A 20. századi Kelet- és Közép-Ázsiában a „szocialista” vagy „kommunista” államok olyan politikai rendszereket jelöltek, amelyekben egy forradalmi élcsapatpárt az állami tulajdonra, a tervgazdaságra és a centralizált pártirányításra építette hatalmát. E fejezet a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (Észak-Korea) és a Mongol Népköztársaság példáján hasonlítja össze a modell kialakulását, intézményeit és hidegháborús szerepét. A „szocialista állam” kifejezés elsősorban az adott rendszerek önmegjelölése volt; a hidegháborús nyugati szakirodalom gyakran a „totalitárius” vagy „kommunista diktatúra” kategóriáit alkalmazta. A fejezet egyikikét sem veszi át kritikátlanul, hanem a dokumentált intézményi működést, a gazdasági-társadalmi folyamatokat és a különböző értelmezéseket mutatja be.
A szocialista államok mintaképét az 1917. évi oroszországi bolsevik hatalomátvétel teremtette meg. A bolsevik párt – élén Vlagyimir Iljics Leninnel (Vladimir Lenin) – a Kitelepített Ideiglenes Kormány helyett saját kormányt alakított, államosította a földet, a bankokat és a nagyipart, majd a polgárháború (1918–1922) során kiépítette a Vörös Hadsereget és a Csekát, a politikai rendőrséget. A Szovjetunió 1922. decemberi megalakulása után a párt és az állam összefonódott: a Kommunista Párt Politikai Bizottsága hozta a stratégiai döntéseket, a szovjet államapparátus végrehajtotta azokat. Az 1919-ben létrehozott Kommunista Internacionálé (Komintern) a világforradalom előmozdítására törekedett, és segítette a helyi kommunista pártok szervezését.
Kínában a Kínai Kommunista Párt (KKP) 1921-ben alakult, és az 1920–1940-es években a nacionalista Kuomintang elleni polgárháborúban fokozatosan megerősödött. Mao Ce-tung (Mao Zedong) 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Az új állam a szovjet modellt követte: államosítás, földreform, tervgazdaság, de a kínai forradalom bázisa a vidéki parasztság volt, nem pedig az ipari munkásság. Mao 1949-es „népi demokratikus diktatúra” fogalma a munkásság, a parasztság, a kispolgárság és a „hazafias” burzsoázia szövetségét ígérte, a gyakorlatban azonban a KKP egyeduralma valósult meg.
Mongóliában a forradalmi folyamat már 1921-ben, szovjet katonai támogatással kezdődött. A Mongol Népköztársaságot 1924-ben kiáltották ki, a Mongol Népi Forradalmi Párt vezetésével. Az ország gazdasága alapvetően nomád állattenyésztésre épült, ezért a szovjet mintájú iparosítás és kollektivizálás később és korlátozottabb formában valósult meg. A szovjet befolyás mindvégig meghatározó maradt: a mongol pártvezetés, különösen Horlógín Csojbalszan (Khorloogiin Choibalsan) alatt, szorosan követte a moszkvai irányvonalat.
Észak-Korea esete a második világháború utáni szovjet megszállásból nőtt ki. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot 1948. szeptember 9-én kiáltották ki, Kim Ir-szen (Kim Il-sung) vezetésével. Az észak-koreai állam a szovjet típusú egypártrendszert (formálisan több pártot, de egységes irányítást) és a tervgazdaságot vette át, ám az 1950–1953-as koreai háború után fokozatosan saját ideológiát épített: a csucse (juche, „önállóság”) elvét, amely a politikai-gazdasági-katonai önerőre támaszkodást hirdette. Kim Ir-szen személyi kultusza a családi dinasztia (Kim Dzsong-il, majd Kim Dzsongun) alatt is fennmaradt.
