A második világháború befejeződése és a japán birodalom összeomlása (lásd A második világháború és a japán birodalom) Ázsiában nem békét, hanem a hidegháború fokozatos intézményesülését hozta. Az 1945–1953 közötti időszakban a korábbi gyarmati és megszállási struktúrák helyén a szovjet–amerikai szembenállás regionális konfliktusok formájában jelent meg. Ennek legélesebb megnyilvánulása a koreai háború (1950–1953) volt, amely a hidegháború első nagy fegyveres összecsapása lett, és hosszú időre meghatározta a kelet-ázsiai, sőt a délkelet-ázsiai térség biztonsági rendjét. Ez az alfejezet a háborút nem elsősorban a koreai belpolitika felől, hanem a hidegháborús nagyhatalmi dinamika és a regionális erőviszonyok összefüggésében tárgyalja; a koreai belpolitikai előzményeket és a háború koreai áldozati mérlegét a A koreai háború (1950–1953) alfejezet részletezi.
A hidegháború kelet-ázsiai gyökerei szorosan összefüggtek a Kínai Kommunista Párt győzelmével és a Koreai-félsziget 1945-ös felosztásával. Japán veresége után a Koreai-félszigetet a 38. szélességi kör mentén ideiglenes adminisztratív választóvonallal osztották fel: a szovjet csapatok 1945 augusztusában vonultak be az északi, az amerikai csapatok szeptemberben a déli részbe. Ez az intézkedés eredetileg a japán kapituláció lebonyolítását szolgálta, de a hidegháborús feszültségben tartós politikai határvonallá merevedett. Az ENSZ által támogatott 1948-as választásokat Dél-Koreában megtartották, és létrejött a Koreai Köztársaság Li Szin Man (Syngman Rhee) elnökségével; Északon 1948-ban kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot Kim Ir-szen (Kim Il-sung) vezetésével. Mindkét állam saját magát tartotta az egész félsziget képviselőjének; a feszültség a határ menti incidensekben és kölcsönös ellenséges retorikában nyilvánult meg. A koreai felosztás adminisztratív jellegét és a két állam létrejöttét a A felosztás és a két állam születése tárgyalja.
Kínában 1946-ban kiújult a polgárháború a nacionalista Kínai Köztársaság és a Kínai Kommunista Párt erői között. A kommunista győzelem nyomán 1949. október 1-jén Pekingben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot; a Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek) vezette nacionalista kormány Tajvanra menekült. Az Egyesült Államok 1949–1950 fordulóján még nem döntötte el, hogy Tajvant katonailag védelmezi-e; a koreai háború azonban megváltoztatta ezt a helyzetet. 1950. február 14-én a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést írt alá, amely a Kínai Népköztársaság biztonságpolitikai elköteleződését a szovjet tömbhöz kötötte. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok 1949-ben létrehozta a NATO-t, és a Távol-Keleten is szövetségi rendszer kiépítésére törekedett; Japánnal 1951. szeptember 8-án San Franciscóban külön békeszerződést kötött, amelyet a Szovjetunió nem írt alá, és amerikai–japán biztonsági szerződéssel biztosította az USA katonai jelenlétét a szigetországban. Ezek a lépések a hidegháború európai szembenállásának ázsiai kiterjesztését jelezték.
A koreai háború közvetlen kirobbanása 1950. június 25-én következett be, amikor az észak-koreai hadsereg átlépte a 38. szélességi kört, és támadást indított Dél-Korea ellen. A támadás ténye dokumentált; az okokról és a kezdeményezés pontos körülményeiről azonban élénk történészi vita folyik. Az 1990-es években részlegesen megnyitott szovjet levéltárak dokumentumai szerint Sztálin 1950 januárjában egyetértett Kim Ir-szen kérésével, és a támadás megindításához szovjet katonai tanácsadók és felszerelés állt rendelkezésre. A kínai vezetés tájékoztatása és hozzájárulásának mértéke vitatott: egyes értelmezések szerint Mao Ce-tung (Mao Zedong) óvatos volt, és csak a szovjet támogatás biztos tudatában fogadta el a hadműveletet, mások szerint Kína aktívan támogatta az északi offenzívát. Az észak-koreai hivatalos narratíva a háborút dél-koreai és amerikai provokáció eredményeként ábrázolja; a dél-koreai és amerikai hivatalos álláspont szerint Észak-Korea egyértelmű agressziót követett el. A forráskritikai konszenzus szerint a támadást Észak-Korea indította, de a hidegháborús szembenállás mindkét oldalát terheli felelősség a feszültség kiéleződéséért.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1950. június 25-én és 27-én határozatokban ítélte el az észak-koreai támadást, és felkérte a tagállamokat Dél-Korea megsegítésére. A szovjet képviselő bojkottálta az üléseket, mert a Kínai Köztársaság (Tajvan) ENSZ-tagsága miatt tiltakozott; így a szovjet vétó nem érvényesülhetett, és az Egyesült Államok vezette ENSZ-erők Douglas MacArthur parancsnoksága alatt beavatkozhattak. A háború első szakaszában az észak-koreai erők gyorsan délre nyomultak, elfoglalták Szöult, és a dél-koreai és amerikai erőket a Puszan környéki hídfőbe szorították vissza. 1950. szeptember 15-én azonban az ENSZ-erők incheoni partraszállással hátba támadták az északi hadsereget, felszabadították Szöult, és ellentámadásba mentek át. Az ENSZ-erők átlépték a 38. szélességi kört, és észak felé nyomultak; céljuk az észak-koreai rezsim felszámolása és a félsziget egyesítése volt. A kínai vezetés figyelmeztetett, hogy beavatkozik, ha a csapatok elérik a kínai határt, a Jalu folyót.
