A kelet- és közép-ázsiai térség gazdasági integrációja a hidegháború utáni időszakban gyorsult fel, és a 21. század első negyedében a világgazdaság egyik legdinamikusabban változó szövedékévé vált. Az itt tárgyalt folyamatok időhatára nagyjából 1995-től 2026-ig terjed, de a gyökerek – a japán és dél-koreai iparosodás, a kínai reformpolitika, a posztszovjet átmenet – korábbi évtizedekre nyúlnak vissza. Ebben az alfejezetben a multilaterális kereskedelmi rendet, a regionális gazdasági szervezeteket, a kínai Övezet és Út kezdeményezést, a beruházási hálózatokat, a technológiai versenyt és a gazdasági függőségek aszimmetriáit tekintjük át. A hangsúly nem a statisztikai mutatók pillanatnyi értékén van, hanem az intézményi kereteken, a hatalmi viszonyokon és a vitatott értelmezéseken.
A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization, WTO) 1995-ös megalakulása óta a térség államai fokozatosan beépültek a globális kereskedelmi rendbe. Japán 1995-ben alapító tag volt; India szintén alapítóként csatlakozott; a Kínai Népköztársaság viszont csak 2001-ben nyert felvételt, hosszú, 1986-ban kezdődött tárgyalássorozat után. Oroszország 2012-ben, Kazahsztán 2015-ben vált a WTO tagjává; Üzbegisztán és Nepál csatlakozási folyamata lassú, részben politikai okokból. A WTO-tagság a térség számára nemcsak vámcsökkentést jelentett, hanem belső jogharmonizációt, szolgáltatási piacnyitást és vitarendezési mechanizmusok elfogadását is. Kína esetében a csatlakozási jegyzőkönyv különleges feltételeket tartalmazott, például a kettős árazás tilalmát és a szubvenciók átláthatóságára vonatkozó kötelezettségeket; ezek fölött azóta is viták folynak, mert több tagállam – különösen az Egyesült Államok és az Európai Unió – szerint Peking nem teljesítette maradéktalanul a vállalásokat. A WTO vitarendezési mechanizmusa a 2010-es évek végére részben megbénult, mivel az Egyesült Államok blokkolta a Fellebbviteli Testület új bíróinak kinevezését; ez a térség számára is kihatással van, hiszen a kínai, indiai és más tagállamok közötti viták rendezése nehezebbé vált.
A WTO globális keretének lassulása párhuzamosan erősítette a regionális és bilaterális kereskedelmi megállapodásokat. A legnagyobb jelentőségű a Régionális Átfogó Gazdasági Partnerség (Regional Comprehensive Economic Partnership, RCEP), amelyet 2020. november 15-én írtak alá, és 2022. január 1-jén lépett hatályba. A megállapodás tizenöt országot foglal magában: a tíz ASEAN-tagállamot, valamint Kínát, Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát és Új-Zélandot. A RCEP a világ lakosságának és gazdasági kibocsátásának igen nagy hányadát fedi le – bár a pontos arányok folyamatosan változnak, ezért a konkrét százalékos adatoknál mindig az adott év módszertani forrását kell feltüntetni. A megállapodás főként az áruk kereskedelmének liberalizációját, a származási szabályok egységesítését és a szolgáltatások, illetve a beruházások fokozatos nyitását célozza. India eredetileg részt vett a tárgyalásokon, de 2019-ben kilépett, elsősorban a mezőgazdasági piac védelme, a kínai áruk beáramlásának félelme és a hazai iparpolitika megőrzése miatt. India számára a RCEP-ből való kimaradás egy tudatosan vállalt stratégiai döntés volt, amelyet a kormányzat az önálló gazdaságpolitika védelmével indokolt; a kritikusok ugyanakkor a regionális ellátási láncokból való kiszorulás veszélyére figyelmeztetnek. Az indiai távolmaradás azt is jelzi, hogy a gazdasági integráció nem lineáris vagy szükségszerű folyamat, hanem nemzeti érdekek és politikai viták mentén alakul.
