A második világháború ázsiai és csendes-óceáni frontja nem egyszerűen egy európai konfliktus kiterjesztése volt, hanem a japán birodalmi terjeszkedés, a kínai ellenállás, a gyarmati rendszerek válsága és a nagyhatalmi vetélkedés sajátos összekapcsolódása. Az alábbi alfejezet az 1931 és 1952 közötti időszakot tárgyalja, a mandzsúriai inváziótól a tokiói per és a San Franciscó-i békeszerződés nyomán kialakult háború utáni rendezésig, különös tekintettel a japán megszállás emberi következményeire és a háborús bűncselekmények máig ható emlékezetpolitikai vitáira.
A japán expanzió gyökerei a 19. század végi Meiji-időszakig nyúlnak vissza, amikor az iparosodó Japán a nyugati gyarmatosító mintához hasonlóan érdekszférákat és gyarmatokat kezdett kiépíteni Kelet-Ázsiában. Az első kínai–japán háború (1894–1895) után Tajvan megszerzése, az 1905-ös orosz–japán háború után Dél-Mandzsúriában szerzett vasúti és bányászati jogok, valamint Korea 1910-es annektálása dokumentált tények. Az 1920-as években a japán politikai elit egy része a gazdasági válságra és a kínai nacionalizmus erősödésére adott válaszként egyre inkább a katonai terjeszkedésben látta a megoldást. A Kwantung-hadsereg – a dél-mandzsúriai japán érdekeltségeket védő helyőrség – 1931. szeptember 18-án a Mukden melletti vasúti robbantást ürügyként használva megszállta Mandzsúriát. A robbantás körülményei máig vitatottak: a japán hadsereg kínai szabotázsnak állította be, de a történészek túlnyomó többsége szerint japán tiszti csoport által szervezett provokációról van szó, amit a tokiói kormányzat utólag elfogadott. Ezt a japán katonai iratok és a kínai ellenállók beszámolói egyaránt alátámasztják, de a felelősség pontos megoszlása a kormány és a helyi parancsnokok között továbbra is történészi vita tárgya.
Mandzsúriában a japán hadsereg 1932-ben bábállamot hozott létre Mandzsukuo (Manchukuo) néven, élére a kínai Csing-dinasztia utolsó császárát, Pu Jit (Puyi) állítva. A Mandzsukuo-rendszer formálisan független állam volt, a valóságban azonban a Kwantung-hadsereg irányította; a japán kormányzat elismerte, de a nemzetközi közösség nagy része – a Népszövetség vizsgálóbizottsága, a Lytton-jelentés – elítélte a hódítást. Japán 1933-ban kilépett a Népszövetségből, ami dokumentált tény. A mandzsúriai japán uralom alatt a helyi kínai lakosság erőszakos ellenőrzésnek, kényszermunkának és telepespolitikának volt kitéve; a becslések szerint 1931 és 1945 között több millió kínai és koreai került kényszermunkára a mandzsúriai iparban és bányákban. A pontos számok statisztikai becslések, mivel a japán adminisztráció iratai hiányosak, és a háború utáni kínai és japán források eltérő módszertannal dolgoztak.
A kínai–japán háború teljes körű kirobbanását az 1937. július 7-i Marco Polo híd-i incidens jelentette, amely Peking közelében japán és kínai csapatok összecsapásával kezdődött. A kínai kormányzat és a japán hadsereg kölcsönösen felelőssé tette egymást; a dokumentált tény az, hogy az esetet követően a japán hadsereg gyorsan elfoglalta Pekinget, Tiencsint, majd dél felé nyomult. A kínai nacionalista kormány Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek) vezetésével a háborút hivatalosan nem hadüzenetként, hanem ellenállásként kezelte, ami a nemzetközi jog szempontjából vitatott helyzetet teremtett. A harcok 1937 őszén Sanghajban utcai háborúvá váltak, majd a japán csapatok a főváros, Nanking (Nanjing) ellen vonultak.
