A Mongol Birodalom 1260 körüli belső válsága, majd formális felbomlása nem jelentette a mongol hatalmi és kulturális tér eltűnését. Éppen ellenkezőleg: a 13. század második felétől a 17. század elejéig a Mongol-fennsík, a Jüan-dinasztia kínai területei és a nyugati kánságok közötti tér folyamatosan átalakult, miközben a birodalmi legitimáció, a törzsi szervezet és a vallási hagyomány új formákat öltött. A fejezet a Mongol Birodalom utódállamainak – különösen a Jüan-dinasztiának – a történetét, a tibeti buddhizmus második mongóliai térnyerését, valamint a mongol kulturális és vallási hagyomány rétegeit tárgyalja a Csing-uralom előtti évszázadokban.
A Mongol Birodalom felbomlási folyamata már a 13. század közepén megkezdődött, de a nagykáni központ és a regionális uluszok közötti viszony sokáig megőrizte a közös dinasztikus keret érzetét. A 13. század végére négy nagy utódállam kristályosodott ki: a Jüan-dinasztia Kínában és a Mongol-fennsíkon, a Csagatáj Kánság Közép-Ázsiában, az Ilhán Birodalom Iránban és a Arany Horda a nyugati sztyeppén. Ezek az államok nem egymástól független, idegen hatalmak voltak, hanem ugyanazon Dzsingiszida család különböző ágai által uralt területek. A Nagy Kán címéhez való formális kötődés azonban fokozatosan elhalványult, és a regionális uralkodók saját dinasztikus legitimációt építettek ki. A Mongol-fennsík – a hagyományos „anyaország” – a Jüan közvetlen befolyása alatt maradt, de Kína meghódítása után a politikai súlypont véglegesen Pekingbe helyeződött át.
Kubiláj kán 1260-ban vette fel a nagykáni címet, majd 1271-ben kínai mintára megalapította a Jüan (Yuan) dinasztiát, és 1279-re befejezte a dél-kínai Szong-dinasztia meghódítását. A Jüan állam egyszerre volt kínai császári udvar és mongol birodalmi központ: a kínai közigazgatási gyakorlatot megtartotta, ám a legmagasabb katonai és politikai pozíciókat mongol és más nem-kínai személyek töltötték be. A főváros, Dadu (a mai Peking) a birodalmi udvar székhelye lett, míg a korábbi központ, Karakorum – bár rituális és dinasztikus jelentősége megmaradt – elvesztette tényleges politikai szerepét. A Jüan-korban a selyemút kereskedelmi hálózatai viszonylagos biztonságban működtek, és a mongol uralkodók aktívan támogatták a buddhizmust, különösen a tibeti szakja (Sakya) rendet. A Phags-pa írást 1269-ben a tibeti láma, Drogön Chögyal Phagpa alkotta meg Kubiláj számára; ez az írásrendszer – bár széles körben nem terjedt el – a hivatalos dokumentumokban használatos volt, és a mongol birodalmi identitás egy sajátos kifejeződéseként értelmezhető.
A Jüan-dinasztia 1368-as bukása Kínában nem a mongol hatalom végét jelentette a sztyeppén. Miután a Ming-seregek elfoglalták Dadut, a mongol udvar visszavonult a Mongol-fennsíkra, és létrejött az úgynevezett Északi Jüan állam, amely 1635-ig formálisan fennmaradt. A kínai dinasztiatörténetek ezt a képződményt gyakran „a mongol maradék” vagy „a bukott dinasztia” kifejezésekkel illették; a mongol forrásokban azonban a nagykáni cím és a Dzsingiszida leszármazás folytonossága hangsúlyos maradt. A 14. század végétől a 16. század közepéig a Mongol-fennsík politikai térképe erősen töredezetté vált: nyugaton az ojrát törzsszövetség, keleten és délen a halha, csahar, tümed és más törzsi csoportok uralták a területet. A törzsi identitások ebben az időszakban nem voltak merevek; a csoportok nevei, összetétele és területi elhelyezkedése gyakran változott. A Dzsingiszida vérvonalhoz tartozás azonban továbbra is a politikai legitimitás legfontosabb forrása maradt: a kánoknak és a törzsi vezetőknek egyaránt érdeke volt, hogy családfájukat visszavezessék Dzsingisz kánig, mert a sztyeppei politikai gondolkodásban a birodalmi származás nélküli hatalomgyakorlás hosszú távon elfogadhatatlan volt.
