A hidegháború lezárása után a Kelet- és Közép-Ázsiát magában foglaló térség biztonsági rendje nem vált egységes békeövezetté. A szuperhatalmi szembenállás megszűnése felszabadította a korábban befagyott konfliktusokat, de új törésvonalakat is létrehozott: a tajvani feszültség, a koreai félsziget megosztottsága, a kasmíri konfliktus, a közép-ázsiai államok belső és határ menti bizonytalanságai, valamint az orosz–ukrán háború egymással összefüggő, de eltérő logikájú kihívásokat jelentenek. Az alfejezet az 1991 utáni időszakra összpontosít, de egyes folyamatok – például a koreai megosztottság vagy Kasmír felosztása – korábbi fejezetekben tárgyalt előzményekre épülnek; a szovjet–kínai viszony hidegháborús örökségét lásd A szovjet–kínai viszony és a határkonfliktusok. A 2025–2026-os eseményeket csak ellenőrzött nyilvános források alapján, a bizonytalanságok jelölésével lehet bemutatni; a jelenkori válságok értékelése ezért óhatatlanul ideiglenes.
Tajvan és a kínai–amerikai versengés
A második világháború utáni kínai polgárháború következtében a Kínai Köztársaság kormánya 1949-ben Tajvanra szorult vissza, míg a szárazföldön a Kínai Népköztársaság (KNK) jött létre. A nemzetközi közösség nagy része az 1970-es évektől a KNK-t ismeri el Kína egyetlen törvényes kormányaként, de Tajvan de facto önálló államisággal rendelkezik: saját kormánya, hadserege és választási rendszere van. A KNK hivatalos álláspontja szerint Tajvan Kína elválaszthatatlan része, és a „békés újraegyesítés” elvét hangoztatja, miközben nem zárja ki az erő alkalmazását. A tajvani kormányzat és a tajvani társadalom egy része szerint a Kínai Köztársaság szuverén állam; a 2000-es évek óta a tajvani identitás erősödött, amit a választási eredmények is jeleznek. A könyv nem dönt a szuverenitási vitában, de rögzíti a dokumentált tényeket és az eltérő álláspontokat.
Az 1990-es évek közepén a tajvani demokratizálódás – az első közvetlen elnökválasztás 1996-ban – és a kínai katonai nyomásgyakorlás egyidejűleg zajlott. A KNK 1995–1996-ban rakétakísérleteket hajtott végre a Tajvani-szoros közelében; az Egyesült Államok repülőgép-hordozókat küldött a térségbe. A feszültség azóta többször kiújult. 2022 augusztusában Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház akkori elnöke Tajvanra látogatott; a KNK ezt követően nagyszabású katonai gyakorlatokat tartott a sziget körül, és több napra megszakította a párbeszédet. A látogatás és a kínai válaszlépések dokumentált tények; a résztvevők szándékainak értelmezése vitatott.
A kínai–amerikai versengés a 2010-es évek végétől a kereskedelmi háborúval, technológiai szankciókkal és a dél-kínai-tengeri vitákkal együtt a tajvani kérdést is magába foglalja. Az Egyesült Államok hivatalosan az „egy Kína” politikát követi, de az 1979-es Tajvan-kapcsolatokról szóló törvény (Taiwan Relations Act) alapján védelmi fegyvereket ad el Tajvannak, és rendszeres katonai együttműködést folytat. A KNK ezt belügyeibe való beavatkozásnak tekinti. A két nagyhatalom haditengerészeti és légiereje gyakran kerül közel egymáshoz a térségben; a baleseti eszkaláció kockázatát mindkét fél elismeri, de a megelőzési mechanizmusok korlátozottak. A katonai kiadások pontos számai becslések; a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) éves jelentései a leggyakrabban hivatkozott források, de a kínai adatok átláthatósága korlátozott.
