Kazahsztán hosszú 18–19. századi történetét az orosz birodalmi terjeszkedés, a belső sztyeppei átrendeződés és a muszlim reformmozgalmak együttesen alakították. Az orosz expanzió és a gyarmati uralom alfejezetben tárgyalt orosz hódítás és gyarmati igazgatás nyomán a 20. század elejére a kazak elit egy része már nem csupán a hagyományos nemzetségi keretekben, hanem modern, nemzeti fogalmakban is megfogalmazta a jövőt. Ez az alfejezet azt a fordulópontot vizsgálja, amikor a gyarmati elégedetlenség és a nemzeti szervezkedés találkozott a birodalom háborús összeomlásával: az 1916-os közép-ázsiai felkelést, az ebből kinövő oroszországi forradalmi folyamat kazak lecsapódását, valamint az Alash Orda autonómiatörekvését. A tárgyalás időhatárai hozzávetőleg az 1900-as évektől a polgárháború éveiig terjednek, de ahol szükséges, visszautalunk a 19. századi előzményekre.
A kazak nemzeti mozgalom születése nem volt egységes vagy zökkenőmentes folyamat. A sztyeppei társadalomban a lojalitás elsődlegesen a nemzetséghez (ru), a törzsi szövetséghez és a vallási közösséghez kötődött; a „kazak” megnevezés ugyan használatban volt, de hosszú ideig inkább etnikai-kulturális, semmint politikai nemzeti kategóriaként. A modern kazak nemzettudat kialakulását a 19. század végén és a 20. század elején több tényező mozdította elő: a cári adminisztráció által bevezetett területi és kormányzati keretek, az orosz nyelvű iskolákból kikerülő értelmiség, a muszlim reformmozgalom (dzsididizmus) kulturális hálózatai, valamint az orosz liberális és forradalmi eszmék sztyeppére való beszivárgása.
A kazak értelmiség egyik legfontosabb intézménye az 1917-es forradalom előtti években formálódott. A kazak nyelvű sajtó megindulása – mint például az 1913-tól megjelenő „Qazaq” (kazak) című lap – lehetővé tette, hogy az írástudó kazak elit országos fórumon vitassa meg a földkérdést, az orosz telepesek beköltözésének hatásait, az iskoláztatás nyelvét és a muszlim identitás kereteit. A „Qazaq” köréhez tartozó szerzők közül kiemelkedett Alihan Bökeihanov, aki képzett közgazdász és etnográfusként az oroszországi képviselőházi politizálásban is tapasztalatot szerzett. Mellette olyan személyiségek alkották a mozgalom későbbi vezető rétegét, mint Ahmed Baiturszinov, aki a kazak nyelvű oktatás és irodalmi nyelv kérdésével foglalkozott, valamint Mirzsakip Dulatov, aki írásaiban a kazak társadalom elmaradottságát és a gyarmati kiszolgáltatottságot egyszerre éles kritikával illette. Fontos hangsúlyozni: ők nem elsősorban szeparatisták voltak, hanem az Orosz Birodalmon belüli reformokat és a kazak autonómia bizonyos formáját keresték. A kortárs muszlim reformista hálózatokból és az orosz alkotmányos demokrata (kadet) pártból egyaránt szellemi és politikai támogatást kaptak, de saját programjukat fokozatosan a sztyeppei viszonyokhoz igazították.
Az 1905-ös oroszországi forradalom kazak földön ugyan nem hozott átfogó mozgósítást, de politikai nyitást jelentett. A kazak elit egy része petíciókkal és küldöttségekkel próbálta felhívni a cárt és a dumát a kazakok földjeit érintő orosz telepítéspolitika súlyos következményeire. Ugyanakkor a sztyeppén élő pásztorok körében a legnagyobb sérelmet nem egy-egy politikai jelszó, hanem a mindennapi megélhetés ellehetetlenülése okozta: a legelők elvétele, a telepesfalvak terjeszkedése, az adóterhek és a helyi orosz tisztviselők korrupciója. E sérelmek a kazak nyelvű sajtóban és a muszlim prédikátorok beszédeiben is egyre gyakrabban fogalmazódtak meg.
