A mai Kazahsztán sztyeppéit, félsivatagait és folyóvölgyeit az i. e. 1. évezredtől kezdve egymást váltó, részben egymásra is épülő lovas pásztorkodó közösségek lakták. A könyv ezt a térséget nem a modern államhatárok felől, hanem a sztyeppei társadalmak belső logikája felől tárgyalja. A „sztyeppei nomád” kategória a történettudományban sokáig az ülő civilizációk ellenképét jelentette, és a források egy része is ezt a szembeállítást rögzítette. A régészet és a történeti antropológia azonban ma már világossá teszi: a pásztorkodó közösségek bonyolult politikai szervezeteket, kereskedelmi hálózatokat és írásos hagyományt is létrehoztak, és döntő szerepük volt a belső-ázsiai államalakulatok kialakulásában.
A jelen alfejezet a kazak kánság kialakulását tárgyalja, de ehhez előbb röviden be kell mutatni a türk és mongol birodalmak örökségét, mert a kazak politikai hagyomány éppen ebből a közegből nőtt ki. Időhatárait nagyjából az i. e. 8. századtól a 17. század végéig húzhatjuk meg, a hangsúlyt azonban a 15–17. századra helyezve. A szöveg végén a kazak kánság belső tagolódását, a három zsuz kialakulását is bemutatjuk.
A mai Kazahsztán területének északi és középső része a késő bronzkorban az andronovói kultúrkörhöz tartozott, amelynek lelőhelyein a lótartás, a bronzművesség és a harci szekér használatának nyomai kerültek elő. A kora vaskorban, az i. e. 8–3. században a görög és perzsa források által „szakák” (saka) néven említett, iráni nyelveket beszélő csoportok uralták a sztyeppét. A szaka társadalom régészeti emlékei – a halomsírok (kurganok), a díszes aranytárgyak és a fegyverek – arra utalnak, hogy a lovas elit már ekkor katonai és rituális hatalmat gyakorolt. A szakák után a szarmaták, majd a hun korszak következett, de a kazak etnogenezis szempontjából a döntő fordulatot a türk törzsszövetségek megjelenése hozta.
A türk kaganátus 552-ben jött létre, és a mongóliai Orhon-völgytől egészen a Kaszpi-tengerig terjedő területet fogott össze. A kazak sztyeppe a kaganátus nyugati feléhez, illetve annak utódállamaihoz tartozott. A türk kor emlékei közé tartoznak a rovásírásos sztélék, amelyek a kagáni hatalom ideológiáját, a nomád állam és a kozmológia összefüggéseit rögzítik. A türk birodalom felbomlása után a kimek, oguz és kipcsak törzsszövetségek vették át a terület ellenőrzését. A 11–13. században a keleti sztyeppét a perzsa és arab források Deszt-i Kipcsak – „a kipcsakok sztyeppéje” – néven emlegették. A kipcsak törzsek nem alkottak egységes államot, hanem több, egymással szövetségben vagy háborúban álló csoportosulásból álltak; nyelvük a kazak és más mai török nyelvek egyik előzménye.
A 13. század elején a mongol hódítás gyökeresen átrajzolta a térséget. Dzsingisz kán 1219–1223 közötti hadjárata a korászm birodalmat és a Deszt-i Kipcsak jelentős részét a Mongol Birodalom alá vetette. A mai Kazahsztán területe a Dzsocsi uluszához, Dzsingisz kán legidősebb fiának örökségéhez került; ez az ulusz a 13. század második felében vált önálló állammá, amelyet az orosz történetírás Arany Hordaként, a muszlim források pedig gyakran Dzsocsi uluszaként emlegetnek. Az Arany Horda nem egyszerűen mongol megszálló állam volt: uralkodó rétege mongol eredetű volt, de a lakosság többsége török nyelvű, és a 14. századra a törökösödés az elitben is előrehaladt. Az iszlám a 13–14. században fokozatosan teret nyert, és a sztyeppei városok – Szignak, Szauran, Jasszi (a későbbi Türkisztán) – ismét fontos vallási és kereskedelmi központokká váltak.
