Az első világháború előtti évtizedekben Kelet-Közép-Európa népei és területei három nagy birodalom – az Orosz Birodalom (Rosszijszkaja imperija), a Német Birodalom (Deutsches Reich) és az Osztrák–Magyar Monarchia (Österreichisch-Ungarische Monarchie) – fennhatósága alatt éltek, amelyek között az Oszmán Birodalom déli peremvidéke is érintett volt. Az a migráció, diaszpóra és vallás alfejezetben tárgyalt etnikai, vallási és nyelvi törésvonalak a háború alatt katonai és politikai frontvonalakká váltak. A keleti front eseményei, a civil lakosság tömeges szenvedése, majd a birodalmak 1917–1918-as összeomlása alapjaiban rendezte át a térség állami térképét. Az 1918-as függetlenségi kikiáltások és a rájuk következő, 1923-ig nyúló határviták nemcsak új államokat hoztak létre, hanem olyan kisebbségi, területi és emlékezetpolitikai konfliktusokat is, amelyek a következő két évtized meghatározó problémái maradtak.
Az első világháború keleti frontja 1914 augusztusától 1918 márciusáig hatalmas, a Balti-tengertől a Kárpátokig húzódó térségben mozgott. A frontvonal – ellentétben a nyugati állóháborúval – többször száz kilométereket tolódott el, ami a civil lakosság ismételt megszállását, evakuálását vagy menekülését eredményezte. A háború első hónapjainak két meghatározó ütközete az orosz 2. hadsereg veresége volt a tannenbergi csatában (1914. augusztus 26–30., Kelet-Poroszországban, ma Lengyelország), valamint a gorlicei áttörés (1915. május 1–10., Galícióban), amely az orosz front összeomlásához és a központi hatalmak előrenyomulásához vezetett a mai Lengyelország, Ukrajna és Fehéroroszország területén. A Bruszilov-offenzíva (1916. június 4.–szeptember 20.) az orosz hadsereg utolsó nagyszabású támadása volt a mai Ukrajna nyugati részén és Volhíniában, de bár jelentős területeket visszafoglalt, döntő áttörést nem ért el, és mindkét oldalon hatalmas emberveszteséget okozott.
A front mögötti területeken a háború a civil lakosságot sújtotta a legkegyetlenebbül. Az orosz hadsereg 1915-ös visszavonulása során tömegesen telepített ki német, zsidó és más, megbízhatatlannak tartott lakosságot a nyugati határvidékről; a központi hatalmak megszálló hatóságai pedig rekvirálással, kényszermunkával és a helyi igazgatás átalakításával sújtottak. A téli és tavaszi hadjáratok során terjedő járványok és a mezőgazdasági termelés összeomlása éhínséget okozott; a civil áldozatok száma a becslések szerint a régióban meghaladta a közvetlen katonai halottakét, de a pontos számok mindmáig vitatottak. Az orosz hadsereg 1917-es összeomlása és a polgárháború tovább mélyítette a humanitárius katasztrófát.
Az 1917-es orosz forradalmak – a februári polgári demokratikus forradalom és az októberi bolsevik hatalomátvétel – gyökeresen megváltoztatták a háború menetét. A bolsevik kormányzat 1917 decemberében fegyverszünetet kötött a központi hatalmakkal, majd 1918. március 3-án aláírta a breszt-litovszki békét (Breszt-Litovszk, ma Breszt, Fehéroroszország). A béke értelmében Oroszország lemondott Lengyelország, Ukrajna, Fehéroroszország, a balti tartományok és Finnország területéről. A központi hatalmak ezzel hatalmas területeket vontak katonai és gazdasági ellenőrzésük alá, de a megszállás a helyi lakosság ellenállását és a nemzeti mozgalmak radikalizálódását váltotta ki. A breszt-litovszki béke egyszerre volt stratégiai kényszer a bolsevikok számára, és precedens a területi átrendezésre: a központi hatalmak saját érdekeik szerint ismerték el vagy tagadták meg az egyes nemzeti követeléseket.