A kínai fronton elhúzódó háború és a nyugati hatalmak gazdasági szankciói – különösen az 1941-es amerikai olajembargó – arra késztették a japán vezetést, hogy dél felé terjeszkedjen. A japán stratégia szerint a gyarmati Délkelet-Ázsia olaj-, gumi- és ércforrásainak megszerzése tenné lehetővé a kínai háború folytatását, még akkor is, ha ez a nyugati hatalmakkal való összeütközéshez vezet. A japán kormány 1941. december 7-én (helyi idő szerint december 8-án) támadást indított az amerikai csendes-óceáni flotta ellen Pearl Harborban, ezzel egy időben pedig megtámadta a Fülöp-szigeteket, Hongkongot, Malájföldet és más délkelet-ázsiai területeket. A Pearl Harbor-i támadás dokumentált tény; az áldozatok számát az amerikai haditengerészet hivatalos adatai szerint 2403 halottra teszik, a japán oldalon 64 halott volt. A támadás hátterében álló döntéshozatali folyamat – különösen az, hogy a japán kormány mennyire akarta elkerülni a háborút – vitatott értelmezés, mivel a tokiói diplomáciai iratok és a katonai vezérkar iratai eltérő hangsúlyokat mutatnak.
A japán csapatok 1941–1942 fordulóján rendkívül gyorsan foglalták el a nyugati gyarmatokat: Hongkong, Malájföld, Szingapúr, a Holland Kelet-India (a mai Indonézia), a Fülöp-szigetek, Burma és számos csendes-óceáni sziget került japán fennhatóság alá. A japán propaganda ezt a terjeszkedést „nagy kelet-ázsiai együttélés” néven hirdette, amely a nyugati gyarmatosítás felszámolását ígérte. Ez az állítás emlékezetpolitikai érvként máig jelen van, ám a dokumentált megszállási gyakorlat – kényszermunka, erőszak, gazdasági kifosztás – ellentmond a felszabadító narratívának. A megszállt területeken a japán hatóságok gyakran a helyi nacionalista mozgalmakra támaszkodtak, de csak addig, amíg azok nem veszélyeztették a japán érdekeket.
A háború fordulópontja a Csendes-óceánon az 1942. júniusi midwayi csata volt, ahol az amerikai haditengerészet elsüllyesztett négy japán repülőgép-hordozót. Ezt követően a szövetségesek „szigetugrás” stratégiát alkalmazva fokozatosan szorították vissza a japán erőket. A guadalcanali (1942–1943), a leytei (1944), az iwo jimai és az okinavai csaták (1945) dokumentált tények; Okinaván a polgári lakosság szenvedése különösen súlyos volt, a becslések szerint a lakosság egyharmada meghalt vagy eltűnt. A japán hadsereg a háború utolsó szakaszában öngyilkos taktikákat alkalmazott – a kamikaze-repülőgépek, a robbanócsónakok és a civilek tömeges öngyilkosságra buzdítása –, amit a szövetséges parancsnokság és a későbbi történetírás egyaránt a japán militarizmus brutalitásának jeleként értékelt. Ugyanakkor a japán kormányzat a háború utáni évtizedekben ezt az önfeláldozó küzdelmet a nemzeti identitás részeként is bemutatta, ami emlékezetpolitikai vita tárgya.
A háború lezárása 1945. augusztusában következett be, miután az Egyesült Államok augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én pedig Nagaszakira atombombát dobott, és a Szovjetunió augusztus 8-án hadat üzent Japánnak, majd megszállta Mandzsúriát. Az atombombák áldozatainak számát Hirosimában a becslések 90 000 és 166 000 közé teszik, Nagaszakiban 60 000 és 80 000 közé, a későbbi sugárbetegségek áldozataival együtt a számok magasabbak. Ezek a számok statisztikai becslések, mivel a robbanás utáni kaotikus viszonyok miatt a pontos halálos áldozatszám nem állapítható meg. Az atombomba bevetésének szükségessége és etikai megítélése máig vitatott értelmezés: egyes történészek szerint a szövetséges invázió elkerülése és a háború gyors lezárása indokolta a bombát, mások szerint a japán kapituláció elérhető lett volna a szovjet hadba lépéssel és a szigetek blokádjával is. Ez a vita a források eltérő értelmezésén alapul, és a hidegháború alatt politikai töltetet is kapott.
