A Szovjetunió 1991-es felbomlása után Oroszország gazdasági és társadalmi pályája szorosan összekapcsolódott a nyersanyag-exportból származó bevételekkel, mindenekelőtt a kőolajjal és a földgázzal. Ez a függőség egyszerre teremtett lehetőségeket a bevételek növelésére, és tette kiszolgáltatottá a gazdaságot a világpiaci áringadozásoknak, a szankcióknak és a technológiai változásoknak. Az 1991 és 2026 közötti időszakot négy, élesen eltérő szakaszra lehet tagolni: a posztszovjet átmenet sokkterápiája és a privatizáció (1991–1998), a Putyin-korszak olajalapú növekedése (2000–2008), a stagnálás és a szankciók kora (2009–2021), valamint a 2022-es ukrajnai háború nyomán kialakult hadigazdaság és átrendeződés (2022-től). A társadalmi egyenlőtlenségek, a demográfiai válság és a korrupció e folyamatokkal párhuzamosan alakultak, és ma is meghatározzák az orosz társadalom állapotát.
A Szovjetunió összeomlása után az orosz gazdaság mély transzformációs válságba került. A szovjet tervgazdaság összeomlása, a korábbi ellátási láncok megszakadása és a politikai bizonytalanság a bruttó hazai termék (GDP) drámai visszaeséséhez vezetett. A Világbank és más nemzetközi szervezetek becslései szerint az orosz GDP 1990 és 1998 között mintegy 40–50 százalékkal csökkent, bár a pontos érték a módszertantól függően vitatott, mivel a szovjet statisztikai rendszer összeomlása miatt az adatok megbízhatósága korlátozott. A fogyasztói árak 1992-ben több mint 2500 százalékkal emelkedtek, ami a lakosság megtakarításait gyakorlatilag megsemmisítette. Ezt a sokkterápiát a kormányzat a piacgazdaságra való átállás szükséges, bár fájdalmas lépéseként indokolta; a kritikusok szerint viszont a privatizációval együtt járó intézményi vákuum súlyos társadalmi károkat okozott.
Az 1990-es évek privatizációja alapvetően átalakította a tulajdonviszonyokat. A kuponos privatizáció (1992–1994) során minden állampolgár kuponokat kapott, amelyeket vállalati részvényekre válthatott, ám a gyakorlatban a vállalatvezetők és a közvetítő pénzügyi csoportok kezébe került a termelőeszközök jelentős része. A „kölcsön részvényért” aukciók (1995–1996) pedig lehetővé tették, hogy a kormányzathoz közel álló bankok hitelt nyújtsanak az államnak, és amikor az állam nem fizetett, az állami vállalatok részesedését megszerezzék. Ezzel jött létre az a kis létszámú, rendkívül vagyonos csoport, amelyet a nyilvánosság oligarchákként ismer. A folyamatot a hivatalos retorika piaci reformként, a kritikusok viszont „nomenklatúra-privatizációként” vagy „rablókapitalizmusként” írták le. A dokumentált események – az aukciók szabályozása, a vállalatok értékének alulbecslése – arra utalnak, hogy a privatizáció módszerei sok esetben kedveztek a bennfenteseknek, de a folyamat egészének megítélése a mai napig vitatott: egyes közgazdászok szerint a gyors privatizáció megakadályozta a nagyobb gazdasági összeomlást, mások szerint viszont a társadalmi egyenlőtlenségek és a korrupció tartós forrását teremtette meg.
Az olaj- és gázszektor ebben az időszakban vált a gazdaság legfontosabb ágazatává. A szovjet energiaszektor örököseként a Gazprom, a Rosznyefty és a Lukoil fokozatosan megerősödött. Az 1990-es években az olajárak alacsonyak voltak, a világpiaci hordónkénti ár gyakran 20–30 dollár alatt maradt, ezért az energiabevételek nem tudták ellensúlyozni a gazdasági visszaesést. A 1998-as pénzügyi válság – amelyet a rubel túlértékeltsége, a csökkenő olajár, az ázsiai pénzügyi válság és a belső adósságkezelési problémák váltottak ki – a rubel leértékeléséhez és az állam fizetésképtelenségéhez vezetett. Paradox módon a válság utáni leértékelt rubel és az import visszaesése hozzájárult a belső termelés, különösen a fogyasztási cikkek és a mezőgazdaság lassú talpra állásához. Ugyanakkor a politikai stabilitás hiánya és az intézményi gyengeség megakadályozta a fenntartható növekedést.