Az Amerikai Egyesült Államok 1917-es hadba lépése új ideológiai keretet hozott a háborúba. Woodrow Wilson elnök 1918. január 8-án az amerikai kongresszusban meghirdetett tizennégy pontja – különösen a tizenharmadik, amely független lengyel államot ígért –, valamint a háború későbbi szakaszában többször hangoztatott nemzeti önrendelkezés elve új legitimációt adott a kelet-közép-európai nemzeti mozgalmaknak. A wilsoni elvek azonban nem voltak pontosan körülhatároltak: a 14 pont nem határozta meg, hogy mely népeknek jár államiság, és a győztes hatalmak a párizsi békekonferencián sem alkalmazták következetesen az elvet, mivel stratégiai, gazdasági és hatalmi érdekeik gyakran felülírták. A nemzeti önrendelkezés tehát egyszerre volt a fennálló birodalmi rend elleni erkölcsi érv, és a győztesek által szelektíven használt politikai eszköz.
A háború alatt az emigráns politikusok és a hadifoglyokból szervezett katonai alakulatok próbálták elérni a nyugati szövetségesek támogatását. A csehszlovák légiók (cs. československé legie) oroszországi tevékenysége, a lengyel légiók (pl. Legiony Polskie) és a román hadsereg 1916-os belépése egyaránt a nemzeti ügy nemzetközi elismertetését szolgálta. A csehszlovák emigráció vezetője, Tomáš Garrigue Masaryk már 1915-től nyugati körökben hirdette, hogy a Monarchia felbomlása elkerülhetetlen, és a cseh–szlovák állam létrehozása a béke feltétele. A lengyel ügyet Roman Dmowski párizsi Lengyel Nemzeti Bizottsága és Józef Piłsudski varsói visszatérése képviselte; utóbbi a katonai függetlenséget, előbbi a nyugati diplomáciai elismerést helyezte előtérbe. A két stratégia közötti feszültség a későbbi lengyel politika állandó eleme lett.
Az Osztrák–Magyar Monarchia belső feszültségei 1918 őszére a széteséshez vezettek. A hadsereg frontokon elszenvedett vereségei, a gazdasági kimerülés, a nemzetiségi mozgalmak megerősödése és a wilsoni elvek hatása együttesen bomlasztották a birodalmat. 1918. október 28-án a prágai Nemzeti Bizottság (Národní výbor) kikiáltotta Csehszlovákia függetlenségét; ezt a szlovák területek képviselői október 30-án a turócszentmártoni deklarációban fogadták el. Október 31-én a magyar kormány bejelentette a perszonálunió megszüntetését, ami a Monarchia jogi végét jelentette. November 3-án a Monarchia aláírta a padovai fegyverszünetet, majd november 11-én a Német Birodalom is kapitulált. A birodalmi hadseregek felbomlása és a hazatérő katonák tömege a helyi hatalomvákuumot tovább mélyítette.
A Lengyel Köztársaság függetlenségét 1918. november 11-én kiáltották ki Varsóban, miután Józef Piłsudski november 10-én visszatért a magdeburgi internálásból, és átvette a katonai hatalmat. Az államhatalom fokozatosan szilárdult meg, de a nyugati határokat a versailles-i béke, a keleti határokat pedig a lengyel–szovjet háború után a rigai béke rögzítette. A balti államok esetében a függetlenség kikiáltása már 1918 folyamán megtörtént: Litvánia 1918. február 16-án, Észtország 1918. február 24-én, Lettország 1918. november 18-án jelentette be állami függetlenségét. A tényleges államiságot azonban csak a német hadsereg kivonulása és a szovjet-orosz Vörös Hadsereg, valamint a német szabadcsapatok (Freikorps) elleni harcok után sikerült biztosítani; Litvánia fővárosát, Vilniust 1920-ban lengyel csapatok foglalták el, és a város 1939-ig lengyel fennhatóság alatt maradt, ami tartós litván–lengyel konfliktust hozott létre.