A szocialista államok gazdasági modelljének központi intézménye a központi terv volt. A Szovjetunióban az Állami Tervbizottság (Gosztplan) 1928-tól ötéves terveket dolgozott ki, amelyek a termelési, beruházási és foglalkoztatási célokat rögzítették. A nehézipar – acél, szén, gépgyártás, villamos energia – elsőbbséget élvezett a fogyasztási cikkekkel szemben. A mezőgazdaságot 1929 végétől erőszakkal kollektivizálták: a paraszti gazdaságokat állami (szovhoz) és szövetkezeti (kolhoz) egységekbe vonták. A kollektivizálással szembeni ellenállást – a „kulák” kategóriába sorolt módosabb parasztok deportálását és likvidálását – a szovjet állam dokumentáltan alkalmazta. A kollektivizálás és az 1932–1933-as éhínség összefüggése vita tárgya; a történészi becslések az ukrajnai, kazahsztáni és oroszországi éhínség halálos áldozatait több millióra teszik. A szovjet statisztikai adatok sokáig titkosak voltak, és a modern kutatás is módszertani bizonytalanságokkal dolgozik.
Kínában a szocialista gazdaság kiépítése az 1950-es években, szovjet technikai segítséggel indult. Az első ötéves terv (1953–1957) a nehézipart fejlesztette, a földreform után a mezőgazdaságot népi községekbe szervezték. Az 1958-as „nagy ugrás” programja a helyi acélipar és a gyors iparosítás erőltetését, valamint a mezőgazdasági termelés közösségi megszervezését jelentette. A program katasztrofális éhínséghez vezetett: a tudományos becslések a halálos áldozatok számát 15 és 45 millió közé teszik, bár a hivatalos kínai diskurzus sokáig a természeti csapásokat hangsúlyozta. A szovjet és a kínai kollektivizálás közötti különbség, hogy Kínában a parasztság aránya jóval nagyobb volt, és a vidéki lakosság életkörülményei a tervgazdaság első évtizedeiben alig javultak.
Mongóliában a tervgazdaság az 1930-as években kezdett kibontakozni. Az állattenyésztés kollektivizálása először az 1920-as évek végén indult, majd az 1950-es években újraindult. A nomád pásztorok állatait termelőszövetkezetekbe vonták, ami a hagyományos legeltetési rendszer átalakulásához és a vidéki életforma hanyatlásához vezetett. A mongol gazdaság mindvégig erősen függött a Szovjetuniótól: az árucsere-forgalom, a beruházások és a műszaki segítség nagy része szovjet forrásból származott. A mongol ipar elsősorban a bányászatra (szén, réz, molibdén), a könnyűiparra és az élelmiszer-feldolgozásra épült.
Észak-Koreában a japán gyarmati korszak (1910–1945) ipari öröksége viszonylag fejlett bányászati és nehézipari kapacitást hagyott hátra, de a koreai háború (1950–1953) ezt nagyrészt megsemmisítette. A háború utáni újjáépítés a szovjet és kínai segítségre, valamint a tervgazdaságra épült. Az 1950-es évek végén Észak-Korea indította el a csollima mozgalmat, amely a szovjet sztahanovista termelési verseny helyi változata volt. A gazdaság a nehéziparra és a hadseregre összpontosult, a fogyasztási cikkek hiánya állandósult. Az észak-koreai statisztikai adatok megbízhatósága alacsony; a nemzetközi szervezetek becslései szerint az ország GDP-je az 1970-es évektől fokozatosan elmaradt Dél-Koreától. A csucse ideológia az 1960-as évektől a gazdasági önállóságot hangsúlyozta, de a gyakorlatban az állam továbbra is külső támogatásokra szorult.
A szocialista gazdaságok közös vonása volt a hiánygazdaság: a központi árszabályozás, a folyamatos tervalku és az információs aszimmetria következtében a kereslet és kínálat egyensúlya nem jött létre, a fogyasztók sorban állásra, feketepiacra és összeköttetésekre kényszerültek. Ugyanakkor a szocialista államok jelentős eredményeket értek el az írástudás, az alap- és középfokú oktatás, a női munkavállalás, a közegészségügy és a járványok elleni védekezés terén. A szovjet, kínai, mongol és észak-koreai statisztikák szerint az írástudatlanság drasztikusan csökkent, a gyermekhalandóság pedig mérséklődött. E mutatók ellenőrzése azonban nehéz, mert a hivatalos adatok gyakran politikai célokat szolgáltak.