A RCEP mellett más, kisebb vagy speciálisabb megállapodások is léteznek. Japán és a Dél-Korea közötti szabadkereskedelmi tárgyalások évtizedekig akadoztak, részben a történelmi feszültségek miatt; a két ország 2019 óta kölcsönösen szigorította az exportellenőrzést, ami a technológiai ellátási láncok törékenységét mutatja. Dél-Korea és Kína 2015-ben írt alá kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodást, amelyet később kiegészítő tárgyalásokkal bővítettek. India és Ausztrália, India és Japán, valamint India és az ASEAN közötti megállapodások szintén fokozták a kétoldalú integrációt, de India továbbra is óvatos a nagy multilaterális sémákkal szemben.
A globális és ázsiai-csendes-óceáni fórumok mellett a posztszovjet és a biztonsági alapú szervezetek is egyre több gazdasági funkciót vállalnak. A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) 2001-ben jött létre Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán részvételével; 2017-ben India és Pakisztán is csatlakozott, Irán 2023-ban lett teljes jogú tag, Fehéroroszország pedig 2024-ben vált azzá. Az SCO eredetileg a határbiztonságról, a terrorizmus elleni küzdelemről és a közép-ázsiai stabilitásról szólt, de az utóbbi években egyre inkább gazdasági, közlekedési és energetikai együttműködést is hirdet. Fontos azonban látni, hogy az SCO nem tekinthető az Európai Unióhoz hasonló formális gazdasági integrációnak: nincs közös vámunió, nincs közös valuta, és a tagok közötti kereskedelmi kapcsolatok továbbra is nagymértékben kétoldalú megállapodásokon alapulnak. A szervezet inkább a nagyhatalmi koordináció, a közös nyilatkozatok és a puha együttműködés kerete. Egyes elemzők szerint az SCO Kína és Oroszország eszköze a nyugati befolyás ellensúlyozására; mások szerint a tagállamok közötti érdekellentétek – például India és Pakisztán, vagy Kazahsztán és Üzbegisztán rivalizálása – korlátozzák a tényleges integrációt. Az SCO tehát a „biztonsági” és „gazdasági” együttműködés közötti átmenet példája, de eredményeit óvatosan kell értékelni.
Az Eurázsiai Gazdasági Unió (EAEU) 2015. január 1-jén lépett hatályba Oroszország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Örményország és Kirgizisztán részvételével. Az EAEU célja a posztszovjet gazdasági térség mélyítése: közös áru- és szolgáltatáspiac, munkaerő-mobilitás, harmonizált technikai szabályok és közös külső vámtarifa. A szervezet elsősorban Oroszország befolyását vetíti előre, mivel az orosz gazdaság mérete és energiaexportja dominálja a tagállamok kereskedelmét. Kazahsztán számára az EAEU tagság egyszerre gazdasági lehetőség és a politikai függetlenség korlátozása: a kazak exportőrök hozzáférnek az orosz piachoz, de ugyanakkor az orosz szankciók és az orosz gazdasági recesszió közvetlenül érintik a kazak gazdaságot. A 2022-es ukrajnai háború után a nyugati szankciók miatt az EAEU-tagoknak kettős nyomással kell szembenézniük: egyrészt Oroszország partnereiként a szankciók kockázatával, másrészt saját diverzifikációs törekvéseikkel. Kazahsztán hivatalos politikája az óvatos semlegesség, de a gyakorlatban az orosz–kazak kereskedelem szorosan összefonódott. Az EAEU belső működését ugyanakkor számos nem vámjellegű akadály, a nemzeti protekcionizmus és az eltérő gazdaságpolitikai érdekek is lassítják; a szervezet a papíron meghirdetett mély integráció ellenére nem vált az Európai Unióhoz hasonló szupranacionális aktorrá.
