A hosszú 19. század Kelet-Közép-Európájában a földrajzi mobilitás nem egyszerűen a szegénység elől való menekülés volt, hanem egyszerre birodalmi kényszer, gazdasági stratégia, vallási döntés és a modern nemzeti kötődések kialakulásának egyik feltétele. A Birodalmi reformok és modernizáció című alfejezetben tárgyalt jobbágyfelszabadítás, a vasúthálózat kiépülése és az iparvárosok növekedése új vándorlási irányokat nyitott meg. Ebben az alfejezetben a belső vándorlást, a tengerentúli kivándorlást, a diaszpórák kialakulását, a vallási ébredés és a szekularizáció feszültségét, valamint a városi és vidéki társadalom átalakulását tekintjük át. A migráció és a vallás összekapcsolása azért is lényeges, mert a korabeli államok gyakran éppen vallási kategóriákon keresztül írták le a népességet, míg a nemzeti mozgalmak ezeket a kategóriákat fokozatosan átértelmezték.
A hosszú 19. században a régió belső vándorlása alapvetően a mezőgazdasági túlnépesedés és az iparosodó térségek munkaerőigénye közötti feszültségből fakadt. A jobbágyfelszabadítás (német Bauernbefreibung, orosz oszvobozsgyenyije kresztyjan) nem mindenhol egy időben, és nem azonos feltételekkel ment végbe. A Habsburg Birodalomban az 1848-as forradalmak idején hirdették ki a jobbágyi függés megszüntetését, de a földbirtokviszonyok rendezése az 1850-es években is elhúzódott. A cári birodalomban az 1861. évi oroszországi jobbágyfelszabadítás jogilag szabaddá tette a parasztságot, ám a megváltási terhek és a faluközösség (mir) kötöttségei miatt sokan nem tudtak földtulajdonhoz jutni. A Kongresszusi Lengyelországban a cári hatóságok az 1863–1864. évi januári felkelés leverése után hajtották végre a jobbágyfelszabadítást; ez a területre sajátos politikai jelleget adott. A román fejedelemségekben 1864-ben Alexandru Ioan Cuza uralkodása alatt vezették be a jobbágyfelszabadítást, amely a falusi földviszonyokat nagy részben a birtokos bojárság javára rendezte.
A felszabadított parasztság egy része a mezőgazdasági munkaidényhez kötött idénymunkában (orosz othodnyicsesztvo, német Saisonarbeit) vett részt. Galíciából, a Kárpátok északi lejtőiről és a mai Kelet-Szlovákia, illetve Kárpátalja falvaiból szezonális munkavállalók mentek a cseh és morva iparvidékekre, a magyar Alföldre és a Monarchia más mezőgazdasági központjaiba. A galíciai túlnépesedés különösen súlyos volt: a Monarchia egyik legszegényebb tartományában a törpebirtokok elaprózódása és a helyi ipar gyengesége miatt a paraszti családok jövedelmüket csak idénymunkával, házaló kereskedéssel vagy kivándorlással tudták kiegészíteni. Ezt a korabeli statisztikai hivatalok is érzékelték, de a tényleges vándorlási számokra csak becslések állnak rendelkezésre, mert a rövid távú belső mozgást ritkán regisztrálták pontosan.
Az iparvárosok növekedése különösen a cseh medencében, a morva–sziléziai szén- és vasipari övezetben, a Kongresszusi Lengyelország textilipari központjában, Łódźban, valamint a balti kikötővárosokban volt látványos. Łódź (jiddisül Lodzh) az orosz birodalmi vámhatáron belül épült ki, de fejlődéséhez német, zsidó, lengyel és cseh munkavállalók egyaránt hozzájárultak. A város textilgyárai, festőüzemei és gépműhelyei a századfordulóra soknemzetiségű munkásvárost hoztak létre; ezt a korabeli útleírások és gyárak munkaügyi nyilvántartásai dokumentálják, ugyanakkor a munkásság etnikai-vallási összetételét az üzemi források csak töredékesen mutatják. Białystok és a környező textilipari telepek a zsidó munkásság egyik legsűrűbb koncentrációját alkották. A balti tartományokban Riga (lett Rīga, német Riga) és Tallinn (német Reval) gépipara, hajóépítése és vasúti csomópontjai az észt és lett falvakból induló belső vándorlás fő célpontjai lettek. A városi munkaadók gyakran a német nyelvű polgárságból kerültek ki, ami a városi társadalom etnikai és nyelvi tagoltságát megerősítette.