Az Arany Horda a 14. század végén belső viszályok, a Timurida támadások és a fekete halál okozta demográfiai veszteségek miatt meggyengült. A 15. században utódállamokra esett szét: létrejött a kazanyi, a krími, az asztrahanyi, a szibériai kánság, a nogáj horda, valamint a keleti Deszt-i Kipcsakban az a hatalmi központ, amelyet a források Üzbég Ulusznak neveznek. Ez utóbbinak a 15. század közepén Abu-l-Hajr kán (1428–1468) volt a meghatározó vezetője. A kazak kánság az Üzbég Ulusz belső válságából és az Arany Horda felbomlásának folyamatából született.
A kazak kánság keletkezését a fennmaradt írott források alapján két dzsingiszida herceg, Kerej és Zsanibek elszakadásához kötik. A két vezető Abu-l-Hajr kán uluszából vált ki, és a Csagatájida Mogulisztán területére, a Csu és a Talasz folyók vidékére, a történeti Zsetiszuba („Hétfolyóköz”) költözött. A Mogulisztán uralkodója, Esen Buka befogadta őket, mert szövetségeseket és ütközőállamot keresett az Üzbég Ulusszal szemben. A szakítás hagyományos időpontja 1465 vagy 1466; egyes kutatók a kánság tényleges megszilárdulását csak Abu-l-Hajr halála utánra, az 1470-es évekre teszik. Az eltérés jól mutatja, hogy a kazak kánság nem egyetlen alapító aktusban jött létre, hanem a sztyeppei törzsszövetségek átrendeződésének folyamatában.
A „kazak” (qazaq) szó a középkori török nyelvekben „elszakadt”, „független”, „szabad”, olykor „fegyveres kóborló” jelentéssel bírt. A 15. században elsősorban azokat a csoportokat jelölte, amelyek elhagyták uralkodójukat, és önálló életet választottak a sztyeppén. A név tehát nem etnikai, hanem társadalmi-politikai kategóriából vált fokozatosan egy nagyobb közösség önelnevezésévé. A kazak kánság lakói magukat hosszú ideig törzsi hovatartozásuk szerint azonosították; a kazak identitás a 16–17. században erősödött meg, amikor a közös káni intézmény és a szomszédos államoktól való megkülönböztetés összekapcsolódott.
A kazak kánság magterülete a Szir-darja középső folyása és a tőle északra elterülő sztyeppe volt. A 16. század elején Kaszim kán (uralkodott kb. 1511–1518) a kazak sztyeppe törzseit egyesítve rövid időre a térség legerősebb államává tette a kánságot. A források szerint uralma a Szir-darjától az Urál vidékéig terjedt, és a kazak haderő létszámát több százezresre becsülték; ez utóbbi szám azonban túlzó, és a kora újkori hadi statisztikák általános bizonytalanságát tükrözi. Kaszim kán idején a kazak kánság a sztyeppei hatalmi hálózatokba illeszkedve adóztatta a karavánkereskedelmet, és ellenőrzése alatt tartotta a Szir-darja menti városok egy részét.
A 16. század közepén Haknazar kán (kb. 1538–1580) a nogáj horda rovására észak felé terjeszkedett, és hosszú háborúkat folytatott a Buharai Kánsággal a Szir-darja menti oázisvárosokért. Utódja, Tevekkel kán (kb. 1582–1598) rövid időre Taskent városát is megszállta, és a kazak kánságot a Buhara elleni szövetségi rendszer középpontjába helyezte. Eszim kán (kb. 1598–1628) alatt a belső béke megerősítése és a szokásjog kodifikációja kapott hangsúlyt; a kazak hagyomány ezt az időszakot a „régi szokásjog” (eski jol) helyreállításaként tartja számon. A 17. század első felében Dzsangir kán (kb. 1628–1652) a keletről terjeszkedő dzsungár (ojrat) kánsággal vívott háborúkban esett el. A dzsungár terjeszkedés a 17. század végére és a 18. század elejére a kazak sztyeppe súlyos válságához vezetett, amely a következő alfejezetek egyik központi témája lesz.
