Az első világháború végén a birodalmak összeomlása – ahogy azt Az első világháború és a birodalmak összeomlása bemutatta – nem egyszerűen új államhatárokat hozott létre, hanem egy új nemzetközi rend kialakítását is kikényszerítette. A párizsi békekonferencia által létrehozott versailles-i békerendszer egyszerre próbálta érvényesíteni a nemzeti önrendelkezés elvét, és kezelni a térség mély etnikai, nyelvi és vallási sokszínűségét. A megoldás a kisebbségi szerződések intézménye lett, amely a maga korában újdonságnak számított, de végrehajtása súlyos korlátokba ütközött. Ez az alfejezet Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és a balti államok példáján mutatja be, hogyan születtek meg az új határok, milyen szerepet kaptak a kisebbségi jogok, és miért maradtak fenn évtizedes határviták.
A párizsi békekonferencia 1919 januárjában ült össze, és a győztes hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Államok – döntöttek a legyőzött államok sorsáról. A legyőzött Németország, Ausztria, Magyarország, Bulgária és Törökország képviselői nem vehettek részt az érdemi tárgyalásokon; az új vagy területileg megnövekedett kelet-közép-európai államok delegációi meghallgatást kaptak, de a végső döntések a nagyhatalmak kezében maradtak. A békeszerződések aláírása – a versailles-i 1919. június 28-án, a Saint-Germain-i 1919. szeptember 10-én, a Neuilly-i 1919. november 27-én, a trianoni 1920. június 4-én – dokumentált tény, ahogyan az is, hogy a kelet-európai határok egy részét nem a konferencia, hanem a helyszínen folyó fegyveres konfliktusok döntötték el. Ez utóbbi különösen fontos: a versailles-i rend kifejezés gyakran leegyszerűsítő, mert a térség több határa a békekonferenciától függetlenül, a lengyel–szovjet háborúban vagy a balti függetlenségi harcokban alakult ki.
A konferencia elvei között keveredett a nemzeti önrendelkezés wilsoni eszméje, a hatalmi egyensúly és a stratégiai megfontolások. A döntéshozók gyakran nem rendelkeztek pontos helyi ismeretekkel, és a nemzetiségi határokat leegyszerűsített térképek alapján próbálták meghúzni. A tudományos konszenzus szerint a párizsi békék egyszerre teremtettek új államokat és termelték újra a kisebbségi problémákat: az új országok egyike sem volt homogén nemzetállam, bár a korabeli nemzeti retorika ezt sugallta. Az eltérés a retorika és a valóság között a későbbi konfliktusok egyik fő forrása lett.
Lengyelország 1918 novemberében kiáltotta ki függetlenségét, de határai hosszú ideig vitatottak maradtak. A nyugati határt a versailles-i békeszerződés rögzítette: Németország elvesztette Posen (Poznań) tartomány nagy részét, Nyugat-Poroszországot, és Danzig (Gdańsk) szabad város lett. A felső-sziléziai és kelet-poroszországi népszavazások (1920–1921) eredménye vegyes lett; a versailles-i döntés nyomán kialakult határ a német revizionizmus egyik fő célpontjává vált a két háború között. Ez a tény a későbbi német külpolitikát meghatározó dokumentumokkal igazolható.
A keleti határ sorsa nem a békekonferencián dőlt el. A lengyel csapatok és a szovjet-oroszországi Vörös Hadsereg közötti háború (1919–1921) eredményeként a rigai béke (1921. március 18.) a Curzon-vonalnál – amelyet a brit külügyminiszter javasolt 1920-ban, és amely a fehérorosz és ukrán etnikai többségű területek egy részét a Szovjet-Oroszországnak hagyta volna – jóval keletebbre húzta meg a határt. A rigai béke szövege dokumentált tény, és egyértelműen mutatja, hogy Lengyelország jelentős ukrán, belorusz és litván lakosságú területeket szerzett. Becslések szerint az 1921-es lengyel népszámláláskor a lakosság mintegy egyharmada nem lengyel anyanyelvűnek vallotta magát, de a pontos arány vitatott, mert a besorolási kategóriák és a kisebbségi csoportok önmeghatározása bizonytalan.
A keleti határ értékelése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya. A lengyel nemzeti narratíva a történelmi Lengyel–Litván Köztársaság (Rzeczpospolita) területi igényeinek helyreállítását hangsúlyozza, míg az ukrán, belorusz és litván történetírás annexióként értékeli a rigai béke következményeit. A semleges megközelítés szerint a határ meghúzásában a katonai erőviszonyok legalább olyan szerepet játszottak, mint a nemzeti elv; a versailles-i rend tehát ebben az esetben csak utólag szentesített egy fegyveres konfliktusban kialakult helyzetet.