A Jüan-korszak megítélése a kínai és a mongol történetírásban máig eltérő hangsúlyokat kap. A kínai historiográfia gyakran a nem-kínai uralom idegenségét, a társadalmi feszültségeket és a gazdasági nehézségeket emeli ki, míg a mongol hagyomány a Jüanban a birodalmi nagyság egyik csúcspontját látja, amelyben a mongol uralkodók nem pusztán kínai császárok voltak, hanem a világ egyik legerősebb birodalmának irányítói. Ez a kettősség nem oldható fel egyetlen „helyes” értelmezésben; a cél inkább az, hogy a Jüan örökségét mindkét hagyomány felől lássuk. A Jüan bukásának okai között a belső udvari harcok, a járványok, a pénzrendszer válsága és a kínai felkelések (különösen a Vörös Turbános felkelés) egyaránt szerepelnek; ezek együttes hatása vezetett a rezsim összeomlásához. A mongol elit visszavonulása nem volt teljes: sokan helyben maradtak, mások a sztyeppére tértek vissza, és a Jüan intézményi emlékezete – például a kínai udvari rituálék egyes elemei – tovább élt az északi udvarban.
A tibeti buddhizmus mongóliai térnyerése két nagy hullámban zajlott. Az első kapcsolatfelvétel a 13. század közepén, a mongol birodalmi expanzió részeként történt: Godan kán, Dzsingisz kán unokája, 1244-ben meghívta a szakja rend vezetőjét, Szakja Panditát, aki 1246–1247-ben megérkezett, és kialakította a későbbi „patrónus–láma” viszony alapját. Ennek lényege az volt, hogy a mongol uralkodó világi védelmet és anyagi támogatást nyújtott a tibeti vallási rendnek, cserébe a rend spirituális legitimitást és rituális szolgálatokat biztosított. Ez a modell a 13–14. században elsősorban a Jüan udvarban működött, és a szakja rend kiemelt helyzetét erősítette. A buddhizmus azonban ekkor még nem vált tömegesen a mongol lakosság vallásává; a sztyeppei mindennapokban a sámánista világkép és a helyi szellemek tisztelete továbbra is meghatározó maradt.
A második, mélyebb hullám a 16. század második felében kezdődött, és szorosan összekapcsolódott a mongol törzsi politika átrendeződésével. Altan kán (1507–1582), a jobbszárnyi tümed törzsek vezetője, aki maga nem volt nagykán, de tényleges katonai és gazdasági hatalma jelentős volt, saját legitimációját kereste. A kínai Ming-udvarral folytatott kereskedelem – különösen a ló és a tea cseréje – fontos jövedelemforrás volt, de Altan kánnak szüksége volt egy olyan ideológiai keretre, amely túlmutat a törzsi versengésen. A tibeti gelug (Gelug) rend vezetőjével, Szönam Gyacóval (Sonam Gyatso) 1578-ban a Kék-tó (Kuku Nor) mellett találkozott. A találkozón Altan kán a tibeti lámának adományozta a „dalai láma” címet: a mongol „dalai” (óceán) szó a bölcsesség és a hatalom teljességére utalt. Szönam Gyacót később a harmadik dalai lámaként ismerték el, ami azt jelentette, hogy az első két dalai láma címét visszamenőleg ítélték oda; ez a posztumusz felépítés a vallási folytonosság és a gelug rend kizárólagos legitimációjának kifejeződése volt.
A megtérés okait a szakirodalom nem egységesen magyarázza. A hagyományos tibeti buddhista értelmezés szerint a mongolok „sötétségből a fényre” jutottak, és a buddhizmus erőszakmentessége vetett véget a belső harcoknak. A mongol krónikák is hangsúlyozzák a vallási fordulatot, de egyben kiemelik a politikai egység és a törzsi béke új lehetőségét. A modern történetírásban vitatott, hogy a buddhizmus terjedése pusztán vallási okokkal magyarázható-e; egyes történészek szerint a láma–patrónus viszony mindenekelőtt politikai szövetség volt, amely a mongol törzsi vezetőknek transznacionális legitimitást, a tibeti egyháznak pedig katonai védelmet biztosított. Emellett gazdasági tényezők is szerepet játszhattak: a kolostorok a kereskedelem, az írásbeliség és a kézművesség központjaivá váltak, és a mongol gazdaságban újfajta vagyoni és tudásfelhalmozást tettek lehetővé. A sámánista gyakorlat nem tűnt el; a buddhista rítusok mellett tovább éltek a helyi áldozati szokások, égkultusz és az ősök tisztelete, gyakran szinkretikus formában. A 17. század elejére a gelug iskola a halha és ojrát törzsek vezetői között is dominánssá vált, ami megalapozta a későbbi mongol buddhista államszervezetet.