A Koreai-félsziget
A koreai háború 1953-ban fegyverszünettel, nem békeszerződéssel ért véget, így a két Korea technikailag ma is hadiállapotban van. A félsziget jelenkori biztonsági kihívásainak magja Észak-Korea nukleáris és rakétaprogramja. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság 2006-ban hajtotta végre első kísérleti atomrobbantását; ezt szeizmológiai mérések és a nemzetközi közösség által elfogadott elemzések igazolják. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa több szankciós határozatot fogadott el; ezek hatékonysága vitatott. Észak-Korea 2017-ben interkontinentális ballisztikus rakétát tesztelt, és bejelentette, hogy nukleáris fegyvere képes elérni az Egyesült Államok területét – ezt a képességet a szakértők egy része megerősíti, mások vitatják. A pontos robbanófej-szám és a célba juttatási képesség nem ellenőrizhető független forrásból.
A 2018–2019-es csúcstalálkozók – Kim Dzsongun és Mun Dzsein dél-koreai elnök, illetve Kim és Donald Trump amerikai elnök között – átmenetileg csökkentették a feszültséget, de a denuklearizációról szóló tárgyalások 2019-ben megszakadtak. 2020-ban Észak-Korea felrobbantotta a két Korea közös összekötő irodáját Keszongban; ez dokumentált esemény. 2023 végétől a KNDK retorikája megváltozott: Kim Dzsongun kijelentette, hogy a két Korea már nem „egy nemzet”, hanem „két ellenséges állam”. A dél-koreai kormányzat és az Egyesült Államok ezt a status quo megváltoztatására irányuló nyomásgyakorlásként értékeli; Észak-Korea szerint védekező lépés. A feszültség ciklusos: észak-koreai rakétakísérletek és a dél-koreai–amerikai közös hadgyakorlatok váltogatják egymást.
A félsziget humanitárius helyzete is biztonsági tényező. Észak-Koreában a krónikus élelmiszerhiány és a nemzetközi szankciók együttes hatása vitatott; a rezsim a külső nyomást okolja, míg a kritikusok a katonai kiadások prioritását emelik ki. A családegyesítések évek óta szünetelnek; a határ lezárása a Covid-19-járvány idején tovább szigorodott. Az emberi jogi helyzetről szóló ENSZ-jelentések dokumentált visszaéléseket írnak le, de Észak-Korea tagadja, és a jelentésekhez való hozzáférés korlátozott.
Kasmír és az indiai–pakisztáni viszony
India és Pakisztán 1947-es felosztása óta Kasmír a két ország közötti legélesebb konfliktus forrása. A vitatott területet a tűzszüneti vonal (Line of Control, LoC) osztja meg; Kína az 1962-es háború után a keleti részt (Aksai Chin) tartja ellenőrzése alatt. A nemzetközi jogi helyzet összetett: India szerint Dzsammu és Kasmír állam 1947-ben csatlakozott Indiához; Pakisztán szerint a muszlim többségű területnek népszavazáson kellene döntenie; a kasmíri politikai csoportok egy része függetlenséget követel. A könyv ezeket az álláspontokat ismerteti, nem dönt.
1989 óta fegyveres felkelés zajlik az indiai fennhatóság alatt álló Dzsammu és Kasmírban. India „terrorizmusnak” nevezi a felkelést, és Pakisztánt vádolja a fegyveres csoportok támogatásával; Pakisztán tagadja a közvetlen irányítást, de a kasmíri „önrendelkezési harcot” politikai támogatásban részesíti. A kasmíri civil lakosság szenved el legtöbb áldozatot; a halálos áldozatok számáról az indiai kormány, a pakisztáni kormány és független emberi jogi szervezetek eltérő adatokat közölnek. A dokumentált események közé tartoznak a nagyobb támadások: a 2001-es indiai parlament elleni támadás, a 2008-as mumbai merényletsorozat, a 2016-os uri támadás, a 2019-es pulwamai robbantás. India ezekre katonai válaszlépéseket tett: 2016-ban „sebészi csapásokat” hajtott végre a LoC túloldalán, 2019-ben légicsapást mért egy pakisztáni célpontra. A két ország között 2019 februárjában légi összecsapás volt; egy indiai pilóta fogságba esett, majd átadták. A katonai műveletek tényét mindkét fél megerősítette, de a károkról és a szándékokról eltérő beszámolók léteznek.
