A szovjet hatalom megszilárdítása Kazahsztánban nem egyetlen, 1917-es pillanatban történt, hanem több mint egy évtizedes, erőszakkal és intézményépítéssel összefonódó folyamat volt. A cári gyarmati rendszer és az 1916-os felkelés utáni zavaros viszonyok örökségét már a A kazak nemzeti mozgalom és az 1916-os felkelés alfejezet tárgyalta. A bolsevik hatalomátvétel után a sztyeppén a polgárháború, a helyi autonómiatörekvések, a paraszti ellenállás és a központi irányítás küzdelme egyszerre volt jelen. Az 1920-as évek elején a szovjet kormányzat a kazak területek nagyobb részét a Kirgiz Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságba szervezte (1920), amelyet 1925-ben Kazak ASzSZR névre kereszteltek; a kazakokat ekkoriban az orosz és a korai szovjet terminológia gyakran tévesen „kirgizeknek” nevezte. A közigazgatási átalakítás egyszerre szolgálta a birodalmi örökség felszámolását és a bolsevik hatalom központosítását. A helyi kazak értelmiség egy része, az Alash Orda mozgalom örököse, kezdetben együttműködött a szovjet intézményekkel, remélve, hogy a forradalom kulturális és autonóm jogokat hoz. Turar Riszkulov és más nemzeti kommunisták az 1920-as években bírálták a központi gazdaságpolitikát, és a kazak intézmények erősítését követelték. Ezek a hangok azonban a sztálini fordulat előestéjén egyre inkább gyanússá váltak.
A szovjet hatalom megszilárdításának másik eszköze a gazdasági kisajátítás volt. Az 1920-as évek első felében az új gazdaságpolitika (NEP) átmeneti teret engedett a magángazdálkodásnak, de a gabonabeszerzési válságok, a piaci árak és az állami elvonások közötti feszültség folyamatosan nőtt. Kazahsztánban a helyzetet súlyosbította, hogy a lakosság jelentős része, különösen a kazak vidéki közösségek, továbbra is a nomadizmus és a külterjes állattartás hagyományos keretei között élt. A szovjet politika ezt a termelési módot nem pusztán gazdasági kérdésnek, hanem ideológiai ellenségnek tekintette: a „nomád patriarchális-feudális viszonyokat” a szocialista átalakulás akadályaként írták le. Ez a szemlélet nem volt előzmények nélküli; a cári adminisztráció szintén a letelepítést tartotta kívánatosnak, de a szovjet rendszer a kérdést a központi tervezés és a kényszerítés eszközeivel oldotta meg.
A kollektivizálás Kazahsztánban ezért kettős arculatú volt: egyszerre jelentette a mezőgazdaság szovjet mintájú átszervezését és a nomadizmus erőszakos felszámolását. Az 1920-as évek végén indult kampányok során a tehetősebb pásztorokat, illetve a hagyományos nemzetségi elöljárókat „kuláknak” bélyegezték, vagyonukat, állatállományukat elkobozták, családjaikat gyakran kitelepítették. A „dekulákosítás” a kazak társadalom belső hierarchiáját is szétzúzta: a nemzetségi szolidaritás, a téli-nyári legelőváltás, a közös állatcsordák és a rokonsági alapú földhasználat rendszere rövid idő alatt összeomlott. A szovjet káderek a kolhozokba és szovhozokba való beléptetést erőltették, a pásztorokat állandó településekre kényszerítették, miközben az állatállomány takarmányozása, a legelőgazdálkodás és a vízellátás új körülményei nem voltak megteremtve. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a rekvirálás és a letelepítési kampány nyomán a kazak állatállomány drasztikusan, a korábbi létszám töredékére csökkent. A hivatalos szovjet statisztikák is hatalmas visszaesést mutatnak, bár módszertani okokból a pontos számok vitatottak.
