A Karimov-korszak lezárulása után Üzbegisztánban olyan reformidőszak kezdődött, amelynek megítélése a posztszovjet tér egyik legvitatottabb kérdése. Az alábbi alfejezet a 2016 végétől 2026 elejéig tartó időszakot tárgyalja, különös tekintettel a hatalomátmenetre, a gazdasági nyitásra, a turizmusra, a társadalmi és vallási politikákra, valamint az ország 2026 eleji helyzetére.
Islam Karimov elnök 2016. szeptember 2-án bekövetkezett halála után – ez dokumentált tény – az üzbég politikai rendszer gyors, de részben bizonytalan átmeneten ment keresztül. Az alkotmányos előírás szerint az elnöki feladatokat ideiglenesen a szenátus elnöke, Nigmatilla Juldasev vette volna át, ám a gyakorlatban a hatalom a miniszterelnök, Savkat Mirzijojev kezébe került. A 2016. december 4-i elnökválasztáson Mirzijojev a hivatalos végeredmény szerint a szavazatok több mint 88 százalékát szerezte meg; a választás szabadságát és versenyjellegét azonban független megfigyelők és emberi jogi szervezetek vitatták. Ez a kettősség – a hivatalos adatok és a független értékelések közötti feszültség – az egész reformkorszak egyik visszatérő jellemzője.
Mirzijojev hatalomra kerülése után viszonylag rövid idő alatt, 2017 elején meghirdette az úgynevezett „2017–2021-es cselekvési stratégiát”, amely öt prioritási területet nevezett meg: államigazgatási reform, bírósági reform, gazdasági liberalizáció, szociális biztonság, valamint nyitottabb külpolitika. Ez a program – legalábbis retorikai szinten – szakított a Karimov-korszak izolációs, erősen központosított modelljével. A reformok tényleges mélységét illetően azonban a szakirodalomban és a nemzetközi elemzésekben éles vita zajlik: egyes szerzők szerint valódi gazdasági nyitás és korlátozott politikai liberalizáció indult meg, mások szerint a változások elsősorban a gazdasági válság kezelésére és a nemzetközi legitimitás javítására irányultak, miközben az autoriter hatalomgyakorlás alapjai érintetlenek maradtak.
A gazdasági nyitás első látványos intézkedése a valutaárfolyam liberalizálása volt 2017 szeptemberében. Karimov idején a szom (üzbegisztáni valuta) hivatalos árfolyama és a feketepiaci árfolyam között jelentős eltérés alakult ki, ami torzította a külkereskedelmet és ösztönözte a korrupciót. Az árfolyam egyesítése – dokumentált tény – hivatalos célja szerint az üzleti környezet javítása és a befektetői bizalom visszaszerzése volt. Az intézkedés rövid távon inflációt generált, de középtávon csökkentette a devizahiányt és megkönnyítette az importot. A reformot a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is támogatta; a szervezetek ugyanakkor a szerkezeti reformok – így az energiaárak liberalizálása, a bankrendszer megtisztítása és a privatizáció – lassúságát is bírálta. Az árfolyamreform hatásairól rendelkezésre álló adatok hivatalos statisztikákon és nemzetközi becsléseken alapulnak, ám a hivatalos adatok megbízhatóságát független elemzések rendszeresen kétségbe vonják.
A gazdasági nyitás további elemei közé tartozott az adórendszer egyszerűsítése, a kis- és középvállalkozások támogatása, valamint a külföldi befektetések előtti akadályok csökkentése. Az üzbég kormány 2017 után több tucat nemzetközi vállalattal kötött megállapodást a textilipar, az autóipar, az energetika és az élelmiszer-feldolgozás területén. A gazdaság ugyanakkor továbbra is jelentős mértékben függött a gyapottermeléstől, a földgázexporttól, az aranybányászattól és a munkaerő-migrációtól. A gyapotiparban a Karimov-korszakban dokumentált kényszermunka felszámolására tett kormányzati lépések – így a gyermekmunka hivatalos betiltása és a nemzetközi megfigyelők beengedése – részben sikeresek voltak, de a nemzetközi szervezetek a felnőtt dolgozók kényszermunkájának fennmaradását is jelezték a 2020-as évek elején. A gyapotkérdés tehát nem tekinthető lezártnak; a hivatalos üzbég álláspont szerint a kényszermunka megszűnt, míg a nemzetközi jogvédő szervezetek szerint a probléma csak részben oldódott meg.
