A kazak kánság a 15. század közepétől a 18–19. századi orosz hódításig a közép-ázsiai sztyeppe jelentős nomád állama volt. Az előző alfejezetben tárgyaltuk a kánság létrejöttét; itt a mindennapi gazdálkodás, a társadalomszervezet, a kereskedelem és a városi kapcsolatok felől közelítünk a kazak társadalomhoz. A kazak sztyeppe nem zárt, elszigetelt világ volt: a selyemút szárazföldi hálózatának északi ágai, a Szir-darja menti városok és a szomszédos birodalmak piacai révén a nomád pásztorkodás és a távolsági kereskedelem szorosan összefonódott. Ezt a kapcsolatot a 19. századi gyarmati leírások gyakran leegyszerűsítették, és a kazakokat kizárólag „vándorló pásztorokként” ábrázolták, holott a források ennél összetettebb képet mutatnak.
A nomád pásztorkodás és a legelőhasználat rendszere
A kazak gazdaság alapja a legelőváltó állattartás volt. A legfontosabb állatfajok: a juh, a ló, a szarvasmarha, a kétpúpú teve és kisebb számban a kecske. A juh adta a mindennapi élelmet (hús, tej), a gyapjút és a bőrt; a ló a közlekedést, a hadviselést és a tejtermelést (kumisz) szolgálta. A teve különösen a szárazabb, déli és nyugati területeken volt elterjedt, és nélkülözhetetlen volt a karavánkereskedelemben. A szarvasmarha inkább a folyóvölgyekben és a félig letelepedett gazdaságokban fordult elő. A régészeti leletek és a későbbi etnográfiai leírások egybehangzóan azt mutatják, hogy a kazak állattartás nem kaotikus vándorlás volt, hanem szigorúan szabályozott, évszakos legelőhasználat.
A kazak pásztorok a legelőket négy fő évszakra osztották: a téli szállás (kisztau) általában folyóvölgyben, nádasban vagy dombok védett oldalán feküdt; a tavaszi legelő (kökteu) a hóolvadás után zöldülő füves terület volt; a nyári legelő (zsajlau) a hűvösebb, magasabb fekvésű vagy északi füves pusztákon terült el; az őszi legelő (küzeu) pedig az állatok téli felkészítését szolgálta. A legelőváltás nem jelentett teljes nomadizmust: a téli szállásokon gyakran állandó építmények, állatkarámok és takarmánytárolók álltak. A nyári és téli legelők közötti távolság a helyi földrajztól függően néhány tíz kilométertől több száz kilométerig terjedt. A régészeti becslések szerint a kazak sztyeppén a legelőhasználat intenzitása a 16–18. században változó volt; a szárazabb években a csoportok kénytelenek voltak nagyobb távolságokat bejárni, ami konfliktusokhoz vezethetett a legelőkért.
A szállás a jurta (kazakul kiiz üj) volt, amely a nomád életmódhoz alkalmazkodott: könnyen szétszedhető, szállítható és hideg-meleg időben egyaránt használható. A jurta belső elrendezése szigorúan szabályozott volt: a bejárattal szemben a tiszteleti hely, a bal oldal a férfiak, a jobb oldal a nők és a háztartás tere. Ez a térhasználat a társadalmi nemi szerepeket is tükrözte, de nem jelentette a nők passzivitását: a nők részt vettek az állattartásban, a tejfeldolgozásban, a textilkészítésben és a jurta felállításában, és bizonyos esetekben – például özvegyként – a családi vagyon kezelésében is szerepet kaptak. A kazak szóbeli hagyományban számos olyan epikus ének található, amely női hősöket és bírákat említ, bár ezek történeti értékelése vitatott.
