A mai Mongólia és a környező sztyeppei sáv már a mongol törzsek 12. századi térnyerése előtt közel másfél évezreden át egymást váltó lovas pásztorkodó államalakulatok fészke volt. A hsziungnuk, a türkök, az ujgurok és a kitajok birodalmai nem egyszerűen „elődei” a későbbi mongoloknak, hanem saját politikai hagyományt, intézményes mintákat, legitimációs nyelvezetet és emlékezetet hagytak hátra. A mongol törzsek világa tehát nem előzmény nélküli kezdet, hanem egy hosszú sztyeppei folyamat egyik szakasza, amelyet a kínai dinasztikus krónikák, a türk rovásfeliratok, a 13. századi mongol elbeszélő hagyomány és a régészeti leletek együttesen világítanak meg. Mindegyik forrástípus a maga érdekei és vakságai felől beszél, ezért az alábbi fejezet a dokumentált tényeket, a tudományos konszenzust és a vitatott értelmezéseket egymástól megkülönböztetve tárgyalja.
A kínai forrásokban a hsziungnuk az i. e. 3. századtól tűnnek fel mint a kínai központi területektől északra élő, lovas pásztorkodó és harcos közösségek gyűjtőfogalma. Az elnevezés mögött aligha egyetlen etnikailag homogén „nép” állt; a kínai udvari történetírás gyakran politikai-katonai szövetségeket nevezett meg egyetlen névvel. A régészeti és írott források alapján a hsziungnu hatalmi mag az Ordosztól és a mai Mongólia középső részétől a Bajkál-tó felé húzódó sztyeppei térségben szerveződött. Az i. e. 209 körül hatalomra került Modu (Mete) kán alakja köré a kínai források egy erős, centralizált katonai szervezet képét rajzolják. Modu a források szerint bal és jobb szárnyra osztotta a birodalmat, a törzsi vezetőket rangsorolta, és a határvidéki kínai juttatásokat, adókat újraosztotta a szövetséges elit között. Ez a szerkezet a kínai udvar számára tárgyalóképes, sőt fenyegető partnerré tette a hsziungnu kánságot.
A hsziungnu–Han viszony a korai kínai külpolitika egyik meghatározó kérdése volt. A források dokumentált tényként kezelik a házassági szövetségek (heqin) rendszerét, amelyben a Han-udvar jade- és selyemadományokkal, valamint hercegnők küldésével igyekezett megvásárolni a határ békéjét. Ez a gyakorlat ugyanakkor kínai szemmel megalázónak számított, ezért az i. e. 2. század végétől, Han Wudi császár alatt a Han-udvar katonai offenzívára váltott. Az i. e. 127 és i. e. 119 közötti nagy hadjáratok mélyen benyomultak a hsziungnu területek déli peremére, de tartós megszállást nem tudtak létrehozni a sztyeppe mélyén. A birodalom belső válságai, a trónutódlási harcok és a kínai diplomácia ékelődése nyomán a hsziungnu hatalom az i. e. 1. században kettészakadt. A déli szárny fokozatosan kínai fennhatóság alá került, míg az északi szárny a kínai források szerint nyugat felé szorult. Az i. sz. 89. évi kínai győzelem után az északi hsziungnuk egy része elhagyta a korábbi központi területeket.
A hsziungnuk és a későbbi európai hunok közötti kapcsolat a történeti kutatás egyik klasszikus vitája. Egyes kutatók régészeti, névtani és kronológiai érvekkel lehetségesnek tartják, hogy a nyugatra vándorló hsziungnu csoportok és a 4–5. századi európai hunok között folytonosság állt fenn; mások ezt a sztyeppei népmozgások többlépcsős, nehezen igazolható láncolatának tartják. A mai tudományos konszenzus óvatos: a két elnevezés összekapcsolása nem bizonyított tény, hanem vitatott értelmezés. A könyv ezért a hsziungnu nevet a kínai források által leírt sztyeppei politikai közösségre használja, és nem azonosítja automatikusan a hunokkal. Ami a későbbi mongol történet szempontjából fontosabb, az a hsziungnu modell továbbélése: a lovas íjász hadviselés, a törzsi konföderáció, a bal–jobb szárny szerinti katonai igazgatás és a letelepedett szomszédtól beszedett juttatások politikája a későbbi sztyeppei birodalmak számára is hivatkozási ponttá vált.
