A mandzsu eredetű Csing (Qing) hatalom és a mongol világ közötti viszony a mai Mongólia és Belső-Mongólia történetének egyik legvitatottabb fejezete: a 17. század végétől 1911-ig tartó időszakot a mongol történetírás egy része idegen uralomként, a kínai történetírás egy része a birodalmi közigazgatás sikeres megszilárdításaként, míg a modern történeti kutatás egy része kölcsönös, de erősen aszimmetrikus kapcsolatként írja le. Ez az alfejezet a Csing uralom politikai, gazdasági, vallási és identitástörténeti következményeit elemzi, különös tekintettel a buddhista intézmények szerepére, a kínai kereskedelmi és adminisztratív jelenlétre, valamint a mongol identitás uralom alatti újjászerveződésére.
A mandzsu hatalom mongóliai terjeszkedése nem egyszeri hódítás, hanem több évtizedes, fokozatos folyamat volt. Az északkelet-ázsiai mandzsu törzsek a 17. század első felében egyesítették a mai Mandzsúria területén élő népeket, és 1636-ban proklamálták a Csing dinasztiát. A mandzsu uralkodók kezdettől fogva tudatosan használták a mongol politikai szókincset: a Csing császár a mongol forrásokban gyakran a „kánok kánja” vagy a „szent uralkodó” (bogd kán) címen szerepel, ami a mongol politikai legitimáció iránti igényt jelzi. Ez a legitimációs stratégia nem puszta retorika volt; a mandzsu udvar a mongol nemességgel kötött házassági szövetségek, a buddhista egyházi hierarchia támogatása és a katonai együttműködés révén fokozatosan beépítette a mongol elit egy részét a birodalmi rendbe.
A döntő fordulat 1691-ben következett be, amikor a Halha (Khalkha) mongol nemesség a Külen-núr (ma: Tóv aimag, Mongólia) melletti gyűlésen hűséget fogadott a Csing császárnak. Ezt a gyűlést a kínai és mongol források egyaránt a halha területek Csing fennhatóság alá kerülésének időpontjaként tartják számon. A hűségeskü közvetlen előzménye a halha mongolokat ért 1688. évi nyugati mongol (dzsungár) invázió volt, amely elől a halha nemesség egy része délre menekült, és a Csing segítségét kérte. A mandzsu udvar ezt a katonai és politikai válságot használta fel arra, hogy a halha területeket saját védnöksége alá vonja. A Külen-núri eseményt a Csing-kori hivatalos történetírás a mongol „csatlakozás” aktusaként, a mongol nemzeti történetírás egy része pedig a független mongol államiság elvesztéseként értelmezi; a modern történettudományban mindkét értelmezés jelen van, és a vita a „hódítás” és a „szövetségi asszimiláció” fogalmai között zajlik.
A Csing adminisztráció a 18. század folyamán fokozatosan alakította ki a mongol területek közigazgatási rendszerét. A mai független Mongólia területe, vagyis a Halha régió a Csing rendszerben „Külső Mongólia” (khalkha terület) elnevezéssel szerepelt, míg a mai Kínai Népköztársaság Belső-Mongólia autonóm területe az uralom alatt „Belső Mongólia” része volt. Ez a felosztás nem a mai határok szerint alakult ki, hanem a mandzsu hatalomhoz való csatlakozás időbeli és jogi különbségeit tükrözte: Belső-Mongólia déli területei már a 17. század első felében, a halha területek pedig csak az 1691. évi hűségeskü után kerültek Csing befolyás alá. A Csing adminisztráció a mongol lakosságot zászlókba (khoshuu) szervezte, amelyek területi és katonai egységek voltak. A zászlók élén a dzaszak (jasaγ) tisztségviselők álltak, akiket a Csing udvar a mongol nemesség soraiból nevezett ki. Ez a rendszer a mongol nemesség öröklött hatalmának megerősítése és a területi stabilitás biztosítása között egyensúlyozott.
