A sztyeppei arisztokrácia és a lámaista egyházfők 1911 decemberében, a kínai Csing-dinasztia összeomlásának pillanatában kikiáltották Mongólia függetlenségét. A lépés egyszerre volt a mandzsu gyarmati uralom elleni felkelés és a belső hatalmi rend átalakításának kezdete. A következő évtizedekben azonban az ország egy új, külső hatalom – Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió – befolyási övezetébe került, amely 1924-re a világ második szocialista államává formálta a Mongol Népköztársaságot. Az 1911 és 1924 közötti időszak a mongol történelem egyik sűrű korszaka: magában foglalja a teokratikus monarchia restaurációját, a kínai visszafoglalási kísérletet, a fehérgárdista intervenciót, a szovjetbarát partizánmozgalom győzelmét, a teokratikus államforma felszámolását és a szovjet típusú állam megalapítását.
A fejezet a függetlenség kikiáltásától a Mongol Népköztársaság 1924-es alkotmányáig tárgyalja az eseményeket; kitekintéssel az 1930-as évek fordulópontjaira, amikor a szovjet befolyás már nem csupán tanácsadói, hanem közvetlen beavatkozási formát öltött. A korszak értelmezése a mongol, a kínai, az oroszországi és a nyugati történetírásban élesen vitatott: míg a mongol nemzeti narratíva hosszú időn át a függetlenség és a modern államiság kezdetét látta benne, addig a kínai történetírás a Csing-birodalom területi integritásának megsértését hangsúlyozta; a szovjet korszak hivatalos elbeszélése a „feudális elnyomás” alóli felszabadítást, a kritikai nyugati irodalom pedig a szovjet függőség kialakulását emelte ki. A szakasz ezért egyszerre rekonstruálja a politikai eseménysort, és jelzi a forrástípusok – mongol, kínai, orosz, japán, nyugati – egymást kiegészítő és olykor egymásnak ellentmondó képét.
A 17. század végén a Csing-dinasztia fokozatosan vonta ellenőrzése alá a halha mongol törzsszövetségeket, és a 18. század közepére a mai Mongólia területének nagy része mandzsu fennhatóság alá került. A Csing uralom a mongol arisztokrácia és a buddhista egyházfők együttműködésére épült; a mandzsu császár a buddhista hit védelmezőjeként, a helyi nemesi címek és kolostori kiváltságok adományozójaként jelent meg. A 19. század végére a Csing birodalom gyengülése, a nyugati hatalmak nyomása, majd a 20. század eleji belső válságok aláásták a mongol fejedelmek lojalitását. Különösen fontos szerepet játszott a kínai telepesek beáramlása a mai Belső-Mongólia területére, és a mandzsu–kínai közigazgatás növekvő jelenléte a halha földeken; ezek a folyamatok felerősítették a mongol elitben a dinasztiától való eltávolodást.
1911 őszén, a vucsangi felkelés nyomán a Csing-dinasztia összeomlott Kínában. 1911. december 1-jén Urgában – a mai Ulánbátorban – a halha fejedelmek és a lámaista egyházi vezetők egy csoportja megállapodott az önálló mongol állam kikiáltásáról. December 29-én a 8. Dzsavdzandamba Kutuktu (más néven Bogd Gegen, a mongol buddhista egyház feje) trónra emelésével kikiáltották Mongólia függetlenségét. Az új állam teokratikus jellegű volt: a Bogd kán világi és vallási uralkodóként egyaránt hatalmat gyakorolt, a kormányzatban pedig a lámaista hierarchia és a világi arisztokrácia osztozott. Az állam neve „Ikh Mongol” (Nagy-Mongólia) vagy „Bogd káni Mongol Állam” formában tűnt fel a mongol forrásokban; a nyugati diplomáciai iratok gyakran „Outer Mongolia” (Külső-Mongólia) államaként hivatkoztak rá, ami a Csing-kori tartományi felosztást örökítette tovább.