A hsziungnu bukása után a sztyeppei hatalmi centrum többször áthelyeződött. A 6. század közepén a türkök hoztak létre olyan kaganátust, amely a mai Mongólia középső részétől Közép-Ázsia pereméig terjedt. Az 552. évben Bumin kán által megalapított Türk Kaganátus a kínai forrásokban és a türkök saját rovásfelirataiban egyaránt megjelenik. A birodalom hamarosan keleti és nyugati szárnyra vált szét, de a keleti központ továbbra is a mongóliai sztyeppe és az Orhon folyó vidéke maradt. A második keleti türk kaganátus (682–745) időszakából származnak azok az Orhon-feliratok, amelyek a türk elit önértelmezésének legfontosabb saját forrásai. A Köl Teginnek (732) és Bilge kagánnak (735) állított kőemlékek rovásírással rögzített szövege a kagáni uralmat az égi szférából eredezteti, a kínai befolyást elutasítja, és a sztyeppei függetlenség védelmét a türk uralkodó legfőbb feladatává teszi. Ezek az emlékek dokumentált epigráfiai források, de természetesen uralkodói propagandát is hordoznak: nem semleges leírások, hanem a kagán és környezete legitimációs önértelmezései.
A türk kaganátusok összeomlása után 744-ben az ujgurok szerezték meg a keleti sztyeppei hatalmat. Ujgur kaganátusuk 840-ig állt fenn, amikor a Jenyiszej-vidéki kirgizek támadása megdöntötte. Az ujgur elit egy része később a kelet-turkesztáni oázisokban telepedett le, és ott városias, írásbeliséggel rendelkező társadalmat hozott létre; a sztyeppei központ azonban ismét széttagolódott. Az ujgur korszakban a sztyeppei udvarok fokozottan érintkeztek a selyemút menti vallásokkal: a manicheus, sőt részben buddhista hatás is megjelent az elit környezetében. A 10. században a kitajok (a kínai forrásokban Liao-dinasztia) hoztak létre olyan államot, amely a mai Mongólia keleti felét és Észak-Kína egy részét egyszerre ellenőrizte. A kitaj elit részben sztyeppei lovas hagyományokra épített, részben kínai közigazgatási mintákat vett át; birodalmuk 1125-ig állt fenn, amikor a dzsürcsi Jin-dinasztia megdöntötte. A kitajok egy része nyugatra szakadt, de a mongóliai sztyeppei térség a 12. századra tartós hatalmi vákuumba került. Ez a vákuum közvetlenül meghatározta azt a politikai környezetet, amelyben a mongol törzsek mozogtak.
A mongol törzsek eredethagyománya a későbbi, 13. századi A mongolok titkos története elbeszélésében őrződött meg. Ez a mű a mongol elit saját, szóbeli hagyományból táplálkozó krónikája, amely a bordzsigin klán származását a kék farkas és a szarvasünő mitikus párjához vezeti vissza. A fellépőlegendák, így az Ergenekon-völgyi bezártságból való kijutás motívuma, történeti tényként nem igazolhatók; a közösség identitását fejezik ki, nem eseménytörténeti beszámolók. A mongolok a 10–12. században a mai Mongólia északkeleti részén, az Onon, a Kerülen és a Tola folyók vidékén, az úgynevezett Három folyó térségében éltek. E terület erdős sztyeppei jellege eltér a déli puszták nyíltabb legelőitől, és a mongol törzsek gazdálkodásában a pásztorkodás mellett a vadászat is hangsúlyos volt.