2019 augusztusában India megszüntette Dzsammu és Kasmír különleges alkotmányos státuszát (a 370. cikkelyt), és a területet két szövetségi területre osztotta. A döntést India belügyként kezelte; Pakisztán elítélte, és csökkentette a diplomáciai kapcsolatokat. A kasmíri lakosság egy része tiltakozott, de a tömegtüntetéseket a hatóságok korlátozták; az internet- és telefonkapcsolatokat hónapokra felfüggesztették. A nemzetközi emberi jogi szervezetek a kommunikációs blokádot és a politikai foglyok számát dokumentálták; a számok becslések. A régióban azóta is időszakos erőszak és fegyveres összecsapások vannak. A két atomhatalom közötti 2021-es tűzszüneti megállapodás a LoC-on csökkentette a határ menti tüzérségi tüzet, de a konfliktus alapkérdései megoldatlanok.
A kínai tényező is fontos: a Kína–Pakisztán gazdasági folyosó (CPEC) egyes szakaszai vitatott kasmíri területen haladnak át, amit India tiltakozással fogad. Kína a pakisztáni álláspontot támogatja, de hivatalosan a viták békés rendezését szorgalmazza. A nukleáris elrettentés mindkét országban a biztonságpolitika sarokköve; a nukleáris fegyverek számáról nincs hivatalos adat, a becslések széles sávban mozognak.
Közép-ázsiai biztonság
A posztszovjet Közép-Ázsia biztonsági kihívásai három csoportba sorolhatók: belső instabilitás és etnikai feszültségek; határviták és vízmegosztási konfliktusok; valamint a szélsőséges fegyveres csoportok és a kábítószer-kereskedelem. Az 1992–1997-es tádzsik polgárháború a régió legsúlyosabb belső fegyveres konfliktusa volt; a becsült halálos áldozatok száma több tízezer, de a pontos szám vitatott. A Fergana-völgyben a kirgiz, üzbég és tádzsik közösségek közötti határviták időről időre erőszakba torkollnak; a 2010-es kirgizisztáni etnikai összecsapások Osh térségében több száz halálos áldozatot követeltek (a szám becslés). A határok a szovjet korszakban kijelölt közigazgatási határokból váltak államhatárrá, ezért sok helyen vitatottak; a kirgiz–tádzsik határon 2021-ben és 2022-ben fegyveres összecsapások voltak.
Afganisztán 2021-es tálib hatalomátvétele új biztonsági helyzetet teremtett. A közép-ázsiai államok – különösen Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán – határosak Afganisztánnal; a tálib kormányzat hivatalosan nem jelentett közvetlen katonai fenyegetést, de a határ menti fegyveres csoportok, a menekülthullám és a kábítószer-kereskedelem kockázata nőtt. A tálib kormányzatot a közép-ázsiai államok többsége nem ismerte el hivatalosan, de gyakorlati kapcsolatokat tartanak fenn. A biztonsági helyzetről szóló értékelések gyakran titkosszolgálati forrásokon alapulnak, ezért nehezen ellenőrizhetők.
Oroszország és Kína rivális biztonsági szereplőként is jelen van. Oroszország a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetén (CSTO) keresztül katonai támaszpontokat tart fenn, és 2022 januárjában a kazahsztáni zavargások idején a CSTO-csapatokat a kazak kormány kérésére bevetette. A beavatkozás dokumentált tény; a zavargások okairól és a halálos áldozatok számáról eltérő beszámolók vannak. Kína a gazdasági jelenlétét (Övezet és Út) biztonsági együttműködéssel köti össze, de katonai bázist nem tart fenn a régióban; a kínai biztonsági szerepvállalás mértéke vitatott.
A víz- és energiabiztonság közép-ázsiai sajátosság. A Szir-darja és az Amu-darja vízgyűjtőjén a felső szakaszon fekvő államok (Kirgizisztán, Tádzsikisztán) vízerőműveket építenek, míg az alsó szakaszon fekvő államok (Üzbegisztán, Kazahsztán, Türkmenisztán) az öntözéses mezőgazdasághoz igénylik a vizet. A tádzsik Rogun-gát építése üzbég ellenállásba ütközött; a vita a mai napig nem zárult le. A klímaváltozás csökkenti a gleccserek vízhozamát, ami a következő évtizedekben tovább élezheti a konfliktust.