A szocialista államok meghatározó intézménye a párt volt. A Szovjetunióban az 1936-os alkotmány formálisan többpártrendszer nélküli államot hozott létre; a gyakorlatban a Kommunista Párt Központi Bizottsága és a Politikai Bizottság irányította a törvényhozást, a kormányt, a hadsereget, a rendőrséget és a kultúrpolitikát. A pártfegyelem, a káderkiválasztás és a belső megtisztulások a rendszer stabilizálását és a vezetői hatalom megszilárdítását szolgálták. Joszif Visszarionovics Sztálin (Josef Stalin) 1920-as évek végén kiépülő egyszemélyi vezetése a politikai ellenfelek likvidálásával járt: az 1936–1938-as „nagy tisztogatás” során – a dokumentált levéltári iratok szerint – több százezer embert végeztek ki, milliókat pedig kényszermunka-táborokba (Gulág) hurcoltak. A Gulag áldozatainak összlétszáma vita tárgya: a történészi becslések a táborok és települések halálos áldozatait 1,5–3 millióra teszik az 1930-as és 1950-es évek között, de egyes számítások magasabbak. A szovjet levéltárak részleges megnyitása óta a kutatók a büntetés-végrehajtási iratokat, a deportálási rendeleteket és a helyi pártjelentéseket használják; a dokumentáció hiányos, ezért a számok becslések.
Kínában a Mao-korszak (1949–1976) alatt a politikai erőszak ciklikus kampányokban jelentkezett. A földreform során a „földesurak” kategóriájába sorolt személyeket nyilvános bíróságokon ítélték el, a kivégzések száma becslések szerint több százezer lehetett. Az 1957-es „ellenforradalmi jobboldaliak” elleni kampány, az 1958–1962-es nagy ugrás éhínsége, valamint az 1966–1976-os kulturális forradalom erőszaka – a Vörös Gárdák által elkövetett gyilkosságok, a tanárok és értelmiségiek üldözése – dokumentált tények, de az áldozatok összlétszáma vitatott. A kulturális forradalom halálos áldozatait a kutatók több százezer és néhány millió közé teszik. A hivatalos kínai értékelés 1981-ben a kulturális forradalmat „súlyos katasztrófának” nevezte, de a felelősség kérdése a mai napig érzékeny emlékezetpolitikai vita. A nyugati sinológia egy része a „totalitárius modell” keretében írta le a maoista rendszert; más értelmezések a tömegmozgalmi, decentralizált jellegét hangsúlyozzák. A fejezet mindkét megközelítést ismerteti, de nem dönt a besorolás vitájában.
Mongóliában a pártállami megszilárdulás az 1930-as években, Csojbalszan alatt következett be. A buddhista egyház, amely a forradalom előtt a mongol társadalom legnagyobb földtulajdonosa és kulturális intézménye volt, az 1930-as években szisztematikus üldözésnek kitették. A dokumentált politikai perek és kivégzések során több tízezer embert – köztük a szerzetesek jelentős részét – végeztek ki vagy internáltak. A kolostorok száma az 1930-as években drasztikusan csökkent; a vallási gyakorlat a nyilvánosságban szinte megszűnt. A mongol történetírás és a nyugati kutatás ma is vitatja az áldozatok pontos számát; a becslések néhány tízezer főtől több tízezerig terjednek. A szovjet típusú titkosrendőrség, a Belügyi Népbiztosság (NKVD) mongol megfelelője a politikai ellenzéket „japán kém” vagy „ellenforradalmár” vádakkal számolta fel. A mongol kollektivizálás az 1950-es években ugyancsak társadalmi ellenállásba ütközött, de a rendszer erőszakos eszközökkel felszámolta a hagyományos törzsi-nemesi struktúrákat.
Észak-Korea a pártállami elnyomás egyik legsúlyosabb eseteként ismert. Az 1945 utáni rendszer a Kim-család személyi kultuszára, a Koreai Munkapárt egyeduralmára és a politikai ellenőrzés totális intézményeire épült. A politikai táborok – amelyeket gyakran „koncentrációs tábor” vagy „fogolytábor” néven említenek – a dokumentált túlélői beszámolók és műholdfelvételek szerint több százezer embert tartanak fogva. Az Amnesty International és más nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései szerint a táborokban kényszermunka, kínzás, nyilvános kivégzés és az alapvető jogok súlyos megsértése történik; az észak-koreai kormányzat tagadja ezeket az állításokat. Az 1990-es évekbeli éhínség halálos áldozatait a kutatók 600 ezer és 1 millió közé becslik, de a hivatalos adatok hiányoznak. Az észak-koreai pártállam a legzártabb a négy vizsgált rendszer közül; a rendelkezésre álló bizonyítékok nagyrészt disszidensek, humanitárius szervezetek és ritkán kiszivárogtatott belső iratok.