A 12. századi sztyeppei politikai térkép nem egységes mongol államot, hanem egymással versengő törzsszövetségeket mutat. A kínai, perzsa és mongol forrásokban a következő nagyobb alakulatok neve tűnik fel: a kereitek a középső sztyeppei térségben; a merkitek a Bajkál-tó délkeleti, erdős vidékén; a najmanok a nyugati területeken; a tatárok a keleti sztyeppén; a kongirátok a keleti peremvidéken; a dzsalair, tajicsiut és más csoportok pedig a Három folyóhoz közeli területeken. A kereitek uralkodói közül több forrás szerint nesztoriánus keresztény nevet viselt, ami arra utal, hogy elitjük egy része kapcsolatba került a szír kereszténység selyemút menti ágaival; a jelenség régészeti vagy intézményi mélysége azonban bizonytalan. A najmanoknál a források írástudó hivatalnokokat említenek, ami ujgur kulturális örökségre vall. A tatár elnevezés később, a mongol hódítás nyomán a Nyugaton és a muszlim világban gyűjtőnévvé vált, de a 12. században a források szerint konkrét törzsi csoportot jelölt, amely a mongolokkal vetekedett.
A törzsszövetségek nem modern nemzetek vagy államok voltak. A tagság rugalmasan alakult, a klánok és családok a katonai siker, a legelőhöz jutás vagy a megtorlás logikája szerint csatlakoztak vezetőkhöz, illetve pártoltak el tőlük. A „kán” cím a 12. századi mongol környezetben nem feltétlenül jelentett örökletes dinasztikus uralkodót; olyan katonai-politikai vezetőt jelölt, akit a törzsi elit elismert, és akit az égi jóváhagyás (Tengri kegyelme) birtokosának tekintettek. A kán hatalma a személyes lojalitáson, a harcos kíséret (nökör) hűségén és a zsákmány újraelosztásán nyugodott. A nökör viszony nem intézményes hivatal volt, hanem személyes kapcsolat: a harcos szabad emberként urat választott, akit katonai szolgálatáért részesített a közös javakból. A Titkos történet bőven elbeszéli az ilyen hűségek megerősödését és elárulását, ami mutatja, hogy a törzsi politika a személyes kapcsolatok hálójában zajlott.
A 12. század közepén a források szerint időlegesen egy Khamag Mongolnak nevezett törzsszövetség is létrejött a Három folyó vidékén. Kánjai, Kabul, Ambagaj és Hotula, a későbbi mongol hagyományban a bordzsigin klán hőseiként szerepelnek. A tatárok által elfogott Ambagaj kánt a források szerint a dzsürcsi Jin-udvarhoz szállították és kivégezték; ez a sérelem a mongol politikai emlékezetben bosszúra felszólító eseményként élt tovább. A történet részletei elsősorban a 13. századi mongol elbeszélő hagyományból ismertek, ezért a kronológiát és a szereplők pontos viszonyait a tudományos irodalom óvatosan kezeli. Ami bizonyosnak tekinthető, az a tágabb kép: a 12. század végi sztyeppei világot a törzsek közötti háborúk, a Jin-dinasztia diplomáciai beavatkozásai és a legelőkért, állatállományért, emberekért folytatott verseny jellemezte. Ebből a széttagolt, erőszakos és mobil politikai mezőből lépett ki később Temüdzsin, azaz Dzsingisz kán (lásd Dzsingisz kán és a Mongol Birodalom).
A mongol törzsek gazdasági alapja a sztyeppei pásztorkodás volt, amelyet a források és a régészeti leletek egybehangzóan dokumentálnak. A „nomád” szó azonban félrevezető lehet, ha kóborlást vagy intézménytelen mozgást sugall. A pásztorkodó csoportok mozgása meghatározott évszakos mintákat követett: a téli és nyári szállások között a közösségek a legelő, a víz és a klimatikus adottságok szerint vándoroltak. A legelőhasználati jogok a szomszédos csoportok között gyakran vitatottak voltak, ami a törzsi konfliktusok egyik szerkezeti oka lett. A fő állatfajok a juh, a kecske, a ló, a szarvasmarha, az északi magasabb területeken a jak, a karavánkereskedelemben pedig a kétpúpú teve voltak. Az állatállomány nemcsak élelmiszerforrást, hanem vagyont, mobilitást és katonai erőt is jelentett: a ló tette lehetővé a gyors helyváltoztatást és a lovas íjász harcmodort, a juh adta a mindennapi húst és gyapjút, a teve a selyemút menti szállítást.
