A szovjet hatalom konszolidációja a mai Üzbegisztán területén nem egyetlen esemény, hanem egy többéves, erőszakkal és intézményi átalakítással kísért folyamat volt. Az 1917-es oroszországi forradalom után a cári gyarmati közigazgatás összeomlott, és a térségben több, egymással és a bolsevikokkal is versengő hatalmi központ alakult ki. A szovjet hatalom először a Turkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság (1918) formájában próbálta megszilárdítani uralmát, de a Buharai Emírség és a Hivai Kánság területén az 1920-ban lezajlott bolsevik beavatkozás után úgynevezett népi szovjet köztársaságok jöttek létre. Ezek az államalakulatok formálisan függetlenek voltak, a gyakorlatban azonban a Vörös Hadseregtől és a moszkvai pártszervektől függtek. A szovjet hatalommal szembeni fegyveres ellenállást – amelyet a szovjet források „baszmácsi” (szó szerint „bandita”) mozgalomnak neveztek – csak az 1920-as évek közepére sikerült felszámolni. Az elnevezés maga is politikai minősítés, amely a felkelők sokféle – törzsi, vallási, paraszti és nemzeti – motivációját egyetlen bűnöző kategóriává redukálta.
Az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság 1924. október 27-én jött létre, amikor a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága jóváhagyta a közép-ázsiai köztársaságok úgynevezett nemzeti elhatárolását. Ez a döntés az addigi Turkesztáni ASZSZK, Buharai Népköztársaság és Horezmi Népköztársaság területén új, nemzeti alapon szervezett közigazgatási egységeket hozott létre: az Üzbég SZSZK-t, a Türkmén SZSZK-t, a Tádzsik Autonóm SZSZK-t (amely 1929-ig az Üzbég SZSZK része volt), a Kara-Kirgiz (később Kirgiz) autonóm területet és a Karakalpák autonóm területet. A főváros kezdetben Szamarkand volt, majd 1930-ban a döntés Taskentbe helyezte át az állami és pártintézményeket. Az Üzbég SZSZK megalakulása dokumentált tény, de a nemzeti elhatárolás politikai értelmezése vitatott. A szovjet kormányzat hivatalosan a nemzeti önrendelkezés elvét hirdette, és a határok meghúzásakor nyelvészeti, demográfiai és gazdasági érvekre hivatkozott. Ugyanakkor a döntés a bolsevik párt központi akaratát tükrözte, és a helyi lakosság széles rétegeinek nem volt valódi beleszólása. A határok meghúzása etnikai csoportokat választott el egymástól, másokat pedig egyetlen köztársaságba kényszerített; a Fergana-völgy felosztása, a tádzsik lakosság egy részének az Üzbég SZSZK-hoz csatolása, valamint az enklávék kialakulása olyan szerkezeti feszültségeket hozott létre, amelyek a posztszovjet korszakban határvitákban és etnikai konfliktusokban is megjelentek. Az 1924-es határok tehát nem egy természetes nemzeti fejlődés eredményei voltak, hanem szovjet irányítás alatt született politikai konstrukciók.
Az Üzbég SZSZK létrejöttével párhuzamosan a bolsevik kormányzat a társadalom alapvető átalakításába kezdett. Az 1920-as években a szovjet hatalom a cári korszakkal való szakítást hirdette, és olyan intézkedéseket vezetett be, amelyek a hagyományos közösségi struktúrákat célozták. A földreform a nagybirtokok és a vallási alapítványok (vakuf) földjeinek felosztását ígérte, de a végrehajtás gyakran erőszakos volt, és a helyi elitek ellenállásába ütközött. A nők helyzetének megváltoztatására indított kampány, az 1927-ben meghirdetett hujum („támadás”) a fátyolviselés ellen és a nők iskoláztatásáért, a szovjet propaganda szerint a felszabadulást szolgálta. A gyakorlatban azonban a fátyol kötelező jellegű eltávolítása és a nők nyilvános szerepvállalásának erőltetése a helyi társadalom egy részének heves ellenállását váltotta ki; számos nőt, aki eleget tett az új elvárásoknak, meggyilkoltak vagy megfenyegettek. A hujum tehát egyszerre hozott valódi változást a nők egy csoportjának életében, és okozott traumát azoknak, akiket a közösségükből kiszakítva, megfelelő védelem nélkül állítottak a modernizáció frontvonalába. A hivatalos szovjet történetírás ezt a kampányt egyértelmű haladásként ábrázolta, a kortárs kritikai kutatás viszont a nők autonómiájának hiányát és az erőszak kontextusát hangsúlyozza.