Az orosz–ukrán háború
A 2014-es krími annexió és a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus után 2022. február 24-én Oroszország teljes körű katonai inváziót indított Ukrajna ellen. Az orosz kormányzat „különleges katonai műveletnek” nevezi; Ukrajna és a nemzetközi közösség nagy része agressziónak minősíti. Az ENSZ Közgyűlése 2022. március 2-án határozatban ítélte el az inváziót, és követelte a csapatok kivonását. A Nemzetközi Bíróság 2022 márciusában ideiglenes intézkedést hozott; a Nemzetközi Büntetőbíróság 2023-ban elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz elnök ellen háborús bűncselekmények gyanújával. Ezek a jogi lépések dokumentált tények, de a jogi eljárások kimenetele és a felelősség megítélése vitatott.
A háború humanitárius következményei súlyosak. A civil áldozatok számát az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága rendszeresen közli, de a valós szám ennél magasabb lehet, mert a hozzáférés korlátozott. A menekültek milliói hagyták el Ukrajnát; a legtöbben az Európai Unió tagállamaiban kaptak védelmet. Oroszország területén is vannak belső menekültek; a pontos számok becslések. A háború az élelmiszer- és energiaellátásban is zavarokat okozott, különösen a fekete-tengeri gabonaszállítások leállása miatt; a 2022-es gabonamegállapodás átmenetileg enyhítette a helyzetet, de 2023-ban Oroszország kilépett belőle.
A régió államai eltérően viszonyulnak a háborúhoz. Kína és India nem ítélte el Oroszországot, és továbbra is vásárol orosz energiát; Kína a háború előtt „határtalan partnerséget” hirdetett Oroszországgal, de a hadműveletekhez való közvetlen katonai támogatás mértéke vitatott. Japán és Dél-Korea csatlakozott a nyugati szankciókhoz, de energiafüggőségük miatt óvatosan. A közép-ázsiai államok hivatalosan semlegesek, de gazdasági és biztonsági szempontból szoros szálak fűzik őket Oroszországhoz; a háború miatt megnőtt a Kínához való közeledésük is. Az orosz társadalomban a háború megítélése megosztott; a háborút ellenző oroszok közül sokan elhagyták az országot, a független média nagy része betiltásra került. A háborúval kapcsolatos vitatott megnevezések – „népirtás”, „terrorizmus”, „felszabadítás” – a felek propagandájában jelennek meg; a könyv ezeket nem veszi át, hanem jelzi a használatukat és a bizonyítékok hiányát.
A jelenkori biztonsági kihívások forrásai alapvetően különböznek a korábbi korszakokétól: a levéltári dokumentumok helyett kormányzati nyilatkozatok, ENSZ-határozatok, nemzetközi szervezetek jelentései, újságírói oknyomozás, műholdfelvételek, szeizmológiai adatok és menekültek beszámolói állnak rendelkezésre. Ezek a források gyakran részrehajlók, hiányosak vagy titkosítottak. A katonai képességekről, a szándékokról és a belső döntéshozatalról szóló állítások gyakran titkosszolgálati értékeléseken alapulnak, amelyeket nem lehet függetlenül ellenőrizni. A számok – áldozatok, menekültek, katonai kiadások, nukleáris robbanófejek – becslések, és a felek által közölt adatok gyakran ellentmondanak egymásnak. A 2025–2026-os eseményeknél a kézirat lezárásáig rendelkezésre álló nyilvános források alapján, ellenőrzési igénnyel fogalmazunk. A jelenkori konfliktusok történeti értékelése még nem lehetséges; a vitatott értelmezések ismertetése nem jelenti azok elfogadását.
A hidegháború utáni Kelet- és Közép-Ázsia biztonsági kihívásai a korábbi szuperhatalmi szembenállás örökségét és az új nagyhatalmi versenyt egyaránt tükrözik. Tajvan és a kínai–amerikai viszony, a koreai félsziget nukleáris feszültsége, a kasmíri konfliktus, a közép-ázsiai instabilitás és az orosz–ukrán háború eltérő gyökerű, de összekapcsolódó válságok. A dokumentált tények – katonai gyakorlatok, rakétakísérletek, támadások, jogi lépések – mellett a szereplők szándékairól és a jövőbeli forgatókönyvekről csak vitatott értelmezések léteznek. A térség biztonsági rendjének alakulása a következő tematikus fejezetben tárgyalt globalizációs, demográfiai és környezeti folyamatokkal is összefügg.