A japán megszállás alatt elkövetett háborús bűncselekmények a második világháború egyik legvitatottabb kérdéskörét alkotják. A dokumentált tények közé tartozik a nankingi mészárlás, amely 1937 decembere és 1938 januárja között zajlott, amikor a japán csapatok elfoglalták a kínai fővárost. A kínai kormányzat és a legtöbb nyugati történész szerint a japán katonák tömegesen gyilkoltak meg civileket és hadifoglyokat, és nők ezreit erőszakoltak meg; az áldozatok számát a kínai hivatalos álláspont 300 000-re teszi, a tokiói per ítélete több mint 200 000 halottat állapított meg, míg egyes japán revizionista szerzők ezt a számot lényegesen alacsonyabbra teszik. Az áldozatszám tehát vitatott, de maga a tömeges erőszak ténye dokumentált: kortárs japán újságcikkek, nyugati misszionáriusok és üzletemberek beszámolói, valamint japán katonai iratok egyaránt megerősítik a civilek elleni tömeges atrocitásokat.
A „komfortnők” rendszere a japán hadsereg által működtetett államilag szervezett vagy hallgatólagosan engedélyezett szexuális rabszolgaság rendszere volt, amelyben kínai, koreai, fülöp-szigeteki, indonéz, holland és más nőket kényszerítettek prostitúcióra a katonai bordélyházakban. A koreai és más ázsiai nők tömeges behurcolása és fogva tartása dokumentált tény: a japán kormány 1993-as Kono-nyilatkozata elismerte a hadsereg részvételét a rendszer működtetésében, bár a kényszerítés mértékét vitatta. A nemzetközi jogi és emberi jogi szervezetek, valamint az ENSZ különböző testületei a rendszert szexuális rabszolgaságnak minősítették; a japán kormányzat hivatalosan nem használja a „szexuális rabszolga” kifejezést, és a becsült áldozatszámról – amely történészi becslések szerint 20 000 és 200 000 között mozog – nincs egyetértés. Ez a vitatott értelmezés a mai napig feszültséget okoz Japán, Dél-Korea, Kína és más érintett országok között.
A 731-es alakulat tevékenysége a japán hadsereg baktériumháborúval és emberkísérletekkel foglalkozó egysége volt Mandzsúriában. A kínai, szovjet és japán források szerint az alakulat orvosi kísérleteket végzett élő foglyokon, baktériumfegyvereket fejlesztett, és járványokat terjesztett kínai területeken. A kísérletek ténye, valamint a japán kormányzat háború utáni hallgatása – részben azért, mert az amerikai hatóságok bizonyos adatokat felhasználtak a hidegháborúban, és cserébe mentességet adtak az alakulat vezetőinek – dokumentált tény. Az áldozatok számát a becslések 3000 és 12 000 közé teszik; a pontos szám vitatott. A tokiói per nem foglalkozott érdemben a 731-es alakulat ügyével, ami a későbbi történetírásban kritika tárgya.
A japán hadsereg a megszállt területeken kényszermunkát alkalmazott: kínai és koreai civilek százezreit deportálták japán vállalatok bányáiba és gyáraiba, a koreai férfiakat gyakran kényszersorozással vitték a hadsereg kötelékébe, a koreai nőket pedig a fent említett katonai bordélyházakba. A kényszermunka dokumentált tény; a résztvevők számát a koreai kormányzat 7,8 millióra becsüli, a japán kormányzat alacsonyabb számot közöl. A szövetséges hadifoglyokkal való bánásmód is súlyos volt: a japán fogságba esett szövetséges katonák halálozási aránya a becslések szerint 27% körül volt, szemben a német fogságban mért 4% körüli értékkel; ezt a tokiói per bizonyítékai és a túlélői visszaemlékezések egyaránt alátámasztják. A hadifogolytáborokban uralkodó éhezés, betegségek és a kényszermunka miatti halálozás dokumentált tény, de a pontos számok módszertani viták tárgyát képezik.