A társadalmi átalakítás másik pillére az oktatás és az egészségügy kiterjesztése volt. A szovjet hatóságok az írástudatlanság felszámolását tűzték ki célul, és az 1920-as évektől számos iskolát, tanfolyamot és egészségügyi intézményt hoztak létre. Az üzbég nyelv standardizálása, a latin alapú ábécé bevezetése (1928), majd később a cirill írásra való áttérés (1940) a modernizációs törekvések része volt, de a döntések politikai-ideológiai megfontolásoktól sem függetlenek. Az oktatás terjedése hosszú távon csökkentette az analfabetizmust, és hozzájárult a szovjet típusú, képzett üzbég értelmiség kialakulásához, de az új értelmiség lojalitása a központi hatalomhoz kötődött, és a hagyományos vallási oktatást szisztematikusan visszaszorították. A szovjet modernizáció tehát nem volt értékmentes folyamat: az oktatás, az egészségügy és a nőpolitika eredményei szorosan összefonódtak a birodalmi irányítás és a társadalmi mérnökösködés logikájával.
A kollektivizálás időszaka, amely 1929-től az 1930-as évek elejéig tartott, a szovjet Üzbegisztán történetének egyik legnagyobb megrázkódtatását hozta. A NEP (új gazdaságpolitika) viszonylagos piaci nyitását felváltotta a mezőgazdaság radikális államosítása: a parasztgazdaságokat erőszakkal kolhozokba (közös gazdaságokba) és szovhozokba (állami gazdaságokba) szervezték. A kampányt a „kulákok mint osztály felszámolása” jelszava kísérte, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a helyi hatóságok önkényesen minősítettek kuláknak – vagyis vagyonos parasztnak – olyan családokat is, amelyek kevés földdel vagy állattal rendelkeztek, de ellenálltak a kollektivizálásnak. A „kulákok” elkobzott vagyonát a kolhozok kapták meg, a megbélyegzett családokat pedig gyakran kitelepítették, bebörtönözték vagy kényszermunkára vitték. Az áldozatok számáról a levéltári iratok hiányosak, és a korabeli statisztikák megbízhatósága erősen vitatott; a szakirodalomban a kitelepítettek és az erőszak áldozatainak becslése széles sávban mozog.
Az üzbegisztáni kollektivizálás sajátossága a gyapot stratégiai szerepe volt. A szovjet vezetés a régiót a Szovjetunió fő gyapotellátójának szánta, és már az 1920-as években ambiciózus termelési célokat fogalmazott meg. A kollektivizálás egyik központi feladata a gyapottermesztés állami ellenőrzés alá vonása volt: a parasztoknak kötelezően meghatározott mennyiségű gyapotot kellett termelniük és leadniuk, a terményt nem vihették szabadpiacra, és a kvóták teljesítése érdekében a vetésterületet gyorsan bővítették. A kolhozrendszer bevezetése tehát nem csupán a földtulajdon átalakítását jelentette, hanem a mezőgazdasági termelés militarizálását is: a gyapottermelés az állami tervgazdálkodás részévé vált, és a helyi lakosság életkörülményeit a központi termelési utasítások határozták meg. A kényszer jellege nem korlátozódott a kollektivizálás első éveire; a későbbi évtizedekben a gyapotbetakarításba diákokat, katonákat és városi dolgozókat is bevontak, amit a szovjet hatóságok „önkéntes társadalmi munkának” neveztek, a résztvevők egy része és a független kutatók viszont kényszermunkaként írtak le.