Csehszlovákia 1918. október 28-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet a Saint-Germain-i és a trianoni békeszerződések erősítettek meg. Az új állam a cseh történelmi tartományokból (Csehország, Morvaország, Osztrák-Szilézia), Szlovákiából és Kárpátaljából állt. A határvonal a németek lakta Szudétavidéket (Sudety) Csehszlovákiához csatolta, ami a versailles-i rend egyik legvitatottabb döntése lett: a terület stratégiai és történelmi alapon került az új államhoz, de jelentős német lakossága (az 1921-es népszámlálás szerint körülbelül 3 millió fő, bár a besorolás vitatott) a későbbi müncheni válság alapját képezte. A szlovák területek Magyarországtól való elcsatolása is ellentmondásos volt: a szlovák nemzeti mozgalom az önrendelkezés győzelmét látta benne, a magyar kormány és a helyi magyar közösségek viszont a történelmi Magyar Királyság felbomlásának igazságtalanságát hangsúlyozták.
A csehszlovák állam a csehszlovák nemzet koncepciójára épült, amely a csehek és szlovákok közös államnemzetként való felfogását jelentette. Ez a konstrukció nemzetközi jogilag lehetővé tette, hogy a németek és magyarok hivatalosan kisebbségként szerepeljenek, de a szlovák autonómia iránti igényt is háttérbe szorította. A tudományos konszenzus szerint a csehszlovák nacionalizmus a cseh politikai elit dominanciáját tükrözte, és a szlovák, német, magyar és ruszin lakosság integrációja feszültségekkel terhes volt. A kisebbségi szerződések aláírásával Csehszlovákia kötelezettséget vállalt a nyelvi és oktatási jogok tiszteletben tartására, de a gyakorlatban a csehszlovák nyelv hivatalos preferálása és a közigazgatás cseh dominanciája sértette a kisebbségi elvárásokat.
Románia a háború elején 1916-ban hadba lépett az antant oldalán, de 1918-ban különbékét kényszerült kötni, majd a központi hatalmak veresége után gyorsan kihasználta a birodalmi összeomlást. Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat (december 1.) kimondta Erdély egyesülését Romániával; Besszarábia 1918 tavaszán csatlakozott, Bukovina pedig 1918 novemberében. A párizsi békekonferencia ezeket a területszerzéseket a trianoni békeszerződéssel (1920. június 4.) és a Saint-Germain-i békeszerződéssel utólag szentesítette. A román állam területe így több mint kétszeresére nőtt, és a lakosság etnikai összetétele rendkívül heterogénné vált.
A román nemzeti emlékezet Nagy-Románia (România Mare) létrejöttét a nemzeti egyesülés beteljesüléseként ünnepli, azonban ez az értelmezés emlékezetpolitikai állítás, nem pedig semleges történeti ítélet. A kisebbségi csoportok – elsősorban a magyarok Erdélyben, a németek a Bánságban és Erdélyben, a zsidók a moldvai és besszarábiai városokban, a bolgárok Dél-Dobrudzsában, az ukránok és ruszinok Bukovinában és Besszarábiában – a román nemzetépítés nyomását érezték. A kisebbségi szerződés, amelyet Románia 1919 decemberében írt alá, jogilag előírta az anyanyelv használatát és a vallásszabadságot, de a román kormányok gyakran a centralizált nemzetállam-építést részesítették előnyben. A Besszarábia feletti szuverenitást a szovjet kormány soha nem ismerte el, ami állandó feszültségforrás volt a két világháború között, és a második világháború alatti szovjet annexió előzményét képezte.
Észtország, Lettország és Litvánia függetlenségét a háború alatt, az orosz birodalom szétesésének időszakában kiáltották ki. Észtország 1918. február 24-én, Lettország 1918. november 18-án, Litvánia 1918. február 16-án deklarálta függetlenségét. A békekonferencia hivatalosan 1921-ben vette fel őket a Népszövetségbe, ezzel ismerve el államiságukat, de a tényleges függetlenséget a helyi hadszíntereken vívták ki: Észtország és Lettország a szovjet-oroszországi Vörös Hadsereg és a német szabadcsapatok ellen, Litvánia pedig a lengyel hadsereg területi igényeivel és a szovjet erőkkel szemben. A balti államok határait részben a Szovjet-Oroszországgal kötött békeszerződések rögzítették: Észtország 1920. február 2-án, Lettország 1920. augusztus 11-én írta alá a maga békeszerződését, Litvánia 1920. július 12-én. Ezek az egyezmények dokumentált tények.
A balti térségben a versailles-i rend keretei különösen törékenynek bizonyultak. Litvánia és Lengyelország között Vilnius (Wilno) hovatartozása miatt évtizedes konfliktus alakult ki: 1920-ban lengyel csapatok foglalták el a várost, és a Népszövetség döntése sem tudta rendezni a vitát. Litvánia 1938-ig nem létesített diplomáciai kapcsolatot Lengyelországgal. A balti német kisebbség helyzete, valamint a litvániai lengyel közösség jogi helyzete a kisebbségi szerződések hatálya alá tartozott, de a végrehajtás itt is gyenge volt. A Szovjetunióval fennálló feszültség a keleti határok felett a második világháború idején a Molotov–Ribbentrop paktum titkos záradékában öltött testet, ami a versailles-i rend összeomlásának egyik legsúlyosabb következménye lett.