Az állatállomány pusztulása és a gabonabeszerzési terhek együttesen vezettek az 1930–33-as kazah éhínséghez. Az éhínség okai között a természeti aszály is szerepet játszott, de a történeti szakirodalom túlnyomó része a fő okot a szovjet politika rekvirálási gyakorlatában, a nomád gazdaság szétverésében és a kényszerű letelepítésben látja. A helyi párttitkár, Filipp Goloscsekin által irányított „kis október” politika a kazak lakosság életmódjának gyors felszámolását tűzte ki célul. A kolhozokba kényszerített családok élelmiszer-tartalékait lefoglalták, a magángazdaságokat megszüntették, és aki ellenállt, azt ellenségként kezelték. A halálesetek, a kitelepítések és a tömeges menekülés következtében a kazak lakosság száma jelentősen csökkent. A demográfusok többsége a közvetlen halálos áldozatok számát 1,3–1,5 millióra teszi; egyes újabb becslések ennél magasabb, akár 2 milliót is meghaladó számot valószínűsítenek. A teljes népességcsökkenés – a Kínába, Mongóliába és a Szovjetunió más részeire irányuló menekülést is beszámítva – ennél is nagyobb lehetett. A menekültek számát egyes kutatások több százezerre becsülik, de a határátlépések dokumentálása hiányos. Fontos, hogy ezek a számok részben statisztikai becslések, részben az utólagos demográfiai rekonstrukciókból származnak, és a források hiánya miatt nem kezelhetők pontos mérésként.
Az éhínség időszakában a szovjet hivatalos szervek a helyzet súlyosságát sokáig tagadták vagy bagatellizálták. A központi sajtó a „kulákság szabotázsáról” és a „természeti csapásokról” írt, miközben a helyi káderek továbbra is teljesítették a gabona- és húsbeszolgáltatási terveket. A kazak értelmiség egy része, köztük a korábban a szovjet hatalommal együttműködő kommunisták, tiltakozott a rekvirálás ellen, és a helyi adottságok figyelembevételét követelte. Vezetőiket azonban az 1930-as években ellenforradalmi tevékenységgel vádolták, letartóztatták, kivégezték vagy kényszermunkatáborba küldték. A „nagy terror” 1937–38-as hulláma Kazahsztánban különösen súlyosan érintette a kazak párt- és állami apparátust, a tudományos és kulturális elitet. A letartóztatottak jelentős részét az 58. cikkely alapján, koncepciós perekben ítélték el. A modern kazah történetírás ezt az időszakot a nemzeti értelmiség likvidálásaként tartja nyilván, bár a minősítés és a felelősség megoszlása továbbra is kutatási vita tárgya.
A nomadizmus felszámolása nem kizárólag gazdasági következményekkel járt. A hagyományos kazak társadalom szerveződése a nemzetségi hálózatokra, a legelőhasználati szokásokra és a pásztor-nomád életmód tapasztalati tudására épült. A kényszerű letelepítés ezeket az intézményeket rombolta le, anélkül hogy helyettük a szovjet állami és gazdasági struktúrák megfelelően működtek volna. A kolhozokban a pásztorok gyakran földművelésre alkalmatlan, vízhiányos területeken kaptak állandó lakóhelyet, a szállásváltás rendje megszűnt, a takarmányozás nem volt megoldott. A tömeges állatpusztulás tehát nem elsősorban a természeti csapások, hanem a termelési rend erőszakos megváltoztatásának következménye volt. A szovjet modernizációs narratíva mindezt „civilizációs fejlődésként” igyekezett bemutatni: a nomadizmust elmaradottságnak, a letelepítést haladásnak állította be. A mai történetírás ezt a szembeállítást kritikusan kezeli, és hangsúlyozza, hogy a nomád gazdaság saját logikával és alkalmazkodóképességgel rendelkezett, amelyet a szovjet politika figyelmen kívül hagyott.