A kollektivizálással egy időben a szovjet hatalom a hagyományos életforma felszámolására és a letelepítésre is törekedett. Az Üzbég SZSZK területén élő, félnomád és nomád közösségeket – különösen a Karakalpaksztánban és a sztyeppei peremvidékeken – erőszakkal letelepítették, állataikat elvették, és a gyapottermesztésre alkalmas területekre irányították őket. Ez a folyamat a Kazahsztánban 1930–33-ban bekövetkezett éhínség regionális összefüggésébe illeszkedett. A kazah éhínség áldozatait a szakirodalom gyakran 1,3–1,5 millióra teszi, de ez a szám statisztikai becslés, amelynek módszertana és pontossága vitatott. Üzbegisztánban az éhínség mérete kisebb volt, de a kollektivizálás, a terménybegyűjtés és a letelepítés következtében itt is tömegek szenvedtek hiányt, és a halálozások száma a legóvatosabb becslések szerint is több tízezerre tehető; egyes kutatók ennél jóval magasabb, százezres nagyságrendet valószínűsítenek. A szovjet hatóságok az éhínséget sokáig tagadták vagy a természeti körülményekkel magyarázták, a levéltári feltárások azonban dokumentálták a begyűjtési utasítások és a túlfeszített tervek szerepét. Az áldozatok számáról és a felelősség megoszlásáról a mai napig tudományos vita folyik.
A gyapotmonokultúra kiépítése a vízgazdálkodás radikális átalakításával járt. A szovjet mérnökök és tervezők az öntözött területek gyors növelését tűzték ki célul, mert a gyapottermesztés a száraz éghajlaton mesterséges öntözést igényelt. Az 1930-as években elkezdődött a nagy öntözőrendszerek építése, köztük a Nagy Fergana-csatorna, amely 1939-ben készült el. A második világháború utáni évtizedekben az öntözési beruházások tovább bővültek; az Amu-darja és a Szir-darja vizét egyre nagyobb mennyiségben vezették el a gyapotföldekre. A Karakum-csatorna – amely formálisan Türkmenisztánban épült, de az Amu-darja vizét használta – 1954 után gyorsan növelte a vízelvonást. A szovjet tervezés a vízpazarló, mesterségesen magas hozamokra optimalizált öntözést részesítette előnyben, anélkül hogy a vízvisszatartás, a sótalanítás és a hosszú távú ökológiai következmények megfelelő súllyal szerepeltek volna. A gyapotföldekre kijuttatott műtrágya, gyomirtó és rovarirtó szerek mennyisége szintén folyamatosan emelkedett; a vegyi anyagok egy része a talajvízbe és a folyókba került.
Ezeknek a döntéseknek a leglátványosabb környezeti következménye az Aral-tó apadása volt. Az Aral-tó a 20. század közepén még a világ negyedik legnagyobb lefolyástalan tava volt; területét az 1960-as években a leggyakrabban idézett hidrológiai becslések mintegy 68 000 négyzetkilométerre, víztérfogatát körülbelül 1 100 köbkilométerre tették. A becslések a korabeli mérési módszerek szerint kis eltérésekkel szerepelnek a szakirodalomban. A két fő tápláló folyó, az Amu-darja és a Szir-darja vizének öntözésre való elterelése miatt a tó vízszintje az 1960-as évektől kezdve gyorsan csökkent. 1987-re a tó kettévált a kis-Aral-tóra és a nagy-Aral-tóra; a partvonal visszahúzódása a kikötővárosokat – köztük a hajdan virágzó Mujnakot – a víztől több tíz kilométerre hagyta. A tó sótartalma a tengeri élővilág számára elviselhetetlen szintre emelkedett, a halászat összeomlott, a hajózás megszűnt, és a helyi közösségek gazdasági alapjai eltűntek. A kiszáradt tófenékről felszálló por, amely sót, homokot és a mezőgazdaságból származó vegyi anyagokat szállít, a környező településeken súlyos egészségügyi problémákat okozott: a légúti megbetegedések, a csecsemőhalandóság és egyes krónikus betegségek aránya a helyi orvosi jelentések szerint jelentősen meghaladta a szovjet átlagot. A szovjet vezetés már az 1970-es évektől ismerte a válság mértékét, de a gyapottermelési terveket nem csökkentette; az Aral-tó problémája hivatalosan csak a glasznoszty időszakában, az 1980-as évek második felében került be a nyilvános diskurzusba. Az Aral-tó apadása tehát nem természeti csapás volt, hanem a szovjet tervezési logika – a termelési célok elsőbbsége a környezeti és egészségügyi következményekkel szemben – dokumentált következménye.