A független mongol állam első évei diplomáciailag ingatagok voltak. A kínai köztársasági kormányzat nem ismerte el a függetlenséget, és a területet a Kínai Köztársaság részének tekintette. A cári Oroszország viszont de facto kormánytényezőként kezelte a Bogd káni államot, mert érdekelt volt a Kínától való elszakadás fenntartásában anélkül, hogy formális szuverenitást adjon a mongol államnak. Az 1912-es orosz–mongol egyezmény orosz gazdasági és katonai támogatást biztosított, ugyanakkor korlátozta a mongol kormány külpolitikai mozgásterét. A kínai–orosz viszonyt a mongol kérdésben az 1913-as kínai–orosz deklaráció és az 1915-ös kiahatai háromoldalú egyezmény rendezte át úgy, hogy Belső-Mongólia a Kínai Köztársaság fennhatósága alatt maradt, míg Külső-Mongólia névleges kínai szuverenitás mellett széleskörű autonómiát, valójában orosz védnökséget kapott. A megoldás egyik fél számára sem volt stabil; a mongol elit egy része a teljes függetlenséget, más része a kínai integrációt vagy az orosz protektorátust támogatta.
Az 1917-es oroszországi forradalmak alapvetően megváltoztatták a hatalmi egyensúlyt. A cári Oroszország megszűnésével a mongol állam elvesztette legfőbb külső támaszát, miközben a szibériai polgárháború és a fehérgárdista erők mozgása közvetlenül fenyegette a határait. 1919-ben a pekingi kormányzat – kihasználva az oroszországi káoszt – katonai nyomást gyakorolt a Bogd káni kormányzatra. 1919 novemberében a kínai csapatok bevonultak Urgába, és a kínai kormányzat 1919. novemberi rendelete formálisan megszüntette a mongol autonómiát. A kínai visszafoglalást a mongol történetírás a függetlenség elvesztéseként, a kínai történetírás a területi egység helyreállításaként értelmezi. A kortárs mongol és nyugati visszaemlékezések egy része kiemeli a kínai katonai jelenlét és a helyi lakosság közötti konfliktusokat, különösen a rekvirálások és a kényszermunka kapcsán; az áldozatok számáról nincs megbízható statisztika.
1920-tól a szovjet hatalom aktívan bekapcsolódott a mongol kérdésbe. A bolsevik vezetés a Távol-Kelet biztonsági zónájának tekintette Mongóliát, mivel a fehérgárdista erők – elsősorban Roman von Ungern-Sternberg báró alakulatai – szibériai bázisról fenyegették a szovjet határterületeket. Ungern-Sternberg 1921 elején elfoglalta Urgát, rövid időre visszaállította a Bogd káni uralmat, és a „sárga” monarchia védelmezőjeként lépett fel. A kínai közigazgatást elűzte, de a mongol lakosság és az egyházfők egy része is elszenvedte a katonai erőszakot; az áldozatok becslése forrástól függően több száztól több ezer főig terjed. Az eseményekről kortárs orosz visszaemlékezések, mongol krónikák és későbbi szovjet történeti munkák maradtak fenn; ezek általában Ungern-Sternberg katonai terrorjáról és a helyi lakosság szenvedéseiről tudósítanak, de a részletek és a számok vitatottak.
A mongol függetlenségi mozgalom új generációja 1920-ban alapította meg a Mongol Néppártot, amely kezdetben a függetlenség visszaszerzését és szociális reformokat hirdetett. A párt két szárnya – a konzervatívabb nemzeti-demokrata és a szovjet orientációjú radikális csoport – eltérően ítélte meg a szovjet katonai segítség kérdését. 1921-ben Szühebátor Damdin és Csojbalszan Horlógín vezetésével, a Vörös Hadsereg támogatásával megindult a kínai és fehérgárdista erők elleni hadművelet. A szovjet csapatok bevonulása a mongol kormány hivatalos felkérésére hivatkozva történt; a kortárs nyugati megfigyelők egy része kétségbe vonta a felkérés önkéntességét, míg a szovjet és a későbbi mongol hivatalos történetírás a forradalmi szolidaritás eseményeként ábrázolta. Az 1921. júliusi forradalom Urgában a Bogd kán korlátozott alkotmányos hatalmát hagyta meg, de a tényleges kormányzati hatalom a Néppárt kezébe került. A Bogd kán 1924-es halála után a párt megszüntette a teokratikus monarchiát, és 1924. november 26-án kikiáltották a Mongol Népköztársaságot. Az új állam alkotmánya a szovjet 1924-es alkotmány mintáját követte, de az ország gazdasági és társadalmi viszonyai – a nomád állattartás dominanciája, a kolostori birtokok rendszere, a törzsi-nemzetségi szervezet – erősen korlátozták a szovjet modell közvetlen átültethetőségét.
