A mai Üzbegisztán területén a 19. század közepén három, egymással is vetélkedő államalakulat osztozott: a Kokandi Kánság a Fergana-völgyben és a Szir-darja középső folyásánál, a Buharai Emírség a Zerafsán völgyében és a mai középső, illetve nyugati területeken, valamint a Hivai Kánság az Amu-darja alsó szakaszán. Az orosz hódítás ezeket az államokat fokozatosan, katonai nyomás és diplomáciai kényszerítés kombinációjával vonta ellenőrzése alá. A folyamat nem egyetlen hadjárat volt, hanem 1865 és 1885 között több szakaszra tagolódó birodalmi terjeszkedés, amelynek során a térség egy része közvetlen orosz közigazgatás alá került, más része pedig formailag önálló protektorátusként őrizte meg uralkodóját, ám valódi döntési szabadság nélkül. Az „Üzbegisztán” elnevezés ebben a korszakban nem létezett; a mai ország területét a Turkesztáni főkormányzóság, a Buharai Emírség és a Hivai Kánság osztotta meg. A fejezet ezért a későbbi nemzeti keret helyett a gyarmati uralom alá vont régió történetét tárgyalja.
Az orosz hódítás katonai és diplomáciai menete
Az orosz előrenyomulás Közép-Ázsiába hosszú előzményekre tekintett vissza. A 18. század végétől az Orosz Birodalom a kazak sztyeppe fokozatos bekebelezésével építette ki déli határait, és a 19. század közepére a Kokandi, Buharai és Hivai államok ütközőzónává váltak az orosz és a brit befolyás között. Ezt a vetélkedést a kortársak és a későbbi történetírás „Nagy Játszmaként” (Great Game) emlegeti; a fogalom vitatott, mert a két birodalom közötti feszültséget gyakran leegyszerűsíti, ugyanakkor jól mutatja, hogy a közép-ázsiai hódítás nem csupán helyi katonai esemény volt, hanem birodalmi logikába illeszkedett.
A katonai hódítás közvetlen előzménye a kokandi és buharai állam belső meggyengülése volt. A Kokandi Kánság területén a 18. század végétől a Ming-dinasztia uralkodott, de a 19. század közepére a kánok hatalma a törzsi elitek és a városi patríciusok vetélkedése miatt szétesett. A Buharai Emírségben a Manghit-dinasztia próbált centralizálni, ám a türkmén törzsi csoportok portyái és a hivai riválissal folytatott háborúk gyengítették a hadsereget. A Hivai Kánság a sivatagi határok mögött viszonylag védett helyzetben volt, de a kazak sztyeppe orosz bekebelezése után egyre inkább elszigetelődött.
Az 1864–1865-ös hadjáratok során Mihail Grigorjevics Csernyajev tábornok elfoglalta Aulie-Atát, Chimkent városát és Turkesztánt, majd 1865 júniusában Taskent ostromával vette be a Kokandi Kánság legnagyobb városát. Taskent elfoglalása után az orosz kormányzat kezdetben nem döntötte el, hogy a várost megtartja-e; a katonai győzelem azonban a helyi kereskedő réteg egy részének együttműködésével járt, mivel az orosz fennhatóság a Buharai Emírséggel szemben viszonylagos védelmet ígért. A város lakosságának egy része ellenállt, mások elfogadták az új hatalmat; a kortárs forrásokból a helyi társadalom megosztottsága rajzolódik ki.
A Buharai Emírség elleni háború 1866-ban kezdődött. Az orosz csapatok az Irdzsari csatában legyőzték a buharai sereget, majd elfoglalták Dzsizakot és Hojendet. 1868-ban az orosz hadsereg Konsztantyin Petrovics von Kaufman tábornok vezetésével bevonult Szamarkandba, és a Zerafsán folyó völgyében megalakította a későbbi Szamarkandi terület magját. Az 1868. júniusi békeszerződés a Buharai Emírséget orosz protektorátussá tette: az emír megtarthatta trónját és belső közigazgatásának egy részét, de elvesztette a külügyi önállóságot, területének egy része (elsősorban a Szamarkand környéki körzet) közvetlen orosz igazgatás alá került, és a birodalom kereskedői számára szabad mozgást biztosítottak.