A legelőhasználat jogi keretét a szokásjog (adat) határozta meg. A legelők elvileg a nemzetségi közösség közös használatában álltak, de a téli szállások és a kutak körül kialakulhattak egyéni vagy családi használati jogok. A kutak, víznyerő helyek különösen értékesek voltak, és a hozzájuk fűződő jogok generációkon át öröklődtek. A szomszédos csoportok közötti legelővitákban a bírák (bí) döntöttek, akik nem írott törvény, hanem a szokásjog és a precedensek alapján ítélkeztek. A 17. század végén Tawke kán nevéhez kötik a „hét törvény” (zseti zsargi) összefoglalását, amely a kazak szokásjog fontos állomása; a szöveg eredeti formája azonban nem maradt fenn, így a későbbi átiratokból való rekonstrukciója tudományos viták tárgya.
Klán- és törzsszervezet
A kazak társadalom alapvető szerveződési elve a nemzetségi, klánalapú hovatartozás volt. A legnagyobb területi-politikai egységeket a három zsuz (orosz közvetítéssel gyakran „horda”) alkotta: a Nagy zsuz (Uli zsuz) délkeleten, a Középső zsuz (Orta zsuz) a sztyeppe középső és északi részén, a Kis zsuz (Kisi zsuz) nyugaton. A zsuzok pontos kialakulásának ideje és oka vitatott; a 16–17. századi források már utalnak rájuk, de a mai formájukat a 18–19. századi orosz etnográfia rögzítette. A zsuzok nem állandó politikai intézmények voltak, hanem laza, területileg és genealógiailag meghatározott keretek, amelyek a kánság belső hatalmi viszonyaiban és a külső szövetségekben játszottak szerepet.
A zsuzokon belül törzsek (ru) és azokon belül klánok, nemzetségek (ata, azaz „apa”) helyezkedtek el. A hovatartozást apai ágon, a genealógiai hagyomány (szezsire) alapján tartották számon. A kazakok – a szóbeli hagyomány szerint – közös ősökre vezetik vissza magukat, és a klánok közötti kapcsolatokat ezek a leszármazási láncok szabályozták. A szezsire nem csupán családi emlékezet, hanem politikai és jogi eszköz is volt: a hovatartozás meghatározta a legelőhasználati jogokat, a szövetségi kötelezettségeket és a házassági stratégiákat. Ugyanakkor a modern kutatás óvatosságra int: a genealógiák nem feltétlenül tükröznek valós biológiai leszármazást, hanem gyakran politikai szövetségek, befogadott csoportok és hatalmi igények legitimálására szolgáltak. A „törzs” fogalom használata is problematikus, mert a 19. századi európai etnográfia saját kategóriáit vetítette rá a kazak társadalomra; a helyi fogalmak (ru, ata, zsuz) ettől eltérő, rugalmasabb tagolódást jelöltek.
A társadalmi rétegződés legfontosabb választóvonala a „fehér csont” (ak szüjek) és a „fekete csont” (kara szüjek) közötti különbség volt. A „fehér csont” réteghez tartoztak a Dzsingisz kán leszármazottainak tekintett szultánok és a vallási vezetők (hodzsa). A szultánok közül kerültek ki a kánok; a káni cím elvileg a Csingizida vérvonalhoz kötődött, de a gyakorlatban a kán személyét a zsuzok és törzsek vezetői választották vagy ismerték el. A kán hatalma nem volt abszolút: a nomád társadalomban a katonai vezetők (batir), a bírák (bí) és a nemzetségfők együttesen alakították a döntéseket. A kazak kánok uralmának stabilitása nagyban függött attól, hogy mennyire tudták a különböző zsuzok és törzsek támogatását megszerezni, illetve a külső fenyegetésekkel – például a dzsungár támadásokkal – szemben egységet teremteni.
A „fekete csont” réteghez tartozott a közrendű pásztorok többsége, valamint a kézművesek és a félig letelepedett földművesek. A kazak társadalomban létezett függőségi viszony, de a rabszolgaság mértéke és jellege eltért a letelepedett államokétól: a hadifoglyokból és adósokból lett szolgák (kul) gyakran beolvadhattak a családba, és a szokásjog korlátozta a velük való bánásmódot. Fontos hangsúlyozni, hogy a „fehér” és „fekete” megjelölés nem etnikai vagy faji kategória volt, hanem társadalmi rangot jelölt, és a határok idővel átjárhatók lehettek: kiemelkedő katonai érdemek vagy gazdagság révén egyes közrendűek is jelentős tekintélyre tehettek szert.
