A sztálini rendszer kialakulása az 1920-as évek végétől a második világháború kirobbanásáig, illetve egyes elemeiben egészen Sztálin 1953-as haláláig tartó folyamat. Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel és a polgárháború után, Lenin 1924-es halálát követően a párton belüli küzdelem, majd a tervgazdaságra és kényszerre épülő átalakítás határozta meg a Szovjetunió történetét. Az alábbiakban a sztálini rendszer fő pilléreit – a hatalom koncentrációját, a kollektivizálást és az éhínséget, az iparosítást, a nagy tisztogatásokat, a Gulágot és a személyi kultuszt – tárgyaljuk. A korszak megítélése a mai napig éles történetírói és emlékezetpolitikai viták tárgya; a szöveg ezért különbséget tesz a levéltárakból dokumentálható események, a demográfiai becslések és az eltérő értelmezések között.
Sztálin hatalomra kerülése nem egyetlen puccs következménye volt, hanem több, párhuzamosan futó frakcióharc eredménye. Lenin 1924. január 21-i halála után a Bolsevik Párt vezetésében formálisan nem volt kijelölt utód. A főszereplők közül Lev Trockij a Vörös Hadsereg vezetőjeként és a „permanens forradalom” elméletének híveként a világforradalom perspektíváját hangsúlyozta; Grigorij Zinovjev és Lev Kamenyev a leningrádi és a moszkvai pártszervezet irányítóiként Trockijjal szemben az egyszemélyi diktatúra veszélyére hivatkoztak; Nyikolaj Buharin a NEP (új gazdaságpolitika) fenntartását és a parasztság bevonását támogatta. Sztálin 1922 óta a párt főtitkári tisztségét töltötte be, ami lehetővé tette számára a káderpolitika, a helyi pártszervezetek és a pártapparátus folyamatos ellenőrzését. Az 1924–25-ben megfogalmazott „szocializmus egy országban” tézisét kezdetben Buharinnal együtt képviselte, és ezzel sikerrel szorította háttérbe Trockijt, akit 1927-ben kizártak a pártból, 1929-ben pedig deportáltak a Szovjetunióból. Zinovjev és Kamenyev már korábban vereséget szenvedett; 1928–29-ben Sztálin Buharinnal is szakított, amikor a gabonabeszerzési válságra hivatkozva a NEP felszámolása felé mozdult el. 1929-re a főtitkári pozíció birtokában, a pártgépezet, a titkosszolgálat és a sajtó irányításával Sztálin de facto egyeduralmat épített ki, jóllehet formálisan továbbra is a kollektív vezetés elvét hirdették. A folyamat tehát elsősorban intézményi küzdelem volt, amelyben a pártapparátus személyi döntései és a frakciók közötti taktikai szövetségek játszottak meghatározó szerepet.
A kollektivizálás az 1927–28-as gabonabeszerzési válságból nőtt ki. Az alacsony állami felvásárlási árak és a paraszti eladási hajlandóság csökkenése miatt a városok élelmiszerellátása veszélybe került. A párt válasza nem az árrendezés, hanem a kényszerbeszolgáltatás és a mezőgazdaság szerkezeti átalakítása lett. 1929 novemberében a Központi Bizottság a teljes kollektivizálás felgyorsítását határozta el, és 1930. január 5-i határozata a „kulákok mint osztály felszámolásáról” rendelkezett. A „kulák” kategória a hivatalos szovjet terminológiában a vagyonos parasztot jelölte, ám a gyakorlatban a kollektivizálásnak ellenálló, gyakran közepes vagy szegényparaszti sorú családokat is kuláknak minősítettek. A határozat nyomán tömeges vagyonelkobzások, kilakoltatások és deportálások kezdődtek; a becslések széles sávban mozognak, de a levéltári iratok alapján valószínűsíthető, hogy 1930–1931 folyamán mintegy 1,5–2 millió embert deportáltak távoli, északi vagy szibériai területekre. A paraszti ellenállás – a szarvasmarha-állomány tömeges levágása, a vetésterület csökkentése, helyi lázadások – olyan mértékű volt, hogy Sztálin 1930. március 2-án a Pravdában „Szédülés a sikertől” címmel átmenetileg a túlkapásokért a helyi végrehajtókat tette felelőssé, és rövid időre visszafogta a kampányt. Ezt követően azonban a kollektivizálás újraindult, és a családi gazdaságok túlnyomó többségét termelőszövetkezetekbe (kolhozok) vonták össze.