Románia, amely 1916-ban a szövetségesek oldalán lépett be a háborúba, de rövid idő alatt vereséget szenvedett és 1918 májusában különbékére kényszerült, 1918 novemberében ismét hadat üzent a központi hatalmaknak, és kihasználta a Monarchia összeomlását. A román csapatok bevonultak Erdélybe, Besszarábiába és Bukovinába; ezeket a területi nyereségeket az 1919–1920-as békeszerződések szentesítették, bár Besszarábia szovjet-orosz elismerése sosem történt meg, ami a két világháború közötti román–szovjet feszültség alapja lett. A háború utáni rendezés így nem egyszeri aktus volt, hanem 1918 és 1923 között zajló, fegyveres konfliktusokkal terhelt folyamat.
A győztes nagyhatalmak 1919–1920-ban Párizsban tartott békekonferenciája a régió határait a birodalmi közigazgatási határok, etnikai eloszlás, földrajzi és gazdasági megfontolások, valamint a helyi nacionalista törekvések elegye alapján húzta meg. Lengyelország nyugati határait a versailles-i békeszerződés (1919. június 28.) rögzítette, amely a volt német területek egy részét – köztük Poznań és Kelet-Pomeránia nagy részét – az új államhoz juttatta, de a Danzig (Gdańsk) körüli vita nem oldódott meg, mert a város szabad városi státuszt kapott a Nemzetek Szövetsége ellenőrzése alatt. A keleti határokat a rigai béke (1921. március 18.) húzta meg, amely a lengyel–szovjet háború eredményeként a lengyel állam keleti határát a korábban tervezett Curzon-vonaltól jóval keletebbre tolta, jelentős ukrán, fehérorosz és litván lakosságot hagyva Lengyelországban.
Csehszlovákia határait a saint-germaini békeszerződés (1919. szeptember 10.) és a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) állapította meg. Az új állam a cseh korona országainak történelmi határai mellett a Magyar Királyságtól megkapta Szlovákia és Kárpátalja területét, bár a pontos szlovák–magyar határt kisebb területi kompromisszumokkal rögzítették. A lengyel–cseh határ Teschen (Cieszyn/Český Těšín) környékén 1919 januárjában rövid fegyveres konfliktushoz vezetett, majd a területet felosztották; a vita Csehszlovákia és Lengyelország viszonyát évtizedekig megterhelte.
A balti államok függetlenségét a nyugati hatalmak 1920–1921 között ismerték el de jure, miután Észtország, Lettország és Litvánia a helyi német szabadcsapatokkal és a Vörös Hadsereggel szemben is megvédték magukat. Észtország és Lettország esetében a bolsevik Oroszországgal 1920-ban kötött békeszerződések is hozzájárultak a nemzetközi elismeréshez. Litvánia nehéz helyzetben volt, mert Vilnius elvesztése után fővárosát Kaunasba (Kovno) tette át, és a lengyel annexiót a Nemzetek Szövetsége sem tudta rendezni.
Románia területi nyereségeit a trianoni béke (Erdély, Partium, Kelet-Bánság) és a sèvres-i béke (1920, Besszarábia) szentesítette, de a Szovjetunió – az 1922-ben létrejött bolsevik állam – sosem ismerte el Besszarábia elcsatolását. A román állam így a régió egyik legnagyobb területi nyertese lett, de a megszerzett területek jelentős nem román lakossága – magyarok, németek, zsidók, ukránok, bolgárok – komoly kisebbségi feszültségeket teremtett.
