Az alfejezet Vlagyimir Putyin hatalomra kerülését és az általa kiépített, a közbeszédben „hatalmi vertikálisként” ismert centralizált politikai rendszer kialakulását tárgyalja, a második csecsen háborútól és a 2000–2008 közötti első két elnöki ciklusán át a birodalmi ambíciók fokozatos megfogalmazódásáig. Az időhatárok hozzávetőlegesen 1999-től 2014-ig terjednek, de a folyamatok logikája miatt egyes pontokon előre- és visszautalunk. A korszak forrásai között szerepelnek hivatalos orosz állami dokumentumok, törvények, választási jegyzőkönyvek, nemzetközi emberi jogi jelentések, bírósági ítéletek, valamint kortárs sajtóbeszámolók. A fejezet különös figyelmet fordít arra, hogy elválassza a dokumentált eseményeket a politikai értékelésektől, és jelezze a számadatok, különösen a háborús áldozatok és a közvélemény-kutatási adatok bizonytalanságát.
Putyin 1999 augusztusában – Borisz Jelcin elnök döntése nyomán – az Orosz Föderáció miniszterelnöke lett, miután elődei, Szergej Sztyepasin és Jevgenyij Primakov rövid ideig töltötték be a posztot. Kinevezését a politikai elit egy része átmeneti lépésnek tekintette, ám a csecsenföldi katonai fellépés és a belpolitikai stabilitás ígérete gyorsan növelte népszerűségét. 1999. december 31-én Jelcin lemondott, Putyin ügyvivő elnök lett, majd a 2000. márciusi elnökválasztáson a hivatalos eredmények szerint a szavazatok mintegy 53 százalékát szerezte meg. A választás tisztaságával kapcsolatban független megfigyelők már ekkor módszertani aggályokat fogalmaztak meg, elsősorban az állami média egyoldalú kampányával és a közigazgatási erőforrások felhasználásával kapcsolatban, de a végeredmény egészét a nemzetközi közösség akkor még nem vitatta alapvetően.
A „hatalmi vertikális” kifejezést maga Putyin használta, és a szövetségi államhatalom központi irányításának megerősítését jelentette. Első lépései közé tartozott a regionális hatalom visszaszorítása. 2000 májusában hét szövetségi körzetet hoztak létre, élére elnöki meghatalmazottakat neveztek ki, akik a helyi kormányzók fölé kerültek a végrehajtási láncban. Ezt követte a Föderációs Tanács – a parlament felsőháza – reformja: a kormányzók és a regionális törvényhozás elnökei helyett a tagok delegált képviselők lettek, így a helyi vezetők elvesztették közvetlen szövetségi szintű befolyásukat. A kormányzói jogkörök is csökkentek: 2004 végén, a beszilani iskolai túszdráma után, Putyin eltörölte a kormányzók közvetlen választását, helyettük az elnök által javasolt jelölteket a regionális parlamentek hagyták jóvá. Ezt a lépést a kritikusok a föderalizmus felszámolásaként értékelték, míg a kormányzat a hatékonyság és a terrorellenes koordináció szükségességével indokolta. A dokumentált tény a jogszabályváltozás ténye; annak minősítése (a demokrácia visszaszorulása vagy szükségszerű centralizáció) politikai és tudományos vita tárgya.
Az elnöki hatalom megerősítésének másik pillére az oligarchák befolyásának csökkentése volt. A 2000-es évek elején a médiamágnás Vladimir Gusinsky és a politikai befolyással rendelkező Borisz Berezovszkij ellen indított eljárások, majd a Jukosz olajcég elnökének, Mihail Hodorkovszkijnak 2003-as letartóztatása és 2005-ös adócsalásért való elítélése dokumentált tények. A hatóságok érvelése szerint az üzleti szektor szereplői jogszabályokat sértettek; a bírálók szerint politikai leszámolásról volt szó, mert Hodorkovszkij ellenzéki pártokat finanszírozott. A bírósági eljárásokat független nemzetközi jogi szervezetek, köztük az Emberi Jogok Európai Bírósága később részben eljárási hibákkal terhesnek minősítette. Az elemzés kategóriáiban ezért a Jukosz-ügy eseményei dokumentált tények, ám a „politikai per” minősítés vitatott értelmezés, amelyet a kormányzat tagad, a kritikusok és számos nyugati kormány viszont elfogad.