A politikai fordulatot a mongol társadalom belső rétegződése is meghatározta. Az 1920-as évek elejének hatalmi harcai a világi arisztokrácia, a buddhista egyházi hierarchia, a köznemesi és paraszti rétegek, valamint a városi kínai és orosz kereskedők között zajlottak. A Néppárt fokozatosan kiszorította a kán körüli konzervatív erőket, és megkezdte a nemesi címek, a kiváltságok és a kényszertartozások eltörlését. Ugyanakkor a szovjet tanácsadók és a Komintern által támogatott baloldali pártcsoportok egyre erőteljesebben szorgalmazták a radikális átalakítást: a kolostori vagyon kisajátítását, a lámaista egyház jogi kiváltságainak felszámolását és a magánkereskedelem állami ellenőrzését. Az 1924 és 1928 közötti időszak a „népi demokrácia” korszakának neveztetett a későbbi hivatalos történetírásban; a kortárs nemzetközi megfigyelők szerint az állam szuverenitása formális ugyan, de a gazdasági és katonai döntésekben a szovjet befolyás meghatározó.
A kínai kormányzat nem ismerte el a Mongol Népköztársaságot, és a területet továbbra is Kína részeként tüntette fel térképein és diplomáciai állásfoglalásaiban. A szovjet kormányzat 1924-es kínai–szovjet egyezményben elismerte Külső-Mongóliát a Kínai Köztársaság területének, miközben de facto fenntartotta a különleges szovjet gazdasági és katonai pozíciókat. A kettős beszéd hosszú időre meghatározta a mongol állam nemzetközi helyzetét: a Szovjetunió a gyakorlatban védnöki szerepet gyakorolt, a nemzetközi jogban viszont a kínai szuverenitás nyelvét használta. A mongol kormányzat tiltakozott a kínai területi igények ellen, de diplomáciai elszigeteltsége miatt nem tudta kikényszeríteni a széles körű nemzetközi elismerést.
A Mongol Népköztársaság első évtizede az államapparátus, a hadsereg, az oktatási és egészségügyi rendszer felépítéséről szólt, de egyben a szovjet politikai és gazdasági modell fokozatos átültetéséről is. A mongol alkotmány 1924-es szövege a dolgozó nép hatalmát deklarálta, ugyanakkor a választójogot és a köztisztviselői pozíciókat korlátozta a korábbi arisztokrácia és a magas rangú lámák kárára. Az 1920-as évek közepén a kormányzat elkezdte a hagyományos adózási és munkaszolgáltatási rendszer átalakítását, a kolostori földek egy részének állami kezelésbe vételét, valamint a világi iskolahálózat kiépítését. A folyamat azonban lassú és ellentmondásos volt: a vidéki lakosság nagy része továbbra is a buddhista kolostorok köré szerveződött, a nomád gazdálkodás logikája pedig nem illett a szovjet típusú centralizált tervezés kereteibe.
A teokratikus uralom felszámolása jogi és szimbolikus értelemben már 1924-ben megtörtént, de a buddhista egyház társadalmi jelenléte még egy évtizedig jelentős maradt. Az 1920-as években a párt belső mérsékelt szárnya a fokozatos átmenetet támogatta, míg a radikálisok a kolostori vagyon azonnali elkobzását és a lámák állami ellenőrzését szorgalmazták. A vita az 1928 utáni baloldali fordulattal dőlt el, amikor a szovjet tanácsadók és a párt radikális csoportjai megszerezték a vezető pozíciókat. Az 1929 és 1932 közötti időszakban megkezdődött a kolostori vagyon nagyarányú elkobzása, a magánkereskedelem korlátozása, a szövetkezetesítés első kísérletei és a „feudális elemek” elleni adminisztratív kampány. A kényszerintézkedések – beszolgáltatások, besorozások, kolostorbezárások – széles körű elégedetlenséget váltottak ki. 1932-ben nyugat-mongóliai lázadás tört ki, amelyet a kormány katonai erővel, szovjet támogatással vert le. A felkelés résztvevőinek és áldozatainak számáról eltérő becslések léteznek; a szovjet és mongol hivatalos források több ezer fős „ellenforradalmi bandát”, a kortárs külföldi beszámolók néhány ezer–tízezer fős felkelőt említenek. A levéltári dokumentáció részleges; a kutatás ma is folyik, ezért az 1932-es események pontos rekonstrukciója bizonytalan.
