A Szovjetunió 1991. decemberi felbomlása után Oroszország jogi folytonosságot vállalt a szovjet állammal, de gazdasága, államszervezete és társadalmi intézményei a szétesés határán álltak. A posztszovjet átmenet kifejezés a szakirodalomban leggyakrabban Borisz Jelcin elnökségének éveit (1991–1999) fedi le: azt az időszakot, amikor a szovjet tervgazdaság és egypártrendszer maradványait piacgazdasági intézményekkel és formálisan többpárti politikai rendszerrel váltották fel, miközben a lakosság nagy része mély társadalmi válságot élt át. Az átmenet nem volt előre kijelölt út: a reformokat a hatalomért folyó küzdelmek, a gazdasági összeomlás és a régiók elszakadási törekvései egyaránt alakították. A Szovjetunió szétesését az előző alfejezet tárgyalta: A Szovjetunió összeomlása.
Jelcin hatalmának közvetlen legitimációs alapját az 1991. júniusi köztársasági elnökválasztás adta, amelyen őt a szavazók többsége választotta meg az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság elnökévé. Az augusztusi moszkvai puccskísérlet bukása után Jelcin a szovjet központi hatalommal szemben a szuverenitás meghatározó szereplőjévé vált, decemberben pedig a Belovezsszkajai Megállapodás aláírásával Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország vezetői kimondták a Szovjetunió megszűnését. A nemzetközi jogban Oroszország lett a Szovjetunió általános jogutódja, átvette az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagságát és a szovjet államadósság kötelezettségeit. E folytonosság azonban nem jelentett intézményi stabilitást: a szövetségi minisztériumok, a hadsereg, a titkosszolgálatok és a közigazgatás örökölt struktúrái éppúgy a szétesés jeleit mutatták, mint a gazdaság.
Jelcin és a köré 1991 őszén összegyűlt reformerek – elsősorban Jegor Gajdar miniszterelnök-helyettes és gazdasági csoportja – tudatosan szakítottak a fokozatos átmenet koncepciójával. A „sokkoló terápia” elnevezés a lengyelországi stabilizációs politika vitájából származik, és a posztszovjet orosz közbeszédben a gyors liberalizáció, az árak felszabadítása, a monetáris szigor és a piaci intézmények radikális bevezetése együttesét jelölte. A program hivatalos indoklása szerint a cél a hiánygazdaság megszüntetése, a piaci árak kialakulása, a makrogazdasági egyensúly helyreállítása és a rubel stabilitásának megteremtése volt. 1992. január 2-án a kormány felszabadította a legtöbb fogyasztói és termelői árat; a korábban államilag rögzített árak hirtelen megugrottak, a rubel vásárlóereje összeomlott, és a lakosság megtakarításai elértéktelenedtek. Az üzletek polcai ugyanakkor viszonylag gyorsan megteltek áruval, mert a termelők és importőrök a magasabb árakon nyereséget reméltek. A hiánygazdaság – a szovjet mindennapok egyik leglátványosabb vonása – megszűnt, ám ennek ára a fogyasztás drámai visszaesése volt.
A stabilizációs politika részeként a kormány szigorú költségvetési és monetáris korlátozásokat hirdetett, csökkentette az állami támogatásokat, és igyekezett visszafogni a pénznyomtatást. A reformerek abban bíztak, hogy a külföldi pénzügyi segítség – elsősorban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a nyugati kormányok hitelcsomagjai – puhítja az átmenet társadalmi költségeit. A segélyek és hitelek azonban részben elmaradtak, részben a költségvetési hiány finanszírozására folytak el, miközben a vállalatok közötti elszámolási rendszer szétesett, és a nemfizetések láncolata kialakult. Az ipari termelés – különösen a hadiipari és nehézipari ágazatokban – összeomlott; a munkanélküliség hivatalos mutatói viszonylag alacsonyak maradtak, de a rejtett munkanélküliség és a kényszerű részmunkaidő tömegessé vált. A gazdaság informális szektorba terelődött: a lakosság nagy része az áruhiány és a bérkifizetések elmaradása miatt kényszerből kereskedett, háztáji termelést folytatott, vagy a szürkegazdaságban keresett jövedelmet.