A 2000-es években a médiakörnyezet alapvetően átalakult. Az 1990-es években a fő országos televíziócsatornák – az ORT (ma Pervij kanal), az NTV és a TV-6 – részben oligarchák tulajdonában voltak, részben állami irányítás alatt. 2001-ben az NTV-t – Oroszország akkor egyetlen országos független hírcsatornáját – vállalati és adósságvitára hivatkozva a Gazprom állami többségi tulajdonú cég ellenőrzése alá vonták; a szerkesztőség tiltakozása és távozása dokumentált. A TV-6 csatornát 2002-ben bírósági úton bezárták, majd annak utódját, a TVSZ-t is felszámolták. A nyomtatott sajtó – elsősorban a Novaja Gazeta, a Kommerszant és a Vedomosztyi – formálisan továbbra is működhetett, de a tulajdonosi szerkezet és a hirdetési piac fokozatosan szűkítette a kritikus hangokat. Az újságírók elleni erőszak jelképes esete Anna Politkovszkaja oknyomozó újságíró 2006-os meggyilkolása, amelynek elkövetőit később elítélték, de a megbízók kiléte máig vitatott; a gyilkosság ténye dokumentált, a politikai indíték tudományos és rendőrségi értelmezésekben is megjelenik, de nem bizonyított egyértelműen.
A nemzetközi szervezetek, így a Riporterek Határok Nélkül (Reporters Without Borders) sajtószabadság-indexe a 2000-es években folyamatosan romló helyzetet jelzett Oroszországban; ezek a rangsorok módszertani becslések, amelyeket a kormányzat politikai elfogultsággal vádol, de a trend iránya széles körben elfogadott. A tömegtájékoztatási eszközök állami ellenőrzésének növekedése dokumentált tény; annak minősítése, hogy ez a véleménynyilvánítás szabadságának szisztematikus korlátozása-e, a politikai viták tárgya.
A politikai ellenzék számára a parlamenti és választási tér fokozatosan szűkült. A 2003-as Állami Duma-választáson az elnökpárti Egységes Oroszország párt szerezte a mandátumok többségét; az ellenzéki pártok – a kommunista KPRF, a liberális Jabloko és a jobboldali SZPSZ – képviselete csökkent. A választási eredmények megfigyelése körüli viták (például a szavazatszámlálás átláthatósága) már ekkor megjelentek; az EBESZ megfigyelői küldöttségei rendszeresen beszámoltak hiányosságokról, de a választás egészét általában nem minősítették alapvetően csalárdnak. A 2007-es és 2011-es választások esetében azonban a független megfigyelők által jelentett szabálytalanságok mértéke nőtt, ami a 2011–2012-es tömegtüntetések egyik kiváltó oka lett. A tüntetéseken a résztvevők a „Tisztességes választásokat!” jelszóval tiltakoztak; a rendőrség fellépése során történt őrizetbe vételek és büntetőeljárások dokumentáltak. A 2000-es években még nem voltak ilyen méretű megmozdulások, de a civil társadalom fokozatos szűkülése – például a 2006-os nonprofit szervezeti törvény, amely a külföldi finanszírozású civil szervezeteket „külföldi ügynökként” jelölte meg – előrevetítette a későbbi fejleményeket. A törvény ténye dokumentált; annak hatását a civil szabadságokra a kormányzat és az emberi jogi szervezetek eltérően ítélik meg.
