A 19. század második fele és a 20. század közepe közötti korszakban Kelet- és Közép-Ázsiában a nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak nem egyszerűen az európai nemzeteszme átvételét jelentették. A helyi szereplők a nyugati oktatási és katonai intézmények, a nyomtatott sajtó, a vallási reformok, a birodalmi válság és a kényszermodernizáció közegében alakították át a közösségi identitásokat és a politikai célokat. Ez a folyamat Indiában, Kínában, a japán gyarmati Koreában, a mongol területeken és a közép-ázsiai cári–szovjet térségben eltérő utakon haladt, de közös jellemzője, hogy a függetlenség kivívása és a nemzetépítés szorosan összekapcsolódott. A gyarmati és birodalmi hatalmak válságát az előző alfejezet tárgyalta; ez az egység a helyi nacionalista és függetlenségi válaszokra összpontosít.
Az indiai nemzeti mozgalom
Az indiai nacionalista szerveződés az 1885-ben alapított Indiai Nemzeti Kongresszus (Indian National Congress) körül bontakozott ki. Az alapítók zöme angolul beszélő, részben Londonban tanult jogász és hivatalnok volt; a kezdeti program az alkotmányos reformokra, a képviselet kiszélesítésére és az indiai értelmiség nagyobb szerepére irányult. A századfordulón a kongresszuson belül két irányzat feszült egymásnak: a „mérsékelt” politikusok (mint például Dadabhai Naoroji) a brit alkotmányos keretek fokozatos reformját szorgalmazták, míg a gyakran „szélsőségesnek” nevezett Bal Gangadhar Tilak a hindu közösségi mobilizálást, a nyilvános ünnepek (mint a Ganésa-ünnep) politikai használatát és a gyarmati adóterhek elleni tiltakozást kapcsolta össze. Az 1905-ös bengáliai felosztás elleni szvadési mozgalom a hazai termékek vásárlását és a brit áruk bojkottját hirdette; ez dokumentált formában a kortárs sajtóban és gyarmati rendőri jelentésekben nyomon követhető. A brit gyarmati népszámlálások és a választási rendszer felekezeti alapú képviseletet hoztak létre: az 1909-es Morley–Minto-reformok és az 1919-es Montagu–Chelmsford-reformok a muszlim és más csoportok számára külön választói kerületeket biztosítottak. Ez a közösségi reprezentáció hozzájárult ahhoz, hogy a vallási identitások politikai intézménnyé váljanak.
Mohandász Karamcsand Gandhi 1915-ös Dél-Afrikából való visszatérése után a nemzeti mozgalom taktikáját megváltoztatta: a tömeges, erőszakmentes polgári engedetlenség (szatjágraha) eszközét tette a Kongresszus politikájává. Az 1919-es Rowlatt-törvények elleni tiltakozás, az 1920–22-es nemzeti együttműködés megtagadása, az 1930-as sómenet (a gyarmati sómonopólium megsértése) és az 1942-es „Quit India” felhívás mind azt mutatják, hogy a nacionalizmus Indiában tömegmozgalommá vált. Ugyanakkor a vallási közösségi identitások nem oldódtak fel: a Muzulmán Liga (1906) a muszlim kisebbség külön érdekképviseletét építette ki, és az 1940-es lahore-i határozatban már a muszlim többségű területek külön államát (a későbbi Pakisztánt) követelte. Muhammad Ali Jinnah és Muhammad Iqbal érvelése szerint India nem egyetlen nemzet, hanem legalább két, egymástól elkülönülő vallási-kulturális közösség. A Kongresszus ezzel szemben a „sokféleségben egyesült India” gondolatát képviselte; Gandhi és Nehru a vallási közösségeket nem politikai nemzetalkotóknak tekintette, hanem az állam alá rendelt csoportoknak. A kasztkérdés sem maradt ki a politikából: Bhímráo Rámdzsí Ambedkar a dalitok (akkoriban „érinthetetlenek”) számára külön választókerületeket követelt, majd az 1932-es Poona-paktumban Gandhi éhségsztrájkja nyomán a közös választói névjegyzékek mellett döntöttek; a kaszt-egyenlőtlenség azonban a nemzeti mozgalmon belül is feszültségforrás maradt.
