A középkori államalakulatok Kelet-Közép-Európában a 9–14. század között alakultak ki, és a Népek, nyelvek és vallások a modern kor előtt albekezdésben tárgyalt nyelvi, etnikai és vallási viszonyokra épültek. A politikai keretek nem a mai államhatárokat követték, hanem dinasztikus uralmi szervezetek, törzsi szövetségek és hűbéri kötelékek voltak. A kereszténység felvétele – nyugati (latin) vagy keleti (bizánci) rítusú formában – döntő szerepet játszott az államalapítások legitimációjában, a kancelláriai írásbeliség, a püspöki hierarchia és a monasztikus intézmények megjelenésében. Az alábbiakban a térség legfontosabb középkori államalakulatait tárgyaljuk: Nagy-Morvaország, Csehország, a Piast-Lengyelország, a Kijevi Rusz, Galícia–Volhínia, a Litván Nagyfejedelemség, Livónia és Moldva. Mindegyik esetben jelezzük, hogy a források szűkössége és a későbbi nemzeti emlékezetpolitika miatt a képet óvatosan kell kezelni.
A Nagy-Morvaország (csehül Velká Morava, szlovákul Veľká Morava, latinul Magna Moravia) a 9. században a Morva folyó völgyében, a mai Dél-Morvaország és Nyugat-Szlovákia területén jött létre. Első ismert fejedelme I. Mojmír (833 körül megdöntötte a Nyitrai Fejedelemséget), majd Rasztiszlav (846–870) és Szvatopluk (870–894) alatt érte el legnagyobb kiterjedését, amely a Kárpát-medence északnyugati részétől a Visztula-vidékig terjedt. A pontszerű régészeti leletek és a frank évkönyvek alapján valószínűsíthető, hogy az állam központosított hatalmi szervezettel, várakkal (hrad) és keresztény udvari kultúrával rendelkezett, de a terület pontos nagysága és belső szerkezete vitatott.
863-ban Rasztiszlav a Cirill és Metód testvérpárt hívta bizánci területről, akik a szláv nyelvű liturgiát és a glagolita ábécét (hlaholika) honosították meg. Ez a misszió nem csupán vallási esemény volt, hanem a szláv írásbeliség és egy sajátos, nyugati és bizánci hatásokat ötvöző egyházi kultúra kezdete is. A 9. század végi belső viszályok és a megjelenő magyar törzsek támadásai az állam felbomlásához vezettek; hagyományosan 907-re, a pozsonyi csatához kötik a bukást, de a csata ténye és időpontja a modern kutatásban vitatott. Nagy-Morvaország öröksége a cseh, szlovák és magyar államalapításokban tovább élt, de a korabeli források hiányossága miatt a nemzeti narratívákban betöltött szerepe élesen vitatott.
A cseh medencében a 9–10. században több szláv törzsi fejedelemség létezett; közülük a Přemysl-dinasztia (csehül Přemyslovci) szerezte meg a vezető szerepet. A dinasztia uralmát a 10. században I. Szent Vencel (csehül Svatý Václav, uralkodott 921–935) személye fémjelezte, akit a hagyomány a keresztény uralkodó mintaképének tekint, és akinek meggyilkolása mártírkultuszt alapozott meg. A cseh fejedelemség a Keleti Frank Birodalom, később a Német-római Császárság hűbéreseként működött, de belső autonómiát őrzött.
A prágai püspökség 973-ban jött létre, ami a latin rítusú keresztény intézményrendszer kiépülését jelezte. A 11. századtól a Přemysl-uralkodók rendszeresen viseltek királyi címet, de az örökletes Cseh Királyság (latinul Regnum Bohemiae) formális elismerése 1198-ban, I. Ottokár alatt történt meg; III. Ince pápa és Fülöp német király oklevelei erősítették meg. A 13. században II. Přemysl Ottokár (1253–1278) jelentős területeket szerzett délen (Ausztria, Stájerország, Karintia), de 1278-ban a dürnkruti csatában vereséget szenvedett Habsburg Rudolftól. Csehország középkori államisága így a latin kereszténység, a német hűbéri rend és a cseh nyelvű lakosság együttélésére épült; a telepített német városi és bányász közösségek a 13. századtól formálták a társadalmat.
A Piast-dinasztia (lengyelül Piastowie) alatt a polánok törzsi szövetsége a 10. században állammá szerveződött. A keresztség hagyományosan 966-ra tett felvétele I. Mieszko (uralkodott kb. 960–992) nevéhez fűződik, és ezzel Lengyelország a latin kereszténység része lett. A kereszténység felvétele egyszerre volt politikai döntés (a Német-római Császársággal és Csehországgal való dinasztikus szövetség erősítése) és egyházi intézményépítés: 968-ban megjelent az első püspökség Poznanban, 1000-ben a gnieznói érsekség (latinul Archiepiscopatus Gnesnensis) alapítása II. Ottó császár és III. Ottó jelenlétében megerősítette a lengyel egyházi önállóságot.