A Hivai Kánság meghódítása 1873-ban következett. A kánság a Kara-kum sivatag mögött nehezen volt megközelíthető, de az orosz hadsereg több irányból indított offenzívája – a Kaszpi-tenger, Orenburg és Taskent felől – megtörte az ellenállást. Hiva is protektorátus lett, és az Amu-darja jobb partján fekvő területeit orosz ellenőrzés alá helyezték. A Hivai Kánság névlegesen megőrizte uralkodóját, de a vazallusi viszony valójában a birodalmi katonai jelenléttől függött.
A Kokandi Kánság megszüntetése 1876-ban zárta a hódítás középső szakaszát. A kánságot a 1870-es évek elején belső lázadások és az orosz nyomás egyaránt gyengítette. Amikor 1875-ben a kokandi erők megtámadták az orosz helyőrségeket, a cári hadsereg Mihail Dmitrijevics Szkobeljev vezetésével leverte a felkelést, és 1876 februárjában felszámolta a kánságot. A területét Ferganai terület néven közvetlenül a Turkesztáni főkormányzósághoz csatolták. Ezzel a mai Üzbegisztán keleti része is a birodalom integráns részévé vált.
A hódítás utolsó szakasza a türkmén területek ellen irányult, amelyek a mai Üzbegisztán nyugati peremét is érintették. Az 1880–1881-es Göktepe ostroma során az orosz hadsereg Szkobeljev parancsnoksága alatt elfoglalta a türkmén erődöt; a hivatalos orosz források a győzelmet a birodalom civilizációs küldetésének igazolásaként állították be, a helyi emlékezet azonban a tömeges erőszakot hangsúlyozza. 1884-ben Merv, 1885-ben pedig a panjdehi incidens után az orosz–afgán határ kiigazítása zárta le a közép-ázsiai hódítást. A mai Üzbegisztán területe ekkor már nagyrészt orosz fennhatóság alatt állt, akár közvetlen katonai közigazgatás, akár protektorátusi függés formájában.
A Turkesztáni főkormányzóság és a gyarmati közigazgatás
A meghódított területek igazgatását 1867-ben szervezték egységes keretbe. A Turkesztáni főkormányzóság (gyakran, bár pontatlanul, taskenti kormányzóságnak is nevezett) székhelye Taskent lett, és első főkormányzója Konsztantyin Petrovics von Kaufman volt. A főkormányzóság kezdetben a Szir-darjai és Szemirecsjei területet foglalta magában, majd a későbbi hódításokkal bővült; a Szamarkandi, Ferganai, Kaszpi-túli és Szir-darjai területek katonai kormányzók irányítása alatt álltak. A főkormányzó széles jogkört kapott: egyszerre volt katonai parancsnok, polgári közigazgatási vezető és diplomáciai tárgyaló a protektorátusi udvarokkal szemben.
A gyarmati közigazgatás a helyi társadalmat jogilag és politikailag másodrendű helyzetbe hozta. Az orosz telepesek és állami alkalmazottak az európai orosz jogrend kedvezményeit élvezték, míg a muszlim lakosság ügyeit külön, korlátozott hatáskörű bíróságok intézték. A vallási bíróságok (kazi) továbbra is működtek a családi jog, az öröklés és a kisebb polgári ügyek területén, de a büntetőjog a katonai hatóságok kezébe került. A közigazgatás alsó szintjein a helyi elöljárók (akszakalok, aminok) közvetítették az orosz hatalmat, ami egyszerre biztosította a gyarmati rendszer működését és konzerválta a hagyományos függőségi viszonyokat.