A Csing uralom alatt Külső-Mongóliában a világi és egyházi hierarchia párhuzamosan működött. Az egyházi zászlók (sabi) a buddhista főpapok, elsősorban a Dzsepcundamba Kutuktu (jebtsundamba khutuktu) szolgálatában álló területek voltak. A Dzsepcundamba Kutuktu a halha mongol buddhizmus legmagasabb rangú egyházi elöljárója volt, akinek székhelye a mai Ulánbátor területén található Ikh Khüree (Nagy Kolostor) volt. A kutuktu intézményét a tibeti buddhista hagyományból eredeztetik, de a halha mongol környezetben sajátos politikai és gazdasági szerepet kapott: a Csing udvar támogatta a kutuktu intézményét, mert ez a vallási legitimáció révén csökkentette a világi mongol nemesség hatalmának túlzott megerősödését. Az egyházi területek és intézmények bevételei, alattvalói és joghatósága jelentős gazdasági erőt képviseltek, ami a 19. századra a mongol társadalom egyik legfontosabb belső hatalmi tényezőjévé tette a buddhista egyházat.
A buddhista egyház a Csing uralom alatt kettős szerepet játszott: egyrészt a mongol identitás és kultúra intézményi hordozója volt, másrészt a birodalmi ellenőrzés egyik eszköze. A Csing udvar uralkodói – különösen Kanghszi (Kangxi) császár (ur. 1661–1722) és Csien-lung (Qianlong) császár (ur. 1735–1796) – tudatosan támogatták a tibeti buddhizmus mongol formáját, mert felismerték, hogy a vallási főpapok hűsége hozzájárul a mongol harcos elit lojalitásának fenntartásához. A mandzsu politika nem a buddhizmus felszámolására, hanem intézményi ellenőrzésére és a mongol nemességgel való összekapcsolására törekedett.
A Csing udvar által támogatott buddhista intézményrendszer legfontosabb eleme a Dzsepcundamba Kutuktu reinkarnációs láncolata volt. Az első Dzsepcundamba Kutuktu, Dzanabadzar (1635–1723) a halha mongol nemesség leszármazottja volt, aki művészi és vallási tevékenysége révén a mongol buddhizmus központi alakjává vált. Dzanabadzar portréi és szobrai a mongol buddhista művészet kiemelkedő alkotásai; a róla fennmaradt ábrázolások a korszak vallási és politikai reprezentációjának elsődleges forrásai. A kutuktu intézménye a 17. század végétől a 20. század elejéig a mongol társadalom legnagyobb földtulajdonosai közé tartozó egyházi területeket irányította, és a mongol zarándokok, hívők adományai révén jelentős bevételre tett szert.
A Csing udvar uralkodói ugyanakkor fokozatosan korlátozták a kutuktu hatalmát. A 18. század második felétől a Csing adminisztráció arra törekedett, hogy a kutuktu reinkarnációit a mandzsu és tibeti egyházi intézmények ellenőrzése alá vonja. A 19. században a kutuktu megválasztásában és elismerésében a Csing udvar szerepe meghatározóvá vált, ami a mongol vallási elit és a mandzsu adminisztráció közötti feszültségek forrása volt. A Csing politika ezen aspektusát a mongol történetírás egy része a vallási autonómia felszámolásaként, más része a buddhista intézmények birodalmi integrációjaként értelmezi.
A kolostorok és buddhista iskolák a Csing uralom alatt a mongol írásbeliség, oktatás és művészet legfontosabb központjai voltak. A mongol buddhista kánon, a Kandzsur és Tandzsur fordításai és nyomtatott kiadásai a 18. században készültek el, és ezek a mongol nyelvű szövegek a mongol irodalmi nyelv standardizálódását is elősegítették. A kolostori iskolákban a mongol fiúk írni-olvasni tanultak, és a vallási szövegek révén tibeti, szanszkrit és kínai ismeretekkel is találkozhattak. A 19. századra azonban a kolostori oktatás túlnyomórészt a vallási doktrínákra összpontosított, és a világi ismeretek, a természettudományok vagy a katonai ismeretek oktatása háttérbe szorult. Ezt a jelenséget a modern történetírás nem „a mongol társadalom hanyatlásaként”, hanem a Csing uralom alatti gazdasági és társadalmi struktúrák következményeként elemzi: a kolostori gazdaság nagyszámú szerzetest tartott el, ami csökkentette a világi termelőmunkaerő arányát, és a nemesség valamint a kolostorok között a bevételek koncentrációja a szegényebb rétegek eladósodásához vezetett.