Az első világháború kitörése új helyzetet teremtett. A cári kormányzat 1916. június 25-én (a Julián-naptár szerint) rendeletet adott ki, amely a birodalom „idegen” (azaz nem orosz) lakosságát – elsősorban Közép-Ázsia, a Kaukázus és Szibéria muszlim és más nemzetiségeit – hátországi kényszermunkára rendelte. A rendelet formailag a katonai szükséghelyzetre hivatkozott, valójában azonban hatalmas emberi mozgósítást írt elő: a 19 és 43 év közötti férfiaknak lövészároképítésre, vasútépítésre és egyéb hátországi munkára kellett jelentkezniük. A dokumentált tény, hogy a rendelet ellen Közép-Ázsia több régiójában – így a mai Kazahsztán területén, Üzbegisztánban, Kirgizisztánban és a mai Türkmenisztánban – tömeges, fegyveres felkelés robbant ki. A résztvevők számát a korabeli és későbbi becslések tág határok között adják meg; a történeti szakirodalomban több százezres nagyságrendű mozgósításról és súlyos, etnikailag is vegyes erőszakhullámról van szó. A felkelés elnevezése maga is vitatott: a későbbi szovjet történetírás gyakran „1916-os nemzeti felszabadító felkelésként” emlegette, hangsúlyozva az orosz gyarmati elnyomás elleni jelleget; más értelmezések „közép-ázsiai lázadásként” vagy „felkelésként” tárgyalják, kiemelve, hogy a résztvevők nem alkottak egységes frontot, és a mozgalomban etnikai, regionális és vallási törésvonalak is megjelentek.
A kazak sztyeppén a felkelés különösen súlyos formát öltött. A kazak pásztorok és földművesek egy része az orosz telepesek és a cári adminisztráció ellen fordult, mások a kényszermozgósítás elől való tömeges menekülést választották. A kazak lakosság egy része a szomszédos kínai területekre (főként Hszincsiangba) és a déli, nehezen ellenőrizhető sztyeppei vidékekre menekült. A felkelés és a menekülthullám során bekövetkező emberveszteségre vonatkozó számok rendkívül bizonytalanok. A korabeli orosz hatósági jelentések és a későbbi történészi becslések tág intervallumot adnak; egyes munkák tízezres, mások több százezres halálos áldozatot említenek a felkelés és az azt követő megtorlás, éhínség és járványok következtében. E számok ellenőrzése ma is folyik, és a kutatás módszertani nehézségei miatt nem tekinthetők lezártnak. Ami dokumentált: a cári kormány katonai erővel válaszolt, a felkelés súlyos atrocitásokkal járt mind a résztvevők, mind az orosz telepesek, mind a semleges kazak lakosság körében, és a térség demográfiai, gazdasági és politikai egyensúlya tartósan megbomlott. A mai kazak emlékezetben az 1916-os események központi helyet foglalnak el; 2021-ben a kazak kormányzat dekolonizációs emlékezetpolitikája keretében a felkelés újraértelmezése is napirendre került, ugyanakkor a témát övező forráshiány és a korabeli etnikai erőszak kérdése óvatosságra int.
Az 1917-es oroszországi forradalom – a februári cárbukás – alapvetően új politikai teret nyitott. A sztyeppén a cári adminisztráció összeomlása egyszerre hozott szabadságot és bizonytalanságot. A kazak politikai elit ekkor lépett a nyilvános szervezkedés útjára. 1917 nyarán két kazak kongresszust tartottak: az elsőt Orenburgban, a másodikat később szintén a sztyeppei központnak számító városban. Ezeken a találkozókon formálódott az Alash mozgalom, amely a kazak lakosság politikai képviseletét és egy autonóm kazak terület megteremtését tűzte ki célul. A mozgalom neve a kazak mondai ősre és a hagyományos nemzetségi szövetségre utalt, de programja modern politikai követeléseket fogalmazott meg: nemzeti-területi autonómia, a földkérdés rendezése, kazak nyelvű oktatás, a kazak katonai alakulatok felállítása és a helyi közigazgatás kazak kézbe adása. Az Alash vezetői – Bökeihanov, Baiturszinov, Dulatov és mások – nem szakítottak teljesen az oroszországi demokratikus erőkkel, de a birodalmi kereteket már nem látták működőképesnek. A forradalmi helyzetben a hatalom gyakorlati kérdése is eldöntetlen volt: a sztyeppén párhuzamosan működtek a bolsevikok által támogatott szovjetek, a kazak autonóm törekvések intézményei, valamint a korábbi cári adminisztráció maradványai.