A protektorátusok – a Buharai Emírség és a Hivai Kánság – formálisan megőrizték belső autonómiájukat, de a birodalmi rezidens ellenőrzése alatt álltak. Az emír és a kán uralkodhatott, saját adót vethetett ki, ám külpolitikája nem lehetett, hadseregét korlátozták, és az orosz kereskedők, valamint telepesek jogait a protektorátusi területen is biztosítani kellett. Ez a kettős berendezkedés a gyarmati uralom sajátos módja volt: lehetővé tette, hogy az orosz kormányzat a közvetlen igazgatás költségei nélkül ellenőrizze a térség gazdaságát, miközben a dinasztikus legitimitás látszatát fenntartotta.
Gyarmati gazdaság és társadalmi átalakulás
A hódítást részben a gyapot iránti növekvő orosz textilipari kereslet motiválta. Az amerikai polgárháború (1861–1865) miatt az orosz gyárak nyersanyaghiánnyal küzdöttek, ezért a kormányzat Közép-Ázsiában látott alternatív termőterületet. A hódítás után a gyapottermelés fokozatosan a gazdaság középpontjába került. Az orosz adminisztráció adókedvezményekkel, vetőmagterjesztéssel és öntözési beruházásokkal ösztönözte a gyapot termesztését; a vetésterület növekedése a helyi parasztgazdaságok rovására ment. A gyapot monokultúrája csökkentette az élelmiszertermelést, és a térséget kiszolgáltatta a világpiaci és az orosz belső piac áringadozásainak.
A vasútépítés döntő szerepet játszott a gyarmati gazdaság kiépítésében. A Kaszpi-túli vasút és a taskenti vonalak a század utolsó évtizedeiben összekötötték a termőterületeket a birodalom központjával, lehetővé téve a gyapot olcsó szállítását és az orosz iparcikkek beáramlását. A vasút azonban nemcsak gazdasági, hanem katonai ellenőrző eszköz is volt: a csapatok gyors átcsoportosítását tette lehetővé, és megerősítette a birodalom jelenlétét. A hagyományos karavánkereskedelem és a helyi kézműipar a vasút hatására visszaszorult; a selyem, a szőnyeg és a fémművesség termékei elvesztették korábbi piacaikat, miközben a nyersanyagok kivitele felerősödött.
A gyarmati gazdaság a földbirtokviszonyokat is átalakította. Az orosz kormányzat számos területen kisajátította a legelőket és az öntözött földek egy részét, hogy azokat orosz telepeseknek adja. A telepesfalvak létrehozása a nomád és félnomád közösségek mozgásterét is szűkítette. Az orosz és ukrán parasztok betelepítése a 19. század végétől fokozódott, és a helyi lakosság számára a földhöz jutás egyre nehezebbé vált. A gyarmati adórendszer – ahol a földadó és a járulékok mellett a hagyományos illetékek is fennmaradtak – a parasztok és kézművesek jövedelmének jelentős részét elvonta.
A gyarmati időszak a városi társadalom szerkezetét is megváltoztatta. Taskent orosz negyedekkel bővült, ahol az adminisztráció, a hadsereg és a kereskedelem szereplői éltek. A régi városrész a muszlim lakosság otthona maradt, de a közművek, az egészségügyi intézmények és az oktatás fejlesztése egyenlőtlenül oszlott meg. A helyi elit egy része – a nagykereskedők, a gyapotfelvásárlók, a protektorátusi udvarok tisztviselői – együttműködött az orosz hatóságokkal, és meggazdagodott, míg a parasztság és a városi szegények terhei nőttek.
Muszlim reformmozgalmak a gyarmati uralom alatt
A gyarmati rendszer kiépítése és a társadalmi változások kihívásaira a 19. század végén a muszlim reformmozgalmak kerestek válaszokat. A legnagyobb hatású irányzat a dzsadidizmus volt, amelynek neve az „új módszer” (usul-i dzsadid) kifejezésből származott. A dzsadidok az iszlám megújítását, a modern természettudományok beépítését és az anyanyelvi oktatás kiterjesztését hirdették. A mozgalom a krími tatár Iszmail Gaszprinszkij (Ismail Gaspirali) elképzeléseiből merített; Gaszprinszkij „Terdzsiman” című lapja és iskolareform-modellje a taskenti, buharai és kokandi értelmiségre is hatott.