Az oroszországi munkaerő-migráció az üzbég gazdaság egyik legfontosabb tényezője maradt. A hivatalos becslések szerint a 2020-as években egyszerre több százezer – egyes időszakokban akár egymillió feletti – üzbég állampolgár dolgozott Oroszországban; ezeknek a számoknak a pontossága azonban korlátozott, mert a bejelentés nélküli munkavállalás aránya magas. A hazautalások – a rubelben érkező összegek – évek óta az üzbég GDP egyik meghatározó tételét teszik ki. A 2022-ben kezdődött orosz–ukrán háború és az azt követő nyugati szankciók a rubel árfolyamát és az orosz gazdaságot ingadozásnak tették ki, ami közvetlenül érintette az üzbég háztartásokat. A friss, 2024–2026 közötti adatok azonban gyorsan változnak, ezért az ezzel kapcsolatos állítások fokozott ellenőrzést igényelnek; a szöveg itt nem ad meg pontos 2026-os számot, mivel a rendelkezésre álló statisztikák módszertana és megbízhatósága vitatott.
A társadalmi és vallási politikák terén a Mirzijojev-korszak részleges, de érzékelhető elmozdulást hozott Karimov szigorú szekuláris politikájához képest. A Karimov-korszakban a vallási gyakorlást szigorúan állami ellenőrzés alatt tartották, mecseteket zárattak be, és a vallási közösségeket a „szélsőségesség” vádjával üldözték. A 2005-ös andizsani események – amelyeket a hivatalos elbeszélés terrorizmusellenes műveletként, míg a nemzetközi emberi jogi szervezetek és túlélők egy része a tüntetők elleni erőszakos fellépésként írt le – mély sebet hagytak az országban. Mirzijojev hatalomra kerülése után részleges enyhülés volt megfigyelhető: egyes korábban bebörtönzött vallási aktivistákat szabadon engedtek, több mecsetet újranyitottak, és a kormányzat hangsúlyozta, hogy az iszlám az üzbég nemzeti identitás része. Ugyanakkor az állami vallásügyi hatóság továbbra is szigorúan felügyeli a vallási közösségeket, és a véleménynyilvánítás, az egyesületi szabadság és a sajtó korlátozása fennmaradt. A vallási politika megítélése ezért vitatott: a hivatalos üzbég narratíva szerint a „felvilágosult iszlám” támogatása folyik, míg a kritikusok szerint a cél elsősorban a vallási élet állami ellenőrzésének fenntartása.
Az emberi jogi helyzet terén a nemzetközi szervezetek – így a Human Rights Watch és az Amnesty International – a 2010-es évek végén és a 2020-as évek elején is azt jelezték, hogy a politikai foglyok száma csökkent ugyan, de a szólásszabadság, a gyülekezési jog és a civil társadalom tere továbbra is erősen korlátozott. A kínzás és rossz bánásmód esetei nem szűntek meg teljesen; a büntetés-végrehajtási intézetekben uralkodó állapotokról szóló független jelentések továbbra is súlyos jogsértésekről számoltak be. A hivatalos üzbég álláspont ezzel szemben a reformok eredményeit hangsúlyozta, és több esetben nemzetközi együttműködésre hivatkozott. A valós helyzet megismerését nehezíti, hogy a független média és a helyi civil szervezetek mozgástere korlátozott; a nemzetközi szervezetek jelentései pedig gyakran a kormányzati adatokkal ellentétes képet festenek.