Az Alash Orda megalakulását 1917 decemberére, közvetlenül az oroszországi bolsevik hatalomátvétel utánra datálják. A kazak vezetők egy része az alkotmányozó nemzetgyűlés demokratikus útjában bízott, és a bolsevik hatalomátvételt ideiglenesnek vagy illegitimnek tekintette. Mások a helyi viszonyok konszolidálására törekedtek, és a szovjet hatalommal való taktikai együttműködést sem zárták ki. Az Alash Orda kormánya Orenburgban, majd a polgárháború előrehaladtával más városokban működött; fennhatósága a gyakorlatban a kazak sztyeppe egy részére terjedt ki, és soha nem vált teljesen egységes vagy ellenőrzött területi kormányzattá. A kazak autonómia kikiáltása tehát nem egyszerű „nemzeti államalapítás” volt, hanem egy kaotikus, erőszakos polgárháborús közegben tett kísérlet a kazak többségű területek valamiféle önkormányzatának megszervezésére.
A bolsevik hatalom és az Alash Orda viszonya gyorsan átalakult. A szovjet kormányzat 1917 után a nemzeti kérdésben a „önrendelkezés” jelszavát hirdette, de gyakorlati politikája a területi autonómiák és a helyi muzulmán elitek integrálására, illetve felszámolására egyszerre játszott. A polgárháború éveiben (1918–1920) a kazak sztyeppe frontzónává vált: a fehér (antibolsevik) erők, a kozák hadseregek, a helyi kazak csoportok és a Vörös Hadsereg egyaránt harcoltak a terület ellenőrzéséért. A „fehér” erők győzelmének időszakában az Alash Orda egyes vezetői kényszerű együttműködésre léptek, mások illegalitásba vonultak; a bolsevikok pedig hol üldözték, hol tárgyaltak velük. A kazak lakosság a háború alatt újabb és újabb veszteségeket szenvedett: a hadseregek rekvirálásai, a menekülthullámok és az 1920-as évek elején tetőző éhínség a sztyeppei társadalmat a túlélés határára sodorta. A demográfiai katasztrófa pontos mértékét a forráshiány miatt csak becsülni tudjuk; a szakirodalomban több százezres, egyes interpretációkban milliós nagyságrendű emberveszteség is felmerül, de ezek a számok vitatottak és további kutatást igényelnek.
Az Alash Orda sorsa a polgárháború végén pecsételődött meg. A bolsevikok 1920-ban kikiáltották az önálló Kazak (Kirgiz) Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelynek határai nem feleltek meg teljesen a kazak nemzeti igényeknek, és amely a szovjet államszervezet részeként működött. Az Alash vezetői közül többen kezdetben bekerültek az új szovjet intézményekbe, és úgy vélhették, hogy a kazak kulturális és oktatási célok legalább részben megvalósíthatók. Baiturszinov és mások a kazak nyelvű iskoláztatás, a tankönyvírás és a helyi közigazgatás kazakosítása terén is szerepet vállaltak. Ugyanakkor a bolsevik párt fokozatosan felszámolta az autonóm politikai mozgásteret: az Alash Orda 1920-ban elveszítette kormányzati szerepét, tagjait a szovjet államapparátusba olvasztották, részüket később a sztálini tisztogatások során letartóztatták, kivégezték vagy munkatáborba küldték. Az Alash-örökség a szovjet korszakban hivatalosan elhallgatott vagy ellenséges színben feltüntetett téma volt; a független Kazahsztánban viszont a nemzeti történeti emlékezet egyik központi elemévé vált. A mai kazak történetírásban az Alash mozgalmat gyakran a kazak államiság első modern kísérleteként értelmezik, bár ezt az olvasatot részben a függetlenség utáni nemzetépítés igénye is formálja.