A kínai Övezet és Út kezdeményezés (Belt and Road Initiative, BRI) 2013-as meghirdetése – Hszi Csin-ping elnök által – a régió gazdasági integrációjának egyik legjelentősebb új keretévé vált. A BRI nem egyetlen szervezet vagy szerződés, hanem átfogó keretprogram, amely infrastrukturális beruházásokat, hitelnyújtást, kikötő- és vasútépítést, digitális hálózatfejlesztést és kulturális cseréket foglal magában. A kezdeményezés földrajzi hatóköre a kelet-ázsiai, közép-ázsiai, dél-ázsiai és orosz térségre is kiterjed: a „Kína–Pakisztán gazdasági folyosó”, a „Kína–Közép-Ázsia–Nyugat-Ázsia gazdasági folyosó”, a transz-eurázsiai vasúti összeköttetések és a tengeri selyemút kikötői mind ebbe a keretbe tartoznak.
A BRI beruházásainak mértékét folyamatosan vitatják: a kínai kormányzat által közölt adatok gyakran eltérnek a nemzetközi elemzők becsléseitől, mivel a finanszírozás egy része nem átlátható, hitel- és garanciakonstrukcióban valósul meg, és az állami bankok mellett vegyes vállalatok is részt vesznek. A média és a politikai elemzők között gyakran felmerül az „adósságcsapda” tézise, amely szerint Kína szándékosan túlzott hitelekkel vonja csapdába a kisebb országokat, hogy azután stratégiai infrastruktúrájukat – kikötőket, repülőtereket, bányákat – megszerezze. Ez a fogalom vitatott: több nemzetközi pénzügyi elemzés arra hívja fel a figyelmet, hogy a fogadó országok nagy része maga is támogatja a projekteket, és az adósságproblémák gyakran nem kizárólag kínai hitelekből fakadnak. Ugyanakkor Srí Lanka, Pakisztán és más államok egyes projektjei esetében jól dokumentált, hogy a kínai hitelek törlesztési terhe jelentős, és egyes esetekben a kikötői koncessziók hosszú távú átadásával jártak. A BRI-t tehát nem szabad sem egyoldalúan „fejlesztési csodaként”, sem pedig kizárólag „adósságcsapdaként” bemutatni; a képet árnyalják a helyi politikai érdekek, a kínai bankok hitelezési gyakorlata, a környezeti hatások és a transzparencia hiánya.
A beruházási hálózatokban Kína a legnagyobb szereplő: a régió országaiba irányuló kínai közvetlen külföldi befektetések (FDI) a 21. század eleje óta meredeken emelkedtek, de a tényleges összegek becslése módszertani problémákba ütközik, mivel a kínai befektetések egy része offshore pénzügyi központokon keresztül áramlik. Japán és Dél-Korea továbbra is jelentős tőkeexportőrök, főleg a dél- és délkelet-ázsiai országokban, valamint a feldolgozóiparban és a technológiai szektorban. India elsősorban a szomszédos országokban (Nepál, Bhután, Banglades, Srí Lanka) aktív fejlesztési partner, de a kínai beruházásokkal szemben óvatos politikát folytat, amelyet az ország határvitái és a belső iparvédelmi érdekek is motiválnak. Oroszország a posztszovjet térségben és Közép-Ázsiában hagyományosan nagy befektető, de a 2022-es szankciók után gazdasági ereje beszűkült, és a közép-ázsiai országok egyre inkább Kína, Törökország és a nyugati cégek felé fordulnak. A hálózatok tehát nem egyetlen központ köré szerveződnek, hanem több, egymással versengő pólus – Kína, Japán, Dél-Korea, India, Oroszország – alkotja őket.
A régió gazdaságát a kereskedelem tekintetében három nagy árucsoport határozza meg: az energia (kőolaj, földgáz, szén), a nyersanyagok és fémek (ritkaföldfémek, réz, vasérc, urán), valamint a feldolgozóipari termékek (elektronika, gépjárművek, vegyipar). Kína a világ legnagyobb energiaimportőre, és a térség számos országa – Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán, Mongólia – fontos beszállítója. Az orosz–kínai energia-kereskedelem a 2014-es krími válság óta bővült, és a 2022-es ukrajnai háborút követően a nyugati szankciók miatt Oroszország még inkább a kínai piac felé fordult; a „Szibéria Ereje” gázvezeték és a tervezett újabb vezetékek ennek a függőségnek a szimbólumai. A pontos szállítási volumenek és a szerződéses árak üzleti titoknak számítanak, ezért a nyilvános számoknál mindig jelezni kell az ellenőrzési igényt.