A belső migráció tehát nem csupán a faluból a városba tartó, egyirányú mozgás volt. A csehországi cseh és német lakosság, a balti tartományok lett és észt parasztsága, valamint a lengyel területek munkásai gyakran időszakosan vállaltak munkát a közeli ipari centrumokban, miközben családjuk falun maradt. A vasúthálózat az 1860-as évektől fokozatosan csökkentette a távolságokat, a távíró és a posta pedig lehetővé tette a vándorlók rendszeres kapcsolattartását otthoni közösségeikkel. Ennek ellenére a belső vándorlásról szóló ismereteink egyenetlenek: a városi anyakönyvek, a munkásigazolványok és az iparkamarai jelentések csak részlegesen fedik le a valós mozgást.
A régió sajátos, ma is meghatározó diaszpórái a 19. század közepétől, de főként az 1870-es évektől alakultak ki, amikor a gőzhajózás olcsóbbá tette az atlanti átkelést. A tengerentúli kivándorlás (angol transatlantic migration, lengyel emigracja zamorska) iránya elsősorban az Egyesült Államok volt, de kisebb számban Kanada, Brazília, Argentína és a nyugat-európai iparvidékek is célterületnek számítottak. A kivándorlók nem alkottak egységes tömeget: lengyel, zsidó, német, ruszin, szlovák, litván, lett és észt anyanyelvű csoportok egymás mellett, gyakran eltérő jogi és társadalmi helyzetben hagyták el a birodalmi kereteket.
A lengyel diaszpóra (lengyel Polonia) egyik rétege politikai emigráció volt. Az 1830–1831. évi novemberi felkelés leverése után a nagy emigráció (lengyel Wielka Emigracja) Párizsban, Londonban és más nyugat-európai városokban hozta létre a lengyel nemzeti mozgalom intézményeit: emigráns sajtót, könyvtárakat, irodalmi köröket, politikai bizottságokat. Ez a politikai diaszpóra később, az 1863–1864. évi januári felkelés utáni hullámmal bővült. A tömeges gazdasági kivándorlás azonban inkább a jobbágyfelszabadítás utáni földínségre, a poroszországi lengyel területek parasztságának birtokaprózódására, illetve a cári birodalom és a Monarchia iparosodásának egyenetlenségére adott válasz volt. Az amerikai iparvárosok – Chicago, Buffalo, Pittsburgh, Cleveland – lengyel negyedei, plébániái és betegsegélyező egyletei a századfordulóra a Polonia intézményi gerincét alkották. A Ruhr-vidékre irányuló poroszországi lengyel munkavándorlás szintén sok százezres nagyságrendű volt a korabeli német ipari és bányaüzemek munkaügyi kimutatásai szerint, ám a pontos számot a visszavándorlás és a természetes népmozgás miatt a szakirodalom becslésként kezeli.
A zsidó kivándorlás a 19. század végén vált tömegessé. Az Orosz Birodalom nyugati kormányzóságaiban élő zsidó lakosságra vonatkozó korlátozó törvények, az 1881–1882-es pogromhullám, majd az 1903–1906 közötti újabb erőszakhullámok dokumentált módon kényszerítettek ki nagy létszámú kivándorlást. Az 1881 utáni kivándorlást gyakran említik milliós nagyságrendűként, de az évkör és az összeírás módszere miatt ez inkább konszenzusos becslés, mint egzakt statisztikai tény. A zsidó kivándorlók jelentős része az Egyesült Államokba ment, ahol New York, Philadelphia, Chicago és más nagyvárosok askenázi zsidó közösségeit növelte; kisebb részük Nyugat-Európába, Palesztinába vagy Latin-Amerikába indult. A német nyelvű közbeszédben a „keleti zsidó” (német Ostjuden) kategória gyakran lefokozó éllel utalt a cári birodalomból és Galíciából érkező, jiddis nyelvű, hagyományos ruházatú zsidókra; ez a fogalom a korszak migrációs vitáinak egyik kényes eleme.