A mongol kulturális és vallási hagyomány szempontjából a birodalmi korszak és a 16–17. századi buddhista fordulat egyaránt meghatározó volt. A Mongolok titkos története (Mongγol-un niγuča tobčiyan) a 13. század közepén keletkezett, részben szóbeli hagyományon, részben udvari feljegyzéseken alapuló mű. Eredeti mongol nyelvű szövege nem maradt fenn közvetlenül; a mű a 14. században kínai átírásban, szómagyarázatokkal együtt őrződött meg. A szöveg egyszerre dinasztikus legitimációs elbeszélés, törzsi genealogia és a nomád társadalmi rend enciklopédikus ábrázolása. Kutatása a 20. század óta intenzív, de számos filológiai kérdés – például a szóbeli és írott rétegek elhatárolása – továbbra is vita tárgya. A 17. századi mongol krónikák, mint például a Lúbszang Dandzin által összeállított Altan Tobči vagy az Erdeni Tobči, a Dzsingisz-hagyományt és a buddhista üdvtörténetet összekapcsolva újramesélték a mongol múltat; ezek a művek a 16–17. századi mongol identitás formálódásának kulcsfontosságú forrásai.
Az írásbeliség terén a mongolok a 13. század elején vették át az ujgur ábécét, amely a mai napig a hagyományos mongol írás alapja. A Phags-pa írás a Jüan-kor hivatalos írásrendszere volt, de a 14. század után eltűnt a mindennapi használatból. A buddhista szövegek fordítása tibetiből mongolra a 16. század végétől vált intenzívvé, és a 17. században érte el csúcspontját; ez a fordítási munka egyszerre teremtette meg a mongol vallási terminológiát és erősítette a kolostori írásbeliséget. A szóbeli epika – mindenekelőtt a Geszer-eposz ciklusai – továbbra is a nomád közösségek identitásának és világképének fontos hordozója maradt. A buddhista kolostorok, mint az 1585-ben alapított Erdene Dzuu a korábbi Karakorum közelében, egyszerre voltak vallási, oktatási és gazdasági intézmények; a kolostorhálózat kiépülése a mongol társadalom térbeli szerkezetét is átalakította, mivel a korábbi szinte kizárólagosan mobil településszerkezet mellett állandó központok jöttek létre.
A mongol társadalom a 14–16. században alapvetően nomád állattartáson – lován, juhon, kecskén, tevén és szarvasmarhán – alapult, és a nemzetségi-törzsi szervezet határozta meg a politikai hatalom gyakorlását. A terület- és legelőhasználat szabályai rugalmasak voltak; a téli és nyári szállások közötti vándorlás rendjét a nemzetségi vezetők és a kánok közösen szabályozták. A kínai és közép-ázsiai kereskedelmi kapcsolatok – tea, selyem, gabona, fémáruk, valamint ló és prém – a nomád gazdaság szerves részét képezték, és a kereskedelem ellenőrzése gyakran a politikai hatalom alapja volt. A buddhizmus térnyerése nem szüntette meg a nomád életmódot, de a kolostorok körül kialakuló állandó telepek, valamint a buddhista naptár és rituális időrend a mindennapi életet is befolyásolták. A vallási hierarchia – a lámák és a kolostori elöljárók – a törzsi vezetők mellett fokozatosan önálló társadalmi szereplővé váltak, ami a 17–18. századi mongol társadalom egyik legfontosabb szerkezeti változása volt.
A vallási táj a 16. század végére tehát összetett képet mutatott: a buddhizmus intézményei és szövegei mellett a sámánista hiedelmek, a helyi szellemek, az ég ( tenger ) tisztelete és a Dzsingisz-kultusz tovább élt. A Dzsingisz-kultusz különösen fontos volt: a nagy kán szellemét a nemzetségi és állami rituálékban rendszeresen megidézték, és a 16. századi buddhista megtérés után ezt a kultuszt részben beillesztették a buddhista keretbe. A mongol buddhizmus így nem egyszerűen „tibeti vallás” lett, hanem egy sajátos, a nomád társadalmi viszonyokhoz alkalmazkodó változat, amely a tibeti rituálékat a helyi hagyományokkal ötvözte.