A ritkaföldfémek és más kritikus ásványok koncentrációja a térségben stratégiai jelentőségűvé vált. Kína a ritkaföldfém-bányászat és -feldolgozás domináns szereplője, ami a tőle való függőség miatt komoly vitákat vált ki a nyugati országokban. A kínai kormány 2023-ban bejelentette a ritkaföldfémek egyes exportjának ellenőrzését, ami a technológiai verseny eszközévé tette az ásványokat. Mongólia réz- és szénkincse, Kazahsztán uránja, Üzbegisztán aranya és gyapotja, illetve India vasérce mind fontos elemei a globális ellátási láncoknak. A nyersanyag-export azonban gyakran egyenlőtlen cserét eredményez: a bányászati bevételek egy része kivándorol, a helyi közösségek környezeti terheket viselnek, és az áringadozások kiszolgáltatottá teszik a nemzetgazdaságokat.
A feldolgozóipari kereskedelemben Kína, Japán, Dél-Korea és Tajvan (mint terület) szorosan összekapcsolódott. A félvezetők és az elektronikai alkatrészek gyártása a régióban koncentrálódik: Tajvanon a TSMC, Dél-Koreában a Samsung és az SK Hynix, Japánban pedig a félvezető-alapanyagok és -gépek gyártása kulcsfontosságú. Kína a teljes ellátási lánc felépítésére törekszik, de a fejlett csúcskategóriás chipgyártás terén továbbra is függ a külföldi technológiától. Az Egyesült Államok 2022-től kezdődően fokozatosan kiterjesztette az exportellenőrzéseket a fejlett félvezetőkre és a chipgyártó berendezésekre, ami a dél-koreai és tajvani gyártókat is érinti, miközben Kína saját fejlesztéseket indított. A technológiai verseny tehát nemcsak a két nagyhatalom, hanem a régió valamennyi feldolgozóipari országa számára központi kérdéssé vált.
A technológiai verseny a gazdasági integráció egyik legdinamikusabb, ugyanakkor legveszélyesebb dimenziója. A 2010-es évek végére az 5G hálózatok, a mesterséges intelligencia, a kvantumszámítástechnika és a félvezetők stratégiai fontossága nyilvánvalóvá vált. Kína állami támogatással – a „Made in China 2025” irányvonalhoz hasonló programokkal – igyekszik csökkenteni a technológiai behozataltól való függőségét, miközben az Egyesült Államok és szövetségesei korlátozzák a kritikus technológiák exportját. A feszültség gazdasági hatása a régió országaiban eltérő: Japán és Dél-Korea egyszerre szövetségese az USA-nak és gazdaságilag függ a kínai piactól; ez a kettős kötődés állandó stratégiai dilemmát okoz. India a „digitális szuverenitás” és a hazai termelés ösztönzése mellett igyekszik saját technológiai bázist építeni, de a félvezetőgyártásban még jelentős a lemaradása. Oroszország a szankciók miatt elsősorban Kínával és más nem nyugati partnerekkel keresi a technológiai együttműködést, de az orosz ipar a csúcstechnológiában egyre inkább leszakad.
A gazdasági függőségek tehát aszimmetrikusak. Kína a régió legnagyobb gazdasága, és sok ország számára első számú kereskedelmi partner; ugyanakkor Kína is függ a nyersanyag-behozataltól, a tengeri útvonalaktól és a csúcstechnológiai alkatrészektől. Japán és Dél-Korea technológiai és tőkefölénye mellett energia- és nyersanyag-importra szorul. India a nagy belső piac előnyeit élvezi, de infrastrukturális és technológiai hiányosságai vannak. Oroszország energianagyhatalom, de a szankciók és a tőkepiac elvesztése révén gazdasága beszűkült. Közép-Ázsia országai a nyersanyag-exporttól és a külföldi beruházásoktól függenek, miközben a munkaerő-migráció – különösen Oroszországba – fontos jövedelemforrás, ami a hazautalások révén mélyen beépült a háztartások gazdasági stratégiáiba. Nepál és Bhután kis, nyitott gazdaságok, amelyek elsősorban Indiával és Kínával való kapcsolataikban lavíroznak.