A csecsen konfliktus két, egymástól jól elkülöníthető szakaszra oszlik. Az első csecsen háború (1994–1996) Jelcin elnöksége alatt zajlott, és az orosz hadsereg súlyos vereségével, valamint Csecsenföld de facto függetlenségével zárult. A második csecsen háború 1999 őszén kezdődött, miután csecsen fegyveres csoportok betörtek a szomszédos Dagesztánba, és Moszkvában, Volgodonszkban és Bujnakiszkban lakóházrobbantások sorozata történt. A robbantások felelőssége a mai napig vitatott: a hivatalos orosz álláspont szerint csecsen terroristák követték el, de egyes oknyomozó újságírók és ellenzéki politikusok – köztük a később meggyilkolt Alekszandr Litvinyenko egykori FSZB-tiszt – azt állították, hogy az orosz titkosszolgálatok provokációjáról volt szó. A robbantások ténye és a halálos áldozatok száma (több mint 300 fő) dokumentált; a felelősök kilétének meghatározása vitatott értelmezés, amelyre vonatkozóan nincs konszenzus, és a független bírósági eljárások nem hoztak egyértelmű ítéletet.
Putyin miniszterelnökként 1999 szeptemberében indította el a „terrorellenes műveletet”. A második csecsen háború jóval kiterjedtebb és pusztítóbb volt, mint az első. Az orosz haderő 1999 decemberében ostrom alá vette Groznijt, a csecsen fővárost, amelynek épületei nagyrészt elpusztultak. Az ENSZ és a Human Rights Watch (HRW) jelentései szerint a polgári áldozatok száma a háború első hónapjaiban több ezerre tehető; a teljes háborús időszakra vonatkozó becslések széles sávban mozognak, a leggyakrabban idézett számok 25 000 és 50 000 közötti halottat, illetve ennél is több sebesültet és eltűntet valószínűsítenek, de ezek a számok módszertani becslések, nem pontos nyilvántartások. A háború során mindkét fél követett el emberi jogi jogsértéseket: az orosz erők és a velük szövetséges helyi milíciák részéről dokumentáltak eltűnéseket, kínzást, tömeges letartóztatásokat és célzott gyilkosságokat; a csecsen fegyveresek oldalán pedig túszejtést, célzott merényleteket és polgári személyek elleni támadásokat. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) több ítéletben marasztalta el Oroszországot a csecsenföldi eltűnések és kínzások ügyében; ezek az ítéletek dokumentált tények.
A háború hivatalos lezárását 2009-ben hirdették meg, de a fegyveres ellenállás lokális formában tovább élt. A konfliktus politikai következménye az lett, hogy Csecsenföld élén a Kadirov család – előbb Ahmad Kadirov, majd fia, Ramzan Kadirov – hatalma szilárdult meg. Ramzan Kadirov elnöksége alatt a régióban a központi kormányzattal szövetséges, erősen személyközpontú rendszer alakult ki, amelyet emberi jogi szervezetek rendszeresen kritizáltak a civilek elleni erőszak és a jogállamiság hiánya miatt. A Kadirov-rezsim helyzete vitatott: a hivatalos moszkvai álláspont szerint a stabilitás és a terrorizmus visszaszorítása indokolja a helyi hatalom támogatását; a kritikusok szerint büntetlenséget és de facto autonómiát jelent, amely aláássa a szövetségi jogrendet. A dokumentált tények közé tartozik, hogy Csecsenföld a szövetségi költségvetésből kiemelkedően magas támogatást kap, és hogy a Kadirov vezette biztonsági erők több, nagy nyilvánosságot kapott erőszakcselekményért felelősek, például a 2017-es homoszexuális férfiak elleni üldözés és gyilkosságok ügyében, amelyeket a nemzetközi közösség széles körben elítélt.