A szocialista államok a hidegháborúban a Szovjetunió által vezetett tömb részeként határozták meg magukat. A Szovjetunió és Kína 1950-ben szövetségi szerződést írt alá; a Kínai Népköztársaság a koreai háborúban észak-koreai oldalon avatkozott be, amikor az ENSZ-erők – elsősorban az Egyesült Államok vezette koalíció – 1950 őszén az észak-koreai területre nyomultak. A háború (1950–1953) halálos áldozatait a tudományos becslések 2–4 millióra teszik, a koreai civil lakosság aránya magas. A fegyverszüneti megállapodás (1953. július 27.) a mai napig nem hozott békeszerződést; a Koreai-félsziget a hidegháború egyik legmilitarizáltabb térsége maradt.
Mongólia a hidegháborúban a Szovjetunió stratégiai ütközőállama volt. A mongol–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés (1966) szovjet csapatok állomásoztatását engedélyezte, és az ország a kínai–szovjet konfliktusban Moszkva oldalára állt. A mongol hadsereg a szovjet hadrendbe integrálódott; a mongol gazdaság a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) keretében a Szovjetunió nyersanyag-beszállítójává vált.
A kínai–szovjet szakítás az 1950-es évek végétől fokozatosan mélyült. Az ideológiai viták – a desztalinizáció, a békés egymás mellett élés, a világforradalom stratégiája – az 1960-as évekre nyílt politikai és katonai feszültséggé váltak. 1969-ben a kínai–szovjet határon, a Damanszkij (Zsenbao) szigetnél fegyveres összecsapás történt. Kína ekkor az Egyesült Államok felé nyitott: 1972-ben Richard Nixon amerikai elnök Pekingbe látogatott. A szocialista tábor tehát nem volt egységes; a Szovjetunió által vezetett keleti blokk és a maoista Kína között éles versengés alakult ki a harmadik világ befolyásáért. Észak-Korea ebben a patthelyzetben a két nagy szocialista hatalom közötti egyensúlyozás politikáját folytatta, és a csucse ideológiát a két szomszéd befolyásának ellensúlyozására is használta.
A szocialista tábor belső konfliktusai Kelet- és Közép-Ázsián túlmutattak, de a régió államaira is hatottak. Az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as csehszlovákiai bevonulás a szovjet modellen belüli reformkísérletek leverését jelezte; Kína 1960-as évekbeli kulturális forradalma a szocialista építés radikális, erőszakos útját mutatta. A szovjet és kínai fejlődési modellek versengése a posztkoloniális ázsiai és afrikai államok számára is vonzó alternatívát kínált, különösen a gyors iparosítás és a függetlenség megőrzésének ígéretével.
A szocialista államok történeti megítélése a mai napig éles viták tárgya. A hidegháborús nyugati politikatudomány gyakran a „totalitarizmus” fogalmával jellemezte ezeket a rendszereket, hangsúlyozva a tömegkommunikáció feletti monopóliumot, a rendőrségi terrort és a hivatalos ideológiát. Ezzel szemben a „revíziós” vagy „társadalomtörténeti” irányzatok azt vizsgálták, hogy a hétköznapi emberek hogyan éltek, hogyan alkottak informális hálózatokat, és hogyan alkudtak ki a diktatórikus struktúrákban mozgásteret. A posztkoloniális történetírás arra hívja fel a figyelmet, hogy a szocialista modell a gyarmati uralom alól felszabaduló államok számára a modernizáció, az oktatás és az iparosítás ígéretét jelentette, miközben a nyugati demokráciák maguk is gyarmati és neokoloniális erőszakot alkalmaztak.