A kollektivizálás és a gyapotmonokultúra társadalmi hatásai mélyen átalakították az Üzbég SZSZK-t. A vidéki lakosság jelentős része a kolhozok kötelékébe kényszerült, a hagyományos falusi önigazgatás megszűnt, a vallási intézményeket bezárták vagy állami ellenőrzés alá vonták. A mecsetek számának drasztikus csökkenése, a vallási oktatás betiltása és a vallási vezetők üldözése a szovjet ateista politika részét képezte. A második világháború alatt a vallási elnyomás átmenetileg enyhült – a szovjet állam a háborús mozgósítás érdekében részlegesen engedélyezte a vallási tevékenységet –, de a rendszer alapvetően a szekuláris, államilag irányított társadalmat építette. Ugyanakkor a szovjet időszak nem írható le kizárólag az elnyomás felől. Az oktatás kiterjesztése az 1930-as évektől valóban növelte az írástudók arányát, és az 1950-es évekre az iskoláztatás a városi és vidéki lakosság széles rétegeihez eljutott. Az egészségügyi hálózat kiépítése csökkentette a halandóságot, és a járványos betegségek elleni küzdelem mérhető eredményeket hozott. A nők tömeges bekapcsolódása a formális oktatásba és a munkaerőpiacra hosszú távon megváltoztatta a társadalmi szerepeket, még akkor is, ha a változás gyakran felülről irányított és erőszakos kampányokkal járt. Az üzbég nyelvű sajtó, irodalom és tudomány intézményei a szovjet keretek között jöttek létre, és hozzájárultak egy modern, szovjet típusú üzbég identitás kialakulásához.
A politikai elnyomás azonban a modernizációval párhuzamosan működött. Az 1930-as évek nagy tisztogatásai az üzbég párt- és állami vezetést is súlyosan érintették. Az Üzbég Kommunista Párt első titkárát, Akmal Ikramovot és az Üzbég SZSZK kormányának vezetőjét, Faizullah Hodzsajevet 1938-ban koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték. A tisztogatások kiterjedtek a helyi értelmiségre, a vallási vezetőkre és a korábbi baszmácsi mozgalom résztvevőire is. A szovjet levéltári dokumentumok alapján a letartóztatások és kivégzések számának pontos meghatározása nehéz, mert a statisztikák hiányosak, és a korszak hivatalos adatai politikailag torzítottak. A Sztálin-korszak elnyomásának áldozatairól a tudományos becslések széles sávban mozognak; az üzbegisztáni áldozatok aránya a szovjet összesítésben szereplő adatokból csak korlátozottan rekonstruálható. A levéltárak részleges megnyitása a posztszovjet időszakban lehetővé tette a kutatás új lendületét, de az iratok teljes hozzáférhetősége továbbra sem biztosított, és az emlékezetpolitikai viták a mai napig befolyásolják az értelmezést.
Az Aral-tó válsága és a gyapottermelés környezeti terhei szintén olyan örökséget képeznek, amelynek megítélése a szovjet időszakban hivatalosan tabunak számított, és csak a későbbi kutatások tették részletesen elemezhetővé. A szovjet hidrológiai mérések és a műholdas felvételek dokumentálják a tó apadásának ütemét, de a hosszú távú ökológiai és egészségügyi hatásokra vonatkozó becslések különböző módszertanokon alapulnak. A nemzetközi környezettudományi szakirodalom többsége a vízelterelést és a gyapotmonokultúrát azonosítja elsődleges okként, de a felelősség megoszlásáról – a központi tervezés, a helyi végrehajtás és a globális gyapotpiac között – továbbra is vita folyik. A szovjet korszak kritikus értékelése nem vonhatja kétségbe az oktatási, egészségügyi és infrastrukturális fejlesztések tényét, de nem is hallgathatja el az erőszak, az éhínség, a vallásüldözés és a környezeti pusztítás dokumentált eseteit.