A kazak kánság politikai rendje a dzsingiszida uralkodói legitimáción alapult. Ez azt jelentette, hogy a kán tisztségét csak Dzsingisz kán fia, Dzsocsi leszármazottai tölthették be. A dzsingiszida hercegeket a kazak társadalomban szultánoknak nevezték, és ők alkották a politikai elit felső rétegét. A kánt a törzsi vezetők és a szultánok gyűlése, a kurultáj választotta vagy erősítette meg, ami a központi hatalmat elvben korlátozta. A gyakorlatban a káni hatalom erőssége a személyes katonai siker, a törzsi szövetségek és a városokból származó jövedelmek függvényében változott.
A kazak társadalom nemzetségi alapon szerveződött. A hagyományos kazak önelbeszélés „fehér csontra” (a dzsingiszida és vallási elitre) és „fekete csontra” (a közemberekre) osztja a társadalmat; ez a megkülönböztetés társadalmi rangot jelöl, nem pedig származási vagy faji kategóriát. A dzsingiszidákon kívül a vallási tekintélyt a hodzsák, a Mohamed próféta leszármazottainak tartott családok képviselték. A bíjek (bírák) a szokásjog alapján ítélkeztek, és a viták rendezésében, a törzsközi szerződések kialakításában fontos szerepet játszottak. A kazak szokásjog (adat) a régi türk-mongol hagyományból és az iszlám jog egyes elemeiből építkezett, de a 19. századi orosz források által ismert kazak szokásjog nem vezethető vissza közvetlenül a 15. századi kánság joggyakorlatára; a hagyomány maga is változott.
A kazak kánság belső tagolódásának legfontosabb keretét a három zsuz (kazakul жүз, magyarul gyakran „horda”) alkotta. A „zsuz” szó a kazak hagyomány szerint törzsszövetséget, nagy területi-politikai egységet jelent, és nem azonos a kora újkori európai irodalomban gyakran pejoratív értelemben használt „horda” kifejezéssel. A zsuzok kialakulásának időpontja vitatott: egyes kutatók a 16. század második felére, mások a 17. század elejére teszik, és vannak olyan értelmezések is, amelyek a későbbi orosz adminisztrációban látják a felosztás megszilárdulását. A kazak szóbeli hagyomány a zsuzok eredetét közös ősökre vezeti vissza, de ezek a genealógiák nem dokumentált tények, hanem a társadalmi rend és a területi identitás emlékezeti vázai.
A három zsuz a következő területi-politikai egységekre osztotta a kazak sztyeppét:
A „nagy”, „középső” és „kis” elnevezés nem területnagyságot jelölt elsősorban, hanem a hagyományos presztízshierarchiát és a törzsszövetség belső rendjét. A Nagy zsuz hagyományosan a legidősebb ágnak számított, a Középső a középsőnek, a Kis pedig a legfiatalabbnak. Ez a csoportosítás a kazak identitás szervezőelve volt, de a zsuzok között nem volt merev határ, és a törzsek, nemzetségek időnként át is kerülhettek egyik zsuzból a másikba.
A három zsuz kialakulása nem jelentette a kazak kánság felbomlását. A 16–17. században a zsuzok a káni hatalom alárendelt, de széles önállósággal rendelkező egységek voltak. Mindegyik zsuz élén gyakran külön kán vagy jelentős dzsingiszida herceg állt, ami a központi hatalom gyengülésének időszakaiban versengéshez és belső háborúkhoz vezetett. A kazak kánság így nem tekinthető a mai értelemben vett egységes államnak; sokkal inkább olyan törzsszövetségnek, amelynek feje a rangidős kán volt, de amelynek mindennapi működését a törzsi vezetők, bíjek és dzsingiszida szultánok hálózatai határozták meg.