A deportációk a szovjet uralom megszilárdításának és a kollektivizálás korszakának másik súlyos fejezetét alkotják Kazahsztánban. A kényszerű áttelepítések több hullámban érkeztek a köztársaság területére. Már az 1930-as évek elején a „kuláknak” minősített családokat hurcoltak távoli vidékekre, de Kazahsztán elsősorban a Szovjetunió más részeiről kitoloncolt etnikai csoportok célterülete lett. 1937-ben a szovjet Távol-Keletről a koreai kisebbség tagjait – dokumentált levéltári adatok szerint mintegy 170 ezer embert – erőszakkal Kazahsztánba és Üzbegisztánba szállították. A hivatalos indoklás a Japánnal szembeni határbiztonság volt, ám az intézkedés a kollektív büntetés eszköze volt. Később, a második világháború idején és közvetlenül utána, további tömeges deportálások követték: volgai németek, csecsenek, ingusok, krími tatárok, koreaiak stb. érkeztek kényszerkörülmények között. Bár ezek az események részben már a következő alfejezet A második világháború és a szovjet iparosítás időszakához tartoznak, az 1930-as évek deportálási gyakorlata és a kényszermunka-táborok rendszere már ekkor kialakult. Kazahsztánban a Gulag intézményei, mindenekelőtt a Karaganda környéki Karlag (Karagandai munkatábor) és a Sztyeplag, 1930-tól kezdve fogadták a politikai elítélteket és a „társadalmilag idegen elemeknek” minősített csoportokat. Az Akmolinszk melletti ALZHIR (Akmolinszki tábor az árulók feleségeinek) női tábort 1938-ban hozták létre, és a „hazaárulók” családtagjait gyűjtötték össze; a rabokkal szembeni bánásmód a mai emberi jogi értelmezés szerint a kényszermunka és a megalázó bánásmód körébe tartozik.
A deportáltak és a táborlakók jelenléte átalakította Kazahsztán demográfiai és társadalmi képét. A betelepített csoportok gyakran a legnehezebb fizikai munkát végezték a bányákban, az ipari építkezéseken és a kolhozokban. A kazak lakosság – amely az éhínség és a menekülés következtében amúgy is megfogyatkozott – egyre kisebb arányúvá vált saját területén. Az 1926-os és az 1939-es népszámlálások közötti időszakban a kazakok aránya a köztársaságban számottevően csökkent; ezt a folyamatot a szovjet betelepítési politika és a nemzetközi migráció együttesen alakította. A statisztikai adatok azonban pontatlanok, mert a népszámlálások kategóriái változtak, és a kollektivizálás zűrzavarában a nyilvántartások hiányosak voltak.
A szovjet uralom megszilárdítása idején a kulturális politika is átalakult. Az 1920-as években a szovjet nemzetiségpolitika, a „korenyizacija” (gyökeresítés) keretében támogatták a kazak nyelvű oktatást, a sajtót és a nemzeti értelmiség képzését. A latin betűs kazak ábécé bevezetését (1929) a modernizáció részeként hirdették, bár a hagyományos arab írást használó vallási és világi rétegek egy része ellenállt. A kommunista párt a muszlim vallási intézményeket, a mecseteket és a medreszéket fokozatosan visszaszorította, a vagyonukat államosította, a vallási vezetőket üldözte. A kampány az 1930-as években vallásellenes erőszakba torkollott. A kazak hagyományos jogszokások, a bírói döntéshozatal (bijek) és a nemzetségi szerveződés a szovjet jogrend és adminisztráció térnyerésével marginalizálódott. A hivatalos ideológia a „maradiság” (elmaradottság) és a „feudális-patriarchális” viszonyok felszámolását hirdette, de a gyakorlatban a közösségi autonómiák megszüntetését és a központi irányítás kiterjesztését jelentette.
Az 1930-as évek közepére a szovjet hatalom Kazahsztánban intézményileg megszilárdult, de ez a megszilárdulás a társadalom szétzilálásának árán történt. A kollektivizálás, az éhínség, a deportációk és a politikai tisztogatások következtében a kazak társadalom korábbi autonóm struktúrái megsemmisültek, a vidéki lakosság jelentős része vagy meghalt, vagy elmenekült, vagy betagozódott a szovjet mezőgazdasági üzemekbe. A folyamatot a szovjet történetírás sokáig a szocialista építés szükségszerű, bár tragikus mellékkövetkezményeinek nevezte. A független Kazahsztánban ezzel szemben a korszakot a nemzeti katasztrófa emlékezetével azonosítják; a kazah parlament és több kutató az 1930–33-as éhínséget „genocídiumnak” (népirtásnak) minősítette, míg az orosz hivatalos álláspont és más történészek ezt a minősítést vitatják, részben a szándékosság bizonyításának nehézségei, részben a szovjet éhínségek általános kerete miatt. A könyv ezt a minősítést nem teszi a saját álláspontjává, de rögzíti, hogy a kazak emlékezetpolitikában meghatározó szerepet játszik.