Vlagyimir Putyin 2000-es hatalomra kerülése után a gazdaságpolitika prioritása a makrogazdasági stabilizáció és az állami kontroll visszaállítása lett az energiaszektorban. A világpiaci olajár 2000 után meredeken emelkedni kezdett: a 2000-es évtized közepére a hordónkénti ár 60–80 dollárra, 2008 közepén pedig több mint 140 dollárra nőtt. Az orosz költségvetés bevételei jelentős részben az olaj- és gázszektorból származtak; a 2000-es években a szövetségi költségvetés bevételeinek 25–35 százaléka közvetlenül az energiahordozók adóiból (ásványi kitermelési adó, exportvám) származott, bár ez az arány az olajár függvényében ingadozott. A Gazprom – amely a szovjet gázminisztériumból jött létre – az orosz gázexport kulcsszereplője maradt, és a kormányzat stratégiai jelentőségű vállalatként kezelte.
Az olajjövedelmek hatására Oroszország GDP-je 2000 és 2008 között évente átlagosan 6–7 százalékkal növekedett – ez a szám azonban a bázisév és a számítási módszer szerint változó, és a növekedés egy részét az olajárak emelkedése, nem pedig a termelékenység javulása magyarázta. A reáljövedelmek emelkedtek, a szegénységi ráta a 2000-es évek elején mért 30 százalékról a 2010-es évek elejére 11–13 százalékra csökkent (Rosstat adatok alapján), bár a szegénységi küszöb definíciója vitatott. A középosztály bővült, és a fogyasztási hitelezés robbanásszerűen nőtt. A kormányzat létrehozta a Stabilizációs Alapot, majd később a Nemzeti Jóléti Alapot, amelybe a többlet olajbevételeket csatornázták; ezek az alapok a nemzetközi tartalékokkal együtt a későbbi válságok idején tartalékot képeztek.
Az energiaszektorban az állami befolyás visszaállítása a Jukosz-ügyben csúcsosodott ki. A 2003-ban letartóztatott Mihail Hodorkovszkij olajcége, a Jukosz adócsalási vádakkal szembesült, majd fizetésképtelenné nyilvánították, vagyonát pedig a Rosznyefty vette át. A hivatalos álláspont szerint az eljárás a törvényesség helyreállítását szolgálta; a kritikusok szerint politikai indíttatású volt, és az állami olajvállalat megerősítését célozta. A Jukosz-ügyet a külföldi befektetők a tulajdonjogok bizonytalanságaként értékelték, ami hozzájárult a tőkekiáramlás növekedéséhez. Ez a vita ma is él, és a források – bírósági iratok, vállalati beszámolók, újságírói vizsgálatok – nem teszik lehetővé az egyértelmű állásfoglalást abban, hogy az adócsalási vádak megalapozottsága és a politikai indíttatás közötti arány pontosan milyen volt.
A 2008–2009-es globális pénzügyi válság és az olajár átmeneti zuhanása rávilágított az orosz gazdaság sérülékenységére. A GDP 2009-ben mintegy 7–8 százalékkal esett vissza, ami a legsúlyosabb visszaesés volt a G20 országai között. A válság utáni fellendülés lassú volt, és a gazdaság növekedési üteme a 2010-es években 1–2 százalékra esett, ami jóval elmaradt a feltörekvő piacok átlagától. A diverzifikáció – a nem nyersanyag-ágazatok fejlesztése – elmaradt, amit a Világbank és az IMF jelentései rendszeresen kritizáltak. A globális energiatranszíció, a megújuló energia térnyerése és a palagáz-forradalom csökkentette az orosz energiahordozók iránti keresletet. Az orosz költségvetés továbbra is erősen függött az olaj- és gázbevételektől, ami az állami kiadások tervezhetőségét korlátozta.