A szovjet részvétel a háborúban hivatalosan titkos volt: a Szovjetunió MiG-15-ös vadászgépekkel védte az észak-koreai és kínai légteret, és katonai tanácsadókat küldött, de szárazföldi csapatait nem vetette be. A szovjet pilóták (az úgynevezett 64. vadászrepülő-hadtest) részvétele dokumentált, de a Szovjetunió csak 1989-ben ismerte el hivatalosan. A szovjet légi támogatás mértéke és a veszteségek száma máig vitatott. Kína a háborúban rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett: a kínai katonai áldozatok hivatalos kínai adata mintegy 197 ezer halott, de független becslések ennél magasabb, akár 400 ezer feletti számokat is valószínűsítenek. A kínai vezetés úgy ítélte meg, hogy a Szovjetunió nem nyújtott elegendő légi támogatást és katonai felszerelést, és a háború terhei egyenlőtlenül oszlottak meg; ez a tapasztalat hozzájárult a későbbi kínai–szovjet távolodáshoz, amelyet a A szovjet–kínai viszony és a határkonfliktusok részletesen tárgyal. A Szovjetunió számára a koreai háború azt mutatta, hogy az amerikai hatalom ázsiai jelenléte erős, és a szovjet érdekszférát a Távol-Keleten is védeni kell; a háború után a Szovjetunió növelte katonai segítségét Észak-Koreának.
A koreai háború közvetlen következményeként az Egyesült Államok 1950. június 27-én a 7. flottát a Tajvani-szorosba küldte, és Truman elnök kijelentette, hogy Tajvan státusza a csendes-óceáni békeszerződésig rendezetlen. Ezzel a tajvani kérdés nemzetközi biztonságpolitikai üggyé vált, és a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság közötti konfliktus befagyott. A Kínai Népköztársaság ezt a lépést belügyeibe való beavatkozásként értékelte, és azóta is Tajvant saját területének tekinti; a tajvani kormány szerint Tajvan szuverén állam, illetve a Kínai Köztársaság fennmaradt. A nemzetközi jogi helyzet vitatott, és a kérdés a hidegháború egyik tartós forrása maradt. A koreai háború után az USA katonai és gazdasági segítséget nyújtott a tajvani kormánynak, ami tovább mélyítette a kínai–amerikai szembenállást. A koreai háború alatti tajvani feszültség az 1954-es Kinmen- és Matsu-szigeteki válságban csúcsosodott ki, amelyben az USA nukleáris fenyegetést is kilátásba helyezett; ez a mozzanat a hidegháború nukleáris dimenzióját jelzi. A tajvani kérdés későbbi alakulását – beleértve a Kínai Népköztársaság 1971-es ENSZ-képviseletének változását – a A szovjet–kínai viszony és a határkonfliktusok érinti.
A délkelet-ázsiai konfliktusok a koreai háborúval párhuzamosan és részben annak mintájára alakultak. A második világháború után a francia gyarmati uralom elleni háború Indokínában 1946-ban kezdődött; a Viet Minh a kínai kommunista győzelem után kínai és szovjet támogatást kapott. Az 1954-es genfi konferencia Vietnam ideiglenes kettéosztásához vezetett a 17. szélességi kör mentén, és megteremtette a kambodzsai és laoszi függetlenség nemzetközi kereteit. A hidegháború logikája szerint az USA a dél-vietnami kormányt támogatta, és 1954-ben létrehozta a SEATO regionális katonai szövetséget, amely a kommunista terjeszkedés feltartóztatását célozta. A vietnami háború 1955-től a Viet Minh utódszervezete és a dél-vietnami rezsim közötti polgárháborúként indult, majd az amerikai katonai beavatkozás 1965-től nemzetközi konfliktussá szélesedett. A koreai háború tapasztalatai hatottak az amerikai katonai stratégiára: a „dominóelmélet” szerint ha egy ország kommunista befolyás alá kerül, a szomszédos államok is követik. Ez az elmélet a hidegháborús amerikai politika retorikai eszközévé vált; érvényességét a történészek vitatják, és a konfliktusok eszkalációjában játszott szerepe ma is bírálat tárgya. A délkelet-ázsiai konfliktusok nem tartoznak a könyv közvetlen tárgyához, de a koreai háború és a hidegháború ázsiai dinamikájának megértéséhez elengedhetetlen utalni rájuk: a koreai háború által megerősített hidegháborús logika – a két szuperhatalom közötti proxy-háború, a helyi kormányok külső támogatása és a civilek tömeges szenvedése – ismétlődött meg Délkelet-Ázsiában.