A német diaszpóra két különböző csoportból állt a régióban. A balti németek (német Deutschbalten, lett vācbaltieši) évszázadok óta a livóniai és kurlandi tartományok városi és földbirtokos elitjét alkották; a 19. században a cári hatóságok oroszosító politikája és a lett, illetve észt nemzeti mozgalmak erősödése nyomán egy részük Németországba vagy Oroszország belső területeire költözött. Ezzel párhuzamosan a cári birodalomban élő úgynevezett oroszországi németek – volhíniai, fekete-tengeri, besszarábiai lutheránus, katolikus és mennonita telepesek – a gazdasági nyomás és a cári katonai reformok miatt Észak- és Dél-Amerikába vándoroltak. Az 1874. évi általános hadkötelezettség bevezetése a mennoniták korábbi mentességét megszüntette, ami dokumentált módon kivándorlási hullámot indított el Észak-Amerikába.
A ruszin diaszpóra (ruszin/rutén, ukránul rusyny) a Habsburg Galíciából, Bukovinából és a Kárpátok északkeleti lejtőiről, valamint a mai Kárpátalja területéről indult el. A kivándorlók egy része az Egyesült Államok Pennsylvania, New Jersey és New York bányavidékein, másik része Kanadában, elsősorban a préri tartományokban telepedett le. A korabeli amerikai bevándorlási nyilvántartásokban a származási ország és az anyanyelv kategóriái gyakran nem tükrözték azt a belső sokszínűséget, amelyet a kivándorlók görög katolikus, ortodox vagy latin katolikus egyházi kötődése, valamint a „ruszin”, „ukrán”, „lemkó”, „bojkó” vagy „hucul” elnevezések jeleztek. A diaszpórában folytatott egyházi és iskolai viták ezért nem csupán nyelvkérdést, hanem a hazai nemzeti mozgalmak átrendeződését is tükrözték.
A kivándorlás nem mindig végleges letelepedést jelentett. A visszavándorlás aránya különösen a Monarchia szlovák, lengyel és ruszin területein volt jelentős; a visszatérők pénzt, új szokásokat, építészeti mintákat és gyakran új nemzeti öntudatot hoztak magukkal. A korabeli „amerikás” falusi életmód jelenségét az emigráns levelezések és a visszaemlékezések gazdagon dokumentálják, de a visszavándorlók számára vonatkozó statisztikai becslések bizonytalanok.
A migráció és a vallási változás szorosan összekapcsolódott. A felekezeti hovatartozás a 19. században sok területen fontosabb társadalmi jelölő volt, mint a nyelv vagy a későbbi nemzeti azonosság. A népszámlálások és egyházi anyakönyvek gyakran vallás szerint csoportosították a lakosságot; az „izraelita”, „evangélikus”, „görög katolikus”, „ortodox” vagy „római katolikus” kategória jogi és társadalmi helyzetet is meghatározott.
A zsidó közösségekben a 18. század vége óta feszült egymásnak a haszidizmus (héber hasidut, jiddis hasidishkeyt) és a haszkala (héber Haskalah), a zsidó felvilágosodás mozgalma. A haszidizmus a cári birodalom nyugati területein, Galíciában, Bukovinában és a magyarországi zsidó községek egy részében hatalmas népi vallási megújulást hozott; a caddik (igaz ember) köré szerveződő közösségek, zarándokhelyek és imaházak a mindennapi zsidó élet átalakulását mutatták. A haszkala hívei ezzel szemben a világi iskolázást, a modern európai nyelvek tanulását, a foglalkozási szerkezet megváltoztatását és a zsidó vallás belső reformját szorgalmazták. A haszkala nem egyszerűen a vallásosság elhagyását jelentette; eredménye a reformzsidó, az ortodox és a köztes irányzatok létrejötte, ami a városi zsidó középosztály önszerveződésében is megjelent. A zsidó emancipáció fokozatosan haladt: a Habsburg Monarchia osztrák felében az 1867. évi decemberi alkotmány alapjogai biztosították a zsidók teljes állampolgári egyenlőségét, míg a cári birodalomban a zsidókra vonatkozó korlátozó intézkedések a század végén is fennmaradtak.
A keresztény egyházak között egyszerre zajlott vallási ébredés és intézményes szekularizáció. A római katolikus egyházban a század közepétől megerősödő ultramontanizmus (latin ultramontani, „a hegyeken túliak”, azaz a pápai tekintély hívei) a litván, lengyel és szlovák katolikus közösségekben az állami beavatkozással szembeni védekezés eszköze is lett. A cári birodalomban a katolikus egyház jogi és politikai nyomás alatt állt; a litván területeken a latin betűs litván könyvnyomtatás 1864 utáni tilalma egyszerre sújtotta a nyelvi és a vallási önszerveződést, bár maga a tilalom elsősorban nyelv- és íráspolitikai intézkedés volt.