A modernizációs eredmények és a politikai elnyomás mérlege nem vonható meg egyszerűen. A szocialista államokban az iparosítás, az írástudás és a nők társadalmi mobilizációja valóságos változásokat hozott; ugyanakkor ezek a rendszerek a saját polgáraikkal szemben elkövetett tömeges jogsértések révén tartották fenn magukat. A fejezet nem állítja, hogy a „felszabadítás” és az „elnyomás” kizáró jellegű kategóriák lennének; mindkettő a történeti szereplők értelmezési kerete volt. A szovjet hivatalos diskurzus a Nagy Honvédő Háborút (1941–1945) a felszabadítás, a szocializmus építését a haladás narratívájaként írta le; a túlélők és a disszidensek visszaemlékezései ugyanezeket az évtizedeket az elnyomás, az éhezés és a félelem időszakaként mutatják be. A történész feladata e narratívák együttes, forráskritikai bemutatása.
A posztszovjet levéltári kutatások – különösen az 1990-es évek óta – jelentősen átalakították a szocialista államokról szóló tudást. A megnyitott párt- és állami iratok lehetővé tették a tisztogatások, a deportálások és a tervgazdasági döntéshozatal belső működésének vizsgálatát. Kínában a levéltárak hozzáférhetősége korlátozott, a maoista korszak kutatása érzékeny terület; a kínai történészek gyakran a hivatalos keretek között dolgoznak. Észak-Korea és Mongólia esetében a források hiánya, illetve a szovjet archívumokra való ráutaltság tovább növeli a bizonytalanságot.
Az alfejezetben idézett áldozatszámok, gazdasági mutatók és politikai események forrásalapja változó. A szovjet Gulag és a nagy tisztogatás dokumentációja a Szovjetunió felbomlása után részlegesen hozzáférhetővé vált; az Orosz Állami Levéltárak, a Memorial Egyesület adatbázisai és a nyugati egyetemi kutatások módszertanilag ellenőrzött becsléseket tesznek lehetővé. A kínai nagy ugrás és kulturális forradalom áldozatszámai kevésbé jól dokumentáltak; a kutatók gyakran helyi statisztikai jelentésekre, túlélői beszámolókra és a kínai kormány által később közzétett, részleges adatokra támaszkodnak. Az észak-koreai táborok és az éhínség kapcsán a hivatalos adatok hiányoznak; a nemzetközi emberi jogi szervezetek és a disszidens beszámolók becslései eltérhetnek. A mongol statisztikák a szovjet korszakban politikai célokat szolgáltak, ezért a gazdasági növekedésre és a társadalmi változásokra vonatkozó számokat óvatosan kell kezelni. A fejezet minden számszerű állításnál igyekszik jelezni a becslés jellegét és a forrás típusát.
Az emlékezetpolitika szerepe különösen erős. A mai Oroszországban a sztálini terror megítélése politikai vita tárgya; Kínában a maoista korszak hivatalos értékelése a „helyes” és „téves” irányvonalak dichotómiájában mozog; Észak-Koreában a Kim-család öröksége a rendszer legitimációs alapja; Mongóliában a szocialista korszak emlékezete a modernizáció és az erőszak kettős narratívája mentén alakul. A történész feladata, hogy ezeket az emlékezetpolitikai állításokat megkülönböztesse a dokumentált tényektől és a tudományos konszenzustól.
A 20. századi szocialista és forradalmi államok Kelet- és Közép-Ázsiában a szovjet modellből kiindulva, de eltérő helyi feltételek között épültek ki. A Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság, Észak-Korea és a Mongol Népköztársaság közös vonása volt az egypártvezetés, a központi tervgazdaság, a mezőgazdaság kollektivizálása és a politikai erőszak intézményesülése. Ugyanakkor mélységes különbségek is mutatkoztak: a szovjet rendszer a bürokratikus terror, a kínai a tömegmozgalmi kampányok, a mongol a szovjet függés, az észak-koreai pedig a dinasztikus személyi kultusz irányába fejlődött. A hidegháborúban ezek az államok a szocialista tábort alkották, de a kínai–szovjet szakítás megosztotta őket. A megítélésük ma is vita tárgya: a modernizációs eredmények és az emberi jogi katasztrófák mérlege nem választható el a hatalomgyakorlás módjától. A téma forrásalapja egyenetlen: a szovjet és részben a kínai események levéltárakban kutathatók, Észak-Korea és Mongólia esetében a forráshiány nagyobb bizonytalanságot eredményez.