A kazak nemzeti mozgalom és az 1916-os felkelés kapcsolatát többféleképpen értelmezik a történészek. Az egyik iskola szerint a felkelés a gyarmati elnyomás elleni spontán, de történelmi szükségszerűséggel kirobbanó népi ellenállás volt, amely közvetlenül előkészítette a nemzeti politikai öntudatot és az Alash Orda programját. Egy másik értelmezés hangsúlyozza, hogy a felkelésben a nemzeti követelések mellett erős vallási és nemzetségi törésvonalak is működtek, és a mozgalom nem volt egységes. Egy harmadik, az oroszországi birodalmi válság felől közelítő irányzat az 1916-os eseményeket az első világháború általános erőszakhullámának részeként vizsgálja, kiemelve, hogy a kényszermozgósítás nem kizárólag etnikai, hanem birodalmi-katonai logikát követett. Vannak olyan munkák is, amelyek az 1916-os felkelést a későbbi szovjet nacionalizmus-kutatás előzményeként elemzik, vagy épp ellenkezőleg, a szovjet korszakban létrehozott hősies narratíva kritikáját adják. Nincs egységes tudományos konszenzus a felkelés jellegét és hatásait illetően; a viták a forráskorpusz eltérő súlyozásából és a nemzeti, birodalmi és szovjet emlékezetpolitikák örökségéből is fakadnak.
A források köre egyenetlen. A cári adminisztráció iratai – kormányzói jelentések, katonai parancsok, bírósági anyagok – elsősorban a hatalom szemszögéből rögzítik az eseményeket. A kazak résztvevők hangja közvetlenül ritkábban hallható, mivel a sztyeppei társadalom nagy része írástudatlan volt; a későbbi szovjet gyűjtésekben rögzített visszaemlékezések, dalok és családi elbeszélések viszont fontos, bár kritikával kezelendő források. A kazak nyelvű sajtó – mindenekelőtt a „Qazaq” – a korabeli elit politikai önértelmezésének kulcsfontosságú dokumentuma, de olvasótábora korlátozott volt, és a szerkesztőség politikai irányvonala befolyásolta a közölt híreket. A szovjet korszakban keletkezett hivatalos történeti munkák forrásértékét csökkenti, hogy az 1916-os felkelést az osztályharcos és nemzeti felszabadító narratívába illesztették. A független kazak történetírás az utóbbi évtizedekben jelentős forrásfeltáró munkát végzett, de a kutatások egyenetlenek, és a téma érzékenysége miatt a publikált eredmények is eltérő hangsúlyokat kapnak.
Az ellenőrzési igényeket a szövegben is jelölni kell. Az 1916-os felkelés áldozatainak számáról, az Alash Orda tényleges területi fennhatóságáról, a polgárháborús éhínségek demográfiai hatásairól és a kazak menekülthullám nagyságáról nincs megbízható, egységes statisztika. A szakirodalomban szereplő becslések módszertana gyakran nem átlátható. A következő alfejezetekben – különösen a szovjet uralom és a kollektivizálás egységben – a szovjet hatalom kiépülésének és a kollektivizálás kazak vonatkozásainak tárgyalásakor e bizonytalanságokra vissza kell utalni. A jelen alfejezet célja nem a végleges számadás, hanem annak bemutatása, hogy a kazak nemzeti mozgalom és az 1916-os felkelés egyszerre volt a gyarmati elnyomás következménye, a birodalmi háború válsága és a modern nemzeti politizálás nyitánya. E három tényező elválaszthatatlanul összefonódott, és a későbbi 20. századi kazak történelem mindegyikből merített.
