erőszakkal lezajlottak; a berlini fal megnyitása és a német újraegyesítés 1990-ben a hidegháború európai fejezetének végét jelentette. A szovjet csapatok kivonása, a Varsói Szerződés feloszlatása és a Szovjetunió 1991-es felbomlása a hidegháború globális végét is jelképezte; ezeket az eseményeket a következő alfejezet tárgyalja részletesen.
A szovjet második világháborús és hidegháborús történet forrásadottságai egyenetlenek. A szovjet levéltárak részleges megnyitása az 1990-es években lehetővé tette a katonai veszteségek, a deportálások és a politikai döntéshozatal kutatását, de sok irat – különösen a hírszerzés, a nukleáris program és a pártvezetés belső vitái – továbbra is titkos vagy hiányos. A hivatalos szovjet adatok évtizedekig politikai okokból torzítottak voltak; a posztszovjet kutatások jelentős revíziókat hajtottak végre, de a becslések módszertani eltérései miatt a számok sávosan mozognak. A szovjet emberveszteség 26–27 milliós becslése statisztikai konstrukció, nem pedig pontos halotti nyilvántartás; a polgári és katonai áldozatok szétválasztása a forráshiány miatt bizonytalan. A Lend-Lease jelentőségének megítélése a hidegháborús ideológiai szembenállásból fakadóan sokáig szélsőséges volt; a mai konszenzus árnyalt, de a pontos gazdasági hatás számszerűsítése továbbra is vitatott.
A hidegháború okairól a történetírásban nincs egyetértés. A hagyományos, revizionista és poszt-revizionista iskolák eltérően súlyozzák a szovjet expanzionizmust, a nyugati gazdasági érdekeket és a biztonsági dilemma szerepét; ezek a viták részben emlékezetpolitikai állításokat is tükröznek, hiszen a hidegháború öröksége a mai orosz és nyugati politikai diskurzusban is jelen van. A kelet-európai rendszerváltások és a szovjet beavatkozások megítélése szintén eltérő: amit a szovjet hivatalos dokumentumok „a szocialista vívmányok védelmének” neveztek, azt a helyi ellenzék és a nyugati kormányok „szovjet intervenciónak” vagy „megszállásnak” tekintették. A könyv ezeket az elnevezéseket a szereplők álláspontjaként idézi, nem saját ítéletként.
A nukleáris fegyverkezési verseny adatai hasonlóképpen bizonytalanok. A szovjet és amerikai robbanófejek számáról a hidegháború idején csak becslések léteztek; a kormányzati bejelentések, a műholdas felderítés és a későbbi szerződések adatközlései eltérhetnek egymástól. A könyv a fegyverkezési számokat nem pontos mérésként, hanem nagyságrendi becslésként kezeli. A szovjet katonai kiadások GDP-hez viszonyított arányáról a mai napig nincs megbízható hivatalos adat; a nyugati becslések és a posztszovjet kutatások széles sávban mozognak, mert a szovjet tervgazdaságban a katonai és polgári termelés elhatárolása nem egyértelmű. A friss statisztikai adatok és a levéltári feltárások újabb kutatásai folyamatosan árnyalják a képet; az itt közölt számok a 2020-as évek elejéig publikált szakirodalom alapján készültek, és ellenőrzést igényelnek.
A Szovjetunió a második világháborúban a náci Németország legfőbb katonai ellenfele és a szövetségesek győzelmének egyik kulcsszereplője volt, de a győzelem ára rendkívüli emberveszteség, gazdasági kimerülés és a sztálini rendszer megerősödése lett. A háború alatti erőfeszítés – az ipar áttelepítése, a tömeges mozgósítás, a Vörös Hadsereg újjászervezése – a szovjet állam teljesítőképességét mutatta, ugyanakkor a deportálások, a hadifoglyok megbélyegzése és a civil lakosság elleni erőszak a rendszer erőszakszervező logikáját is felszínre hozta. A háború utáni Kelet-Európában a szovjet befolyási övezet kiépítése a helyi kommunista pártokkal együttműködve egypártrendszereket hozott létre, amelyeket a szovjet vezetés a hidegháború logikájával indokolt. A hidegháború és a fegyverkezési verseny a Szovjetuniót katonai nagyhatalommá tette, de a nukleáris arzenál fenntartása, a kelet-európai intervenciók és az afganisztáni háború a gazdasági és társadalmi erőforrásokat felemésztette; a rendszer 1991-re kimerült. Ez az alfejezet a következő, a Szovjetunió összeomlását tárgyaló részhez ad alapot: a hidegháború gazdasági terhei, a kelet-európai rendszerváltások és a szovjet belpolitikai válság együttesen vezettek a birodalom felbomlásához.