A 2014-es krími annexió és a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus nyomán bevezetett nyugati szankciók új helyzetet teremtettek. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és szövetségeseik gazdasági ágazati szankciókat vezettek be, amelyek korlátozták az orosz bankok és olajvállalatok hozzáférését a nyugati tőkepiacokhoz és technológiákhoz. Ezzel párhuzamosan 2014 második felében az olajár több mint felére esett, a hordónkénti ár 100 dollárról 50 dollár alá csökkent. A rubel árfolyama jelentősen leértékelődött, az infláció megugrott, és a reáljövedelmek évekig tartó csökkenésbe kezdtek. A GDP 2014–2016 között gyakorlatilag stagnált, a szegénységi ráta pedig ismét emelkedett. A kormányzat alkalmazkodási intézkedései – a költségvetési kiadások lefaragása, a nemzeti valuta lebegtetése, a Nemzeti Jóléti Alap tartalékainak felhasználása – mérsékelt sikerrel jártak.
A 2010-es évek második felére a gazdaság szerkezeti problémái egyre láthatóbbá váltak. Az orosz statisztikai hivatal, a Rosstat adatai szerint a reálbérek 2014 és 2017 között mintegy 5–10 százalékkal estek vissza, bár a pontos érték a számítási módszertől függően vitatott. A nyugdíjreform 2018-ban – amely a nyugdíjkorhatár fokozatos emelését írta elő a férfiaknál 65, a nőknél 60 évre – széles körű társadalmi elégedetlenséget váltott ki, és a kormányzat népszerűsége csökkent. A demográfiai tendenciák eközben tovább romlottak. A születésszám a 2010-es évek közepén emelkedett, majd 2016 után ismét csökkenni kezdett; a természetes fogyás évente több százezer főt tett ki. A várható élettartam a 2000-es években jelentősen javult – a férfiaknál 59 évről 67 évre, a nőknél 72 évről 77 évre emelkedett –, de a Covid-járvány idején ismét visszaesett. A demográfiai adatok forrása a Rosstat és az ENSZ Népesedési Alap, de a halálozási többlet számítása a járvány alatt bizonytalan.
A 2022. februári ukrajnai invázió alapjaiban rendezte át az orosz gazdaságot. A nyugati országok példátlan mértékű szankciókat vezettek be: befagyasztották az orosz központi bank devizatartalékainak mintegy felét, kizártak orosz bankokat a SWIFT rendszerből, korlátozták a technológiai exportot, és olajár-sapkát vezettek be az orosz kőolajra. Az Európai Unió – amely az orosz földgáz legnagyobb felvevőpiaca volt – fokozatosan leépítette az orosz energiahordozóktól való függőségét. Az orosz gázexport Európába drasztikusan visszaesett; a Gazprom 2023-ban rekordveszteséget jelentett. Az orosz kormányzat igyekezett átállítani az energiaszállításokat Ázsia felé, elsősorban Kína és India irányába, de a csővezeték-infrastruktúra hiánya korlátozta ezt a törekvést. Az olajexportot részben új piacokra irányították, és a feketepiaci vagy „szürke” flotta alkalmazásával megkerülték az ársapkát; ezeknek a hajóknak a tevékenysége a dokumentált oknyomozó újságírások szerint kiterjedt, de a szankciók hatékonyságának teljes felmérése vitatott.
A GDP alakulása a háború alatt ellentmondásos képet mutat. A 2022-es évben az orosz statisztikai hivatal szerint a GDP csak mintegy 2,1 százalékkal esett vissza, ami sokkal kisebb visszaesés volt, mint amit a nemzetközi előrejelzések vártak. A 2023-as évben a hivatalos adatok szerint a GDP 3,6 százalékkal nőtt, amit a hadiipari termelés, az állami kiadások növekedése és az importhelyettesítés hajtott. Ezzel szemben a független elemzők – köztük a Gaidar Intézet és a külföldi műhelyek – arra figyelmeztettek, hogy a hivatalos adatok alábecsülik a gazdaság szerkezeti torzulásait, a hadigazdaságra való átállás hosszú távú költségeit és a tőkekiáramlás hatásait. A munkaerőhiány súlyosbodott, mivel a mozgósítás és a kivándorlás – egyes becslések szerint több százezer ember hagyta el az országot 2022 során – csökkentette a kínálatot. A rubel árfolyama 2022 tavaszán meredeken gyengült, majd a tőkekorlátozások és a magas kamatlábak hatására megerősödött, 2023–2024-ben azonban ismét ingadozott. Az infláció 2022-ben 11 százalék fölé emelkedett, majd 2023–2024-ben mérséklődött, de a jegybanki alapkamat a háború alatt végig magas, 16 százalék körüli maradt, ami a gazdasági növekedést fékezte. A költségvetési hiány nőtt, és a kormányzat a Nemzeti Jóléti Alapból kénytelen volt pótolni a bevételeket, ami a tartalékok apadásához vezetett.