A második világháború alatt a Kongresszus nem támogatta automatikusan a brit háborús erőfeszítést; a Quit India mozgalmat a gyarmati hatóságok tömeges letartóztatásokkal fojtották el. Ezzel párhuzamosan Szubhász Csandra Bose a japán birodalmi szférán belül szervezte meg az Indiai Nemzeti Hadsereget (INA), amely a brit gyarmati hadsereg indiai hadifoglyaiból alakult. A háború után a brit kormányzat a választások és a kabinet-misszió tárgyalásai révén próbálta rendezni a hatalomátadást; a Kongresszus és a Liga közötti bizalmatlanság, valamint a felekezeti erőszak azonban a felosztás irányába terelte az eseményeket. A felosztás részleteit a későbbi alfejezet tárgyalja; itt elegendő hangsúlyozni, hogy a kétnemzet-elmélet és az egységes India elképzelése közötti vita nem pusztán eltérő politikai program volt, hanem a gyarmati népszámlálások, választási rendszerek és a vallási reformmozgalmak által formált közösségi identitások ütközése.
Kínai nacionalizmus és kommunista mozgalom
Kínában a nacionalizmus a Csing-dinasztia 19. századi hanyatlása és a nyugati hatalmak (majd Japán) behatolása közepette nyert erőre. A birodalmi keretek válságát a reformerek és forradalmárok különbözőképpen értelmezték: Kang Ju-vej és a reformisták az alkotmányos monarchiát, Szun Jat-szen és a forradalmi szövetségek a köztársaságot szorgalmazták. Szun programja, a három népi elv (nacionalizmus, demokrácia, népjólét) 1911-re a Csing-dinasztia megdöntéséhez vezetett. A köztársasági Kína azonban gyenge központi hatalommal jött létre; a hadurak korszakában a tartományi katonai elitek versengtek a központi kormányzattal. Az 1919-es május negyedikei mozgalom, amely a versailles-i békeszerződés ellen tiltakozott, mert Japánnak ítélte a korábbi német koncessziókat Santungban, a kínai nacionalizmus átalakulását jelzi: a diákok és a városi értelmiség mellett a sajtó és az új irodalmi nyelv (baihua) a nemzeti közösség megteremtésének eszköze lett.
A Kínai Kommunista Párt (KKP) 1921-es megalakulását a Komintern támogatta, de a párt vidéki bázisa Mao Ce-tung és más helyi vezetők kísérletei révén alakult ki. A Kínai Nemzeti Párt (KMT) 1924-es újjászervezése eleinte közös ellenségekkel szemben (hadurak, imperialista hatalmak) együttműködést hozott; az északi hadjárat során a KMT a kommunistákkal együtt haladt, de 1927-ben Csang Kaj-sek véres leszámolást indított a kommunisták ellen Sanghajban és más városokban. Ettől kezdve a kínai nacionalizmus két versengő hordozója intézményesült: a KMT a városi, angolszász orientációjú, nemzeti egységre törekvő államot építette, míg a KKP a vidéki szovjet területeken, majd a hosszú menetelés (1934–35) után Senhszi északi részén paraszti bázisú mozgalmat hozott létre. A japán invázió (1937) új helyzetet teremtett: a második egyesült front formálisan létrejött, de a háború alatt a KKP japánellenes gerillaháborúja a falusi lakosság körében széles támogatást szerzett, míg a KMT hadserege és kormányzata a belső területeken, Csungkingban rendezkedett be. A nemzeti ellenállás így egyszerre volt külső háború és belső politikai verseny. A japán vereség után a KKP 1949-ben elfoglalta Nankingot, és Pekingben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. A kommunista győzelem nem csupán katonai siker volt, hanem a paraszti földreform ígérete és a nemzeti megaláztatás megszüntetésének programja is. A kínai nacionalizmusban a 19. századi „száz év szégyen” (báinián guóchǐ) narratívája később emlékezetpolitikai keretként rögzült; ezt a kategóriát a történészek a nacionalista mozgósítás részeként, nem semleges korszakleírásként elemzik.