Különösen éles felekezeti konfliktus érte a görög katolikus közösségeket. A cári birodalom 1839-ben a polocki zsinat nyomán felszámolta a görög katolikus egyházat az orosz fennhatóság alatt álló nyugati kormányzóságokban, és az egyházközségeket az orosz ortodox egyházba olvasztotta. Ez a dokumentált egyházpolitikai lépés a mai Ukrajna és Fehéroroszország nyugati területeinek vallási tájképét hosszú időre átalakította. A Habsburg Galíciában ellenben a görög katolikus egyház tovább működhetett, és a század második felében a ruszin, majd az ukrán nemzeti mozgalom egyik intézményi hordozójává vált. Az ortodox egyház egyes balti tartományi aktái arra utalnak, hogy az 1840-es években lett és észt parasztok egy része áttért az orosz ortodox vallásra; a jelenség okait azonban a történettudomány vitatja, mert a földhöz jutás reménye, a helyi evangélikus egyházzal való szembenállás és az őszinte vallási meggyőződés nehezen választható szét.
A szekularizáció (francia sécularisation, német Säkularisierung) a régióban nem lineáris folyamat volt. Az állam egyre inkább magának követelte az anyakönyvezést, az oktatás felügyeletét és a felekezetközi házasságok jogi rendezését. A Habsburg Monarchia osztrák felében az 1867-es alkotmányos átalakulás után hozott egyházügyi törvények korlátozták az egyházak szerepét az iskolában, és állami keretek közé vonták a házasságkötés egyes kérdéseit. A cseh nemzeti mozgalomban a katolikus egyházhoz való viszony megosztó volt: a huszita hagyományt felelevenítő politikai retorika a Habsburg-kori katolikus intézményrendszerrel szembeni távolságtartást erősítette. Ugyanakkor a népi vallásosság – Mária-kegyhelyek, búcsújárások, fogadalmi ünnepek – továbbra is tömeges maradt; Częstochowa, Vilniusi Miasszonyunk vagy a kijevi barlangkolostor zarándokhelyei a lengyel, litván és ukrán közösségek vallási-nemzeti emlékezetének fontos csomópontjai voltak.
A migráció és a vallási átalakulás a társadalom térbeli szerkezetét is átrendezte. A városiasodás (urbanizáció) a régióban egyenetlen volt: a cseh medence, Szilézia és a balti kikötővárosok gyorsan nőttek, míg a román fejedelemségek és az orosz birodalom egyes keleti térségeinek városai lassabban. A városokban a lakosság nyelvi, vallási és foglalkozási tagoltsága erősödött. Prágában a cseh és német nyelvű lakosság, valamint a zsidó közösség együttélése a nemzeti mozgalmak növekedésével politikai kérdéssé vált. A csehországi népszámlálások 1880-tól a köznapi nyelv (német Umgangssprache, cseh obcovací řeč) kategóriáját használták, ami a nemzetiségi arányokról folytatott viták egyik alappillére lett. A köznapi nyelv nem feltétlenül egyezett az anyanyelvvel vagy a nemzeti önbesorolással, ezért a statisztikai táblázatokból olvasható városi arányok mögött valós nyelvi alkalmazkodás, kétnyelvűség és taktikai választás is állhatott.
Rigában, Tallinnban és Tartuban a lett, illetve észt paraszti hátterű munkásság létszámának növekedése kikezdte a korábbi német polgári–céhes dominanciát. A városi politikában az etnikai-vallási feszültség a szociális kérdéssel fonódott össze: a munkásmozgalmak és a nemzeti mozgalmak gyakran ugyanazokban a városi terekben szerveződtek, de követeléseik nem mindig estek egybe. Łódź és Białystok munkásnegyedeiben a lengyel, zsidó, német és orosz munkások lakóhelyi elkülönülése részleges volt; a gyárakban és a piacokon való mindennapi érintkezés ellenére a nemzeti és vallási közösségek saját iskolákat, egyesületeket, szakszervezeti köröket hoztak létre.