A makrogazdasági mutatók az 1990-es évek első felében katasztrofálisak voltak. A hivatalos orosz statisztikák szerint a bruttó hazai termék (GDP) 1990 és 1996 között mintegy 40–50 százalékkal esett vissza; a különböző módszertanok miatt a becslések szórása jelentős, és az informális gazdaság mérete tovább növeli a bizonytalanságot. Az infláció 1992-ben négy számjegyű volt: egyes szakirodalmi adatok szerint az éves fogyasztói áremelkedés meghaladta a 2000–2500 százalékot, de ezek az értékek is ellenőrzendők, mivel a szovjet statisztikai rendszer összeomlása és az árszínvonal többszöri újraszámítása módszertani nehézségeket okozott. A rubelt többször leértékelték; a lakosság devizához vagy tartós fogyasztási cikkekhez menekült. A gazdasági visszaesés sújtotta az állami bevételeket, így a szociális kiadások – nyugdíjak, egészségügy, oktatás – finanszírozása fokozatosan ellehetetlenült.
A gazdasági átalakulás másik pillére a privatizáció volt. Az első hullámot, az 1992 és 1994 között lezajlott utalványos privatizációt úgy hirdették meg, mint a szovjet állami vagyon igazságos szétosztását: minden orosz állampolgár névértéken állami vállalati részvényre beváltható utalványt (voucsert) kapott. A gyakorlatban azonban az utalványok nagy része gyorsan a másodlagos piacra került, ahol viszonteladók, vállalatvezetők és egyes befektetési alapok olcsón felvásárolták őket. A lakosság többsége csekély ellenértéket kapott, vagy jelképes összegért eladta utalványát. A vállalatokon belül a munkások és menedzserek kaptak kedvezményes részvényjuttatásokat; sok helyen a régi szovjet igazgatók és a helyi politikai elit szerezte meg az irányítást. A privatizáció így nem teremtett széles tulajdonosi középosztályt, hanem részben a korábbi nómenklatúra és a hozzá közel álló szereplők kezébe játszotta az állami vagyont.
A második, 1995–1996-os hullám, az úgynevezett „kölcsön részvényért” program, ezt a folyamatot tovább erősítette. Az állam a legértékesebb nyersanyag- és energetikai vállalatainak – így a Jukosz, a Szibnyefty, a Norilszki Nikkel és más exportorientált cégek – részvényeit zálogba adta kereskedelmi bankoknak, amelyeket a kormányhoz közeli üzletemberek irányítottak. A bankok hitelt nyújtottak a kiürült államkincstárnak; amikor az állam nem fizette vissza a kölcsönt, a zálogtárgyak a bankok tulajdonába kerültek. Mindezt alacsony, gyakran a piaci érték töredékét képviselő áron. A kortárs és későbbi elemzők e programot az állami vagyon kiszervezésének, egyes szerzők szerint „bennfentes privatizációnak” tekintik; a hivatalos álláspont szerint a program a költségvetés finanszírozásának kényszerű eszköze volt.
Az így létrejött vagyonkoncentráció hozta létre az „oligarcha” kifejezést. A fogalom nem jogi, hanem politikai-újságírói kategória: olyan üzleti csoportokat jelöl, amelyek a nyersanyag-export, a bankszektor és a média együttes ellenőrzésével politikai befolyásra is szert tettek. A legismertebb szereplők közé tartozott Borisz Berezovszkij, aki médiavállalatokat és az Aeroflot részvényeit szerezte meg, Vlagyimir Potanyin, a Norilszki Nikkel és az Interrosz-csoport irányítója, Mihail Hodorkovszkij, a Jukosz olajtársaság vezetője, valamint Vlagyimir Gusinszkij, aki az első országos magántelevízió, az NTV tulajdonosa lett. Az oligarchák rendszeresen pénzügyi és médiatámogatást nyújtottak Jelcin 1996-os újraválasztási kampányához; cserébe politikai befolyást, adókedvezményeket és további privatizációs lehetőségeket kaptak. A Jelcin körüli bizalmasok és rokonok informális hálózatát, az úgynevezett „családot” a kortárs publicisztika és a későbbi történetírás egy része a tényleges döntéshozatal fontos szereplőjeként írja le; e megítélés vitatott, de a média- és pénzügyi összefonódások ténye dokumentált.