Mieszko fia, I. Boleszló (Bolesław Chrobry, uralkodott 992–1025) 1025-ben, halála előtt nem sokkal koronáztatta magát királlyá. A 11–12. században a Piast-állam magterületei: Nagy-Lengyelország (Wielkopolska, Gniezno és Poznań környéke), Kis-Lengyelország (Małopolska, Krakkóval) és Szilézia (Śląsk) voltak; a balti-tengeri Pomeránia (Pomorze) és a keleti területek fokozatosan csatlakoztak. A dinasztikus széttagolódás (lengyelül rozbicie dzielnicowe) a 12. század második felétől a központi hatalmat meggyengítette, és a hercegségek önálló útra léptek, de a gnieznói egyházi szervezet és a közös uralkodóház emlékezete fenntartotta a politikai egység gondolatát. A széttagolt időszakban a német és zsidó telepesek, valamint a kolostorok jelentették a gazdasági és jogi modernizáció csatornáit.
A Kijevi Rusz (óoroszul Рѹсь, ukránul Київська Русь, oroszul Киевская Русь) a keleti szláv törzsek és a skandináv–varég (normann) elit együttműködéséből alakult ki a 9. században a Dnyeper kereskedelmi útvonala mentén. A hagyományos elbeszélés szerint Oleg fejedelem 882-ben megszállta Kijevet, és ez lett a Rurik-dinasztia központja. A 10. századi fejedelemség laza törzsi szövetséget alkotott, amelynek határai folyamatosan változtak; a korabeli források (bizánci krónikák, muszlim geográfusok) megerősítik, hogy Kijev a Bizánci Birodalommal és a Kaszpi-térséggel kereskedett, de az állam belső működéséről keveset tudunk.
988-ban Vlagyimir (Volodimer, uralkodott 980–1015) felvette a bizánci kereszténységet, és lakosságának megkeresztelését is elrendelte; ezzel a Kijevi Rusz a konstantinápolyi patriarchátus egyházi befolyása alá került. A bizánci rítus (görög szertartás, cirill írás, egyházi szláv nyelv) döntően meghatározta a későbbi ukrán, fehérorosz és orosz kulturális hagyományt. Bölcs Jaroszlav (ukránul Ярослав Мудрий, uralkodott 1019–1054) alatt készült a Russzkaja Pravda törvénykönyv, amely a szokásjogot és a fejedelmi bíráskodást rögzítette. A 12. században a központi hatalom meggyengült, a Rusz több részfejedelemségre bomlott. A 13. század közepén a mongol invázió (1237–1240) rombolta le Kijevet, és a keleti szláv területek nagy részét a Arany Horda hűbéri fennhatósága alá helyezte.
A Kijevi Rusz nyugati utódállamai közül a Galícia–Volhíniai Fejedelemség (ukránul Галицько-Волинське князівство, lengyelül Księstwo halicko-wołyńskie) a mai Nyugat-Ukrajna és Kelet-Lengyelország területén jött létre a 12. század legvégén. Roman fejedelem (uralkodott 1199–1205 körül) egyesítette a halicsi és a volhíniai területeket, majd fia, Danyiil (Danylo, uralkodott 1205–1264) a mongol hódítás után újjáépítette a fejedelemséget. Danyiil 1253-ban a pápai legátustól királyi koronát kapott, ami a nyugati keresztény kapcsolatok felvételét jelezte, de a fejedelemség lakosságának nagy része ortodox maradt. A mongolok adófizetésre kötelezték, és az állam később a lengyel és litván terjeszkedés ütközőzónájává vált: a 14. század közepén Volhínia a Litván Nagyfejedelemség, Galícia a Lengyel Királyság részévé lett.
A balti törzsek (litvánok, auksztotok, szamogitok, lettek) a 12–13. században nem alkottak egységes államot. A Litván Nagyfejedelemség (litvánul Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė, lengyelül Wielkie Księstwo Litewskie) a 13. század közepén, Mindaugas (uralkodott kb. 1238–1263) alatt vált politikai egységgé. Mindaugas 1251-ben megkeresztelkedett, és 1253-ban királyi koronát kapott, de később visszatért a pogány szokásokhoz; meggyilkolása után a kereszténység nem vert gyökeret. A nagfejedelemség a 14. században Gediminas (1316–1341) és fiai, Algirdas (1345–1377) alatt terjeszkedett kelet felé, és a Kijevi Rusz széteső nyugati területeit – Volhínia, Kijev, majd később Podólia – fennhatósága alá vonta. A litván uralkodók gyakran megtartották a helyi ortodox egyházi szervezetet, és a szláv nyelvet használták a kancelláriában.