A japán megszállás alatti erőszak nem csupán a hadsereg tevékenységéből fakadt: a megszállt területeken a helyi kollaboráns kormányzatok és milíciák is részt vettek a represszióban, ugyanakkor a japán hatóságok a helyi lakosságot gyakran kollektív büntetéssel sújtották ellenállás esetén. A kínai partizánháború, a koreai függetlenségi mozgalom és a délkelet-ázsiai ellenállási mozgalmak a japán megszállásra adott válaszok voltak; ezeket a japán katonai hatóságok „banditáknak” minősítették, a helyi nacionalista narratívák pedig felszabadító harcnak tekintették. A könyv ezeket a megnevezéseket nem veszi át saját álláspontként, hanem jelzi a használatukat.
Japán 1945. augusztus 15-én, Hirohito császár rádióbeszédében jelentette be a feltétel nélküli kapitulációt, amelyet a kormányzat a szövetségesek potsdami nyilatkozatának elfogadásaként fogalmazott meg. A hivatalos kapitulációs okmányt 1945. szeptember 2-án írták alá a Tokiói-öbölben, a Missouri csatahajón. A megszállást az Egyesült Államok vezette szövetséges hatalmak hajtották végre, bár formálisan a Szövetséges Hatalmak Főparancsnoksága (SCAP) irányította Douglas MacArthur tábornok vezetésével. A megszállás időszaka 1952-ig tartott, és radikális politikai, gazdasági és társadalmi reformokat hozott: a hadsereg leszerelése, a zaibatsu vállalatbirodalmak felszámolása, a földreform, a nők választójoga és az új alkotmány kidolgozása.
Az új japán alkotmány 1947. május 3-án lépett hatályba, és dokumentált tény, hogy a 9. cikk értelmében Japán lemondott a háború mint szuverén jog gyakorlásáról és a fegyveres erők fenntartásáról. A 9. cikk értelmezése azóta is vitatott: a japán kormányzat a hidegháború alatt létrehozta a Japán Önvédelmi Erőket (1954), és a későbbi kormányok – különösen a 2010-es években – az alkotmány átértelmezésével bővítették a haderő szerepét. A békeszerződést 1951. szeptember 8-án San Franciscóban írták alá; a Szovjetunió, Kína és India nem írta alá, Japán pedig külön kétoldalú szerződésekben rendezte kapcsolatait egyes országokkal. A San Franciscó-i békeszerződés értelmében Japán lemondott Tajvanról, Koreáról, a Kuril-szigetekről, Dél-Szahalinról és más területekről, de a területek hovatartozásának pontos meghatározása számos későbbi vita forrása lett – például a Kuril-szigetek és a Szenkaku/Diaoju-szigetek ügye.
A háborús bűncselekmények jogi rendezése a Nemzetközi Katonai Törvényszék a Távol-Kelet számára (gyakran tokiói per) előtt zajlott 1946 és 1948 között. A perben 28 japán katonai és politikai vezetőt vádoltak meg agressziós háború és háborús bűncselekmények miatt; közülük heten – köztük Tódzsó Hideki korábbi miniszterelnök – halálos ítéletet kaptak, és 1948 decemberében kivégezték őket. A tokiói per dokumentált tény, de megítélése vitatott: a szövetséges győztesek által felállított bíróság pártatlanságát egyes jogtudósok és japán konzervatív körök kétségbe vonták, mivel a vádiratból kimaradtak a szövetséges hatalmak saját háborús cselekményei, és a per nem foglalkozott érdemben a 731-es alakulat tevékenységével, mert az amerikai hatóságok az adatokért cserébe mentességet biztosítottak. Ezt a későbbi történetírás a hidegháborús érdekek és a nemzetközi jog ellentmondásaként értékeli.