A gazdasági reformokkal párhuzamosan kiéleződött a hatalmi harc a végrehajtó hatalom és a törvényhozás között. A még a szovjet időkből örökölt Népi Képviselők Kongresszusa és a Legfelsőbb Tanács egyre határozottabban támadta Jelcin gazdasági rendeleteit, alkotmánysértőnek minősítve azokat. A konfliktus 1993 tavaszára parlamenti bizalmatlansági szavazásokhoz, népszavazási kezdeményezésekhez és párhuzamos alkotmánytervezetekhez vezetett. 1993. szeptember 21-én Jelcin az 1400. számú elnöki rendelettel feloszlatta a parlamentet, és új parlamenti választásokat, valamint alkotmányos népszavazást írt ki. Az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Tanács elnöke, Ruszlan Haszbulatov a lépést puccsnak minősítette; a képviselők egy része barikádozta el magát a Fehér Házban, ahol párhuzamos törvényhozó és elnöki szerveket alakítottak.
A válság 1993. október 3–4-én fegyveres összecsapásokba torkollott. A parlament hívei megrohamozták a moszkvai polgármesteri hivatalt és az osztankinói tévétornyot; a kormányerők válaszul ostrom alá vették, majd tüzérségi lövegekkel lőtték a Fehér Házat. A halálos áldozatok száma a hivatalos közlés szerint körülbelül 150 volt; egyes független becslések ennél magasabbra teszik a számot, a pontos adat máig vitatott. A dokumentált eseménysor – a rendelet kihirdetése, a tömegdemonstrációk, a katonai fellépés – nem képez vita tárgyát, a felelősség megoszlása és a „ki lőtt először” kérdése viszont a szakirodalomban vitatott értelmezések tárgya.
A válság után Jelcin decemberben népszavazásra bocsátotta az új alkotmányt, amelyet a hivatalos eredmény szerint a részt vevő szavazók többsége támogatott. Az 1993-as alkotmány rendkívül széles elnöki jogköröket vezetett be: az elnök rendeletekkel kormányozhatott, feloszlathatta az Állami Dumát, vétót emelhetett a törvényekkel szemben, és csak nagyon bonyolult, kétharmados eljárással lehetett elmozdítani. A szakirodalom ezt a közjogi berendezkedést „szuperelnöki” rendszerként írja le, amelyben a parlament és a kormány másodlagos szerepet kap, a fékek és ellensúlyok pedig gyengék. Az új kétkamarás szövetségi parlament – az Állami Duma és a Föderációs Tanács – létezett, a választásokat megtartották, de az elnöki hatalom dominanciája meghatározó maradt.
Az 1990-es évek közepére a gazdasági visszaesés és a szociális ellátórendszerek erodálódása együttesen társadalmi válságot idézett elő. A bérek és nyugdíjak kifizetése hónapokig elmaradt; a dolgozók gyakran természetben vagy használati cikkben kapták meg járandóságukat. Az egészségügyi intézmények gyógyszerhiánnyal küzdöttek; a járványok, a fertőző betegségek – köztük a diftéria – újból megjelentek. A várható élettartam – különösen a férfiaknál – drámaian csökkent: egyes demográfiai adatok szerint 1994 körül a férfiak születéskor várható élettartama 57–58 évre esett vissza, ami szélsőségesen alacsony érték egy iparosodott országban. E mutató pontossága ellenőrzendő, mivel a halálozási statisztikák módszertana változott, és a rendszerváltás utáni regisztráció hiányos volt. A halandóság növekedésében az alkoholizmus, a bűnözés, a közlekedési balesetek, az öngyilkosságok és az egészségügyi ellátás romlása játszott szerepet; a stressz és a létbizonytalanság a kortárs szociológiai elemzések visszatérő magyarázata.