A mai Üzbegisztán területén a dzsadidizmus vezető alakjai közé tartozott Mahmudhodzsa Behbudi, Munavvar Kori Abdurasidhonov és Abdulla Avloni. Behbudi szamarkandi születésű értelmiségiként színdarabokat, tankönyveket és útleírásokat adott ki, amelyekben a tudatlanság, az elmaradottság és a megosztottság ellen érvelt. Munavvar Kori Taskentben működtetett új módszerű iskolát, és a helyi sajtó megszervezésében játszott szerepet. Avloni ugyancsak Taskentben hozott létre iskolát, és a gyermekirodalom megteremtésén dolgozott. A dzsadid iskolákban a diákok anyanyelvükön tanultak olvasni és írni, valamint aritmetikát, földrajzot, történelmet és természetismeretet is elsajátítottak, ami szakított a hagyományos medreszék kizárólag vallási tananyagával.
A dzsadidizmus nem volt egységes mozgalom; a reformerek között voltak, akik a gyarmati keretek között képzelték el a társadalmi megújulást, mások a teljes függetlenséget is felvetették. A hagyományos vallási elit egy része – a kadimisták, azaz a régi módszer hívei – elutasította az újításokat, mert azokat az iszlám hagyomány felhígításának, sőt az orosz befolyás kiterjesztésének tekintette. A gyarmati hatóságok kezdetben tűrték a dzsadid iskolákat és lapokat, mert az orosz nyelv és a birodalmi keretek elfogadását remélték tőlük. Az 1905-ös orosz forradalom után azonban a dzsadidok politikai követelésekkel léptek fel – alkotmányos képviseletet, sajtószabadságot, anyanyelvű oktatást és a muszlim lakosság jogegyenlőségét követelték –, amit a kormányzat pániszlám és pántörök fenyegetésként kezelt. Több lapot betiltottak, iskolákat záratott be, a vezetőket megfigyelés alá helyezték. A dzsadidizmus ennek ellenére a 20. század elejére a modern üzbég értelmiség és a későbbi nemzeti mozgalom egyik előfutára lett.
Az 1916-os felkelés
Az első világháború alatt a cári kormányzat 1916. június 25-én (az akkori orosz Julián-naptár szerint; a Gergely-naptár szerint július 8-án) rendeletet adott ki, amely a birodalom „nem orosz” lakosságát 19 és 43 éves kor között hátországi kényszermunkára mozgósította. A rendelet a front mögötti lövészárkok ásására, útépítésre és más katonai jellegű munkákra vonatkozott, és a közép-ázsiai muszlim lakosságot addigi mentessége után hirtelen, kiszámíthatatlan módon érintette. A mozgósítás híre a tömeges tiltakozások és fegyveres felkelések egész sorát váltotta ki a Turkesztáni főkormányzóságban, a Buharai Emírségben és a Hivai Kánságban.
A felkelés 1916 júliusában kezdődött, és gyorsan kiterjedt a Szir-darjai, Ferganai és Szamarkandi területekre, valamint a sztyeppei kazak és kirgiz vidékekre. A felkelők megtámadták a kormányzati épületeket, rendőrállomásokat, vasútállomásokat és az orosz telepesfalvakat; az erőszak során orosz telepesek, tisztviselők és katonák is életüket vesztették. A felkelés ugyanakkor nem volt egységes szervezettségű mozgalom: a helyi elöljárók egy része a hatóságok oldalán maradt, mások hallgatólagosan támogatták a felkelőket, megint mások a rend helyreállításában segédkeztek. A cári kormányzat katonai egységeket vetett be, és a megtorlás során falvakat égettek fel, tömeges kivégzéseket hajtottak végre, a lakosságot pedig büntetőadókkal sújtották. A menekültek százezrei indultak útnak; sokan a kínai fennhatóság alatt álló Kelet-Turkesztánba húzódtak, ahol táborokban éltek a következő években.