A koreai háború tehát a hidegháború első forró konfliktusaként intézményesítette az ázsiai szembenállást, és hosszú távú következményekkel járt. A félsziget megosztottsága megszilárdult, a katonai jelenlét mindkét oldalon állandósult, és a nagyhatalmi szembenállás új intézményei (ENSZ-parancsnokság, amerikai–dél-koreai és szovjet–észak-koreai szövetségi keretek) jöttek létre. A háború gazdasági következményei is jelentősek voltak: Japán számára a koreai háború alatti amerikai hadianyag-megrendelések a gazdasági újjáépítés egyik fontos ösztönzőjét jelentették, ami hozzájárult az 1950-es évek japán gazdasági növekedéséhez. A hidegháború ázsiai kiterjedése nem csupán a koreai konfliktusban, hanem a tajvani kérdésben és a délkelet-ázsiai háborúkban is megmutatkozott. Mindezek a folyamatok azt példázzák, hogy a második világháború utáni rendezés nem teremtett stabil békét, hanem a korábbi birodalmi és gyarmati struktúrák helyén új, a szuperhatalmak versengésétől meghatározott konfliktuszónákat hozott létre. A jelenkori biztonsági kihívások – köztük a koreai megosztottság, a tajvani feszültség és a dél-kínai-tengeri viták – ebből az időszakból eredeztethetők, amint arra a A jelenkori biztonsági kihívások alfejezet épít.
A koreai háború és a hidegháború ázsiai szakaszának forrásbázisa részben gazdag, részben erősen korlátozott. A háború eseményeit amerikai, brit és ENSZ-iratok, hadijelentések, veteránok visszaemlékezései és hadifogoly-jegyzőkönyvek dokumentálják; ezek a források a hadműveletek és a döntéshozatal bizonyos rétegeit jól rögzítik. A szovjet levéltári anyagok az 1990-es évektől részben kutathatók, és fontos adalékokat szolgáltatnak Sztálin és a szovjet katonai vezetés döntéseiről; a kínai levéltárak azonban továbbra is erősen korlátozottan hozzáférhetők, így a kínai döntéshozatal belső vitái nehezen rekonstruálhatók. Az észak-koreai és dél-koreai hivatalos álláspontok erősen ideologikusak, és a háború ábrázolásában a saját igazolás célját szolgálják.
A dokumentált tények közé tartozik a támadás időpontja (1950. június 25.), az ENSZ Biztonsági Tanács határozatai, a fő hadműveletek (incheoni partraszállás, kínai beavatkozás), valamint a fegyverszünet aláírása (1953. július 27.). Ugyanakkor a halálos áldozatok száma becslés, nem pedig pontos mérés: a szakirodalom 2–3 millió halottat valószínűsít, de a polgári áldozatok aránya és a kínai, észak-koreai, dél-koreai és amerikai veszteségek pontos számai vitatottak. A szovjet légi részvétel mértéke dokumentált, de a bevetések száma és a pilóták veszteségei máig nem teljesen tisztázottak. A háború kitörésének felelőssége is vitatott értelmezés: bár az észak-koreai támadás ténye nem kérdőjelezhető meg, a szovjet és kínai döntéshozatal belső logikája, valamint a dél-koreai és amerikai provokációk szerepe további kutatást igényel. Az emlékezetpolitikai állítások mindkét oldalon erősek: Észak-Korea a „felszabadító háború” narratíváját, Dél-Korea és az USA az „északi agresszió” narratíváját, Kína a „népi önkéntesek hősiességét”, Oroszország a szovjet internacionalista segítséget hangsúlyozza. A könyv ezeket nem tényként, hanem a múlt értelmezésének versengő formáiként kezeli.
A második világháború utáni Ázsiában a hidegháború a japán birodalom összeomlása és a kínai polgárháború kommunista győzelme nyomán intézményesült. A koreai háború (1950–1953) a hidegháború első fegyveres konfliktusa volt: Észak-Korea támadásával kezdődött, az USA vezette ENSZ-erők ellentámadása és a kínai beavatkozás után patthelyzetté merevedett. A Szovjetunió hivatalosan nem vett részt, de katonai felszerelést, tanácsadókat és légi támogatást nyújtott. A háború fegyverszünettel zárult, nem békeszerződéssel, és megszilárdította a koreai megosztottságot. A koreai háború befagyasztotta a tajvani kérdést, és hozzájárult a délkelet-ázsiai hidegháborús konfliktusok eszkalációjához. A szovjet–kínai szövetség a háborúban csúcsosodott ki, de a terhek egyenlőtlen megoszlása a későbbi szakadás egyik oka lett.