A turizmus a reformkorszak egyik látványos területe lett. Üzbegisztán – Szamarkand, Buhara, Hiva és más történelmi városok révén – a Selyemút egyik legismertebb úti célja. A Karimov-korszakban a vízumrendszer szigorú volt, a turisztikai infrastruktúra fejletlen, és a turisták száma alacsony maradt. Mirzijojev 2017-től fokozatosan vízummentességet vagy elektronikus vízumot biztosított számos ország, köztük uniós tagállamok állampolgárainak. A kormány programokat indított a turisztikai szektor fejlesztésére, a szállodák és a közlekedés modernizálására, valamint a kulturális örökség helyreállítására. A turisták száma a hivatalos adatok szerint a 2010-es évek elejéhez képest többszörösére nőtt, bár a COVID-19 világjárvány 2020–2021-ben visszaesést okozott. A hivatalos statisztikák pontossága itt is vitatott, mert a számok gyakran a belépő külföldiek teljes számát tartalmazzák, nem pedig a tényleges turisztikai célú látogatókat. A turizmus gazdasági súlya növekedett, de a szektor továbbra is kiszolgáltatott a nemzetközi utazási kedv és a regionális biztonság változásainak.
A kulturális örökség és a nemzeti identitás kérdése szorosan összefügg a turizmussal. A független Üzbegisztán 1991 óta folyamatosan keresi a posztszovjet nemzeti identitás építőelemeit. A Karimov-korszakban az állami emlékezetpolitika elsősorban Timur emlékét emelte ki, őt a független üzbég államiság előfutáraként ábrázolva. Ez a konstrukció – amelyet a történészek egy része leegyszerűsítőnek és politikailag motiváltnak tart – a Mirzijojev-korszakban is jelen maradt, ám némileg tágabb kulturális kerettel egészült ki: a Selyemút öröksége, a szúfi hagyományok és a közép-ázsiai reneszánsz (így például az Ulugbek nevéhez kapcsolódó tudományos örökség) nagyobb hangsúlyt kapott. A nemzeti identitás hivatalos ábrázolása továbbra is emlékezetpolitikai állítás, és nem keverhető össze a dokumentált történeti tényekkel; a könyv ezért a hivatalos narratívát a történeti kutatás eredményeitől elkülönítve tárgyalja.
A külpolitikában Mirzijojev a Karimov-korszak izolációs hajlamával szemben jóval aktívabb, nyitottabb irányvonalat követett. A regionális kapcsolatokban – különösen a szomszédos Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal, Tádzsikisztánnal és Türkmenisztánnal – érzékelhető enyhülés következett be, ami a vízmegosztás, a határviták és a kereskedelem területén is együttműködést hozott. A korábban feszült üzbég–tádzsik viszonyban például a 2010-es évek végétől látványos javulás volt megfigyelhető. Üzbegisztán emellett aktívabbá vált a török nyelvű államok együttműködési fórumain, és igyekezett kiegyensúlyozott viszonyt tartani Oroszországgal, Kínával, az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval. Az afganisztáni tálib hatalomátvétel 2021-ben biztonsági kihívást jelentett, de Üzbegisztán a tálib kormányzattal is pragmatikus kapcsolatot alakított ki, miközben határai védelmét erősítette. A külpolitikai irányváltás ténye dokumentált, ám annak hosszú távú következményei a 2020-as évek közepén még nem ítélhetők meg teljes bizonyossággal.
A politikai rendszer természetét tekintve a Mirzijojev-korszakban nem történt alapvető átmenet a pluralista demokrácia felé. Az elnöki hatalom továbbra is rendkívül erős: a parlament szerepe korlátozott, a bíróságok függetlensége kérdéses, a pártrendszerben pedig a kormányzó párt dominanciája érvényesül. A 2019. decemberi parlamenti választások és a 2021. októberi elnökválasztás hivatalos eredményei szerint a kormánypárt, illetve Mirzijojev elsöprő győzelmet aratott. A választások nemzetközi megfigyelői azonban a valódi politikai verseny hiányát és a szabálytalan eljárásokat kifogásolták. A 2023-ban elfogadott alkotmánymódosítás – amely a hivatalos indoklás szerint az államszervezet korszerűsítését szolgálta – egyebek mellett lehetővé tette a hivatalban lévő elnök számára az újabb ciklusokra való indulást. Az ellenzéki erők és független elemzők ezt a hatalom tartósítására irányuló lépésként értékelték; a hivatalos álláspont szerint a módosítás a társadalmi igényekre adott válasz volt. Ez a vita pontosan mutatja, hogy a politikai reformok értékelése nem választható el az alapvető hatalmi érdekektől.