A sztyeppei háztartás központi egysége a nemezsátor, a későbbi mongol terminológiában ger, a nyugati szakirodalomban gyakran jurta volt. A nemezkészítés, a tejfeldolgozás, a bőrmunka és a ruhaneműk előállítása a háztartás mindennapi munkájába tartozott, és a munka nemek szerint erősen tagolódott. A források szerint a nők feladata volt a sátor felállítása és szétszedése a költözéseknél, a tejtermékek készítése és a család ellátása, míg a férfiak a pásztorlás, a vadászat, a kereskedelem és a háború feladataiban vettek részt. Ez a leírás a 13. századi szövegekből ismert, és visszavetítése a korábbi századokra óvatosságot igényel, de a régészeti kerámia- és textilmaradványok hasonló háztartási munka folytonosságára utalnak.
A pásztorkodó gazdaság nem volt önellátó. A sztyeppei közösségeknek szükségük volt gabonára, fémre, fegyverre, selyemre, edényekre és más letelepedett kézműipari termékekre. Ezt kereskedelem, adóztatás, katonai zsákmány vagy diplomáciai juttatások révén szerezték be. A sztyeppe és a letelepedett világ közötti csere ugyanakkor nem egyirányú „függés” volt: a kínai és a közép-ázsiai piacok is igényelték a lovakat, bőrt, prémeket, szarvasmarhát és a sztyeppei közvetítők által szállított árukat. A sztyeppei államalakulatok éppen ezért gyakran a kereskedelem ellenőrzésére és a mezőgazdasági határvidékek adóztatására szerveződtek. A sztyeppei birodalmak és a letelepedett államok viszonyát tehát nem a „barbár” hódító és a „civilizált” áldozat merev ellentéteként kell leírni, hanem egymás katonai, gazdasági és kulturális képességeire reagáló, kölcsönös, ám aszimmetrikus kapcsolatként (lásd a tematikus fejezetet: A nomád és letelepedett társadalmak).
A vallási élet középpontjában az ég, Tengri tisztelete állt. A kínai és a mongol források egyaránt azt jelzik, hogy a kán uralmát az ég akaratához kötötték; a türk rovásfeliratok is ezt az égi mandátumot hangsúlyozzák. A sztyeppei közösségek ezen kívül a föld, a víz, a hegyek és a szellemek tiszteletét gyakorolták. A szakirodalomban sámánizmusnak nevezett jelenségben közvetítők, azaz sámánok és sámánnők tartották a kapcsolatot a látható és láthatatlan világ között. A „sámánizmus” azonban modern elemző kategória; a 12. századi szereplők nem így nevezték saját vallásukat, és a sztyeppei vallásosság lokálisan, törzsenként változott. A türk és ujgur udvarokban a birodalmi korszakban buddhista, manicheus, sőt nesztoriánus keresztény hatások is megjelentek, és e hatások a kereitekhez hasonló csoportok révén a mongol törzsi világot is elérték. A vallási hovatartozás azonban a 12. századi politikai szövetségekben nem volt éles választóvonal; a lojalitást a katonai érdek, a házassági kapcsolat és a személyes hűség szervezte.
A sztyeppei népek történetének rekonstrukciója erősen forráshiányos és forrástorzításos. A hsziungnukról szóló ismeretek döntő része kínai dinasztikus krónikákból, mindenekelőtt Sima Qian A történetíró feljegyzései című művéből, valamint a későbbi Han-kori hivatalos történetekből származik. Ezek a források a kínai udvar adminisztratív és katonai nézőpontjából írnak; a hsziungnukat gyakran ellenségként, szokásaikat a kínai normáktól eltérőként mutatják be. Nem „semleges” beszámolók, hanem a birodalmi politika és a kulturális önértelmezés dokumentumai. A hsziungnu belső társadalmi rétegződésére, jogszokásaira és etnikai összetételére vonatkozó állítások ezért részben régészeti becslésekből, részben vitatott értelmezésekből származnak. A hsziungnu elit temetkezései, például a Noin-Ula lelőhelyen feltárt sírok, dokumentált régészeti tények, de a belőlük levonható társadalomtörténeti következtetések már bizonytalanabbak.