A kollektivizálás legsúlyosabb következménye az 1932–1933-as éhínség volt. Az állam gabonabeszerzési kvótái a rossz termés ellenére is rendkívül magasak maradtak, és a beadásokat fegyveres erővel is kikényszerítették. Az éhínség Ukrajnában, az Észak-Kaukázusban, a Volga-vidéken és Kazahsztánban pusztított a legnagyobb mértékben. A halálozások számát a demográfiai kutatások 3 és 8 millió közé teszik, a leggyakrabban 5–6 millió főt említenek; Ukrajnában a becslések 3–4 millió halottat valószínűsítenek. A pontos szám nem állapítható meg egyértelműen, mivel a halálozási nyilvántartások hiányosak, és a szovjet statisztikai rendszer ebben az időszakban torzított. Az ukrán „Holodomor” (éhhalál, éhínség) értelmezése vitatott: Ukrajna állami álláspontja, több nemzetközi testület és számos történész szerint a kollektivizálás és a gabonabeszerzés célzottan sújtotta az ukrán parasztságot, ezért a történteket népirtásnak minősíti; Oroszország hivatalos álláspontja ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a tragédia nem kizárólag az ukránokat érintette, és nem tekinti népirtásnak. A minősítés tehát nem kizárólag forráskritikai, hanem emlékezetpolitikai és nemzetközi jogi vitákat is magában foglal; a könyv nem foglal állást, de rögzíti, hogy a kollektivizálás és az éhínség a sztálini rendszer egyik legsúlyosabb dokumentált társadalmi traumája volt.
A gyorsított iparosítás a sztálini gazdaságpolitika másik pillére volt. Az első ötéves terv (1928–1932) és a második ötéves terv (1933–1937) a nehézipar – acél, szén, energia, gépgyártás, vegyipar – fejlesztését helyezte előtérbe. A szovjet hivatalos statisztikák az ipari termelés évi 15 százalék körüli növekedését mutatták, ám ezeket a számokat a nyugati közgazdászok és későbbi kutatók részben túlzónak tartják; a tényleges növekedés azonban így is jelentős volt, és a Szovjetunió néhány évtized alatt agrárországból ipari nagyhatalommá vált. Új ipari városok születtek – Magnyitogorszk, Kuznyeck, Novokuznyeck –, és megépült a dnyeperi vízerőmű, valamint számos nehézipari kombinát. A műszaki értelmiség képzése kiemelt céllá vált; a felsőoktatás, a mérnökképzés és a munkás-továbbképzés intézményei gyorsan bővültek. A nőket tömegesen vonták be az ipari munkaerőbe, ami a városi társadalom szerkezetét alapvetően megváltoztatta. A termelékenység növelésére 1935-ben indult a sztahanovista mozgalom, amelynek során kiemelkedő munkateljesítményt elérő dolgozókat állítottak példaképként. Az iparosítás katonai jelentősége is nyilvánvaló volt: a hadiipar kapacitásainak kiépítése a későbbi, második világháborús hadviselés anyagi alapjait teremtette meg. Ugyanakkor a fogyasztási cikkek termelése elmaradt, a lakhatási és élelmezési viszonyok súlyosak maradtak, és a beruházások egy részét kényszermunkával valósították meg. A Gulag táborok fogságában dolgozó emberek építették a Fehér-tengeri–Balti csatornát, a Moszkva–Volga csatornát, vasutakat és bányákat. Az iparosítás tehát egyszerre hozott modernizációs eredményeket – az oktatás kiterjesztése, a munkaerő mobilitása, a technológiai felzárkózás – és rendkívüli emberi költségeket.
A nagy tisztogatások (néha „nagy terror” néven emlegetett időszak) 1936 és 1938 között érte el csúcspontját. Az 1934. december 1-jei leningrádi pártvezető, Szergej Kirov meggyilkolása ürügyet adott a politikai elnyomás kiterjesztésére, bár a gyilkosság körülményei a mai napig vitatottak. Az 1936 és 1938 között lefolytatott kirakatperek – melyekben Zinovjev, Kamenyev, Pjatakov, Radek, majd 1938-ban Buharin és Rikov is a vádlottak padjára került – formális bírósági eljárások voltak, de a vádlottak „beismerő vallomásai” kényszer hatására, kínzás és a családtagok fenyegetése nyomán születtek. A perek célja a valós vagy vélt belső ellenségkép megjelenítése és a pártfegyelem megerősítése volt. Ezzel párhuzamosan a Vörös Hadsereg vezérkarát is súlyos tisztogatás érte: 1937–38-ban kivégezték Mihail Tuhacsevszkij marsallt és a tisztikar jelentős részét, ami a hadsereg harckészültségét átmenetileg komolyan gyengítette.