Az 1916-os felkelés áldozatainak és menekültjeinek számát illetően a kutatásban nem alakult ki konszenzus. A cári hatóságok jelentései alacsonyabb értékeket közöltek, míg a helyi közösségek emlékezete és egyes történészek jóval magasabb becsléseket tartanak hitelesnek. A levéltári források töredékessége, a megtorlás dokumentálásának hiánya és a helyi hagyomány szóbeli jellege miatt a teljes kép ma sem rekonstruálható pontosan. A felkelés emlékezetét a 20. században eltérően értelmezték: a szovjet történetírás – élesen megkülönböztetve a későbbi, bolsevikellenes baszmácsi mozgalomtól – a gyarmati elnyomás elleni nemzeti felszabadító küzdelemként mutatta be; a közép-ázsiai utódállamok hivatalos történeti kánonja részben ezt a keretet vitte tovább; az orosz birodalmi és emigráns narratíva ezzel szemben „lázadásként” és a vallási fanatizmus megnyilvánulásaként értékelte. A mai történettudomány a felkelés okait a háborús terhek, a gyarmati földpolitika, a kényszermozgósítás és a helyi elitek válságának együttesében keresi.
Az 1916-os felkelés a gyarmati rendszer súlyos válságát jelezte. Bár a cári hadsereg leverte, a tiltakozás megmutatta, hogy a Turkesztáni főkormányzóság stabilitása törékeny, és a muszlim lakosság körében a birodalmi lojalitás nem épült ki. A felkelés ezért nem csupán egy háborús epizód volt, hanem a gyarmati uralom utolsó éveinek meghatározó eseménye, amely előkészítette a későbbi politikai átrendeződést és a szovjet hatalomátvételt.
A hódítás és a gyarmati közigazgatás történetéhez a legfontosabb elsődleges források az Orosz Birodalom katonai és polgári igazgatásának iratai: a Turkesztáni főkormányzóság éves jelentései, katonai parancsok, térképészeti anyagok és bírósági akták. A helyi lakosság nézőpontját kevésbé dokumentált források őrzik; részben a kánsági udvarok krónikái, részben a dzsadid sajtó és a későbbi visszaemlékezések. A gyarmati statisztikák megbízhatósága korlátozott: a népesség-összeírások módszertana egyenetlen, a termelési és adóadatok gyakran a helyi elöljárók bemondásain alapultak. Az 1916-os felkelés áldozatainak és a menekülteknek a száma az egyik legvitatottabb kérdés; a cári hatóságok jelentései alulbecsülték az erőszakot, a helyi emlékezet és egyes történészek magasabb becsléseket közöltek. A dzsadidizmus értékelése sem egységes: a szovjet korszakban a reformerek egy részét burzsoá nacionalistaként ítélték el, a függetlenség utáni üzbég történetírás viszont a nemzeti ébredés előfutáraiként ünnepli őket. Ezt a kettősséget a tankönyv forráskritikai keretben tárgyalja.
Az 1865–1885 közötti orosz hódítás a Kokandi Kánság, a Buharai Emírség és a Hivai Kánság területét részben közvetlen gyarmati igazgatás, részben protektorátus formájában az Orosz Birodalomhoz kapcsolta. A Turkesztáni főkormányzóság Taskent központtal katonai és bürokratikus ellenőrzést épített ki; a gazdaságot a gyapottermelés és a vasút tette a birodalmi piac függvényévé. A muszlim reformmozgalmak, elsősorban a dzsadidizmus, a modern oktatás és a társadalmi megújulás programját hirdették, de a gyarmati hatóságokkal és a tradicionalista elittel is konfliktusba kerültek. Az 1916-os felkelés a gyarmati uralom legsúlyosabb válsága volt, amelyet a cári hadsereg brutálisan elfojtott; áldozatainak és menekültjeinek számát a források hiányossága miatt csak becsülni lehet. A felkelés emlékezete a későbbi nemzeti identitások és a szovjet történeti kánon egyik csomópontja lett.