A társadalmi hatások egyenlőtlenül oszlottak el. A fronton harcoló családok, az elhurcolt vagy a mozgósítás elől menekülő férfiak, valamint a munkahelyüket vesztett nők és idősek különböző mértékben szenvedték el a háború terheit. A hadigazdaság a fegyvergyártáshoz és a hadsereg ellátásához kapcsolódó iparágakban munkahelyeket teremtett, de a fogyasztói ágazatok, a szolgáltatások és a kisvállalkozások visszaestek. A jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek, részben azért, mert a hadiipari bérek emelkedtek, míg más ágazatokban a reálbérek stagnáltak. A szegénységi ráta a háború kezdetén mérsékelten emelkedett, majd a hivatalos adatok szerint 2023-ra újra csökkent, de a módszertani kérdések miatt ezek a számok vitatottak.
A posztszovjet átmenet óta a társadalmi egyenlőtlenségek tartósan magasak maradtak. A Gini-együttható – amely a jövedelmi egyenlőtlenségeket méri – az 1990-es évek elején 0,30 alatt volt, a 2000-es évek elejére 0,40 fölé emelkedett, és azóta 0,40–0,42 körül mozog (Világbank és Rosstat adatok alapján). Ez a mutató a jövedelemeloszlás mérsékelt egyenlőtlenségét jelzi, de nem veszi figyelembe a vagyoni egyenlőtlenségeket, amelyek sokkal nagyobbak. A 2010-es években végzett vagyonkutatások – például a hitelintézeti jelentések – szerint a legvagyonosabb 10 százalék birtokolta a nemzeti vagyon mintegy 70–80 százalékát, bár a pontos arány a módszertantól függően eltérő. Az oligarchák vagyona a 2000-es évek olajár-emelkedésével párhuzamosan tovább koncentrálódott; a Forbes milliárdoslistája szerint Moszkva évente jellemzően a világ legtöbb milliárdosával rendelkező városai közé tartozott.
A jövedelmi egyenlőtlenségek regionális szinten is jelentkeznek. A nagyvárosok – elsősorban Moszkva és Szentpétervár – jövedelmei többszörösen meghaladják a szegényebb régiók, például a Kaukázus északi részén vagy a Volga-vidék egyes területein mért átlagokat. A Rosstat adatai szerint a fővárosban az egy főre jutó havi jövedelem akár a legszegényebb régiók 3–4-szerese is lehet, bár a vásárlóerő-különbségek ezt némileg korrigálják. A szociálpolitika – a családi adókedvezmény, az anyasági tőke (matyeryinszkij kapital), a nyugdíjak rendszeres indexálása, a szegény családoknak járó célzott támogatások – mérsékelte ugyan a szegénységet, de nem változtatta meg alapvetően az egyenlőtlenségek szerkezetét. A 2010-es évek végén bevezetett nyugdíjkorhatár-emelés és a nyugdíjak reálértékének stagnálása az idősebb korosztályok relatív elszegényedéséhez vezetett.