A 19. század végére a buddhista intézmények egy része a mongol társadalom nagy részének mindennapi életét szabályozta: a szerzetesség arányára vonatkozó becslések a férfi lakosság 30–45 százalékát említik, de ezek a számok statisztikai becslések, mivel a Csing-kori összeírások célja adózási és katonai szempontú volt, nem pedig a tényleges szerzeteslétszám rögzítése. A szerzetesség magas aránya a mongol társadalom demográfiai szerkezetét is befolyásolta: a cölibátusban élő szerzetesek magas aránya a természetes népszaporulat lassulásához vezetett. A 20. század eleji mongol reformerek – például a függetlenségi mozgalom egyes képviselői – ezt a kérdést a „mongol nemzeti hanyatlás” okaként tárgyalták, de ez az értelmezés a korszak nacionalista diskurzusának része volt, és nem feltétlenül tükrözi a korszak gazdasági és társadalmi folyamatait.
A Csing uralom alatt a mongol területek gazdasági életébe fokozatosan kínai kereskedők és adminisztratív tisztviselők érkeztek. A kínai jelenlét nem a Csing hódítás új jelensége volt, hanem a 18. században gyorsult fel, és a 19. században vált meghatározóvá. A Csing adminisztráció a mongol területeket a birodalmi kereskedelem és az élelmiszer-ellátás szempontjából stratégiai régiónak tekintette, és a kínai kereskedők tevékenysége a mongol nomád gazdaság és a kínai mezőgazdasági térségek közötti árucserére épült.
A kínai kereskedők – akiket a mongol források gyakran „kínai üzletemberek” (nayimaačin) néven említenek – főleg teát, gabonát, sót, selymet, vaseszközöket és fémárut szállítottak Mongóliába, és cserébe állatállományt, bőrt, gyapjút, húst és egyéb állati termékeket vásároltak. A kereskedelem a Csing uralom kezdetén részben a birodalmi katonai ellátás részeként zajlott: a mandzsu hadsereg mongol területeken állomásozó egységeinek ellátása kínai kereskedőkön keresztül történt. A 19. századra a kínai kereskedelmi jelenlét a mongol városokban – például Ikh Khüree (a mai Ulánbátor), Hovd, Uljaszutaj és a mai Kína területén lévő Hailar, Höhhot – állandó kereskedőnegyedeket hozott létre.
A kínai adminisztratív jelenlét a Csing rendszerben sajátos módon érvényesült. A Csing adminisztráció a mongol területeken nem kínai tartományi közigazgatást, hanem a mandzsu uralkodóház és a mongol nemesség közötti közvetlen kapcsolaton alapuló rendszert vezetett be. A mongol területek a Csing birodalomban nem tartoztak a kínai tartományok közé; a mandzsu udvar a mongol zászlókat közvetlenül a fővárosból, a Lifan Jüan (Külügyi és Határügyi Hivatal) útján irányította. Ez a szervezet a mongol, tibeti és más belső-ázsiai területek igazgatásáért felelt, és elkülönült a kínai tartományokat irányító hivataloktól. A Lifan Jüan iratai a Csing-kori mongol adminisztráció legfontosabb elsődleges forrásai; ezek a dokumentumok mandzsu, kínai és mongol nyelven készültek.