Az 1930-as évek közepétől a sztálini mintájú politika fokozatosan érvényesült: a párt élén Csojbalszan egyre inkább személyi hatalmat összpontosított, miközben a buddhista egyház intézményrendszerét gyakorlatilag felszámolták. 1937 és 1939 között a „nagy tisztogatás” mongol változatában a politikai vezetők, értelmiségiek, egyházi személyek és katonatisztek tízezreit tartóztatták le, küldték kényszermunkatáborba vagy végezték ki. A mongol történetírás a rendszerváltás óta ezt a periódust „politikai elnyomásként” tárgyalja, és a levéltári kutatások nyomán a kivégzettek és bebörtönzöttek számát 20 000–36 000 fő közé becsüli; a becslések azonban a levéltári források hiányossága miatt széles sávban mozognak. A buddhista szerzetesek arányát a korabeli teljes férfi lakosságon belül egyes kutatások 20–30 százalékra teszik; az 1930-as évek végére a kolostorok túlnyomó részét bezárták, a lámák jelentős részét világi foglalkozásra kényszerítették, sokakat bebörtönöztek vagy kivégeztek. A szovjet hivatalos elbeszélés a „feudális-klerikális reakció” elleni harcot hangsúlyozta; a mai nemzetközi szakirodalom zöme az eseményeket a sztálini erőszak mongol transzferjeként tárgyalja, míg a mai mongol emlékezetpolitika az áldozatok rehabilitációját és a buddhista hagyomány restaurációját emeli ki.
A szovjet befolyás természete a korszakban rétegzett volt: a politikai döntésekben a pártvezetés szovjet tanácsadókkal és a Komintern utasításaival dolgozott, a katonai és biztonsági szervekben szovjet tisztek szolgáltak, a gazdaság az állami külkereskedelmi monopóliumon és a szovjet-mongol árucsere-szerződéseken keresztül kapcsolódott a szovjet körzethez. Ugyanakkor a szovjet befolyásnak megvoltak a maga korlátai: a mongol településszerkezet, az állattenyésztő nomadizmus, a közlekedési elszigeteltség és az ország kis lélekszáma miatt a szovjet vezetés hosszú ideig nem törekedett a mongol terület közvetlen annexiójára; a Mongol Népköztársaság formálisan szuverén állam maradt, és ez a státusz a későbbi nemzetközi elismerés szempontjából is fontosnak bizonyult. A szovjet érdek elsősorban a határbiztonság, a nyersanyaghoz való hozzáférés és a kelet-ázsiai kommunista hálózatok támogatása volt.
A nemzetközi elismerés kérdése csak a második világháború végén, az 1945-ös szovjet–kínai szerződés nyomán oldódott meg, amikor a Kínai Köztársaság – a jaltai egyezmények keretében – szavazást írt elő Mongólia függetlenségéről; a népszavazás 1945. október 20-án de jure megerősítette a függetlenséget. A jelen fejezet időhatárain túlmutató esemény visszamenőleg is átalakította az 1911–1924-es függetlenség értelmezését: a mongol hivatalos emlékezetben a Bogd káni állam és az 1924-es Népköztársaság egyaránt a modern nemzeti államiság előzményévé vált, míg a kínai történetírásban az 1911-es és 1924-es események továbbra is a területi kérdés vitás elemei maradtak.
A függetlenség és a szovjet befolyás története forrásadottságokban egyenetlen. Az 1911–1919 közötti időszakról rendelkezésre állnak a Bogd káni kormányzat mongol nyelvű rendeletei, levelezései és a kolostori krónikák; ezek a dokumentumok a teokratikus állam önértelmezését, a vallási legitimációt és a kínai közigazgatás elutasítását hangsúlyozzák. A kínai oldalt a pekingi kormányzati iratok, a határmenti tartományi jelentések és a köztársasági sajtó dokumentálják; ezek a források a lázadást, a szeparatizmust és a külföldi beavatkozást emelik ki. Az orosz cári diplomáciai iratok és a japán megfigyelői jelentések a nagyhatalmi versengés szemszögéből rögzítik az eseményeket; ezek a források gyakran érzéketlenek a mongol belső társadalmi mozgásokra.