Oroszország demográfiai mutatói a posztszovjet időszakban riasztóak. A természetes fogyás – a halálozások számának meghaladása a születésekével – az 1990-es években évente 700–900 ezer főt tett ki. A halálozási többlet okai összetettek: az alkoholfogyasztás, a cardiovascularis megbetegedések, az erőszakos halálozások (balesetek, gyilkosságok, öngyilkosságok) és az egészségügyi rendszer forráshiánya egyaránt szerepet játszott. A férfiak várható élettartama az 1990-es évek közepén 58–59 évre esett vissza, ami a legrosszabb volt a fejlett országok között. A 2000-es években a helyzet javult, amikor a kormányzat nemzeti projekteket indított az egészségügy és a demográfia javítására; a termékenységi arányszám 1,2-ről 1,7–1,8-ra emelkedett, de a 2014-es gazdasági visszaesés és a bizonytalanság után ismét csökkent. A 2020-as évek elején a termékenységi arányszám 1,5 alá esett, ami messze elmarad a 2,1-es reprodukciós szinttől.
A Covid-járvány súlyosbította a demográfiai válságot. A Rosstat hivatalos adatai szerint a többlethalálozás 2020–2021-ben meghaladta az 1 milliót, de független demográfusok – például az orosz statisztikai adatokat elemző Alekszej Raksa és mások – ennél magasabbra, akár 1,5 millió fő fölé becsülték. A járvány alatt a várható élettartam átmenetileg 2–3 évvel csökkent. A 2022-es háború tovább rontotta a helyzetet: a fronton harcoló férfiak halálozása, a sebesültek, valamint a háború elől elmenekülő – egyes becslések szerint 500 ezer–1 millió főre tehető – kivándorlók egyaránt hozzájárultak a demográfiai veszteséghez. A bevándorlás a posztszovjet térségből, különösen az Örményországból és Közép-Ázsiából érkező munkavállalók révén korábban mérsékelte a fogyást, de a 2022 utáni politikai klíma és a szankciók miatt a bevándorlás is visszaesett. A demográfiai kilátásokról szóló előrejelzések – az ENSZ, a Világbank és a Rosstat különböző forgatókönyvei – széles sávban mozognak, és a háború hosszú távú hatása még nem teljesen felmérhető.
A korrupció a posztszovjet orosz állam egyik legtöbbet vitatott jelensége. A privatizáció idején kialakult informális kapcsolatok a politikai hatalom és az üzleti szféra között a 2000-es években intézményesültek. A Putyin-rendszer alatt az állami vállalatok – a Gazprom, a Rosznyefty, a Roszatom, a VTB és mások – élén a kormányhivatalnokokkal szoros kapcsolatban álló, gyakran biztonsági szolgálatokból érkezett vezetők ültek, akiket a szakirodalom „silovikokként” (erőszakszervezetekből érkezők) emleget. Ez a hálózat a gazdasági döntéseket a politikai lojalitás logikája szerint alakította. A korrupció mérése nehéz, mivel a jelenség természeténél fogva rejtett; a leggyakrabban használt mutató a Transparency International éves korrupcióérzékelési indexe (CPI), amely Oroszországot a 2020-as években jellemzően a 130–140. hely körül rangsorolta a mintegy 180 országot tartalmazó listán. Ez a mutató azonban a szakértői és üzleti észlelésen alapul, nem objektív mérőszám, ezért vitatható.
A korrupció konkrét ügyei rendszeresen nyilvánosságra kerültek. Az Alekszej Navalnij vezette ellenzéki csoport 2010-es években több nagy hatású vizsgálati filmet tett közzé, amelyekben miniszterelnök-helyettesek és magas rangú hivatalnokok hivatali visszaéléseit, offshore számláit és luxusingatlanjait dokumentálta. A Dossier Center és más oknyomozó műhelyek szintén feltárták az állami megrendelések, a hadiipari beszerzések és a közbeszerzések körüli visszaéléseket. A hivatalos szervek ezeket gyakran politikai támadásként utasították el, és maga az ellenzéki hálózat is vádlottá vált – Navalnijt 2021-ben szélsőségesként betiltott szervezet tagjaként börtönbe zárták, majd 2024-ben büntetés-végrehajtási intézetben meghalt; a halál pontos körülményei nemzetközi viták tárgyát képezik, és a dokumentált tények értelmezése megoszlik. A korrupció tehát nem csupán gazdasági, hanem politikai kérdés is, amelynek megítélése szorosan összefonódik a hatóságok és az ellenzék közötti konfliktussal.