A 2022-es kazahsztáni zavargások – amelyek során a kazah kormányzat erőszakos fellépést alkalmazott, és a kollektív biztonsági szerződés keretében orosz csapatokat is bevetettek – regionális szinten is megerősítették a közép-ázsiai autoriter rezsimek óvatosságát. Üzbegisztánban a Mirzijojev-kormány a gazdasági liberalizációt nem kapcsolta össze politikai liberalizációval; a stabilitás és a reform retorikája egyszerre szolgálta a külföldi befektetők megnyugtatását és a belső ellenzék visszaszorítását. A 2022-es orosz invázió Ukrajnában tovább bonyolította a helyzetet: egyrészt növelte a közép-ázsiai államok mozgásterét Oroszországgal szemben, másrészt felerősítette a gazdasági sebezhetőséget, különösen a migrációs jövedelmek és az oroszországi gazdasági kapcsolatok révén. Üzbegisztán hivatalosan semleges álláspontot foglalt el, nem ismerte el az ukrán területek annektálását, de nem is csatlakozott a nyugati szankciókhoz. Ez a kényes egyensúlyozás a 2020-as évek közepén is folytatódik; a helyzet alakulása gyorsan változó folyamat, ezért a 2026 eleji állapotra vonatkozó állítások fokozott ellenőrzést igényelnek.
A gazdasági reformok társadalmi hatása egyenetlen. A hivatalos statisztikák szerint a GDP növekedése a 2010-es évek végén és a 2020-as évek elején többnyire 5 százalék körül mozgott, bár a járvány és a külső sokkhatások időszakonként visszaesést okoztak. A növekedés azonban nem minden réteg számára hozott érezhető javulást: a munkanélküliség – különösen a fiatalok és a vidéki lakosság körében – továbbra is magas, a közszolgáltatások minősége egyenetlen, a korrupció pedig – bár a kormányzati retorika szerint csökkent – mindennapi tapasztalat maradt. A hivatalos adatok és a lakossági tapasztalatok közötti eltérés a társadalmi elégedetlenség egyik forrása. A kormány ezért nagy hangsúlyt fektetett a szociális programokra: lakásépítésre, egészségügyi és oktatási fejlesztésekre, valamint a vidéki infrastruktúra javítására. E programok hatékonyságáról azonban független, átfogó értékelés csak korlátozottan áll rendelkezésre.
A nemzetközi megítélés szempontjából Üzbegisztán a Karimov-korszakhoz képest javított imázsán. A nyugati kormányok és befektetők a gazdasági liberalizációt és a regionális nyitást üdvözölték; a vízumliberalizáció és a turizmus fellendülése is hozzájárult az ország láthatóságának növekedéséhez. Ugyanakkor az emberi jogi és demokratikus normák terén mutatott korlátozott előrelépés miatt a bírálatok nem szűntek meg. A 2019-es washingtoni és brüsszeli tárgyalások során a nemzetközi partnerek egyaránt hangsúlyozták a gazdasági reformok támogatását és a politikai nyitás fontosságát. Az üzbég kormány a maga részéről a „stabilitás” és a „fokozatosság” elvét hangsúlyozta, és elutasította a nyugati normák feltétel nélküli átvételét.
A 2026 eleji helyzetet összegezve: Üzbegisztán a posztszovjet tér egyik legfigyelemreméltóbb gazdasági nyitását hajtotta végre anélkül, hogy politikai rendszerét alapjaiban átalakította volna. A reformok eredményei vegyesek: a valuta- és árfolyamliberalizáció, a turizmus felfutása és a külpolitikai nyitás dokumentált tények; a politikai liberalizáció, a sajtószabadság és az emberi jogi helyzet javulása azonban vitatott, és a hivatalos narratíva gyakran eltér a független megfigyelők értékelésétől. Az ország továbbra is erősen centralizált elnöki rendszer, amelyben a hatalom koncentrációja a reformok ellenére fennmaradt. A gazdasági modernizáció – a gyapottól való lassú elmozdulás, a szolgáltatások és a feldolgozóipar fejlesztése – folyamatban van, de a külső gazdasági sokkhatásoknak való kitettség, különösen az oroszországi migráció révén, jelentős.