A koreai függetlenségi mozgalom
A japán gyarmati uralom (1910) ellen a koreai nacionalizmus különböző formái alakultak ki: a békés kulturális és vallási mozgalmak, a fegyveres gerillacsoportok Mandzsúriában, és a diák- vagy munkásszervezetek. Már a gyarmati korszak előtt, 1907-ben a nemzeti adósság-törlesztési mozgalom és a japánellenes „igazságos hadsereg” (uibjong) fegyveres csoportjai jelezték az ellenállást. Az 1919. március elsejei mozgalom a koreai függetlenségi nyilatkozat nyilvános felolvasása nyomán kitört országos tiltakozássorozat volt, amelyben békés tüntetők vettek részt; a japán rendőrség és csendőrség erőszakos fellépése tömeges letartóztatásokhoz és halálos áldozatokhoz vezetett. A résztvevők számát a koreai emigráns források és a japán hatósági jelentések nagyon eltérően rögzítették; a modern kutatás a becsléseket több százezer résztvevőre teszi, de a pontos szám nem dokumentált. A mozgalom hatására Sanghajban megalakult a Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormánya (1919), amely hálózatokat épített Kínában, az USA-ban és másutt, de nem tudott gyarmati területen állandó intézményt létrehozni. A koreai függetlenségi mozgalomban részt vettek keresztény egyházi közösségek, konfuciánus értelmiségiek, diákok, munkások, majd az 1920-as évek végétől a kommunista irányzat is, amely külön szervezeteket hozott létre. A japán gyarmati kormányzat asszimilációs politikája – a koreai nyelv visszaszorítása, a sintó szentély-látogatás kötelezővé tétele, a japán nevek felvétele – ellen a nacionalisták a koreai nyelvi és történeti hagyományok őrzését állították. A második világháború idején a koreai ideiglenes kormány és fegyveres csoportjai a szövetségesek támogatását kérték, de a nagyhatalmak a háború után saját megszállási övezeteket hoztak létre. A felszabadulás (1945) tehát a megosztottság kezdete is lett; az egységes koreai állam gondolata az 1948-as két kormány megalakulásával a hidegháborús rendszerhez igazodott. A nemzeti mozgalom történetét ma Észak- és Dél-Koreában egyaránt saját előtörténetként, de eltérő hangsúlyokkal ábrázolják; a függetlenségi harc szereplőinek megítélése vitatott.
Mongol nemzeti mozgalom
A Csing-uralom alatt a mongol területek nem alkottak egységes közigazgatási vagy nemzeti egységet; a külső mongol (ma Mongólia) területén a buddhista egyház, a nemesi törzsi vezetők és a Csing birodalmi szervezete együtt irányították a társadalmat. A Csing-dinasztia 1911-es bukása után a külső mongol hercegek és lámák egy csoportja kikiáltotta a független mongol államot, és a buddhista egyházfőt, a bogd kánt (Jebcundamba kutuktu) teokratikus uralkodóvá választotta. Az 1915-ös kjahtai egyezmény Oroszország és Kína között külső Mongóliát Kína fennhatósága alatti autonóm területként ismerte el. 1919-ben kínai csapatok szállták meg a területet, majd a fehér orosz csapatok is behatoltak. 1921-ben a Mongol Néppárt (később Mongol Népi Forradalmi Párt) szovjet Vörös Hadsereg támogatásával kiszorította a kínai és fehér csapatokat; 1924-ben kikiáltották a Mongol Népköztársaságot. Az 1921-es fordulat értelmezése körül a történetírás megoszlik: a szovjet és a mongol hivatalos történetírás hosszú időn át nemzeti felszabadító forradalomként mutatta be, míg nyugati és részben kínai munkák a szovjet intervenció szerepét hangsúlyozzák. A modern kutatás a helyi nemesi és buddhista szereplők, a mongol pártszervezés és a külső hatalmi érdekek bonyolultabb együttműködését tárja fel. A mongol nemzeti mozgalomnak emellett a belső-mongóliai (ma Kína területén) törzsi csoportok is részei voltak, ami a mongol identitás határainak kérdését a kínai államépítéssel való feszültségbe állította.