Putyin elnökségének ideológiai keretét fokozatosan a nagyhatalmi státusz helyreállításának narratívája töltötte ki. 2005. évi, a Szövetségi Gyűléshez intézett beszédében a Szovjetunió felbomlását „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte. A kijelentés ténye dokumentált; értelmezése azonban vitatott: a kormányzati kommunikációban a posztszovjet térségben élő orosz ajkú lakosság helyzete és a regionális integráció fontossága állt a középpontban, míg a kritikusok a birodalmi nosztalgiát és a szomszédos államok szuverenitásának megkérdőjelezését olvasták ki belőle. A beszéd szövege hivatalos forrás, tehát dokumentált tény, a mögöttes szándék azonban politikai vita.
A birodalmi ambíciók intézményi megnyilvánulásai közé tartozott a Független Államok Közösségének (FÁK) fenntartása és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB) megerősítése. Oroszország a 2000-es években az energiahordozók exportjának eszközét is felhasználta a posztszovjet térségben: a gázárviták Ukrajnával és Fehéroroszországgal, a vezetékprojektek ellenőrzése a regionális befolyás eszköztárába tartoztak. Az események (gázcsapok elzárása, szerződésviták) dokumentáltak; azok politikai céljainak megítélése vitatott.
A birodalmi ambíciók első katonai megnyilvánulása a 2008-as grúziai háború volt. Augusztus 8-án a grúz erők támadást indítottak a szakadár Dél-Oszétia ellen, mire az orosz hadsereg beavatkozott, és rövid idő alatt elfoglalta a vitatott területeket, valamint Grúzia egy részét. A háború után Oroszország elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét. A konfliktus áldozatainak száma több százra tehető; a pontos szám vitatott. Az ENSZ és számos nyugati kormány Oroszország fellépését aránytalan erőnek minősítette, míg Oroszország az orosz állampolgárok védelmét és a grúz agresszió visszaverését hangsúlyozta. A háború eseményeinek alapvető kronológiája – a grúz támadás és az orosz válasz – nemzetközileg elfogadott, de a felelősség megoszlása vitatott értelmezés, amelyet a különböző állami narratívák eltérően ábrázolnak.
A birodalmi ambíciók csúcspontja ebben az időszakban a 2014-es Krím annexió volt. Februárban, az ukrajnai Majdan-tüntetések és Viktor Janukovics elnök elmenekülése után, orosz különleges alakulatok – egyenruhájukon azonosító jelzés nélkül – elfoglalták a Krím-félszigetet, majd március 16-án helyi népszavazást tartottak, amelynek hivatalos eredménye szerint a résztvevők 96,8 százaléka támogatta az Oroszországhoz csatlakozást. A népszavazás érvényességét a nemzetközi közösség nagy része nem ismerte el, mert az ukrán alkotmányba ütközött, és katonai megszállás alatt zajlott. Az ENSZ Közgyűlésének 2014. márciusi határozata érvénytelennek minősítette a népszavazást; az orosz álláspont szerint a krími lakosság önrendelkezési joga alapján járt el. A dokumentált tények a katonai jelenlét, a népszavazás megtartása és a nemzetközi jogi válaszok; a legitimitás kérdése politikai és jogi vita.
A birodalmi ambíciók fogalma tehát nem egységesen értelmezett: a kormányzati retorikában a „történelmi orosz földek” védelme, a kritikai irodalomban a birodalmi revansizmus jelenik meg. A tudományos konszenzus abban áll, hogy a 2000-es évek végétől kezdve Oroszország külpolitikája egyre inkább a posztszovjet térség befolyási övezetként való kezelésére épült, és ez a trend a 2014-es eseményekben csúcsosodott ki. A 2022-es ukrajnai teljes körű invázió, amelyet a következő alfejezetek (elsősorban az Oroszország 2026-ban: háború, szankciók, identitás) tárgyalnak, e folyamat radikális folytatásaként értelmezhető, de annak elemzése meghaladja ezen alfejezet kereteit.