Az állami identitáspolitika továbbra is a nemzeti múlt szelektív újramesélésére épül. A Timurida örökség, a Selyemút és az iszlám kulturális hagyomány hangsúlyozása a turizmus és a nemzetközi láthatóság miatt is kiemelt szerepet kap. Ez a konstrukció azonban nem helyettesítheti a társadalom bonyolultabb önképét: a posztszovjet nemzedékek, a vidéki és városi lakosság, a különböző etnikai és vallási közösségek eltérő módon viszonyulnak a múlthoz. A könyv ezért az üzbég nemzeti identitást folyamatként, nem pedig rögzített, államilag kijelölt kategóriaként szemléli.
Az alfejezet állításai többféle forrástípusra épülnek, de a források hozzáférhetősége és megbízhatósága egyenlőtlen. A hatalomátmenet és a reformintézkedések – például a 2017-es árfolyam-liberalizáció, a vízumkönnyítés, az alkotmánymódosítás – nyilvánosan elérhető hivatalos dokumentumokkal, jogszabályokkal és kormányzati közleményekkel dokumentálhatók; ezek dokumentált tények. A gazdasági adatok – GDP-növekedés, infláció, migrációs statisztikák, turisztikai számok – elsősorban az üzbég Állami Statisztikai Bizottság, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank kiadványain alapulnak. E statisztikák módszertani minősége változó; a hivatalos üzbég adatok független ellenőrzése korlátozott, ezért a számokat régészeti vagy statisztikai becslésként, nem pedig pontosan mért tényként kell kezelni. A 2020-as évek második felére vonatkozó friss adatok – különösen a migráció, az orosz rubel árfolyama és a turizmus alakulása – gyorsan változnak, és az itt közölt általános tendenciák is ellenőrzést igényelnek.
A vallási és emberi jogi helyzetre vonatkozó értékelések forrásai közé a nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései, az ENSZ különleges jelentéstevőinek dokumentumai, valamint a helyi civil szervezetek beszámolói tartoznak. Ezek a források gyakran ellentmondanak a hivatalos üzbég kormányzati álláspontnak. A kényszermunka, a vallásszabadság, a sajtószabadság és a választások tisztaságának megítélése ezért vitatott értelmezésnek minősül, nem pedig dokumentált ténynek. A 2005-ös andizsani események áldozatainak száma és az események minősítése szintén vitatott: a hivatalos üzbég elbeszélés terrorizmusellenes műveletről beszél, míg a nemzetközi jogvédő szervezetek és a túlélők egy része a tüntetők elleni erőszakos fellépésről számol be; a halálos áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak, és az eltérő számok mögött politikai és módszertani okok egyaránt állnak.
A nemzeti identitásra vonatkozó állítások – például Timur szerepének hangsúlyozása – emlékezetpolitikai állítások, amelyeket a hivatalos üzbég diskurzus termel és tart fenn. A történeti kutatás ezzel szemben a közép-ázsiai múlt összetettebb, sokszereplős képét vázolja fel. A könyv ezért elkülöníti a hivatalos emlékezetpolitikai narratívát a dokumentált történeti tényektől, és a vitatott állításokat forráskritikailag tárgyalja.
Savkat Mirzijojev 2016-os hatalomra kerülése után Üzbegisztán a Karimov-korszakhoz képest látványos gazdasági nyitást hajtott végre: liberalizálta a valutaárfolyamot, egyszerűsítette az adórendszert, ösztönözte a külföldi befektetéseket, és a turizmust a fejlesztés egyik húzóágazatává tette. A vízumkönnyítés és a kulturális örökség hangsúlyozása növelte az ország nemzetközi láthatóságát. A társadalmi és vallási politikában részleges enyhülés következett be, de az állami ellenőrzés fennmaradt, és az emberi jogi helyzetben csak korlátozott előrelépés történt. A politikai rendszer továbbra is erősen centralizált, az elnöki hatalom dominanciája változatlan, a választások versenyjellege pedig vitatott. A 2026 eleji állapot a reformok és a folytonosság kettősségét mutatja: a gazdasági liberalizáció számos területen előrehaladt, de a politikai nyitás elmaradt, az ország pedig külső gazdasági sokkhatásoknak – mindenekelőtt az oroszországi migráció és a hazautalások ingadozásának – továbbra is erősen ki van téve.