A klán- és törzsszervezet nem volt statikus. A 16–18. században a kazak társadalom folyamatosan alakult: a dzsungár háborúk, a belső hatalmi harcok, a kereskedelmi kapcsolatok és a letelepedett szomszédokkal való érintkezés új csoportokat, szövetségeket és identitásokat hozott létre. A kazakok és a szomszédos türk, mongol, üzbég, baskír és kalmük csoportok közötti határok gyakran elmosódtak; a hovatartozás politikai döntés, nem pedig rögzült etnikai adottság volt. Ezt az összetettséget a későbbi nemzeti történetírás időnként leegyszerűsítette, és a kazak nemzetet visszavetítette a kora újkorba; a mai értelemben vett nemzeti tudat a 19–20. század terméke.
Kereskedelem és a selyemút
A „selyemút” kifejezés 19. századi tudományos konstrukció; a kortársak nem használták, hanem konkrét útvonalak, vásárok és karavánjáratok hálózatában gondolkodtak. A kazak sztyeppe ennek a hálózatnak az északi, szárazföldi ágaihoz kapcsolódott. A fő útvonalak a Szir-darja mentén, a városokon (Otrar, Taraz, Szajram, Türkisztán, Szignak) keresztül vezettek, összekötve a kínai, a közép-ázsiai, a perzsa és a kelet-európai piacokat. A kazak pásztorok nem csupán elszenvedői voltak ennek a kereskedelemnek, hanem aktív résztvevői: ők maguk is karavánokat kísértek, állatot és állati terméket szállítottak, és részt vettek a helyi vásárokon.
A kazak kereskedelem legfontosabb exportcikkei az élőállatok (juh, ló, teve), a hús, a bőr, a gyapjú, a nemez és a tejtermékek voltak. Az import oldalon gabona, szövet, selyem, fémáru, fegyver, tea és fűszerek szerepeltek. A csere nem mindig pénzben zajlott: a sztyeppén a barter, az állat mint értékmérő és a hitelviszonyok elterjedtek voltak. A letelepedett városok piacain a kazak pásztorok gabonát és kézműves termékeket szereztek be, míg a városi kereskedők az állatállományt és a nyersanyagot vásárolták fel. Ez a kölcsönös függés a nomád és a letelepedett gazdaság között a térség egyik alapvető szerkezeti jellemzője volt.
A 16. századtól a tengeri kereskedelem felfutása – a portugál, majd a holland és angol hajózás – fokozatosan csökkentette a szárazföldi selyemút távolsági forgalmát. A kazak sztyeppe azonban nem szigetelődött el teljesen: a regionális kereskedelem, a szomszédos kánságokkal folytatott csere és a karavánok továbbra is fontosak maradtak. A 17–18. században a kazak kánság és a dzsungár kánság közötti háborúk, valamint a belső instabilitás időszakosan visszavetette a kereskedelmet, de a békeidőszakokban a vásárok újra fellendültek. A 18. század második felétől az orosz expanzió új kereskedelmi útvonalakat és erődöket hozott létre, amelyek fokozatosan átalakították a kazak gazdaságot; ezt a folyamatot a következő alfejezet tárgyalja (Az orosz expanzió és a gyarmati uralom).