A 2022-es háború óta a korrupció új formái jelentek meg. A szankciók megkerülése, a katonai beszerzések, a hadifelszerelések gyártása és a feketepiac kiterjedése új sebezhetőségeket hozott. A hadigazdaságban a közbeszerzési árak felülbecslése, a minőségi hiányosságok és a beszállítói láncok átláthatatlansága miatt több büntetőeljárás indult, de a rendszerszintű összefüggések értékeléséhez hosszabb távú adatok szükségesek. A korrupció társadalmi következménye a bizalomhiány: az állami intézményekbe vetett bizalom alacsony, a lakosság egy része a korrupciót a hatalomgyakorlás részének tekinti, nem pedig devianciának. Ez a percepció nemcsak a gazdasági hatékonyságot, hanem a politikai stabilitást is befolyásolja.
Az orosz gazdasági és társadalmi folyamatok bemutatásához rendelkezésre álló források típusai a következők: az orosz statisztikai hivatal (Rosstat) és a központi bank hivatalos adatsorai; nemzetközi szervezetek, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank adatbázisai és jelentései; független orosz kutatóintézetek – a Gaidar Intézet, a RANEPA (Elnöki Akadémia) és a HSE (Közgazdasági Főiskola) – elemzései; vállalati beszámolók, elsősorban a Gazprom, a Rosznyefty és a Lukoil nyilvános pénzügyi jelentései; valamint oknyomozó újságírás, köztük a Dossier Center, a Navalnij-csapat és független médiumok publikációi. A szóbeli történetek – a lakosság túlélési stratégiáiról, a háború és a válságok mindennapi hatásairól – kiegészítik a statisztikai képet, de ritkán kerülnek be a makrogazdasági elemzésekbe.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Először, a hivatalos orosz statisztikák megbízhatósága a szankciók és a háború alatt csökkent; a Rosstat módszertani változtatásai, a GDP-számításban alkalmazott új eljárások és a hadiipari termelés átsorolása miatt a hivatalos és a független becslések közötti eltérés nőtt. Másodszor, a korrupció mérése érzékelési indexeken alapul, amelyek nem objektív megfigyelések; a Transparency International CPI-je a szakértői vélemények aggregálásából születik, és az orosz kormányzat ezt gyakran politikai elfogultsággal vádolja. Harmadszor, a demográfiai adatok – különösen a háború alatti katonai halálozások és a kivándorlás – becslés jellegűek, és a felek eltérő számokat közölnek. Negyedszer, a 2022 utáni gazdasági teljesítmény megítélése vitatott: a hadigazdaság rövid távon stabilizálta a GDP-t, de a hosszú távú növekedési potenciál romlott, és ennek számszerűsítése még nem lehetséges. Végül, a privatizáció és a korrupciós ügyek megítélése a források jellegéből adódóan gyakran politikai vetületet kap; a bírósági iratok, a vállalati dokumentumok és az oknyomozó újságírás együttesen sem mindig teszik lehetővé az egyértelmű ok-okozati magyarázatot.
Oroszország 1991 utáni gazdaságát az olaj- és gázexporttól való függőség határozta meg. A posztszovjet átmenet mély recessziója és a privatizáció során kialakult oligarchikus tulajdoni szerkezet után a 2000-es években az emelkedő olajárak növekedést és életszínvonal-javulást hoztak, ám a gazdaság diverzifikációja elmaradt. A 2008–2009-es válság és a 2014-es szankciók után a növekedés lelassult, a reáljövedelmek csökkentek, és a demográfiai válság – a természetes fogyás és az alacsony termékenység – súlyosbodott. A 2022-es háború és a nyugati szankciók hadigazdasággá alakították az orosz gazdaságot, ami rövid távon elkerülte a mélyebb recessziót, de a szerkezeti torzulások, a tőkekiáramlás, a munkaerőhiány és a technológiai elzártság tartós károkat okoznak. A társadalmi egyenlőtlenségek magasak, a korrupció beépült az állami és üzleti hálózatokba, a demográfiai kilátások pedig kedvezőtlenek. A 2026-ig tartó időszakra vonatkozó előrejelzések széles sávban mozognak, és a háború kimenetele, valamint a globális energiatranszíció üteme döntően befolyásolja majd, hogy Oroszország képes-e kitörni a nyersanyagfüggőség csapdájából.