A szegénység és az egyenlőtlenség meredeken nőtt. A szegénységi küszöb alatt élők aránya az 1990-es évek közepén – a számítási módszertól függően – a lakosság 30–50 százalékára tehető; a jövedelmi egyenlőtlenséget mérő Gini-együttható értéke gyorsan emelkedett. A korábbi szovjet középrétegek – pedagógusok, orvosok, mérnökök, katonatisztek – elveszítették megtakarításaikat, és gyakran létfenntartási nehézségekkel küzdöttek. A vállalati vagyon privatizációja nyomán létrejött új gazdag réteg vagyonnövekedése és a tömeges elszegényedés közötti kontraszt a társadalmi elégedetlenség legfontosabb hátterévé vált. A szakszervezeti tiltakozások, bányászsztrájkok, nyugdíjastüntetések és regionális adómegtagadási mozgalmak az évtized közepén rendszeressé váltak.
A gazdasági válság 1998 augusztusában csúcsosodott ki. A kormány képtelen volt finanszírozni a felhalmozódott belföldi államadósságot, a rubel árfolyamát mesterségesen fenntartani, és a bankrendszer fizetőképességét biztosítani. Augusztus 17-én az állam technikai csődöt jelentett: leértékelték a rubelt, befagyasztották a belföldi államkötvények kifizetését, és moratóriumot hirdettek a kereskedelmi bankok külső adósságaira. A bankrendszer nagy része összeomlott, a lakosság betétei elértéktelenedtek, a vállalkozások tömegesen mentek csődbe. A válság paradox módon a későbbi fellendülés alapját is megvetette: a gyenge rubel versenyképessé tette a hazai ipart, és a nyersanyagárak későbbi emelkedésével Oroszország exportbevételei növekedni kezdtek. Az 1998-as események azonban a lakosság szemében a reformkorszak kudarcát testesítették meg, és hozzájárultak Jelcin politikai elszigetelődéséhez.
A központi hatalom gyengülése regionális szuverenitási törekvéseket erősített. Tatarföld 1990-ben szuverenitási nyilatkozatot fogadott el, és később különleges státust harcolt ki; Csecsenföld 1991 őszén Dzsahar Dudajev vezetésével egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét. A szövetségi kormány és a csecsen vezetés közötti tárgyalások évekig eredménytelenek maradtak. 1994 decemberében a szövetségi erők katonai intervenciót indítottak Csecsenföld ellen; ezt a szakirodalom „első csecsen háborúként” ismeri. A harcok – különösen Groznij 1994–1995-ös ostroma – súlyos polgári áldozatokat követeltek; a becslések tízezres nagyságrendű halottról és több százezres menekültről szólnak, de a pontos számok máig vitatottak és ellenőrzésre szorulnak. A háború 1996 augusztusában a haszavjurti megállapodással ért véget, amely a csecsen státusz kérdését későbbre halasztotta. A konfliktus tovább rombolta a szövetségi állam tekintélyét, felerősítette az emberi jogi visszaélésekről – a civil lakosság elleni erőszakról, a kínzásokról és az eltűnésekről – szóló nemzetközi kritikát, és súlyosbította a hadsereg morális válságát.