A kazak kereskedelem nem csupán gazdasági tevékenység volt, hanem diplomáciai és kulturális kapcsolatokat is hordozott. A karavánok érkezése a városokba híreket, vallási eszméket, technikai ismereteket és művészeti hatásokat is közvetített. A kazak sztyeppe déli pereme, különösen Türkisztán környéke, a szúfi iszlám fontos központja volt; a városokban élő hodzsák és szúfi mesterek révén a vallási tanítások beépültek a nomád társadalom értékrendjébe. A kazakok az iszlámot a 16–18. században fokozatosan vették fel, de a szokásjog, a természeti szellemek tisztelete és a szúfi hagyomány sokáig párhuzamosan élt. A vallási élet pontos rekonstrukciója nehéz, mert a premodern írott források szűkszavúak, a szóbeli hagyomány pedig későbbi rétegeket is tartalmaz.
Városi központok a kazak sztyeppén
A kazak kánság területén és peremén fekvő városok a selyemút és a helyi kereskedelem csomópontjai voltak. A legjelentősebbek a Szir-darja középső és alsó folyása mentén sorakoztak: Otrar, Taraz, Szajram, Türkisztán, Szignak, Szuzak. Ezek a városok nem voltak a kazak nomád társadalom „ellentétei”, hanem annak szerves részei: a kazak kánok adót szedtek tőlük, védelmükért cserébe, és gyakran itt tartották udvarukat vagy temetkeztek. A városok lakossága vegyes volt: letelepedett földművesek, kézművesek, kereskedők, vallási vezetők és katonai helyőrségek éltek bennük, részben türk, részben iráni, részben más közösségekhez tartozó csoportokból.
Otrar a középkori forrásokban Farab néven is szerepel; a mongol hódítás előtt a térség egyik legnagyobb kulturális központja volt, és a 13. századi pusztítás után is újra benépesült. A régészeti ásatások – elsősorban a 20. század közepétől kezdve – jelentős épületmaradványokat, kerámialeleteket, pénzérméket és öntözőrendszerek nyomait tárták fel. A leletek arra utalnak, hogy a város a 16–17. században is lakott volt, bár korábbi fényét nem nyerte vissza. Taraz (a mai Talasz folyó közelében) szintén ősi kereskedőváros volt, amely a kazak kánság korában regionális piacként működött. Szajram a déli peremvidéken a földművelés és a kézművesség központja volt.
Türkisztán (korábban Jaszi) vallási jelentősége kiemelkedő: itt található Ahmed Jaszavi szúfi mester sírhelye, amelyet Timur Lenk a 14. század végén monumentális mauzóleummá bővített. A kazak kánok közül többen – például a 16. századi Haknazar kán és mások – Türkisztánban temetkeztek, és a város a kazak politikai legitimáció egyik szakrális központjává vált. A kazak kánság fővárosa azonban nem volt állandó: a kánok gyakran változtatták székhelyüket, és a nomád udvartartás a nyári legelőkön éppúgy működött, mint a városokban. Szignak a Szir-darja alsó folyásánál feküdt, és a 15–16. században a kazak kánok egyik székhelye volt; a város a 16. század után hanyatlott, de a régészeti nyomok alapján továbbra is lakott maradt.
A városok és a nomád hátország között intenzív csere zajlott. A városi kézművesek fém-, bőr- és textiltermékei eljutottak a sztyeppére, a nomád pásztorok pedig állatot és nyersanyagot szállítottak a városi piacokra. A városok körül öntözéses földművelés folyt: gabonát, gyümölcsöt, zöldséget termesztettek, ami a nomád étrend kiegészítéséhez is hozzájárult. A 17–18. századi dzsungár támadások több várost elpusztítottak vagy elnéptelenítettek; a régészeti rétegekben égésnyomok és rombolási szintek jelzik ezeket a konfliktusokat. A városi hálózat hanyatlása a 18. században összekapcsolódott a kazak kánság belső válságával és az orosz előrenyomulással.