Az új határok meghúzása a győztes hatalmak számára egyszerre volt etnikai, történelmi és stratégiai feladat. A békeszerződésekhez csatolt kisebbségi szerződések – először a lengyelországi (1919. június 28.), majd a csehszlovák, román, balti államokkal kötött hasonló egyezmények – a vallási, nyelvi és oktatási jogokat próbálták biztosítani a nemzeti kisebbségek számára, és a Nemzetek Szövetsége felügyeletét írták elő. A gyakorlatban azonban ezek a rendelkezések gyengén érvényesültek: a kisebbségi panaszok kezelése lassú és következetlen volt, az államok pedig a nacionalista többségi politika jegyében gyakran korlátozták a kisebbségi jogokat. A kisebbségi szerződések így nemhogy csökkentették volna a feszültségeket, hanem újabb sérelmeket szültek.
A nemzeti önrendelkezés elve és a tényleges etnikai határok közötti feszültség a régióban tartós konfliktusforrást jelentett. A népszámlálások az anyanyelv, a vallás vagy a „nemzetiség” alapján próbálták meghatározni a kisebbségeket, de maguk a kategóriák is politikai konstrukciók voltak. A zsidókat hol vallási, hol nemzeti kisebbségként sorolták be; a ruszinok/ukránok önbesorolása területenként és politikailag is változott; a német és lengyel lakosság Erdélyben, Galícióban vagy Poznańban gyakran vegyes identitású volt. A háború és a határváltozások tömeges menekültáramlást és kitelepítést okoztak: a becslések szerint a régióban legalább 2–3 millió ember kényszerült elhagyni otthonát 1914 és 1923 között, de a pontos szám bizonytalan (lásd a határváltozások és népességáttelepítések című tematikus fejezetet). A keleti fronton elpusztult civilek, a járványok és éhínségek áldozatainak száma szintén csak becsülhető, mivel a háború alatt nem készültek megbízható statisztikák.
A wilsoni elvek és a versailles-i békerendszer megítélése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya. Egyes nemzeti történetírások a függetlenség kivívásának pillanatát és az önrendelkezés győzelmét hangsúlyozzák, mások a kisebbségek sérelmeit, a határok önkényességét és a nemzeti elv következetlen alkalmazását emelik ki. A történettudomány konszenzusa szerint a versailles-i rendezés nem oldotta meg a nemzeti konfliktusokat, hanem új keretekbe helyezte azokat, és a két világháború közötti időszak irredenta mozgalmainak, majd a második világháború kitörésének egyik fontos tényezője lett. A háború és a békerendezés így nemcsak új államokat hozott létre, hanem olyan etnikai és területi vitákat is konzervált, amelyek a következő évtizedekben a térség politikai és katonai konfliktusait meghatározták.
Az alfejezet elsősorban a békeszerződések szövegeire (versailles-i, saint-germaini, trianoni, sèvres-i, rigai), a Nemzetek Szövetsége irataira, a nemzeti tanácsok kiáltványaira, valamint a korszakban készült diplomáciai jelentésekre és visszaemlékezésekre támaszkodik. A katonai események rekonstrukciójához a hadseregek hivatalos történetei, a parancsnokok memoárjai és a levéltári hadműveleti naplók állnak rendelkezésre. A civil lakosság szenvedésére vonatkozó adatok főként becslések, mert a háború alatt nem készültek megbízható statisztikák; a menekültek számát és az éhínség/járványok áldozatait illetően a szakirodalomban 1–10 millió közötti becslések is előfordulnak a régióban.
A wilsoni elvek értelmezése vitatott: egyes történészek szerint a nemzeti önrendelkezés elve alapvetően új nemzetközi normát teremtett, mások szerint a győztes hatalmak csak retorikai eszközként használták. A breszt-litovszki béke és a versailles-i rendezés közötti folytonosság szintén vitatott: egyesek szerint a bolsevik kormányzat lemondása a nyugati területekről nem jelentette azok jogi megszűnését, mások szerint a versailles-i rendezés gyakorlatilag érvénytelenítette a breszt-litovszki békét. A határok meghúzásánál a háború előtti népszámlálási adatok megbízhatósága is kérdéses, mert a birodalmi kategóriák nem feleltek meg a későbbi nemzeti kategóriáknak, és a válaszadók identitása gyakran vegyes vagy kontextusfüggő volt.