A formális politikai pluralizmus az 1990-es években működött: többpárti választásokat tartottak, a nyomtatott sajtó és a rádió viszonylag széles mozgástérrel működött, a televíziós csatornák egy részét – köztük az állami csatornákat – azonban erőteljesen befolyásolta az oligarchatőke és az elnöki adminisztráció. A kommunista ellenzék az 1995-ös parlamenti választásokon a szavazatok jelentős részét szerezte meg; 1996-ban az elnökválasztáson a kommunista Gennagyij Zjuganov Jelcin komoly kihívója lett. Jelcin – miután az első fordulóban nem szerzett abszolút többséget – a második fordulóban győzött. Az 1996-os elnökválasztást a nemzetközi megfigyelők egy része alapvetően elfogadhatónak, más része a média és az üzleti csoportok erőteljes befolyásával, valamint az állami erőforrások egyenlőtlen felhasználásával terheltnek tartotta; a választási eredmények tisztaságáról a szakirodalomban vitatott értelmezések élnek. A rendszer így egyszerre őrizte meg a versengő választás formáit, és koncentrálta a tényleges hatalmat az elnöki hivatalban, amelyet informális üzleti és biztonsági érdekcsoportok vettek körül.
A posztszovjet átmenet történetének rekonstruálásához a források széles köre áll rendelkezésre, de a források minősége és értelmezése erősen vitatott. Az elnöki rendeletek, a törvények, az alkotmánybírósági határozatok és a parlamenti jegyzőkönyvek dokumentált elsődleges források. A gazdasági adatok tekintetében az orosz állami statisztikai hivatal (Goszkomsztat, később Roszsztat) évkönyvei mellett a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és az orosz jegybank jelentései használatosak. Ugyanakkor a szovjet statisztikai rendszer összeomlása, az informális gazdaság nagy aránya és a módszertani váltások miatt a GDP-re, az inflációra, a szegénységre és a várható élettartamra vonatkozó számok mind becslések, és a különböző intézmények adatai eltérnek egymástól. A fenti statisztikai értékeket – különösen a GDPR visszaesésének mértékét, az 1992-es infláció szintjét, az 1994-es férfi várható élettartamot és a szegénységi küszöb alatt élők arányát – érdemes az ellenőrzött statisztikai forrásokból megerősíteni.
Az 1993-as alkotmányválság halálos áldozatainak száma és a fegyveres erő alkalmazásának arányossága a mai napig vitatott; a hivatalos közlések és a független becslések eltérnek. Az 1994–1996-os csecsen háború áldozataira vonatkozó számok rendkívül bizonytalanok, mert a konfliktus zónájában a polgári lakosság regisztrációja hiányos volt, és az emberi jogi szervezetek, valamint az orosz hatóságok becslései jelentősen eltérnek. A privatizáció értékelése szintén vitatott: a gyors reform hívei a piacgazdaság kiépítésének elkerülhetetlen lépéseként, kritikusai a társadalmi igazságtalanságot elmélyítő belterjes folyamatként írják le. Az „oligarcha” és a „család” kifejezések politikai-újságírói kategóriák, amelyeket a történeti elemzésben fenntartásokkal kell kezelni; nem írnak le homogén csoportot, és a szereplők befolyása időben és területenként változott. A „sokkoló terápia” sikerének vagy kudarcának megítélése a mai napig nem a történeti tények, hanem a gazdaságpolitikai paradigma mentén osztja meg a szerzőket.
A posztszovjet átmenet Oroszországban gyors politikai és gazdasági átalakulást hozott: a szovjet tervgazdaságot piacgazdasági intézményekkel, az egypártrendszert formálisan többpárti elnöki rendszerrel váltották fel. Az árak felszabadítása és a privatizáció megszüntette a hiánygazdaságot, de hatalmas vagyonkoncentrációt, mély gazdasági visszaesést és tömeges elszegényedést idézett elő. Az 1993-as alkotmányválság a „szuperelnöki” rendszer kiépülésével, az 1994–1996-os csecsen háború pedig a szövetségi állam válságával és súlyos civil áldozatokkal járt. A korszak egyszerre volt a demokratizálódás kísérlete és az informális hálózatok, valamint a végrehajtó hatalom megerősödésének időszaka.