A háború utáni rendezés része a Jaszukuni-szentély kérdése, amely Tokióban a háborúban elesett japán katonák és civilek emlékhelyeként működik. A szentélybe 1978-ban háborús bűnösként kivégzett vezetőket is bejegyeztek, és a japán miniszterelnökök, köztük a 2000-es években történt látogatások vitákat váltottak ki Kínában, Dél-Koreában és más érintett országokban. A Jaszukuni-vita emlékezetpolitikai állítások ütközése: egyes japán körök a nemzeti hősök tiszteletét látják benne, mások – Japánon belül is – a militarizmus kultuszának megerősítését. A történetírás szerepe itt nem az ítélkezés, hanem a különböző álláspontok dokumentálása és a mögöttes források feltárása.
A második világháború ázsiai frontjának történetét számos forrástípus dokumentálja: japán katonai iratok és kormányzati dokumentumok, a tokiói per jegyzőkönyvei, amerikai és brit hírszerzési jelentések, kínai és koreai visszaemlékezések, a túlélők szóbeli történetei, valamint a megszállt területek helyi adminisztrációjának iratai. A japán források egy része a háború végén megsemmisült, ami a dokumentált tények rekonstrukcióját korlátozza. A nankingi mészárlás, a komfortnők rendszere és a 731-es alakulat esetében a források szelektívek és politikai érdekekkel terheltek: a japán kormányzat hosszú ideig nem ismerte el a rendszer állami szervezését, a kínai kormányzat pedig az áldozatszámot a nemzeti sérelmek szimbólumaként használja.
A statisztikai adatok – az áldozatszámok, a kényszermunkások létszáma, a hadifoglyok halálozási aránya – széles sávban mozognak, és a legtöbb esetben régészeti vagy statisztikai becslésnek minősülnek. A szerződésben rögzített keretek szerint a nagy ugrás éhínségének, a kulturális forradalomnak és más eseményeknek az adataihoz hasonlóan itt is meg kell adni a becslés jellegét, és jelezni kell, hogy a pontos számok nem ismertek. A tokiói per anyagai részben hivatalosan dokumentáltak, de a per a szövetséges hatalmak érdekeit is tükrözte, és nem kezelt minden háborús bűncselekményt azonos súllyal.
A vitatott értelmezések közé tartozik a Pearl Harbor-i támadás elkerülhetősége, az atombomba bevetésének szükségessége, a japán kapituláció okainak súlya, a komfortnők rendszerének minősítése, valamint a tokiói per legitimitása. A tudományos konszenzus a főbb eseményekben – a megszállás tényében, a tömeges erőszak megtörténtében, a háborús bűncselekmények egy részének dokumentáltságában – fennáll, de a részletekben, az arányokban és a felelősség megoszlásában jelentős eltérések vannak. Az emlékezetpolitikai állítások Japánban, Kínában, Dél-Koreában és másutt befolyásolják a múlt értelmezését; a könyv ezért megkülönbözteti a dokumentált tényeket a politikai narratíváktól.
A japán birodalmi expanzió az 1931-es mandzsúriai invázióval kezdődött, majd az 1937-es teljes körű kínai háborúval és az 1941-es Pearl Harbor-i támadással vált a második világháború csendes-óceáni frontjává. A japán hadsereg gyorsan elfoglalta Délkelet-Ázsia nyugati gyarmatait, de a midwayi csata fordulópontot jelentett, és a szövetségesek szigetugrás stratégiája, valamint az 1945-ös atombombák és a szovjet hadba lépés kikényszerítették a kapitulációt. A japán megszállás alatt elkövetett háborús bűncselekmények – a nankingi mészárlás, a komfortnők rendszere, a 731-es alakulat emberkísérletei, a kényszermunka és a hadifoglyokkal való súlyos bánásmód – dokumentált tények, bár az áldozatszámok és a jogi minősítések vitatottak. A háború utáni rendezés az amerikai megszállás, az új alkotmány, a tokiói per és a San Franciscó-i békeszerződés révén alakította ki Japán mai politikai kereteit, miközben a Jaszukuni-szentély és a történelemértelmezés körüli viták máig fennmaradtak.