A 17. század elejére a Mongol-fennsík politikai térképe még mindig töredezett volt. A halha törzsek északon, a csahar és tümed csoportok délen, az ojrátok nyugaton éltek, és közöttük gyakoriak voltak a konfliktusok. A tibeti gelug egyházhoz fűződő kapcsolatok azonban már kijelölték a későbbi mongol államiság vallási keretét. Ebben a helyzetben emelkedett fel a mandzsu Csing-dinasztia, amely a 17. század folyamán fokozatosan alávetette a mongol törzseket – erről a folyamatról a következő alfejezet szól. A Mongol Birodalom öröksége azonban nem merült feledésbe: a Dzsingiszida vérvonal, a buddhista patrónus–láma modell, az írásbeliség és az epikus hagyomány együttesen biztosították, hogy a mongol identitás a birodalmi múlt és a vallási intézményrendszer kettős alapján szerveződjön újra a Csing-uralom alatt.
A fejezetben tárgyalt korszak forrásai rendkívül egyenetlenek. A Jüan-dinasztia történetéhez a kínai Jüan Shi (a Jüan hivatalos története, 1370-ben fejezték be) ad alapvető, de erősen kínai szempontú elbeszélést; a mongol nyelvű források közül a Mongolok titkos története a legfontosabb, ám fennmaradási módja és szövegkritikai kérdései miatt sok részlet vitatott. A 14–15. századi Északi Jüan belső története különösen forrásszegény: a mongol krónikák jóval később, a 17. században keletkeztek, és gyakran visszavetítik a későbbi buddhista és dinasztikus kereteket a korábbi időszakra. A tibeti buddhista források – például életrajzok, kolostori évkönyvek – a vallási eseményeket hangsúlyozzák, és gyakran hallgatnak a politikai küzdelmekről. A perzsa történetírók, mint Rashid al-Din, a birodalom egészére vonatkozóan adnak értékes adatokat, de a mongol anyaországról szóló ismereteik korlátozottak.
A régészeti feltárások – Karakorum, a Jüan-kori fővárosok és a későbbi kolostorok területén – folyamatosan bővítik a képet, de a leletanyag értelmezése gyakran bizonytalan. A tárgyalt időszakra vonatkozó népesedési, haderő- és gazdasági adatok szinte kizárólag becslések; a szakirodalomban a különböző szerzők számai jelentősen eltérhetnek. A 1578-as találkozó dátuma és főszereplői jól dokumentáltak, de a „dalai láma” cím pontos fordítása és a cím visszamenőleges kiterjesztésének részletei vitatottak. A tibeti buddhizmus második mongóliai terjedésének okairól nincs tudományos konszenzus; a vallási, politikai és gazdasági magyarázatok egymással versengenek, és a korszak forrásainak egyoldalúsága miatt nem dönthető el véglegesen, melyik tényező volt a meghatározó. A sámánizmus és a buddhizmus közötti viszony a 16–17. században szintén nehezen rekonstruálható, mert a buddhista források hajlamosak a korábbi hiedelmeket „babonaságként” leírni, a sámánista gyakorlatok pedig alig hagytak írott nyomot.
A Mongol Birodalom utódállamai közül a Jüan-dinasztia kínai területen uralkodott, de 1368-as bukása után a mongol udvar visszavonult a sztyeppére, és létrehozta az Északi Jüan államot. A 14–16. században a Mongol-fennsík törzsi szövetségekre tagolódott, de a Dzsingiszida származás legitimációs ereje fennmaradt. A tibeti buddhizmus első hulláma a 13. századi patrónus–láma viszonyban gyökerezett; a második, mélyebb térnyerés az 1578-as Altan kán és Szönam Gyaco közötti találkozóval kezdődött, és a gelug iskola dominanciájához vezetett. A mongol kulturális hagyomány – a Mongolok titkos története, az ujgur alapú írás, a szóbeli epika és a Dzsingisz-kultusz – a buddhista intézményrendszerrel együtt a 17. század elejére olyan örökséget alkotott, amely a Csing-uralom alatt és a későbbi mongol identitásban egyaránt meghatározó maradt.