Közép-ázsiai nemzeti mozgalmak
A cári Közép-Ázsiában a nemzeti jellegű szervezkedés a 19–20. század fordulóján a dzsididizmus (jadidizmus) révén bontakozott ki. Ez a reformmozgalom a muszlim oktatás korszerűsítését, a nők tanítását, a sajtót és a kulturális megújulást szorgalmazta; vezetői között az ismert krími tatár Iszmail Gaszprinszkij (Gaspirali) és helyi reformerek szerepeltek. A dzsididok nem mindegyike követelt nemzeti függetlenséget; egyesek az orosz birodalmon belüli kulturális autonómiát, mások a turkesztáni muszlim politikai képviseletet, megint mások a pántörök vagy pániszlám gondolatot képviselték. A mozgalom heterogenitása miatt a későbbi szovjet történetírás gyakran egységesen „polgári nacionalista” jelenségnek minősítette, ami vitatott kategória.
Az 1916-os közép-ázsiai felkelés a cári hadseregbe történő kényszersorozás ellen robbant ki; a helyi lakosság, főként kazak és kirgiz csoportok, valamint orosz telepesek között erőszakos összecsapások zajlottak. A felkelés leverése tömeges halálos áldozatokkal és menekülthullámmal járt, elsősorban a kirgiz területeken, ahonnan sok család Kínába menekült. Az áldozatok számáról az orosz birodalmi vizsgálóbizottságok, a szovjet becslések és a közép-ázsiai emlékezet nagyon eltérő adatokat hagyományoztak; a modern történészek több százezres halálesetet is lehetségesnek tartanak, de a teljes körű dokumentálás hiányzik. Ezt a felkelést nem lehet egyszerűen a mai nemzeti mozgalmak előzményeként ábrázolni, mert a résztvevők motivációi (a sorozás elleni tiltakozás, a föld- és vízhasználati viták, a vallási és törzsi szolidaritás) keveredtek.
Az 1917-es orosz forradalom után a kazak nacionalista értelmiségiek megalakították az Alash Orda kormányt, amely az alkotmányozó gyűlésben a kazak autonómiát kívánta képviselni. Az Alash Orda rövid idő alatt a bolsevikokkal szemben a fehér erőkkel is tárgyalt; 1920-ra a bolsevik hatalom felszámolta. A szovjet nemzetiségpolitika azonban – a korenizacija jegyében – a nemzeti nyelvek, iskolák és elitek támogatását hirdette, és 1924–25-ben a közép-ázsiai nemzeti-területi elhatárolás során létrehozta a ma ismert köztársaságok elődeit (üzbég, kazak, türkmén, tádzsik, kirgiz egységek). Ez a nemzetépítés a premodern törzsi, regionális és vallási identitások helyett új nemzeti kategóriákat intézményesített. A folyamat kettős természetű: a helyi muszlim értelmiség egy része számára a kulturális felemelkedés esélyét jelentette, mások számára viszont a birodalmi ellenőrzés új formáját. A baszmácsi mozgalom (a szovjet források kifejezésével „banditizmus”) az 1920-as években fegyveres ellenállást folytatott a bolsevik hatalom ellen, de a szovjet erők és a helyi kollaboráló elitek fokozatosan szétverték. A modern kutatás a baszmácsi egyes csoportjait függetlenségi mozgalomként, másokat vallási vagy törzsi ellenállásként értelmezi; mindenesetre a szovjet emlékezetpolitika hosszú ideig kizárólag bűnözői megbélyegzést alkalmazott.
A nemzetépítés összehasonlító kérdései
A fenti esetekből kirajzolódik, hogy a nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak nem csupán az államhatalom megszerzésére irányultak, hanem a közösség határainak meghatározására is. Indiában a vallási közösségek politikai intézményesülése a felosztást eredményezte; Kínában a nacionalizmus a területi integritás és a birodalmi örökség megőrzésének programjává vált, miközben a KKP és a KMT rivalizálása a nemzetépítés két útját mutatta. Koreában és Mongóliában a külső hatalmi beavatkozás korlátozta a függetlenségi mozgalom sikerét; Koreában a megosztottság, Mongóliában a szovjet befolyás intézményesült. Közép-Ázsiában a nemzeti identitások a szovjet közigazgatási reformokkal születtek meg, ami hosszú távon meghatározta a posztszovjet államok identitáspolitikáját. A japán nacionalizmus ebben a fejezetben nem függetlenségi, hanem birodalmi nacionalizmusként szerepel; a japán hatalom maga is a gyarmati elnyomás eszköze volt, miközben a koreai mozgalom éppen ellene irányult.