A kazak kánság alapvető gazdasági tevékenysége a legeltető állattartás volt: a juh, ló, teve és szarvasmarha tartása a száraz sztyeppei környezethez alkalmazkodó, évszakos vándorlást követett. A közösségek téli szállásaikat a folyóvölgyekben és a védett völgyekben, nyári legelőiket a nyílt sztyeppén vagy a hegyek előterében választották. A nomadizmus tehát nem céltalan vándorlás, hanem a természeti erőforrások fenntartható használatára épülő gazdálkodási rendszer volt. A kazak sztyeppei közösségek emellett kereskedtek is: a déli oázisvárosokba élő állatot, húst, bőrt, gyapjút szállítottak, és onnan gabonát, textíliát, fémet, fegyvert és vallási tárgyakat hoztak. A selyemút egykori északi ágai a 16–17. században is működtek, bár a tengeri kereskedelem növekedése miatt szerepük csökkent.
A kazak kánság városai közül a Szir-darja menti Szignak, Szauran, Jasszi (Türkisztán) voltak a legfontosabbak. Jasszi a 12. századi szúfi mester, Hodzsa Ahmed Jaszavi sírja miatt a térség legjelentősebb zarándokhelyévé vált. A Jaszavi-rend a sztyeppei iszlám terjedésében kiemelkedő szerepet játszott; tanítása a helyi török hagyományokkal és a sztyeppei életmóddal összeegyeztethető vallásosságot hirdetett. A kazak lakosság a 15–16. században túlnyomórészt muszlimnak számított, de a nomád gyakorlatban a vallási előírások betartása rugalmasabb volt, mint a letelepedett oázisvárosokban. A sztyeppén tovább éltek a régi türk hitvilág elemei: a szent helyek tisztelete, a sámánhoz hasonló gyógyítók (bakszik) tevékenysége és az ősök kultusza. Ezt a jelenséget nem szabad „felületes iszlámként” minősíteni; a vallási gyakorlat a helyi környezethez és életmódhoz alkalmazkodott.
A kazak szóbeli hagyomány gazdag epikus költészetet hozott létre. Az akinok (énekmondók) a törzsi múlt, a kánok tettei, a hősök és a családi kapcsolatok történetét adták elő. Az epikus énekek, a közmondások és a genealógiák (sezsire) a kazak közösségek történeti emlékezetének legfontosabb hordozói voltak. A sezsire a nemzetségek és törzsek leszármazási rendjét rögzítette, és a területi, politikai és házassági jogok igazolására is szolgált. Ezek a genealógiák nem tekinthetők szó szerinti történelemnek, de a történettudomány számára értékes források, mert a társadalmi szerveződés és az identitás szerkezetét mutatják.
A kazak kánság külkapcsolatait három irány határozta meg. Délen a Buharai Kánsággal és a Hivai Kánsággal a Szir-darja menti oázisvárosok birtoklásáért folyt küzdelem; ezek a városok nemcsak gazdasági, hanem a sztyeppei uralkodói legitimáció szempontjából is fontosak voltak. Nyugaton a nogáj hordával, a baskírokkal és a későbbi orosz határvidékkel való kapcsolat volt meghatározó. Keleten a dzsungár kánság jelentett egyre nagyobb fenyegetést. A dzsungárok a nyugat-mongol ojrátok állama voltak, és a 17. század végén lovas seregeik betörései a kazak téli szállásokat és a városokat is pusztították. A kazak szóbeli hagyomány az 1720-as évek elejét az „aktaban subirindi” – a „nagy katasztrófa” – éveiként őrizte meg, bár ezeknek az eseményeknek a részletes tárgyalása már a következő alfejezetbe tartozik.