A türk korszakról már saját írásos emlékek is rendelkezésre állnak: az Orhon-feliratok a türk elit önképét rögzítik. Ez hatalmas forrástörténeti különbség, de az önértelmezés is torzít: a feliratok a kagáni hatalom legitimációját szolgálják, a vesztes csatákat és a belső ellentéteket elhallgathatják vagy átszerkeszthetik. A 12. századi mongol törzsekről szóló legrészletesebb elbeszélés, A mongolok titkos története, a 13. században keletkezett, tehát legalább egy-két emberöltőnyi távolságból vetíti vissza a korábbi eseményeket. Ráadásul a mű a Dzsingisz kánt támogató bordzsigin környezet emlékezetét tükrözi, így a rivális törzsek bemutatása gyakran vádló vagy lealacsonyító. A perzsa történetíró, Rashid al-Din 14. század eleji világtörténete további mongol törzsi hagyományokat őrzött meg, de ő is udvari célokkal írt, és a törzsi genealogiákat összehangolta a birodalom ideológiájával.
A régészeti bizonyítékok – kurgánok, türk kőszobrok, balbalok, eszköztemetkezések, nemez- és textilmaradványok – folyamatosan gazdagítják a képet, de a tárgyi kultúrából a politikai szervezetre, a nyelvi hovatartozásra vagy a törzsi identitásra való következtetés módszertanilag kockázatos. A premodern lélekszámokra, állatállományra és haderők nagyságára vonatkozó számok a forrásokban gyakran retorikai jellegűek, ezért a mai kutatás ezeket általában nem tekinti pontos statisztikának. Ahol a fejezet számot ad meg, ott a forrásértelmezés bizonytalanságát is érdemes hozzágondolni. A szóbeli hagyomány, a későbbi mongol eposzkincs és a törzsi emlékezet a történeti rekonstrukciót nem helyettesítheti, de megmutatja, hogy a sztyeppei közösségek maguk hogyan formálták múltjukat. A könyv ezért a szóbeli hagyományt önálló forrástípusként, nem pedig „megbízhatatlan zajként” kezeli.
A mai Mongólia területe a mongol törzsek 12. századi megszilárdulása előtt a hsziungnu, türk, ujgur és kitaj birodalmak központi vagy peremterülete volt. A hsziungnuk az i. e. 3. század végétől a kínai forrásokban jól dokumentált sztyeppei katonai szövetséget hoztak létre, amelynek intézményes mintái – a lovas íjász harcmodor, a bal–jobb szárny szerinti szervezet, a határvidéki juttatások újraelosztása – tovább éltek a türk kaganátusokban és az ujgur, illetve kitaj államokban. A türk rovásfeliratok már a sztyeppei elit saját hangján szólalnak meg, de uralkodói propagandaként olvasandók. A 12. századi mongol törzsek – kereitek, merkitek, najmanok, tatárok, kongirátok, dzsalair, tajicsiut és mások – széttagolt, versengő törzsszövetségekben éltek, amelyek nem modern nemzetek voltak, hanem személyes lojalitás, házassági szövetség, legelőhasználat és katonai siker szerint alakuló politikai képződmények. Gazdaságuk pásztorkodáson, vadászaton, kézművességen és a letelepedett szomszédokkal folytatott cserén nyugodott, szabályozott évszakos mozgással. Ez a széttagolt, erőszakos és mobil közeg teremtette meg a feltételt ahhoz, hogy a századfordulón Dzsingisz kán új típusú katonai-politikai szervezetet építsen.