A vidéki társadalom sem maradt változatlan. A jobbágyfelszabadítás és a birtokrendezés a parasztságon belüli vagyoni különbségeket növelte. A birtokos parasztok egy szűk rétege megerősödött, míg a zsellérek (lengyel wyrobnicy, szlovák želiari, román pălmași) és a föld nélküli napszámosok továbbra is kiszolgáltatott helyzetben maradtak. A Kárpátok falvaiban, Galíciában, Besszarábiában és a Baltikum mezőgazdasági vidékein a nagycsalád, a faluközösségi földhasználat és a házalás, valamint a bevásárló központok közötti vándorlás egymás mellett élt. A mezőgazdasági gépesítés és a földbirtokok tagosítása lassan haladt, így a falu kiáramló munkaerejét a tengerentúli kivándorlás, a városi gyárak és a vasútépítések szívták fel. A nők munkája a városi textiliparban és a mezőgazdasági idénymunkában a családi jövedelem nélkülözhetetlen részévé vált; ezt a korabeli gyári felmérések és a munkásbiztosítók adatai töredékesen tükrözik.
A diaszpórák, a városiasodás és a vallási mozgalmak együttesen átalakították a szociális kapcsolatokat. A családi levelezés, az emigráns sajtó, a hajózási társaságok ügynökeinek jelenléte és az iskolai egyletek mind abba az irányba hatottak, hogy a távoli migráció a helyi közösségek mindennapjainak részévé váljon. Ez a tapasztalat a Nemzeti ébredések és nemzetépítés folyamatát is befolyásolta: a diaszpóra gyakran olyan politikai és anyagi erőforrást jelentett, amelyet a hazai nemzeti mozgalmak nem hagyhattak figyelmen kívül.
A 19. századi migrációval, diaszpórával és vallási változással kapcsolatos ismereteinket alapvetően állami és egyházi nyilvántartások, hajóslisták, amerikai bevándorlási statisztikák, konzuli jelentések, emigráns sajtó, családi levelezés és későbbi visszaemlékezések alkotják. A Habsburg Monarchia és a cári birodalom népszámlálásai, az egyházi anyakönyvek és az útlevélkiadási jegyzékek elsődleges forrásként használhatók. A Monarchia statisztikai hivatala az 1870-es évektől vezetett kivándorlási adatokat, de az illegális kivándorlás, a tengeri kikötőkben történő átjelentkezés és a visszavándorlás miatt ezek az adatok inkább irányzatszerűek, mint teljes körűek. Az Egyesült Államok bevándorlási nyilvántartásai a kiindulási országot és a kikötőt rögzítették, a nemzeti vagy nyelvi hovatartozást azonban nem mindig pontosan.
A nemzeti kategóriák visszavetítésének veszélye különösen a lengyel, zsidó, német és ruszin kivándorlók esetében áll fenn. A korabeli „lengyel” kategória gyakran a Kongresszusi Lengyelországból, Galíciából vagy a porosz keleti tartományokból származó, lengyel anyanyelvű embereket jelentett, de a zsidó kivándorlókat sokszor külön sorolták be. A „ruszin” és „ukrán” megnevezés használata a diaszpórában éppúgy vitatott volt, mint a hazai közéletben; egyes közösségek magukat ruszinoknak, mások ukránoknak, ismét mások helyi alcsoportnevükön nevezték meg.
A vallási áttérések és a szekularizáció mértékének mérése szintén bizonytalan. Az egyházi statisztikák más módszerrel gyűjtötték a hívek számát, mint az állami népszámlálások, ezért az ortodox, római katolikus, görög katolikus, evangélikus és izraelita lakosság arányára vonatkozó táblázatok összevetése csak kritikával lehetséges. Az 1881–1882-es és 1903–1906-os zsidóüldözések dokumentált tényei mellett a pogromáldozatok számai vitatottak; a korabeli sajtó, a közösségi jegyzőkönyvek és a hivatalos vizsgálatok adatai eltérnek egymástól. A zsidó kivándorlás okainak súlyozása – gazdasági nyomás, jogi diszkrimináció, erőszak, családi hálózati döntés – a szakirodalomban magyarázó elméletek versengő kérdése.
Az emlékezetpolitikai állításokat is el kell különíteni a dokumentált tényektől. A diaszpórákat a nemzeti történetírások gyakran hőstörténetként, a nemzet „kiterjesztéseként” beszélik el, míg a kibocsátó birodalmak hivatalos szövegei a kivándorlást veszteségként vagy hűtlenségként értékelhették. A visszavándorlás jelensége ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a migráció korántsem mindig végleges identitásváltást hozott; az otthon és a célország közötti kapcsolatot a levelezés, a pénzküldemények, a plébániai kötelékek és a politikai szolidaritás tartotta fenn.