A párizsi békekonferencia az új vagy területileg megnövekedett államokkal kisebbségi szerződéseket íratott alá. Lengyelország 1919. június 28-án, ugyanazon a napon, mint a versailles-i békeszerződést; Csehszlovákia 1919. szeptember 10-én; Románia 1919. december 9-én. A balti államok a Népszövetségbe való felvételük feltételeként tettek hasonló tartalmú nyilatkozatokat. A szerződések szövegei elsődleges források, és tartalmuk jól dokumentált. Legfontosabb elemeik: az élet és a szabadság védelme minden lakos számára; az állampolgárság rendezése; az anyanyelv használata az oktatásban és az igazságszolgáltatásban; a vallásszabadság; valamint a kisebbségi panaszok benyújtásának lehetősége a Népszövetséghez.
A kisebbségi szerződések újdonsága a nemzetközi jogban vitathatatlan: korábban nem létezett olyan multilaterális mechanizmus, amely egy állam belső kisebbségi viszonyait nemzetközi ellenőrzés alá helyezte volna. Ugyanakkor a tudományos konszenzus rámutat arra, hogy a rendszer alapvetően aszimmetrikus volt. A szerződések csak az új vagy területileg megnövekedett államokra vonatkoztak, a nagyhatalmak saját kisebbségeikre nem vállaltak hasonló kötelezettséget. Ráadásul az államok a nemzetépítés nevében gyakran megsértették a szerződések betűjét: a földreformok, az iskolapolitika és a nyelvhasználat korlátozása mind arra irányult, hogy a domináns nemzet társadalmi és gazdasági fölényét biztosítsák. A kisebbségi szerződések így a két háború között inkább a feszültségek kezelésének eszközei voltak, mint a kisebbségi jogok hatékony védelmének garanciái.
A kisebbségi szerződések végrehajtásának felügyeletét a Népszövetség (League of Nations) kapta. A kisebbségi közösségek vagy egyének petíciót nyújthattak be a Népszövetség Tanácsához, amely aztán vizsgálatot indíthatott. A petíciós eljárás a korban új lehetőséget jelentett, de a gyakorlatban súlyos korlátokkal működött. Az államok gyakran vitatták a petíciók befogadhatóságát, és a Népszövetség döntései nem bírtak kötelező erővel. A nagyhatalmak politikai érdekei felülírták az elveket: például a lengyelországi német kisebbség panaszait a német kormány felhasználta a versailles-i rend revíziójára, míg a francia szövetségi politika miatt Párizs gyakran vonakodott szankcionálni Lengyelországot. A Csehszlovákia elleni magyar és német panaszok hasonlóan politikai csatározásokká váltak.
A tudományos konszenzus szerint a kisebbségi védelmi rendszer a második világháború előtt összeomlott, mert a Népszövetség nem rendelkezett hatékony kényszerítő eszközökkel, és a tagállamok szuverenitás-felfogása erősebb volt a kisebbségi jogoknál. A versailles-i rend ezen kudarca hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború után a nemzetközi közösség a kisebbségi jogok helyett inkább az egyéni emberi jogok univerzális védelmére helyezte a hangsúlyt, bár ez a váltás sem oldotta meg a térség etnikai feszültségeit.
A versailles-i békerendszer által meghúzott határok a régióban számos tartós konfliktus forrásai maradtak. A legfontosabbak közé tartoztak:
Ezek a határviták nem csupán diplomáciai anomáliák voltak, hanem a versailles-i rend alapvető gyengeségét mutatták: a nemzeti önrendelkezés elvét nem lehetett következetesen alkalmazni olyan területeken, ahol az etnikai határok nem estek egybe a történelmi közigazgatási határokkal, és ahol a stratégiai, gazdasági és hatalmi szempontok folyamatosan felülírták az elvi deklarációkat.
Ennek az alfejezetnek a forrásbázisa több rétegű. Elsődleges forrásként a békeszerződések szövegei (Versailles, Saint-Germain, Neuilly, Trianon), a kisebbségi szerződések, a Népszövetség hivatalos jegyzőkönyvei, a korabeli népszámlálási iratok és a diplomáciai levéltárak dokumentumai szolgálnak. Másodlagos forrásként a kelet-közép-európai diplomáciatörténet és a kisebbségi kérdés nemzetközi irodalma használható, de ezek értelmezése országonként és iskolánként eltérő.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
Ezekre a bizonytalanságokra a későbbi fejezetek – különösen a második világháború és a Holocaust tárgyalása – vissza fognak utalni, mert a két háború közötti kisebbségi rendszer kudarca közvetlen előzménye lett a harmincas–negyvenes évek radikális etnikai politikájának.