A kínai adminisztratív jelenlét a 19. század végén és a 20. század elején erősödött meg, amikor a Csing kormányzat a gyengülő hatalmi helyzetben megpróbálta a mongol területeket is a kínai tartományi rendszerbe integrálni. Az 1900-as évek elején indított „új politika” (xin zheng) keretében a Csing kormányzat kínai telepesek betelepítését, kínai iskolák alapítását és a mongol területek kínai közigazgatás alá vonását tervezte. Ez a politika a mongol nemesség és a buddhista egyház ellenállását váltotta ki, és hozzájárult az 1911. évi függetlenségi fordulat előtti politikai feszültségek kialakulásához. A kínai telepesek betelepítése a mai Belső-Mongólia területén a 19. század végétől tömegessé vált; ezt a folyamatot a korabeli kínai források a „határvidék megművelésének” (shibian), a mongol források pedig a mongol legelők elfoglalásának minősítették. A modern történetírás mindkét narratívát elemzi, és hangsúlyozza, hogy a telepesek érkezése a mongol nomád gazdálkodás területi alapjait szűkítette, ami társadalmi és gazdasági konfliktusokhoz vezetett.
A Csing uralom alatt a mongol identitás nem tűnt el, hanem új intézményi és kulturális formákat öltött. A mongol nyelvű írásbeliség, a buddhista kolostori műveltség és a nemzetségi, zászlóbeli hovatartozás együttesen tartotta fenn a mongol közösségi tudatot. A Csing adminisztráció a zászlók rendszerén keresztül a mongol nemzetségi és területi hovatartozást erősítette, mivel a zászlók a nemesi családok öröklött területeihez kapcsolódtak. Ez a rendszer a mongol identitás egyik fontos keretét jelentette, még akkor is, ha a mandzsu udvar a zászlók közötti házassági és mozgási lehetőségeket korlátozta.
A mongol írott történeti hagyomány a Csing uralom alatt is tovább élt. A 17–19. században keletkezett mongol krónikák – például a Altan Tobchi (Arany gomb) vagy az Erdeni-yin Tobchi (Ékköves gomb) – a mongol múltat a buddhista világtörténet keretébe ágyazták, és a mongol uralkodók leszármazását a mitikus indiai és tibeti királyokig vezették vissza. Ezek a szövegek a modern nacionalista történetírás számára fontos forrássá váltak, de a korszakban elsősorban a buddhista vallási legitimáció és a nemesi családi reprezentáció eszközei voltak. A krónikákban a mongol identitás nem a mai értelemben vett nemzeti azonosságként, hanem a buddhista vallás, a nemesi leszármazás és a Csing uralkodóhoz fűződő hűség hármas keretében jelenik meg.
A 19. század második felében a mongol identitás új formái is megjelentek. A kolostori iskolákban képzett mongol szerzetesek és világi értelmiségiek egy része a tibeti buddhizmus és a kínai műveltség mellett orosz és nyugati eszmékkel is kapcsolatba került. A 20. század elején a mongol politikai gondolkodás egy része a „mongol nemzet” fogalmát kezdte használni, és a Csing uralmat idegen hatalomként értelmezte. Ez az értelmezés nem volt általános: a mongol nemesség jelentős része a Csing adminisztrációban betöltött pozícióját és a buddhista egyházzal való szövetségét tekintette a mongol közösségi élet keretének. A mongol identitás kérdése a Csing uralom utolsó évtizedeiben tehát vitatott volt, és a viták a 20. századi függetlenségi mozgalom és a szovjet befolyás alatti államszervezés időszakában tovább éleződtek.
A Csing uralom alatt a mongol identitás megőrzését szolgáló intézmények közé tartozott a buddhista kolostori hálózat, a mongol nyelvű nyomtatás, a nemesi családok genealógiai hagyománya és a zászlórendszer. Ezek az intézmények nemcsak a múlt emlékét őrizték, hanem a mongol társadalom mindennapi működését is meghatározták. A Csing uralom nem számolta fel a mongol kultúrát, de a birodalmi ellenőrzés, a gazdasági függőség és a közigazgatási tagolás révén behatárolta a mongol közösségek mozgásterét. A 20. század elejére a Csing rendszer egyszerre jelentette a mongol nemesség és papság hatalmának keretét és a mongol társadalom többségének elszegényedését; ezt a kettősséget a modern mongol történetírás a „mongol kérdés” (mongγol aсуудал) fogalmával írja le.