A nagy terror tömeges szakasza az NKVD 1937. július 30-i, 00447-es számú parancsával indult, amely meghatározott keretszámokat írt elő a „kulákok, bűnözők és antiszovjet elemek” letartóztatására és kivégzésére. A levéltárakból előkerült dokumentumok szerint 1937–1938-ban mintegy 681 ezer embert lőttek agyon, és több mint egymilliót küldtek táborokba. Ezek a számok a fennmaradt iratokból rekonstruálhatók, ám a teljes áldozatszám ennél magasabb lehet, mivel a titkos műveletek egyes iratai megsemmisülhettek, és a halálozások egy része a letartóztatás vagy a táborokban nem került pontos nyilvántartásba. A tisztogatások a párt-, állami, katonai, értelmiségi és nemzetiségi vezetőket egyaránt sújtották; a „trojka” rendszer (háromfős gyorsított bírósági testületek) gyakran tárgyalás nélkül hozott ítéleteket. A felelősség megállapítása levéltári alapon dokumentálható: Sztálin és a Politbüro tagjai – köztük Molotov, Kaganovics, Vorosilov – személyesen írták alá a kivégzési listákat. A nagy terror okairól azonban viták folynak: a totalitarizmus-elmélet Sztálin személyes hatalomvágyát, a revizionista iskola a társadalmi feljelentések és a helyi kezdeményezések szerepét, mások a külső fenyegetettség percepcióját hangsúlyozzák. A szöveg ezeket az értelmezéseket megjeleníti, de nem dönt közöttük.
A Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, a táborok főigazgatósága) a szovjet kényszermunka intézményrendszere volt. Bár a táborrendszer gyökerei a polgárháborút követő időszakra nyúlnak vissza, az 1930-as évektől a Gulag a gazdaság és az elnyomó gépezet szerves részévé vált. A táborokba „politikai” elítéltek és köztörvényes bűnözők egyaránt kerültek; a fogvatartottak bányákban, erdőkitermelésben, vasút- és csatornaépítkezéseken dolgoztak embertelen körülmények között. A halálozási arány különösen az éhínség éveiben, a háború alatt és a háború utáni években volt magas. A hivatalos levéltári adatok szerint 1934 és 1953 között mintegy 18 millió ember fordult meg a Gulag táboraiban és telepein; a halálozások számát a levéltári nyilvántartások alapján 1,5–1,7 millióra teszik, de a becslések vitatottak, és egyes kutatók magasabb értékeket valószínűsítenek. A táborrendszeren kívül a második világháború alatt és után egész népeket – krími tatárokat, csecseneket, ingusokat, volgai németeket, koreaiakat – deportáltak, ami további százezrek halálát okozta. Fontos hangsúlyozni, hogy a Gulag nem egyszerűen büntetőintézmény volt, hanem a szovjet gazdasági rendszer kényszermunka-szektoraként is működött; a foglyok munkája sok nagyberuházásban pótolta a szabad munkaerő hiányát. A Gulag áldozatai között a Szovjetunió valamennyi nemzetiségéből voltak, köztük milliónyi orosz is; a kollektív bűnösség tétele tehát nem állja meg a helyét.
A személyi kultusz a sztálini rendszer ideológiai alátámasztását szolgálta. Az 1920-as évek végétől, különösen Sztálin 1929-es ötvenedik születésnapjától kezdve a párt- és állami sajtó, az iskolai oktatás, az irodalom és a képzőművészet a „vezér” (vozsgy) dicsőítésére rendezkedett be. Sztálin képei, szobrai, idézetei minden közintézményben megjelentek; a hivatalos ideológia Leninnel egyenrangú, sőt idővel azt felülmúló szerepbe állította. A személyi kultusz a pártfegyelmet és az egyszemélyi irányítást erősítette, és minden kritikát gyakorlatilag lehetetlenné tett. A jelenség leleplezésére formálisan 1956-ban, Hruscsovnak a XX. pártkongresszuson elmondott úgynevezett titkos beszédében került sor, amely Sztálin személyi kultuszát és tömeges megtorlásait részben nyilvánosság elé tárta. Maga a személyi kultusz azonban nem szűnt meg teljesen, és a későbbi szovjet vezetők esetében is megfigyelhető, bár kisebb intenzitással.