Az 1920 utáni korszak forrásanyagát a szovjet párt- és katonai levéltárak, a Komintern dokumentumai, a mongol Néppárt jegyzőkönyvei és a későbbi visszaemlékezések alkotják. A szovjet intézményi források az „ellenforradalmi elemek” elleni harcot, a forradalmi vívmányokat és a gazdasági átalakulást a kommunista hatalom logikája szerint értelmezik; ezek a dokumentumok nem semleges beszámolók, hanem a hatalmi legitimáció eszközei. A mongol forradalmi elbeszélések – Szühebátor és Csojbalszan hivatalos életrajzai, a pártkongresszusi dokumentumok – a hősi függetlenségi harcot hirdették, és hosszú ideig elfedték a belső pártharcokat, a kivégzéseket és a szovjet dominanciát. A nyugati történetírás a hidegháború alatt gyakran a szovjet expanzió példájaként tárgyalta a mongol ügyet, míg a kínai történetírás a nemzeti területi szuverenitás megsértését hangsúlyozta. A mai mongol történetírás a rendszerváltás óta kritikusan vizsgálja a szovjet korszakot, de egyes áramlatai a függetlenség 1911-es és 1921-es eseményeit a nemzeti identitás alapjaként is fenntartják.
A forrásokban és a szakirodalomban a legnagyobb bizonytalanság a politikai erőszak mértékét, az éhínségek és a kollektivizálás áldozatait érinti. Az 1930-as évek tisztogatásainak adatai levéltári feltárásokon alapulnak, de a korabeli mongol közigazgatási nyilvántartások hiányosak; a becslések a kivégzettek számát 20 000 és 36 000 közé teszik, ami a korszak becsült egymilliós összlakosságához képest 2–3,5 százaléknyi veszteséget jelent. A számok a felnőtt férfi lakosság körében még magasabb arányt jeleznek, különösen a szerzetesi közösségekben. Ugyanakkor a korabeli népszámlálási adatok megbízhatósága erősen vitatott, és a politikai tisztogatások regionális különbségeit a mai kutatások még csak részben tárták fel. A fejezet ezért minden áldozatszámot becslésként, levéltári töredékekre alapozott nagyságrendként közöl; a dokumentált tény a letartóztatások, a kivégzések és a kolostorfelszámolások rendszeressége, nem a pontos számszerű mérleg.
A történeti értelmezés egyik legérzékenyebb pontja a „függetlenség” és a „szovjet befolyás” viszonya. A mongol hivatalos emlékezetpolitika a mai napig egyszerre ünnepli az 1911-es és 1921-es függetlenségi fordulatokat, és éli meg a szovjet korszak elnyomó örökségét. A posztszovjet mongol közbeszédben az 1920-as évek forradalmi ígérete és az 1930-as évek erőszaka gyakran egymással szembesül: a rendszerváltás utáni emlékművek és múzeumok Szühebátort a függetlenség hőseként, Csojbalszant a szovjet irányítás alatt álló elnyomó rendszer alakjaként ábrázolják, miközben a kettő pályája sokáig szorosan összefonódott. A kínai történelemoktatás a Csing-utódlás kereteit hangsúlyozza, és a külső hatalmak beavatkozásaként értelmezi a mongol szeparációt; a tajvani és a nyugati kutatók egy része a jogfolytonosság és a népszavazás kérdéseit tárgyalja. A szakirodalomban nincs egyetértés abban, hogy a Mongol Népköztársaság létrejötte mennyire volt a mongol forradalmi akarat, és mennyire a szovjet geopolitikai érdek következménye; a források alapján mindkét tényező jelen volt, de arányuk az 1920-as években folyamatosan változott.
A függetlenség és a szovjet befolyás kora a mongol államiság új formáját hozta létre. A teokratikus monarchia 1911-es restaurációja a Csing-uralommal szembeni önállóságot fejezte ki, de társadalmi szerkezetét tekintve továbbra is a nemesi és egyházi hierarchiára támaszkodott. Az 1921-es forradalom és az 1924-es Népköztársaság felszámolta ezt a szerkezetet, és megkezdte a szovjet típusú állam kiépítését; az új rend azonban a birodalmi függésből a szovjet befolyási övezetbe való átmenetet jelentette. A mongol szuverenitás formális keretei megmaradtak, de a politikai döntéshozatal, a katonai biztonság és a gazdasági orientáció egyre inkább moszkvai irányítás alá került.
Az 1920-as évek mérlege ellentmondásos: az oktatás, az egészségügy és a világi közigazgatás alapjainak lerakása olyan strukturális változás volt, amely a későbbi modernizáció feltételeit teremtette meg; ugyanakkor a kolostori vagyon elkobzása, a buddhista egyház kiszorítása és a politikai célú erőszak a társadalom jelentős részét érintette. A folyamatok együtt jártak a hagyományos nomád életforma és a vallási intézményrendszer válságával, amelynek társadalmi költségei a korszakban és azután is érzékelhetők maradtak. A következő alfejezet a kommunista Mongólia történetét tárgyalja, amely ezen az alapon építette fel a szovjet mintájú államszocializmust, és vitte tovább a kollektivizálás és az iparosítás programját.