A kazak kánság 15–16. századi történetéről viszonylag kevés írott forrás áll rendelkezésre, és ezek is főként a szomszédos udvarokban keletkeztek. A legfontosabb elbeszélő forrás Mirza Muhammad Haidar Dughlat 16. század közepi perzsa nyelvű krónikája, a Tarih-i Rashidi, amely a Mogulisztán és a szomszédos sztyeppei hatalmak történetét tárgyalja. Emellett Bábur emlékiratai, a Buharai és Hivai udvari krónikák, valamint a 17. századtól kezdve az orosz követi jelentések és az orosz–kazak szerződések szolgáltatnak adatokat. A kazak közösségek saját íráshasználata ebben az időszakban korlátozott volt, és a 16–17. századból fennmaradt belső kazak írott források száma csekély.
A kazak kánság kialakulásának dátuma – 1465/66 – a legtöbb mai szakmunkában elfogadott, de a kortárs források nem tudósítanak egyetlen alapító eseményről. A 15. századi események rekonstrukciója későbbi krónikákra és a szóbeli hagyományra támaszkodik. Ezért a kazak kánság létrejöttét a történettudomány folyamatként, nem pedig egyetlen kikiáltásként tárgyalja. A „kazak” etnonima jelentése is vitatott: egyes kutatók a szó „szabad, elszakadt” jelentését hangsúlyozzák, mások szerint a 14–15. századi sztyeppei katonai csoportokra utalt, és csak később vált a közösség nevévé.
A három zsuz eredete és kialakulási ideje szintén vitatott. A kazak nemzeti történetírás a zsuzokban ősi törzsi szövetségeket lát, és a kazak államiság folytonosságát hangsúlyozza; ez a beállítás emlékezetpolitikai állítás, mert a modern kazak nemzetet a 20. századi intézményesülés és a szovjet nemzetpolitika is formálta. A zsuzok ugyanakkor nem pusztán modern kitalációk: a 18–19. századi orosz források már rögzítik a három zsuz működését, és a kazak genealógiai hagyomány is érdemi társadalmi szerkezetet mutat. A 15. századi kazak kánság területi kiterjedésére és lakosságszámára vonatkozóan csak régészeti és összehasonlító becslések állnak rendelkezésre; a forrásokban közölt hadsereglétszámok erősen túlzóak lehetnek.
A sztyeppei nomád társadalmakról alkotott kép sokáig az ülő civilizációk forrásainak negatív ábrázolásán alapult. A kazakokat az orosz és a nyugati szakirodalom gyakran „elmaradott nomádokként” mutatta be, akiknek állama nem volt „igazi” állam. Ez az értékelés azonban a modern állam fogalmát vetíti vissza a premodern időkre. A kazak kánság saját intézményeivel, szokásjogával és hatalmi hálózataival a sztyeppei környezetben életképes politikai szervezet volt, és a következő évszázadok kazak közösségeinek alapját képezte.
A mai Kazahsztán területe a türk kaganátusok, a kipcsak törzsszövetségek és a Mongol Birodalom, majd az Arany Horda örökségén alakult ki. A kazak kánság a 15. század közepén, az Arany Horda utódállamainak válságából született, amikor Kerej és Zsanibek dzsingiszida hercegek elszakadtak az Üzbég Ulusztól. A kazak kánság a 16. században Kaszim, Haknazar, Tevekkel és Eszim kánok alatt a sztyeppe meghatározó hatalmává vált. A 16–17. században a kánság a három zsuz – Nagy, Középső és Kis zsuz – szerint tagolódott, amelyek a kazak társadalom területi és törzsi szerveződését jelentették. A kazak kánság a dzsungár támadások következtében a 17. század végére meggyengült, és a 18. század elején súlyos válságba került, ami a következő alfejezetekben tárgyalt orosz terjeszkedésnek is megágyazott.