A pogányság a 14. század közepéig a litván uralkodó elit identitásának része volt, és a teuton lovagrend elleni harcok ideológiájában is szerepet játszott. A döntő fordulat 1385-ben következett be: Jogaila (litvánul Jogaila, lengyelül Władysław Jagiełło) a krevai unió (litvánul Krėvos sutartis, lengyelül unia w Krewie) keretében házasságot kötött Hedvig lengyel királynővel, felvette a latin kereszténységet, és így a Lengyel Királyság társuralkodója lett. A következő évszázadokban a Litván Nagyfejedelemség és a Lengyel Királyság perszonálunióban, majd 1569-től reálunióban működött, de a litván elit sokáig megőrizte intézményi különállását.
A Baltikum keleti partvidékén a 12. században balti finn (lívek, észtek) és balti (lettek, kuršok, szamogitok) törzsek éltek, akik nem alkottak központi államot. A livóniai keresztes hadjáratok a 12. század végétől indultak meg Észak-Németországból és Dániából; a cél a pogány lakosság megtérítése és a Balti-tengeri kereskedelem ellenőrzése volt. 1202-ben Albert rigai püspök megalapította a Kardtestvérek rendjét (latinul Fratres militiae Christi, németül Schwertbrüderorden), amely katonai erővel hódította meg a lív és lett területeket, majd 1237-ben beolvadt a Teuton lovagrendbe.
A 13. század közepére létrejött a Livóniai Konföderáció (németül Livland, lettül Livonija, észtül Liivimaa), amely nem egységes állam volt, hanem a rigai érsek, a dorpati (tartui), öseli és kurlandi püspökségek, valamint a livóniai lovagrend uralmi területeinek laza szövetsége. A dán király Észak-Észtországot uralta, de a 14. században eladta a Teuton rendnek. A balti németek (németül Deutschbalten, észtül baltisakslased) alkották a városi és földesúri elitet, míg az észt és lett parasztság alávetett helyzetbe került. Livónia középkori története a városi autonómia, a Hanza-kereskedelem és a lovagrendek uralmi versengésének története volt; a területet csak a 16. században, a livóniai háború során osztották fel a szomszédos hatalmak.
A Kárpátoktól keletre és délre elterülő területeken a 13. században román (vlach) pásztorközösségek, kunok és más nomád népek, valamint kisebb szláv csoportok éltek. A 1240-es mongol invázió után a hatalmi vákuumban két román fejedelemség alakult ki: Havasalföld (románul Țara Românească, latinul Valachia) a Kárpátok déli lejtőin, és Moldva (románul Moldova vagy Țara Moldovei, latinul Moldavia) a Kárpátok keleti oldalán, a Szeret és a Prut folyók között. A 14. században mindkét terület a Magyar Királyság hűbéri igényei és az Arany Horda, majd később az Oszmán Birodalom nyomása között mozgott.
Moldva függetlenítését hagyományosan I. Bogdan (románul Bogdan I) nevéhez kötik, aki 1359/1365 körül elszakadt a Magyar Királyságtól, és önálló fejedelemséget hozott létre. Havasalföld első ismert fejedelme, I. Basarab (románul Basarab I) 1330-ban a posadai csatában legyőzte Károly Róbert magyar király seregét, és ezzel megszilárdította az állam függetlenségét. Mindkét fejedelemség a keleti ortodox egyház (románul Biserica Ortodoxă) fennhatósága alatt állt, és a szláv nyelvű egyházi írásbeliség mellett fokozatosan kialakult a román nyelvű oklevélgyakorlat. A 15. századtól mindkét állam oszmán adófizetővé vált, de megtartották belső egyházi és fejedelmi intézményeiket.
A középkori államalapításokról szóló ismereteink elsődleges forrásokra – nyugati és bizánci krónikákra, hagiográfiákra, évkönyvekre, uralkodói oklevelekre és törvénykönyvekre –, valamint régészeti és nyelvészeti rekonstrukciókra támaszkodnak. A legfontosabb narratív források közé tartozik Gallus Anonymus 12. századi lengyel krónikája, Kosmas cseh krónikája, a Nestor-krónika (óorosz évkönyv), Henrik livóniai krónikája és bizánci történetírók (például VII. Konstantin) munkái. E források gyakran tendenciózusak: a keresztény uralkodókat dicsőítik, a pogány vagy rivális csoportokat démonizálják, és a dinasztikus legitimációt szolgálják.
A legfőbb bizonytalanságok: a korai államok határai pontatlanok; a régészeti kultúrák etnikai azonosítása módszertanilag vitatott; a dátumok – például Nagy-Morvaország bukása (hagyományosan 907) vagy Moldva függetlenítése (1359/1365) – eltérő forrásértelmezésekre épülnek. A 10. századi keresztségfelvételek ténye dokumentált, de társadalmi hatásuk – a parasztság vallásos identitása, a szokások átalakulása – régészeti becsléseken és későbbi analógiákon alapul. A modern nemzeti történetírások gyakran visszavetítik a mai nemzetfogalmat a középkori dinasztikus államokra, ezért a cseh, lengyel, ukrán, litván, lett, észt és román nemzeti elbeszélésekben ugyanazok az események eltérő hangsúlyt kapnak; a tankönyv e különbségeket a 19. századi nemzeti ébredések tárgyalásánál részletezi.