A Putyin-korszakra vonatkozó elsődleges források közé tartoznak az elnöki rendeletek, szövetségi törvények, parlamenti jegyzőkönyvek és hivatalos statisztikai évkönyvek. A választási eredmények a Központi Választási Bizottság által nyilvánosságra hozott adatok, amelyek pontosságát független megfigyelők időnként vitatták. A csecsen háborúk emberi jogi vonatkozásait a Human Rights Watch, az Amnesty International és az Emberi Jogok Európai Bírósága dokumentálta; ezek a források módszertanilag átláthatóak, de a kormányzat egy részük pártatlanságát kétségbe vonja. A médiakörnyezet átalakulását a Riporterek Határok Nélkül indexei és a nemzetközi sajtószabadság-jelentések tükrözik; ezek a rangsorok összetett mutatókra épülnek, és a kormányzati kritikával szemben tudományosan is vitathatók a súlyozásuk miatt.
A háborús áldozatok száma a csecsen konfliktusban 25 000 és 50 000 közötti halottat valószínűsít, de ezek a becslések különböző források (orosz kormányzati bejelentések, emberi jogi szervezetek, csecsen emigráns csoportok) adatait ötvözik, és módszertanilag nem egységesek. A 2008-as grúziai háború és a 2014-es krími események halálos áldozatainak száma viszonylag alacsony, de a pontos adatok szintén vitatottak.
A „hatalmi vertikális” értékelése kapcsán a tudományos irodalomban két fő értelmezés verseng. Az egyik a putyini rendszert „illiberális demokráciának” vagy „választási autoritarizmusnak” tekinti, amelyben a formálisan megtartott választások és a jogállami intézmények üres keretek, de a hatalomgyakorlás egyre inkább személyközpontú. A másik álláspont szerint a centralizáció a 2000-es évek káoszából való kilábalás szükséges feltétele volt, és a társadalmi stabilitás igazolja a korlátozásokat. Mindkét értelmezés jelen van a nemzetközi szakirodalomban; a könyv nem foglal állást, de bemutatja a bizonyítékokat és az érveket.
A birodalmi ambíciók fogalmának használata szintén értelmezésfüggő. A kormányzati retorika a „civilizációs küldetés” és a „történelmi orosz földek” narratíváját hangsúlyozza, míg a kritikusok „imperialista revansizmusról” beszélnek. A dokumentált tények – a 2008-as és 2014-es katonai fellépések, a szakadár régiók elismerése, a szomszédos államok belpolitikájába való beavatkozás – azonban egyértelműen a hatalmi befolyás növelésére irányuló lépéseket jeleznek; a motivációk megítélése a politikai vita tárgya.
Putyin hatalomra kerülése 1999–2000-ben a Jelcin-korszak politikai és gazdasági válsága nyomán következett be. Elnökségének első éveit a „hatalmi vertikális” kiépítése jellemezte: a szövetségi központ megerősítése, a regionális önállóság visszavágása, az oligarchák politikai befolyásának felszámolása, valamint a média és a civil társadalom fokozatos ellenőrzése. A második csecsen háború – amelyet a dokumentált emberi jogi jogsértések és a pusztítás kísért – központi szerepet játszott Putyin népszerűségének növekedésében, és megalapozta a „erős vezető” imázsát. A 2000-es évek végétől a külpolitikában egyre hangsúlyosabbá váltak a birodalmi ambíciók: a 2008-as grúziai háború, a 2014-es Krím annexió és a posztszovjet térség feletti befolyás intézményesítése. Ezek az események a centralizált belpolitikai rendszer és a nagyhatalmi aspirációk összekapcsolódását mutatják. A következő alfejezetekben (A gazdaság, az olaj és a társadalom, Oroszország 2026-ban: háború, szankciók, identitás) a gazdasági és társadalmi folyamatok, valamint a 2022 utáni háború és annak következményei kerülnek tárgyalásra.