A sztálini rendszer tehát egymással összefüggő elemekből állt: a pártállami diktatúra, a tervgazdaság, a kollektivizált mezőgazdaság, a politikai rendőrség és a személyi kultusz együttese. Az 1920-as évek végétől a második világháborúig terjedő időszakban a rendszer nemcsak kegyetlen elnyomást, hanem mélyreható társadalmi átalakulást is hozott: a városi munkásosztály, a technikai értelmiség és a női foglalkoztatottság növekedését, az írástudatlanság felszámolását és a hadiipari kapacitások kiépítését. A háborús győzelem és a későbbi szuperhatalmi státusz részben ezekre az alapokra épült, ami a korszak mérlegének megvonását történetileg bonyolulttá teszi.
A sztálini rendszerre vonatkozó ismereteink forrásbázisa az 1990-es évektől jelentősen bővült, amikor a szovjet párt- és állami levéltárak egy része kutathatóvá vált. A legfontosabb forrástípusok: a Politbüro jegyzőkönyvei és határozatai, az NKVD és a Gulag belső jelentései, a népszámlálási és demográfiai nyilvántartások, a bírósági és kirakatperek jegyzőkönyvei, a paraszti panaszlevelek és feljelentések, a külföldi diplomáciai jelentések, a korabeli sajtó, valamint a túlélők visszaemlékezései és a szamizdatban terjedő beszámolók. A levéltári anyagok a korábbiaknál sokkal pontosabb képet adnak a tömeges megtorlások méreteiről, ám nem tekinthetők maradéktalanul teljesnek: egyes iratok megsemmisültek, a titkos műveletek dokumentációja hiányos lehet, és a statisztikai gyűjtések politikai nyomás alatt torzítottak.
A számokkal kapcsolatban különösen fontos a bizonytalanság jelzése. A kollektivizálás és az 1932–33-as éhínség halálos áldozatainak száma – a demográfiai becslések 3 és 8 millió közötti sávján belül – nem állapítható meg pontosan. Az ukrajnai Holodomor áldozatainak 3–4 milliós becslése is vitatott, és a minősítés – tragédia vagy népirtás – részben nem tényszerű, hanem jogi és emlékezetpolitikai kérdés. A Gulag halálozási adatai a hivatalos levéltári nyilvántartásokból származnak, de ezek a táborokban elhunytakra vonatkoznak, nem tartalmazzák az összes, a deportálások vagy a letartóztatás közben bekövetkezett halált. A nagy terror 1937–38-as kivégzési adatai a fennmaradt parancsokból és jelentésekből rekonstruálhatók, de a teljes áldozatszám valószínűleg magasabb. A szovjet ipari statisztikák megbízhatóságát a nyugati kutatók már a korszakban is kétségbe vonták; a növekedési mutatók iránya azonban minden forrástípus szerint egyértelmű.
A sztálini rendszer értelmezése is megosztja a történészeket. A hagyományos totalitarizmus-elmélet a párt, az állam és a tömegszervezetek központi irányítását, a személyi diktatúrát és a terror egyetemes jellegét hangsúlyozza. A revizionista iskola a helyi szereplők, a feljelentések, a káderpolitika és a társadalmi mobilitás szerepére hívja fel a figyelmet, és kevésbé Sztálin személyes akaratában keresi a magyarázatot. A posztszovjet orosz történetírás egy része a modernizáció, a háborús győzelem és a nagyhatalmi építkezés keretében tárgyalja a korszakot, míg az ukrán és a balti történetírás az áldozati perspektívát állítja középpontba. A könyv ezeket az eltérő értelmezéseket a maguk kontextusában mutatja be, és kerüli mind az apologetikus, mind az egyoldalúan démonizáló beszédmódot.
A sztálini rendszer az 1920-as évek végén a párton belüli küzdelmekből nőtt ki, és az 1930-as évekre a Szovjetunió teljes politikai, gazdasági és társadalmi rendszerét átformálta. Sztálin a főtitkári pozícióból kiépített pártapparátus révén felszámolta a vetélytársakat, majd a NEP helyett a gyorsított iparosítást és a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását tette a középpontba. A kollektivizálás katasztrofális éhínséghez vezetett, amelyben milliók haltak meg; a nagy tisztogatások és a Gulag táborrendszere a politikai elnyomás és a kényszermunka soha nem látott méretű intézményesítését hozta. Az iparosítás ugyanakkor a modern tömegtermelés, az oktatás és a hadiipar alapjait is megteremtette, amit a későbbi szovjet háborús győzelem és nagyhatalmi felemelkedés részben erre épített. A személyi kultusz ideológiailag fogta össze a rendszert, és a vezér mindenhatóságának képét erősítette. A korszak dokumentált eseményei és a demográfiai becslések ma már jól rekonstruálhatók, ám a számok pontosítása és az értelmezés – különösen a Holodomor minősítése és a terror okai – továbbra is viták tárgya.