A függőség nem egyirányú és nem statikus: a 2020-as évek elején a járvány okozta ellátási zavarok, az orosz–ukrán háború, az energiaválság és a szankciós hullámok mind arra figyelmeztettek, hogy a régió gazdasági hálózatai sérülékenyek. A diverzifikáció – vagy éppen annak hiánya – a belpolitikai viták és a geopolitikai választások függvénye. A gazdasági integráció tehát nem egy szükségszerűen „jó” folyamat, hanem hatalmi, társadalmi és környezeti következményekkel járó átalakulás, amelyet a szereplők eltérően élnek meg.
A fentiekben szereplő intézményi tények – a WTO-csatlakozások évei, a RCEP aláírásának és hatálybalépésének dátuma, az SCO és az EAEU megalakulási időpontjai, a BRI 2013-as meghirdetése – jól dokumentált, elsődleges forrásokkal alátámasztható adatok. Ugyanakkor a fejezetben tárgyalt gazdasági folyamatok számos ponton bizonytalanok és vitatottak. A kereskedelmi volumenekre, a közvetlen külföldi befektetések mértékére, a BRI-hitelek nagyságára vonatkozó konkrét számok folyamatosan változnak, és a különböző források – kínai hivatalos statisztikák, nemzetközi pénzügyi intézmények, elemző cégek – eltérő módszertannal dolgoznak. Ezért a tankönyv itt szándékosan kerüli a pontatlan, nem ellenőrzött számszerű adatok közlését; a felhasználónak minden statisztikai állításnál az eredeti forrást, az adatgyűjtés évét és módszertanát kell megadnia.
A vitatott értelmezések közé tartozik az „adósságcsapda-diplomácia” fogalma, amelyet egyes nyugati elemzők és politikusok használnak, de a kínai kormány és több feltörekvő országi kutató elutasít, illetve leegyszerűsítőnek tart. A BRI átláthatóságával és környezeti hatásaival kapcsolatos kritikák szintén vitatottak, mert a fogadó országok kormányai gyakran támogatják a projekteket. A technológiai versenyről szóló elemzések gyakran hidegháborús keretben fogalmazzák meg a kínai–amerikai feszültséget; ez a narratíva a valós gazdasági összefonódásokat leegyszerűsítheti. A függőség fogalma maga is értelmezés kérdése: egyes iskolák szerint a gazdasági interdependencia stabilizál, mások szerint a sebezhetőség forrása. A szöveg ezeket a nézőpontokat igyekezett jelölni, nem pedig egyetlen álláspontot képviselni.
Külön szempont, hogy a térségben a hivatalos statisztikák minősége eltérő: Kína, Japán, Dél-Korea és India viszonylag megbízható adatokat közöl, bár a kínai adatoknál a módszertani átláthatóság időnként vitatott; a posztszovjet országok és Nepál, Bhután esetében az adatgyűjtés hiányosabb, és a szürkegazdaság aránya magas lehet. A migrációs hazautalások, a határ menti kereskedelem és a nem hivatalos beruházások jelentős része nem jelenik meg a hivatalos statisztikákban.
Kelet- és Közép-Ázsia gazdasági integrációja a hidegháború utáni évtizedekben többszintűvé vált: a globális WTO-rend, a regionális RCEP, a biztonsági alapú SCO, a posztszovjet EAEU és a kínai BRI egymást kiegészítő, olykor egymással versengő kereteket alkotnak. Kína a régió legnagyobb gazdasági szereplője, de Japán, Dél-Korea, India és Oroszország is meghatározó tényezők; a beruházási és kereskedelmi hálózatok többpólusúak. A technológiai verseny és az Egyesült Államokkal való feszültség az integrációt részben „de-risking”, részben új blokkosodás irányába tereli, miközben a gazdasági függőségek aszimmetriái növelik a sebezhetőséget. A folyamatot nem lehet a növekedési mutatókkal vagy a hivatalos szerződések számával leírni: a helyi munkaerő, a nyersanyag-export és a hazautalások révén a mindennapi élet mély rétegeibe is belenyúlik.