A fejezetben felhasznált elsődleges forrástípusok közé tartoznak a Bogd káni kormányzat mongol nyelvű iratai, a kolostori krónikák, a pekingi köztársasági kormányzat rendeletei, a cári orosz és a szovjet diplomáciai iratok, a Komintern jegyzőkönyvei, valamint a korabeli mongol sajtó. A források elérhetősége egyenetlen: a Bogd káni időszakból sok dokumentum elveszett vagy csak másolatokban maradt fenn; a kínai és orosz levéltárak feltárása eltérő ütemben haladt. Az 1920-as évek politikai pereinek és a belső pártharcoknak a levéltári nyomai részben megsemmisültek; a későbbi hivatalos történetírás szelektíven közölte a dokumentumokat. Ezért az 1911–1924 közötti politikai eseménysor fő vonalai jól dokumentáltak, de a döntéshozatal belső mechanizmusai, a helyi társadalmi reakciók és az egyes erőszakcselekmények mértéke kevésbé ismert.
A szovjet befolyás értékelése szintén bizonytalan forrásbázison nyugszik. A szovjet tanácsadók jelentései gyakran túlhangsúlyozták saját szerepüket, míg a mongol hivatalos iratok a független döntések látszatát igyekeztek kelteni. A kettő közötti valós hatalommegosztás rekonstruálása ma is vitatott. A rendszerváltás utáni mongol levéltári kutatások fontos dokumentumokat tártak fel a politikai tisztogatásokról, de az iratok nem teljesek; a kutatók gyakran kénytelenek a későbbi bírósági rehabilitációs anyagokra és a hozzátartozói visszaemlékezésekre hagyatkozni. Ezért a kivégzettek és bebörtönzöttek számai becslések, nem pedig lezárt, pontos statisztikák. A szakaszban szereplő 20 000–36 000 fős intervallum a mai nemzetközi mongolisztikában elterjedt becslési sáv; a módszertani alapokat a levéltári névsorok, a rehabilitációs iratok és a korabeli népszámlálási adatok összevetése adja. Az intervallum használata azért is indokolt, mert a bírósági rehabilitáció folyamata maga is válogatott: egyes források szerint nem minden áldozat esetében készült dokumentum, és a nyilvántartások a helyi szinten hiányosak.
Az 1911-es függetlenség kikiáltásának jogi és nemzetközi státusza a mai napig vitatott. A mongol kormányzat folytonosságot lát a Bogd káni állam, a Népköztársaság és a mai Mongólia között; a kínai hivatalos álláspont szerint a terület 1911-es elszakadása nem szüntette meg a kínai szuverenitást. A könyv ezeket az álláspontokat mint párhuzamos, jogi-politikai értelmezéseket mutatja be, és nem foglal állást a vita eldöntésében. A nemzetközi elismerés folyamata – az 1945-ös népszavazás és az ENSZ-tagság – a későbbi fejezetekhez tartozik, de a jelen fejezet utal rá, mert visszamenőleg meghatározza a korszak értelmezési keretét.
Az 1911-es mongol függetlenségi fordulat a Csing-dinasztia összeomlásához kapcsolódott, és teokratikus monarchiaként hozta létre a Bogd káni államot. Az új állam a cári Oroszország támogatását élvezte, de nemzetközi státusza bizonytalan maradt: az 1915-ös kiahatai egyezmény névleges kínai szuverenitás mellett orosz védnökséget biztosított Külső-Mongóliának. Az 1917-es orosz forradalmak után a kínai köztársasági kormányzat 1919-ben katonailag megszüntette a mongol autonómiát. 1921-ben a Mongol Néppárt a szovjet Vörös Hadsereg támogatásával vette át a hatalmat, és 1924-ben, a Bogd kán halála után kikiáltották a Mongol Népköztársaságot. A teokratikus uralom felszámolása jogilag lezárta a buddhista egyház állami szerepét, de a kolostori intézményrendszer visszaszorítása fokozatosan, a szovjet tanácsadók nyomására erőszakos formát öltött. A szovjet befolyás a korszakban a politikai, katonai és gazdasági élet minden területére kiterjedt, de Mongólia formális szuverenitása megmaradt. A korszak egyszerre volt a modern államiság kezdete és a szovjet függőség kialakulásának időszaka; ez a kettősség a mai mongol emlékezet és a nemzetközi történetírás egyik alapkérdése.