A Csing uralom mongóliai történetének forrásbázisa egyenetlen: a legnagyobb mennyiségű iratanyag a Csing adminisztráció, különösen a Lifan Jüan levéltári anyaga és a mandzsu, kínai nyelvű rendeletek. Ezek a források a birodalmi adminisztráció szempontjából rögzítik a mongol területek ügyeit, de a mongol lakosság mindennapi életéről, a nemzetségi vitákról, a kereskedelmi kapcsolatokról és a vallási gyakorlatról keveset árulnak el. A mongol nyelvű források – krónikák, kolostori iratok, nemesi családi feljegyzések – a Csing uralom alatt folyamatosan keletkeztek, de ezek egy része elveszett, más része a 20. századi politikai fordulatok során semmisült meg. A fennmaradt mongol krónikák a nemesi és egyházi elit nézőpontját tükrözik, és a köznép tapasztalatairól alig szólnak.
A Csing-kori mongol társadalom demográfiai adatai bizonytalanok. A mandzsu adminisztráció által készített összeírások adózási és katonai célokat szolgáltak, ezért nem rögzítették a tényleges lakosságszámot; a szerzetesek, a nők és a gyermekek egy része kimaradt az összeírásokból. A 19. századi mongol lakosságszámra vonatkozó becslések 500 000 és 1 000 000 közé tehetők, de ezek a számok statisztikai becslések, nem dokumentált tények. A szerzetesség arányára vonatkozó 30–45 százalékos becslések hasonlóképpen módszertani bizonytalanságot hordoznak, mivel a források nem adnak pontos létszámot.
A kínai kereskedelmi jelenlét és a mongol adósságterhek kérdése a modern történetírásban vitatott. A Csing adminisztráció iratai a kínai kereskedők tevékenységét a birodalmi kereskedelem részeként írják le, és nem rögzítik az adósságviszonyok kialakulásának teljes körét. A mongol források és a 20. század eleji mongol reformerek írásai a kínai kereskedők által felszámított magas kamatokat és a mongol adósok kiszolgáltatottságát emelik ki. A modern történetírás egy része ezt a függőséget gyarmati jellegű kizsákmányolásként, más része a birodalmi gazdasági integráció velejárójaként értelmezi. A források egyoldalúsága miatt a kérdés nem dönthető el egyértelműen; mindkét értelmezés bemutatása szükséges.
A buddhista intézmények szerepének megítélése is vita tárgya. A korabeli Csing források a buddhista kolostorokat a mongol rend és a császári hatalom iránti lojalitás intézményeiként mutatják be. A 20. századi mongol kommunista történetírás a buddhista egyházat a Csing uralom szövetségeseként és a mongol társadalom fejlődését gátló tényezőként ábrázolta. A mai mongol történetírás egy része a buddhista intézményeket a mongol kulturális identitás őrzőiként és a Csing uralom alatti túlélés fontos kereteiként értékeli. A történetírás ezen álláspontjai mögött eltérő emlékezetpolitikai és vallási megfontolások állnak; a különbség nem pusztán tudományos, hanem a mai mongol társadalom önértelmezését is érinti.
A Csing uralom Mongólia felett 1691-ben, a halha mongol nemesség Külen-núri hűségesküjével vette kezdetét, és 1911-ig tartott. A mandzsu hatalom a mongol nemességgel való szövetségre, a zászlórendszerre és a buddhista egyház támogatására építette uralmát. A buddhista intézmények – különösen a Dzsepcundamba Kutuktu rendszere – a mongol kulturális identitás fontos őrzői voltak, ugyanakkor a Csing udvar ellenőrzése alatt álltak. A kínai kereskedelmi és adminisztratív jelenlét a 18. századtól fokozatosan erősödött, és a 19. század végén a Csing kormányzat a mongol területek kínai tartományi integrációját kezdeményezte. A mongol identitás a Csing uralom alatt nem tűnt el, hanem a buddhista műveltség, a nemesi genealógiák és a zászlórendszer keretei között újjászerveződött. A korszak forrásai egyenetlenek, a demográfiai adatok becslések, és a Csing uralom természetének megítélésében a mongol, kínai és nyugati történetírásban eltérő álláspontok élnek.