Az alfejezet állításai eltérő bizonyossági szinteken alapulnak. Dokumentált ténynek tekinthető az 1916. június 25-i cári rendelet kiadása, a közép-ázsiai felkelés kirobbanása, az Alash mozgalom megszerveződése, az Alash Orda kormányának megalakulása, valamint a Kazak Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság 1920-as létrehozása. Ugyancsak dokumentáltak a polgárháború alapvető eseményei a régióban. Régészeti és statisztikai becslés kategóriába tartoznak viszont a felkelés és a menekülthullám áldozatszámai, a kazak lakosság demográfiai veszteségei, valamint az Alash Orda ellenőrzése alatt álló terület kiterjedésére vonatkozó adatok. A szóbeli hagyományok fontos szerepet játszanak a felkelés emlékezetének alakításában; ezeket azonban nem szabad összetéveszteni a dokumentált eseményekkel. A tudományos konszenzus abban áll, hogy a cári kormány kényszermozgósítási rendelete és az arra adott erőszakos válasz súlyos válságot idézett elő; abban azonban már nincs konszenzus, hogy az 1916-os eseményeket elsősorban nemzeti felszabadító felkelésként, gyarmati ellenállásként vagy a háborús káosz részjelenségeként értelmezzük-e. Az Alash Orda megítélése is vitatott: a független kazak nemzeti történetírás hajlamos pozitív vagy hősies képet rajzolni, a szovjet hagyomány tagadta vagy elhallgatta szerepét, a nyugati szakirodalom egy része pedig a bolsevik hatalom kiépülése felől vizsgálja. Emlékezetpolitikai állításként is azonosítható a felkelés hősi narratívája, illetve a mai kazak dekolonizációs diskurzus egyes elemei.
Ami a konkrét számokat illeti: az 1916-os felkelés áldozataira vonatkozóan nincs elfogadott, ellenőrzött statisztika. A szakirodalomban előforduló becslések tízezertől százezresig terjednek, egyes munkák ennél nagyobb veszteséget is említenek, de az adatok forrása és módszertana gyakran homályos. A kazak menekültek számát a kínai határ mentén ugyancsak eltérően adják meg; a korabeli jelentések pontatlanok, a későbbi szovjet és kazak kutatások pedig politikai okokból is eltérően kezelték a kérdést. Az Alash Orda területi határai soha nem voltak pontosan rögzíthetők, mivel a polgárháború alatt a tényleges ellenőrzés gyorsan változott, és a kormányzati szervek nem tudták a sztyeppe teljes területét lefedni. E bizonytalanságok miatt a szövegben minden statisztikai adatot ellenőrzési igénnyel, forrásmegjelölés nélkül vagy általánosított formában adunk meg.
A 20. század eleji kazak sztyeppén a gyarmati földfoglalás, az orosz telepesek beáramlása és a háborús mozgósítás együttesen robbantotta ki az 1916-os közép-ázsiai felkelést, amely súlyos emberveszteséggel és a helyi társadalom kimerülésével járt. Az 1917-es forradalom a kazak elit számára politikai nyitást hozott; ekkor szerveződött meg az Alash mozgalom, majd az Alash Orda kormánya, amely kazak autonómiát és modern nemzeti intézményeket próbált teremteni. A polgárháború azonban a sztyeppét fronttá változtatta, és a kazak autonómia kísérlete nem tudott tartós államisággá válni. A bolsevik hatalom 1920-ban létrehozta a szovjet Kazahsztán területi kereteit, felszámolta az Alash Orda önállóságát, majd vezetői egy részét beolvasztotta, más részét később üldözte. A kazak nemzeti mozgalom és az 1916-os felkelés a kazak történeti emlékezetben a gyarmati elnyomás elleni ellenállás és a modern nemzeti államiság első kísérleteként él tovább; történelmi értékelésük azonban vitatott, és a források korlátozottsága miatt a pontos folyamatokat csak részben ismerjük.