A szovjet uralom és a kollektivizálás kazahsztáni történetének rekonstruálásában a legfontosabb források a korabeli állami és pártiratok, a népbiztosságok és a kolhoz-adminisztráció jelentései, valamint a szovjet népszámlálások és statisztikai évkönyvek. Ezek azonban erősen torzítanak: a helyi káderek gyakran szépítették a beszolgáltatási adatokat, a halálozásokat és a menekülést nem rögzítették pontosan, a népszámlálási kategóriák pedig politikailag meghatározottak voltak. A levéltári kutatások a Szovjetunió felbomlása után fokozatosan tették hozzáférhetővé a kazah ASzSZR és a központi intézmények dokumentumait, de a teljes iratanyag továbbra is hiányosan kutatható. A túlélők visszaemlékezései, a családi emlékezet és a szóbeli hagyomány különösen értékesek az éhínség és a deportálások emberi dimenziójának megismeréséhez, ám ezeket a történettudomány forráskritikailag kezeli: a későbbi narratívák, a trauma és a politikai elvárások formálhatják őket.
A halálozási adatok körül a legnagyobb a bizonytalanság. A szovjet hivatalos statisztikák az éhínség idején alulbecsülték a veszteségeket, és az utólagos demográfiai számítások is módszertani vitáktól terhesek. A kutatók a kazak lakosság 1926-os és 1939-es népszámlálási adatait, az anyakönyvi kivonatokat, a beszolgáltatási jelentéseket és a kivándorlási becsléseket kombinálják. A közölt sávok – 1,3–1,5 millió közvetlen halálos áldozat, illetve ennél magasabb összesített veszteség a meneküléssel együtt – tudományos konszenzus körébe tartoznak, de nem pontos mérések. Az állatállomány zuhanására vonatkozó adatok szintén becslések, mert a kolhozok és a magángazdaságok nyilvántartása megbízhatatlan volt. A deportáltak létszámánál a levéltári rendeletek és a vasúti szállítási jegyzékek alapján pontosabb képet kapunk, de a halálozás a szállítás közben és a megérkezés után gyakran dokumentálatlan maradt.
A minősítési viták is a forráskritika körébe tartoznak. A „genocídium” kifejezést a kazah állam és egyes történészek a Raphael Lemkin-féle definíció szerint használják, hangsúlyozva, hogy a szovjet politika célja a kazak nomád társadalom mint olyan megsemmisítése volt. Mások – köztük orosz és nyugati kutatók – arra figyelmeztetnek, hogy a szovjet éhínségek okai összetettek, a központi döntéshozatal nem feltétlenül irányult egyetlen etnikum kiirtására, és a minősítés jogi következményekkel járhat. A könyv a dokumentált eseményeket (rekvirálás, letelepítési kampány, tömeges halálozás, deportálás) tényként kezeli, míg a minősítést vitatott értelmezésként mutatja be. A szovjet narratíva, amely a „kulákság szabotázsát” és a „természeti csapásokat” okolta, ma már nem tartható, de a felelősség pontos megoszlása a központi vezetés, a helyi káderek és a gazdaságpolitika között továbbra is vita tárgya.
A szovjet hatalom Kazahsztánban az 1920-as években intézményileg megszilárdult, de a kazak társadalom autonóm gazdasági és kulturális rendszereit fokozatosan felszámolták. A kollektivizálás és a nomadizmus erőszakos letelepítése az 1930-as évek elején tömeges állatpusztuláshoz és 1930–33-as éhínséghez vezetett, amelynek emberi veszteségei a becslések szerint milliós nagyságrendűek. A kazak lakosság egy része Kínába és más országokba menekült. A szovjet rendszer a helyi értelmiséget meghurcolta, a hagyományos nemzetségi és vallási intézményeket szétzúzta. Kazahsztán a Szovjetunión belüli deportálások egyik fő célterülete lett, és területén a Gulag-táborok, például a Karlag és az ALZHIR, működtek. A korszak máig meghatározza a kazak nemzeti emlékezetet és a független Kazahsztán önértelmezését.