Az Üzbég SZSZK megalakulására és a kollektivizálására vonatkozó elsődleges források a szovjet központi és helyi levéltárakban találhatók: a moszkvai pártiratok, a turkesztáni, buharai és horezmi kormányzatok dokumentumai, a központi statisztikai hivatal évkönyvei, valamint a kolhozok és a mezőgazdasági szervek jelentései. Ezek a források azonban egyoldalúak, mert a hivatalos jelentések gyakran szépítették a termelési adatokat, eltitkolták az éhínséget, és a politikai ellenállást büntetőjogi vagy „bandita” keretben ábrázolták. A helyi lakosság hangja elsősorban szóbeli történeti interjúkból, a sztálini tisztogatások kihallgatási jegyzőkönyveiből és a későbbi emigráns vagy disszidens beszámolókból rekonstruálható. A szovjet nemzetiségi politika céljairól és a nemzeti elhatárolás körülményeiről a kutatók között nincs teljes egyetértés; az iratok értelmezése az 1920-as évek bolsevik nemzetiségi diskurzusának kontextusát igényli.
A kollektivizálás áldozatainak és az 1930-as évek eleji éhínség halálos áldozatainak száma módszertani becslés, nem dokumentált tény. A szovjet népszámlálások 1926, 1937 és 1939 között közölnek adatokat, de az 1937-es népszámlálást a hivatalos szervek meghamisították, az 1939-es számok pedig a politikai elnyomás és a halálozások miatt torzítottak. A kazahsztáni éhínségre vonatkozó, gyakran idézett 1,3–1,5 milliós áldozatszám statisztikai becslés, és a kutatók egy része ennél magasabb vagy alacsonyabb értéket valószínűsít. Üzbegisztánra vonatkozóan a helyi éhínség halálozását a szakirodalom ritkábban közli, és a számok nagy bizonytalansággal terheltek. A gyapottermelés adatai a szovjet statisztikai évkönyvekből ismertek, de a jelentett hozamok sokszor túlzottak voltak, és a tényleges termelés rekonstrukciója levéltári kutatást igényel.
Az Aral-tó apadásának mérési adatai viszonylag megbízhatóak, mert a hidrológiai megfigyelések az 1950-es évektől rendszeressé váltak, és a műholdas távérzékelés az 1970-es évektől objektív képet adott a partvonal változásáról. Az ökológiai és egészségügyi hatásokra vonatkozó állítások azonban gyakran megfigyelési tanulmányokból, nem pedig teljes körű epidemiológiai felmérésekből származnak, ezért óvatosan kezelendők. A szovjet vezetés tudomása az Aral-tó válságáról dokumentált: belső tudományos jelentések már az 1960-as években figyelmeztettek a vízszint csökkenésére, a döntéshozók azonban a gyapottermelés növelését helyezték előtérbe. A felelősség kérdése a környezettörténeti vitákban továbbra is nyitott; az egyes kutatók a központi tervezés, a helyi köztársasági intézmények és a nemzetközi gazdasági nyomás szerepét eltérően súlyozzák.
A szovjet Üzbegisztán 1924-ben jött létre a közép-ázsiai nemzeti elhatárolás részeként, amelyet a bolsevik központ irányított. A szovjet hatalom a cári gyarmati múlt felszámolását hirdette, de a gyakorlatban a térség a szovjet birodalmi rendszer része lett. Az 1920-as évek társadalmi reformjai – az oktatás kiterjesztése, a nőpolitika és az iszlám visszaszorítása – valódi változásokat hoztak, de gyakran erőszakos, felülről irányított módon. A kollektivizálás (1929–1933) a mezőgazdaság állami ellenőrzés alá vonását és a gyapottermelés felfuttatását szolgálta; a kampány során a „kulákok” üldözése, a letelepítés és a begyűjtési politika éhínséget okozott, amelynek áldozatai számáról viták folynak. A gyapotmonokultúra és a vízelterelés az Aral-tó fokozatos kiszáradásához vezetett, amely a 20. század második felében ökológiai és egészségügyi válsággá mélyült. A szovjet korszak tehát egyszerre hozott modernizációs eredményeket és súlyos társadalmi, emberi és környezeti károkat, és ez a kettősség a mai Üzbegisztán örökségének alapvető eleme.