A kazak társadalom premodern történetének rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik, amelyek eltérő korlátokkal bírnak. A legkorábbi írott beszámolók közé tartoznak a 16. századi muszlim krónikák, például Muhammad Haidar Dughlat „Tarikh-i Rashidi” című munkája, amely a keleti türk és kazak törzsszövetségek viszonyait is érinti. Az orosz állami iratok, követi jelentések és katonai leírások a 16. század végétől egyre részletesebb képet adnak, de szerzőik gyakran a birodalmi érdekek szemüvegén át láttatták a kazakokat, és a nomád életmódot „vadnak” vagy „rendezetlennek” minősítették. A kínai dinasztiatörténetek szintén tartalmaznak utalásokat a sztyeppei népekre, de a kazak kánság belső viszonyairól keveset mondanak.
A régészeti feltárások – különösen Otrar, Taraz, Türkisztán és a Szir-darja menti települések területén – alapvető fontosságúak a városi élet, a kereskedelem és az anyagi kultúra megismeréséhez. A leletek azonban nem mindig datálhatók pontosan, és a városi rétegek csak közvetve utalnak a nomád társadalom szerkezetére. A legelőhasználat, a klánrendszer és a jogi szokások rekonstrukciójában meghatározó szerepet játszanak a 19. századi orosz és kazak értelmiségiek (például Csokan Valihanov) által gyűjtött etnográfiai leírások és szóbeli hagyományok. Ezek azonban visszavetítési kockázattal járnak: a 19. századi állapotokat nem lehet mechanikusan a 16–18. századra alkalmazni, mert a társadalom időközben jelentősen átalakult.
A zsuzok kialakulásának ideje és eredete tudományos vita tárgya. Egyes kutatók a három zsuzt a kazak kánság belső katonai-politikai tagolódásából eredeztetik, mások hosszabb, a mongol korszakig visszanyúló genealógiai folyamatot látnak benne. A „hét törvény” (zseti zsargi) szövegének hitelessége szintén vitatott: a fennmaradt változatok későbbi átiratok, így nem bizonyítható, hogy a 17. századi Tawke kán korában pontosan milyen formában létezett. A demográfiai becslések a kazak lakosság létszámára a 16–18. században rendkívül bizonytalanok; a források hiányosak, és a szakirodalomban egymástól jelentősen eltérő számok szerepelnek. A selyemút forgalmának mértéke a kazak sztyeppén szintén csak közvetett jelekből becsülhető, mert a karavánkereskedelemről fennmaradt vámjegyzékek és kereskedői beszámolók töredékesek.
A kazak társadalom alapja a legelőváltó állattartás volt, amelyben a juh, a ló, a teve és a szarvasmarha eltérő gazdasági szerepet játszott. A legelőhasználat évszakos rendben, a téli és nyári szállások váltakozásával szerveződött, és a kutak, téli szállások körül használati jogok alakultak ki. A társadalmi szerveződés a három zsuzon belüli törzsi, klánalapú hovatartozáson nyugodott, amelyet a genealógiai hagyomány (szezsire) tartott fenn. A kazak társadalom rétegzett volt: a „fehér csont” elithez a Csingizida szultánok és a vallási vezetők, a „fekete csont” réteghez a közrendű pásztorok tartoztak. A kán hatalma nem volt korlátlan, hanem a törzsi vezetőkkel, bírákkal és katonai vezetőkkel való alkudozáson alapult.
A selyemút északi ágai révén a kazak sztyeppe bekapcsolódott a távolsági kereskedelembe, amelynek fő csomópontjai a Szir-darja menti városok – Otrar, Taraz, Türkisztán, Szignak – voltak. A kazakok állatot, bőrt, gyapjút és húst exportáltak, cserébe gabonát, textíliát, fémet és fegyvert kaptak. A városok vallási és politikai központként is funkcionáltak; Türkisztán a kazak kánok szakrális temetkezőhelyévé vált. A 17–18. századi dzsungár háborúk és a tengeri kereskedelem felfutása visszavetette a szárazföldi forgalmat, de a regionális csere és a városi kapcsolatok tovább éltek. Ez az összetett, nomád és városi elemeket egyaránt magába foglaló társadalom volt az a közeg, amelybe a 18. század végétől az orosz birodalmi terjeszkedés behatolt.