A nacionalista mozgalmakat mindenütt a városi értelmiség, a diákság és a kisebb-nagyobb vidéki tömegek mobilizálása jellemezte; a nők szerepe azonban eltérő hangsúlyt kapott: az indiai mozgalomban Gandhi a nők részvételét szorgalmazta, a kínai kommunista mozgalom a női egyenjogúságot az osztályharc részévé tette, a dzsidid reformerek a lányok oktatását követelték, de mindegyik esetben a nemzeti program és a patriarchális intézmények feszültségben maradtak. A paraszti mozgósítás a kínai KKP, a gandhista kongresszus és a közép-ázsiai felkelések számára is kulcsfontosságú volt; a modern nacionalizmus tehát nem csak Nyugat-import, hanem a helyi agrártársadalmi feszültségekre adott válasz is.
Az alfejezet forrásbázisa erősen egyenlőtlen. A brit indiai, japán koreai, kínai és orosz/szovjet gyarmati iratok, rendőrségi jelentések, népszámlálási és választási adatok hatalmas mennyiségben állnak rendelkezésre, de a helyi szereplők belső vitái, a vidéki lakosság motivációi és a fegyveres ellenállás mindennapjai gyakran csak szóbeli hagyományban, emigráns kiadványokban vagy későbbi visszaemlékezésekben érhetők el. A nemzeti történetírás sok országban heroizálja a függetlenségi mozgalmakat, a gyarmati történetírás viszont a mozgalmakat gyakran rendbontásként, a kommunista mozgalmakat pedig idegen hatalmak ügynökeiként ábrázolta. A hidegháború alatt a szovjet- és nyugatbarát történetírás egyaránt leegyszerűsítette a helyi nacionalizmust: az előbbi a „burzsoá nacionalizmus” kategóriáját, az utóbbi a „totalitárius felforgatást” alkalmazta. A posztkoloniális és az újabb társadalomtörténet-írás a helyi cselekvők önállóságát és a mindennapi ellenállás formáit helyezi középpontba.
A számszerű adatok esetében kiemelten óvatosnak kell lenni. Az 1919-es koreai mozgalom résztvevőinek és halálos áldozatainak száma, az 1916-os közép-ázsiai felkelés embervesztesége, a baszmácsi mozgalom mérete, az 1940-es évek közepén Indiában történt erőszak áldozatainak száma mind vitatott; a kortárs források eltérő érdekeket tükröznek, a modern becslések széles sávban mozognak. Ahol a szövegben nem adunk meg számot, az nem a téma elhanyagolása, hanem annak jelzése, hogy a pontos szám nem állapítható meg megbízhatóan. A „nemzet”, „nép”, „etnikum” fogalmainak használata is anakronisztikus lehet: a premodern kazak, üzbég, mongol, koreai vagy indiai identitások nem azonosak a 20. századi nemzeti kategóriákkal, és a nacionalista mozgalom maga is részese volt e kategóriák létrehozásának. A jelenkori emlékezetpolitikák – például az indiai hindutva, a kínai hazafias nevelés, a koreai függetlenségi ünnepek vagy a közép-ázsiai állami emlékezet – a múlt e folyamatait saját jelenkori céljaik szerint használják.
A nacionalizmus és a függetlenségi mozgalmak Kelet- és Közép-Ázsiában a gyarmati és birodalmi hatalmak válságával párhuzamosan alakultak. Indiában a Nemzeti Kongresszus tömegmozgalma és a Muzulmán Liga különállási törekvése a függetlenséget és a felosztást is magában hordozta. Kínában a császárság bukása után a nacionalisták és kommunisták versenye, majd a japánellenes háború és a polgárháború vezetett a kommunista állam megalakulásához. Koreában a japán gyarmati uralom elleni mozgalom nem tudta elkerülni a hidegháborús megosztottságot; Mongólia szovjet támogatással vált ki Kínából; Közép-Ázsiában a szovjet nemzetépítés hozta létre a mai nemzeti köztársaságok intézményi kereteit. A nemzetépítés mindenütt a belső társadalmi feszültségek, a külső hatalmi érdekek és a helyi elitek döntéseinek eredője volt, nem pedig egységes, előre meghatározott folyamat.